Local view for "http://purl.org/linkedpolitics/eu/plenary/2008-12-16-Speech-2-185"

Predicate	Value (sorted: default)
rdf:type	lpv_eu:Speech6
dcterms:Date	"2008-12-16"^^xsd:date6
dcterms:Is Part Of	lp_eu:Rezultatele Consiliului European din 11 şi 12 decembrie 2008 - Semestrul de activitate al preşedinţiei franceze (dezbatere)6
dcterms:Language	"fr"^^xsd:language6
lpv:document identification number	"en.20081216.31.2-185"6
lpv:hasSubsequent	lp_eu:2008-12-16-Speech-2-1866
lpv:speaker	lp:Nicolas Sarkozy6
lpv:spoken text	". Monsieur le Président, Mesdames et Messieurs les parlementaires européens, lorsque la France a commencé à exercer sa Présidence, la situation en Europe était marquée par l’interruption du processus de ratification du traité de Lisbonne, à la suite du vote de nos amis irlandais rejetant ledit traité. L’Europe a répondu présente, sans pour autant s’engager dans une politique agressive à l’endroit de nos voisins russes. Ma conviction, c’est que nous n’avons pas d’avenir autre que de trouver, avec nos voisins, les conditions du développement économique, de la sécurité et de la paix en leur expliquant que, s’ils veulent compter dans le monde – et la Russie est un grand pays –, ils doivent respecter des valeurs, des pratiques et des comportements qui ne doivent plus être ceux qui étaient les leurs, à une autre époque, en Europe. Mais l’Europe a existé. Puis la crise financière est arrivée. La crise financière n’est pas née au mois d’août 2007, comme je l’entends dire parfois. Le mois d’août 2007 a marqué le début des ennuis. Mais la crise financière systémique que nous avons connue dans le monde a commencé lorsque les Américains ont pris la décision, qui s’est avérée gravissime, d’accepter la faillite de Lehman Brothers le 18 septembre 2008. C’est à partir de ce moment-là, et de ce moment-là seulement, que nous sommes rentrés dans une crise financière d’une ampleur inédite dans le monde. Nous avons essayé, avec le président Barroso, d’obtenir deux choses. La première, l’unité de l’Europe que nous avons construite progressivement: d’abord, en réunissant les quatre plus grands pays d’Europe, avec la Commission, avec la Banque centrale, avec le président de l’Eurogroupe; ensuite, en réunissant, pour la première fois depuis 2000, les pays de l’Eurogroupe, au niveau des chefs d’État et de gouvernement, et, enfin, en réunissant, au mois de septembre, l’ensemble des chefs d’État et de gouvernement, nous avons obtenu un plan de redressement des banques européennes porté par tous les États d’Europe, avec les difficultés que l’on connaît puisque la violence de la crise avait conduit certains pays à prendre des décisions anticipées - sans doute, d’ailleurs, ne pouvaient-ils faire autrement, je pense à nos amis irlandais, submergés par des attaques contre l’ensemble de leur système bancaire. À l’arrivée, un mois après, toute l’Europe était réunie autour du même plan de soutien aux banques, et nous avons essayé, avec le président Barroso, de faire en sorte que ce plan européen de soutien pour éviter l’explosion de notre système bancaire devienne le plan mondial, alors que les Américains passaient du plan Paulson I au plan Paulson II, pour arriver au plan Paulson III, qui n’est rien d’autre que l’inspiration du plan européen I. Je ne dis pas que les choses sont arrangées, je dis simplement que si les États d’Europe, la Commission, les institutions européennes, n’avaient pas pris, à l’époque, leurs responsabilités, Mesdames et Messieurs, nous nous serions trouvés face à un fait sans précédent, le collapse ou la faillite d’un certain nombre d’États membres, la destruction du système bancaire européen. L’Europe a manifesté son unité et sa solidarité. Je pense notamment à ce fameux week-end où il a fallu mobiliser 22 milliards d’euros de crédit pour la Hongrie, attaquée elle-même, à son tour, après qu’il a fallu mobiliser 17 milliards d’euros pour l’Ukraine et qu’aujourd’hui encore, nous devons nous occuper d’un certain nombre de pays baltes, sans compter les autres problèmes que nous avons à gérer dans le monde. Dans la crise financière, l’Europe a été unie, l’Europe a demandé le sommet de Washington, l’Europe a demandé le G20 et l’Europe organisera à Londres, le 2 avril prochain, le sommet de la réforme de la gouvernance mondiale. L’Europe a dit, d’une seule voix, qu’elle voulait d’un capitalisme d’entrepreneurs et non pas d’un capitalisme de spéculateurs, qu’elle voulait la réforme du système financier, qu’elle voulait une autre place pour les pays émergents, qu’elle voulait la moralisation du capitalisme; l’Europe a essayé de défendre, d’une seule voix, ses convictions. S’agissant de la crise économique, le débat n’a pas été simple, Mesdames et Messieurs les parlementaires. Il n’a pas été simple pour deux raisons. La première, c’est que la situation financière de nos pays n’est pas la même. La seconde, c’est que notre culture économique, notre identité politique, n’est pas la même; pourtant, à l’arrivée, tout le monde s’est retrouvé sur la nécessité d’une relance concertée aux environs d’un point et demi de PIB, comme l’a recommandé la Commission. On peut toujours, et je le comprends parfaitement, s’étonner des désaccords ici ou là, des hésitations, des incompréhensions ou des malentendus. Je voudrais rappeler à ceux qui regardent l’Europe que nous sommes 27 pays et que ce n’est pas facile de donner à ces 27 pays la même politique, au même moment, alors que chacun peut être pressé par des contraintes électorales - parce que nos élections n’ont pas lieu le même jour - et, devant cette Assemblée, temple de la démocratie européenne, chacun peut comprendre que la proximité d’une campagne électorale n’est pas un facteur déterminant pour obtenir le consensus. Eh bien, l’Europe, malgré tout, après avoir défini une politique commune dans la crise financière, a réussi à définir, tant bien que mal, une politique commune face à la crise économique. On n’imaginait pas à l’époque qu’une guerre éclaterait entre la Géorgie et la Russie et on n’imaginait pas, non plus, la violence de la crise financière, d’abord, de la crise économique ensuite, que l’Europe aurait à affronter. Il y a également eu le temps de l’Union pour la Méditerranée. J’assume, bien volontiers, qu’il a fallu concerter, qu’il a fallu faire des compromis, pour faire comprendre deux choses. Que si l’Europe ne prend pas sa part de la paix au Moyen-Orient, personne ne le fera à notre place. Il n’y a pas un seul pays au monde qui soit capable de favoriser la paix entre les Israéliens et le monde arabe. L’Europe doit jouer sa partition, l’Europe doit être présente pour éviter un tête-à-tête frontal entre le monde arabe, d’un côté, et la première puissance du monde, les États-Unis, de l’autre. Et l’Union pour la Méditerranée? C’est l’organisation d’un dialogue constant entre l’Europe et la Méditerranée, donc les pays arabes, dialogue dont nous avons besoin, dont les Arabes ont besoin, dont l’Europe a besoin pour que l’Europe cesse d’être uniquement un bailleur de fonds et que l’Europe ait des convictions politiques au service de la paix et que l’Europe ne se contente pas de payer, qu’elle demande également que la paix ait lieu, une paix équilibrée, notamment entre les Palestiniens, qui ont le droit à un État moderne, un État démocratique, un État sûr, et Israël, qui a le droit à la sécurité pour ce pays qui est un miracle de démocratie. S’agissant de l’Union pour la Méditerranée, il a fallu convaincre. Convaincre de quoi? Que l’Union pour la Méditerranée ne mettait pas en cause l’unité de l’Europe et qu’au contraire, elle la renforcerait. Et finalement, Mesdames et Messieurs, soyons fiers, nous les Européens, l’Union pour la Méditerranée est coprésidée par la Présidence européenne et par l’Égypte, elle compte cinq secrétaires généraux adjoints, dont un Israélien et un Palestinien. C’est la première fois que les pays arabes acceptent qu’un Israélien soit membre de l’exécutif d’une organisation régionale comme l’Union pour la Méditerranée, c’est un succès historique. Je voudrais rendre hommage à Bernard Kouchner qui, au sommet de Marseille, a négocié brillamment pour obtenir ce résultat absolument inespéré. En échange, les Israéliens ont accepté la participation de la Ligue arabe aux travaux de l’Union pour la Méditerranée, laquelle union ne fait nullement obstacle à ce que la Présidence tchèque, puis la Présidence suédoise développent, demain, les partenariats orientaux dont l’Europe a besoin. Et puis, il y a l’énergie-climat. Sur l’énergie-climat, que les choses soient claires. La bataille fut fameuse et je suis bien persuadé que chacun a des motifs d’insatisfaction. Pour les uns, on demande trop à l’industrie; pour les autres, on ne demande pas assez; pour les troisièmes, il fallait passer par ici, pour les autres par là-bas; à l’arrivée, la Présidence allemande avait fixé un calendrier avant la fin 2008. La Présidence allemande avait fixé trois objectifs: le triple 20. Et, au fond, l’accord que nous avons scellé au Conseil européen, qui, je l’espère, sera décidé par le Parlement européen demain, respecte les objectifs que vous vous étiez donnés. Je dois à la vérité de dire que chacun a dû être mis devant ses responsabilités. Il eût été insensé, au moment où un nouveau président des États-Unis d’Amérique fixait pour la première puissance du monde des objectifs ambitieux en matière de défense de l’environnement, que l’Europe renonçât aux siens. Irresponsable, car si l’Europe ne faisait pas son unité sur le paquet énergie-climat de la Commission, comment imaginer que l’Europe soit entendue des Indiens, des Chinois, des Brésiliens, de tous les pays du monde qui, maintenant, doivent prendre en charge les équilibres environnementaux de la planète. Pour y arriver, il a fallu convaincre et il a fallu trouver des voies de compromis. Quelles voies de compromis? J’avais indiqué que, jamais, nous ne renoncerions au calendrier et à l’objectif des trois 20. Mais chacun doit le comprendre ici. Des pays comme les nouveaux pays de l’Est rentrés dans l’Union, dont l’industrie lourde a été sacrifiée par le passage du système communiste au système de l’économie de marché, ont accepté que nous gardions la référence à l’année 2005 alors qu’il y avait des raisons, pour eux, de demander que soit retenue une autre référence, par exemple l’année 1990, ce qui n’eût pas été choquant compte tenu de ce qu’il s’est passé dans ces pays-là et de ce qu’ils ont subi. Je parle sous le contrôle du ministre Jean-Louis Borloo, qui a été un soutien total, constant et efficace dans cette négociation. J’ai voulu que le volontarisme en matière environnementale ne se fasse pas au détriment d’une politique sociale qui fasse exploser ces nouveaux adhérents de l’Union. Aux intégristes, je veux dire que la question, pour moi, n’a jamais été de ne pas imposer à la Pologne, à la Hongrie et aux autres des obligations environnementales, mais de ne pas mettre ces pays en situation d’explosion sociale et de ne jamais les mettre en situation de choisir entre la protection de l’environnement et la croissance. C’est une nouvelle croissance, une croissance durable, une croissance verte que nous leur avons proposée mais qui évite une explosion des prix ou des conséquences sur les ouvriers polonais, les ouvriers hongrois, les ouvriers de l’Est, qu’aucun pays démocratique au monde ne pourrait supporter. J’ajoute, enfin, que j’ai bien entendu vos inquiétudes lors de ma dernière venue au Parlement. Certains d’entre vous – et je les comprends - m’ont dit: «Vous avez renoncé à vos objectifs, Monsieur le Président, puisque vous avez accepté l’unanimité pour la décision au Conseil». J’ai accepté l’unanimité pour une raison simple, c’est que le choix environnemental que fait l’Europe ne doit pas être un choix subi, il doit être un choix revendiqué. Imaginez la faiblesse d’un accord obtenu à la majorité, avec une partie des pays qui n’auraient pas adhéré au pacte! Quelle aurait été la crédibilité du paquet énergie-climat ratifié à la majorité alors que chacun voit bien que c’est l’unanimité qui était la garantie du respect de nos engagements politiques? La Présidence française, Monsieur le Président, a essayé d’organiser toute son action autour de deux convictions: le monde a besoin d’une Europe forte, première conviction; deuxième conviction, il ne peut pas y avoir d’Europe forte si l’Europe est désunie. Naturellement, j’imagine que ces idées ne sont pas originales, elles n’en sont pas moins nécessaires. J’ajoute qu’un certain nombre d’entre vous m’ont rappelé qu’il s’agissait de la codécision et je veux dire que je m’en suis servi. Dans les discussions avec mes collègues chefs d’État et de gouvernement, je dois à la vérité de dire, Monsieur le Président, que la présence vigilante d’un Parlement déterminé à obtenir un accord sur le paquet énergie-climat a été un puissant facteur de mobilisation pour les chefs de gouvernement ou les chefs d’État qui avaient moins envie d’aboutir que d’autres. En tout cas, aujourd’hui, je vous apporte – vous en ferez ce que vous voudrez - l’accord unanime des vingt-sept chefs d’État sur le paquet énergie-climat. Je terminerai par deux points que j’évoquerai rapidement. La politique migratoire: comment imaginer qu’une Europe – dont la plupart des pays sont dans l’espace de Schengen, qui pose comme postulat la libre circulation des personnes et des biens - puisse continuer sans se doter de principes communs pour élaborer une politique d’immigration commune? Ce travail a été fait et je dois le dire, il a été fait sans outrance. Et vous, au Parlement européen, vous avez beaucoup contribué à apaiser un débat sur les politiques d’immigration qui, sur le plan national, ne donnent pas toujours l’exemple du respect des personnes, du calme, de la pondération et de l’esprit de responsabilité. Nous avons maintenant les bases d’une politique d’immigration commune, à l’unanimité. Juste un mot sur la défense. J’aurai l’occasion, l’année prochaine, avec la chancelière Merkel, d’organiser le sommet de l’OTAN Kehl-Strasbourg, et je crois que ce qui est important dans ce que nous avons décidé, c’est que, désormais, les vingt-sept comprennent que c’est la politique de sécurité et de défense de l’Europe et de l’OTAN, que la politique de défense et de sécurité de l’Europe est complémentaire de celle de l’OTAN et qu’il n’y a pas lieu d’opposer l’une à l’autre. Enfin, le problème institutionnel. Lorsque le vote «non» est intervenu en Irlande, je me suis rendu à Dublin avec Bernard Kouchner, à l’invitation de Brian Cowen, le Premier ministre irlandais, et j’ai indiqué, même si ça a choqué à l’époque, que la seule façon de sortir du problème, c’était que nos amis irlandais soient à nouveau consultés. Cette déclaration a provoqué débat, comme s’il n’était pas respectueux d’un peuple que de demander que ce peuple puisse à nouveau se prononcer! Quelle est la situation aujourd’hui? Aujourd’hui, vingt-cinq pays ont quasiment terminé le processus de ratification de Lisbonne. Le vingt-sixième, la Tchéquie, vient de prendre une décision importante, puisque la Cour constitutionnelle a indiqué que le processus de ratification de Lisbonne pouvait avoir lieu, et le Premier ministre Topolánek, dans une déclaration courageuse et responsable, a indiqué que son ambition était de proposer la ratification du traité de Lisbonne. Reste donc le cas irlandais. Voilà l’accord que nous avons trouvé à l’unanimité. Cet accord est très simple. Il consiste, premièrement, à garantir à chaque État membre, si le traité de Lisbonne entre dans les faits, un commissaire par État membre. Je sais que c’est un effort pour un certain nombre d’entre vous, comme c’est un effort pour un certain nombre de gouvernements qui croyaient à la nécessité d’une Commission plus restreinte pour être plus efficace. J’en appelle cependant à la réflexion de chacun d’entre vous. Si l’on veut Lisbonne – et l’Europe a besoin d’institutions fortes et durables - on ne peut l’avoir que si nos amis irlandais votent et disent oui. Pour qu’ils disent oui, il faut un fait nouveau. Ce fait nouveau, le Conseil européen propose qu’il s’agisse d’un commissaire par État membre. Deuxième élément. Nous avons pris un certain nombre d’engagements politiques tenant à la spécificité du débat irlandais, la neutralité, la fiscalité, la famille. Ces engagements politiques n’ont pas posé de problème à prendre. Quel est le problème? Il vaut mieux que tout soit mis sur la table. Le problème, c’est la force juridique de ces engagements politiques. Car en Irlande, il existe une Cour constitutionnelle et personne ne doute que les partisans du non – et c’est leur droit - saisiront la Cour constitutionnelle irlandaise pour demander la force des engagements politiques qui ont été pris. Voilà le compromis que la Présidence a proposé: pas de reratification du traité de Lisbonne par tous ceux qui l’ont fait, pas de modification du traité de Lisbonne. On n’a pas intérêt, me semble-t-il, à résoudre un problème pour en créer vingt-six autres! La chose est claire. En revanche, au moment du prochain élargissement de l’Europe, vraisemblablement la Croatie, vraisemblablement en 2010 ou en 2011 – si les choses vont comme elles doivent aller –, à ce moment-là, Monsieur le Président, il faudra un nouveau traité pour élargir l’Europe au nouvel entrant. Nous avons donc proposé qu’au moment de l’élargissement de l’Europe, et à ce moment seulement, nous rajoutions au traité d’adhésion de la Croatie deux éléments: premier élément, le protocole dit «irlandais» et, deuxième élément, la question du nombre de parlementaires. Les élections européennes auront lieu sur la base du traité de Nice – je ne vois pas comment on pourrait faire autrement. Or, un certain nombre d’États se sont vu octroyer, dans le cadre de Lisbonne, plus de parlementaires. On pourrait également régler, à l’occasion du premier élargissement, ce problème. Sur cette base, le gouvernement irlandais, courageusement, s’est engagé à consulter à nouveau les Irlandais sur le traité de Lisbonne, avant la fin de l’année 2009. Ce qui veut donc dire que, si les choses se passaient comme je souhaite qu’elles se passent – mais c’est aux Irlandais d’en décider –, le traité de Lisbonne entrerait dans les faits avec une année de retard seulement. Nous avons essayé de faire en sorte, tout au long de ces six mois, que l’Europe soit unie et que l’Europe soit forte, qu’elle pense par elle-même. Qu’est-ce que c’est qu’une Europe forte? C’est une Europe qui pense, qui a des convictions, qui a ses réponses et qui imagine. C’est une Europe qui ne se contente pas de suivre, c’est une Europe qui refuse un consensus fondé uniquement sur le non-dit, sur l’évacuation des problèmes et sur le temps censé tout arranger, alors que ma conviction, c’est que plus on attend, plus on complique. Mesdames et Messieurs, là aussi, ce ne fut pas simple à discuter, ce ne fut pas aisé à organiser, ce ne fut pas non plus, ni pour les Irlandais, ni pour les autres, quelque chose de facile, mais l’esprit européen, c’est d’abord un esprit de compromis. Si, à vingt-sept, on n’est pas capable de faire de compromis, ce n’est pas la peine d’avoir un idéal européen. L’idéal européen, c’est d’écouter l’autre et d’essayer ensemble de trouver les voies communes pour surmonter les problèmes. Enfin, je voudrais terminer en adressant mes remerciements d’abord au Parlement européen. Je voudrais d’ailleurs vous dire que ce fut pour la Présidence très facile, très agréable et très utile d’entretenir des contacts nombreux avec la totalité des groupes de votre Assemblée, quel que soit leur engagement politique, droite ou gauche, libéraux ou verts, souverainistes ou fédéralistes. Tous, vous avez montré une volonté de faire progresser, à votre manière, l’Europe. Je dois à la vérité de dire que pour la Présidence, le Parlement a été un élément décisif pour obtenir, Monsieur le Président, des résultats. Je voudrais même dire que ça a été plus facile de discuter, de travailler, de négocier avec le Parlement européen qu’avec – je ne rentre pas dans les détails - tel ou tel autre interlocuteur. À la fin d’une Présidence, on précise ses compliments, on n’adresse pas ses regrets. Je voudrais également dire qu’avec le président de la Commission, et que justice lui soit rendue, nous avons essayé de faire un tandem, chacun conscient de ses responsabilités, et jamais nous n’aurions pu obtenir les résultats que la Présidence a obtenus sans le travail, main dans la main, avec le président Barroso. Je tiens à le dire parce que c’est la vérité, en tout cas, telle que je l’ai vécue. Enfin, je voudrais remercier les chefs d’État et de gouvernement. Mesdames et Messieurs, on ne construira pas l’Europe contre les États. C’est une évidence. Aussi Européens que vous le soyez, l’Europe n’est pas l’ennemie des nations et les nations ne sont pas les ennemies de l’Europe. Je veux vous dire une chose, si nous n’avions pas cherché à comprendre les problèmes de chaque gouvernement démocratique, on n’y serait pas arrivé. Vouloir passer par-dessus la tête de ceux qui sont élus dans leur pays, c’est une erreur. Ça ne s’appelle pas un idéal européen, ça s’appelle un intégrisme, et les intégrismes, je les ai toujours combattus dans ma vie, même l’intégrisme européen. Parce que dans l’intégrisme européen, j’oublie le mot Europe et j’entends le mot intégrisme, et jamais l’intégrisme n’est de bon conseil. Vouloir construire l’Europe contre les nations serait une erreur historique. Chaque chef de gouvernement a pris ses responsabilités, chaque nation les a assumées. Enfin, je voudrais vous dire, à titre personnel, que cette Présidence de six mois m’a beaucoup appris et que j’ai beaucoup aimé ce travail. Je comprends que les parlementaires européens soient passionnés par ce qu’ils font. Parce que lorsque l’on a la chance, pendant six mois, de connaître et d’avoir à trancher des problèmes de vingt-sept pays, on gagne en tolérance, on gagne en ouverture d’esprit et on comprend que l’Europe, c’est sans doute la plus belle idée qui ait été inventée au XX siècle et que cette Europe on en a plus que jamais besoin. J’ai essayé de faire bouger l’Europe, mais l’Europe m’a changé! Je veux dire une chose parce que je le pense profondément. Je crois vraiment que chaque chef d’État et de gouvernement gagnerait à exercer de temps à autre cette responsabilité. D’abord parce qu’il comprendrait que les problèmes qu’il connaît dans son pays ne peuvent bien souvent trouver de solution qu’en accord avec nos voisins. Il comprendrait qu’au-delà de ce qui nous différencie, il y a tellement de choses qui nous rapprochent, et il comprendrait surtout quelque chose de plus important: c’est que c’est plus facile pour l’Europe d’avoir de grandes ambitions que de toutes petites ambitions. La dernière chose que je crois au plus profond de moi-même, c’est qu’au Conseil européen, au Parlement européen, à la Commission européenne, il est plus facile de faire aboutir des grands projets que des petits projets, parce que les petits projets n’ont pas le souffle ni la force nécessaires pour faire reculer les égoïsmes nationaux. Les grands projets, les grandes ambitions, les grandes idées, au nom de ces grandes idées et de ces grandes ambitions, on peut surmonter les égoïsmes nationaux. Alors que l’Europe reste ambitieuse et que l’Europe comprenne que le monde a besoin qu’elle prenne des décisions! Quand on met la poussière sous le tapis, on se prépare des lendemains difficiles. Les problèmes, il faut les régler tout de suite et maintenant, et ce n’est pas vrai que les institutions européennes empêchent la prise de décisions. Ce qui empêche la prise de décisions, c’est le manque de courage, le manque de volontarisme, c’est l’affadissement d’un idéal. Les décisions, on ne doit pas attendre Lisbonne! On ne doit pas attendre demain, on doit les prendre maintenant et je fais toute confiance à la Présidence tchèque pour assumer le continuum de la Présidence française. Finalement, cette Présidence s’est déroulée au rythme d’événements internationaux qui ont bouleversé l’organisation de nos travaux. Ce n’est certainement pas à moi de faire un bilan. Je voudrais simplement vous dire comment nous avons affronté ces différentes épreuves. Quand, au mois d’août, le 8 août, s’est présentée la crise géorgienne, nous avons eu à l’esprit une obsession: arrêter la guerre et ne pas tomber dans ce qu’il s’était passé au moment de la Bosnie. Franchement, sans porter de jugement cruel, quand le conflit s’est déroulé en Bosnie - nous sommes en Europe -, l’Europe a été absente. Ce sont les États-Unis, nos alliés, nos amis, qui ont pris leurs responsabilités et l’Europe qui a dû suivre. L’obsession qui a été celle de la Présidence, c’est que l’Europe prenne ses responsabilités et, en ce mois d’août, nous avons d’abord négocié le cessez-le-feu, le 12 août, puis un accord de retrait, le 12 septembre. Finalement, la guerre fut évitée, le retrait fut engagé et, par-dessus tout - et hommage en soit rendu à tous les pays membres de l’Union –, l’Europe est restée unie. Ce n’était pas si évident car, compte tenu de l’histoire de nos différents pays, une histoire douloureuse pour ceux des Européens qui ont vécu tant de décennies derrière le rideau de fer, dans une Europe humiliée, dans une Europe divisée, dans une Europe martyrisée, il est normal que certains pays aient une sensibilité, à l’endroit de nos voisins russes, différente de ceux qui n’ont connu que la liberté. Malgré cela, l’Europe est restée unie, la Présidence, avec le président de la Commission européenne, a tout fait pour éviter l’engrenage de la guerre. Le 8 août, les forces russes étaient à 40 km de Tbilissi; aujourd’hui, la quasi-totalité des forces russes ont évacué le territoire de la Géorgie, hors Ossétie et Abkhazie."@fr8
lpv:translated text	"Pane předsedo, dámy a pánové, když se Francie ujala předsednictví, situaci v Evropě ovládalo zastavení procesu ratifikace Lisabonské smlouvy poté, co byla v irském referendu odmítnuta. Evropa dala pocítit svou přítomnost, aniž by se však nechala zatáhnout do agresivní politiky v zázemí našeho ruského souseda. Jsem přesvědčen, že do budoucna je naší jedinou možností spolupracovat s našimi sousedy na dosažení podmínek hospodářského rozvoje, bezpečnosti a míru a vysvětlit jim, že chtějí-li hrát úlohu na celosvětové úrovni – a Rusko je velká země –, bude třeba, aby dodržovali hodnoty, postupy a zvyklosti, jež se velmi liší od těch, které v Evropě používali v jiné době. Evropa byla na místě. Pak přišla finanční krize. Nevznikla v srpnu 2007, jak jsem zaslechl: v srpnu 2007 začaly problémy, ale systémová finanční krize, kterou nyní pociťuje celý svět, začala, když se Spojené státy rozhodly pro to, co se nakonec ukázalo jako velmi závažný krok, tedy umožnit bankrot společnosti Lehman Brothers dne 18. září 2008. Tehdy, právě tehdy, jsme se ocitli ve finanční krizi globálního a bezprecedentního rozsahu. Společně s předsedou Barrosem se snažíme o dvě věci. První je jednota Evropy, na čemž pracujeme postupně: nejdříve tím, že jsme shromáždili čtyři největší evropské země v rámci Komise, Evropské centrální banky a předsednictví euroskupiny; poté jsme poprvé od roku 2000 uspořádali setkání zemí euroskupiny na úrovni vedoucích představitelů států a vlád, a konečně v září jsme prostřednictvím shromáždění všech vedoucích představitelů států nebo vlád vypracovali plán obnovy evropských bank, který podporují všechny evropské země. Bylo to, jak víte, obtížné, protože závažnost krize způsobila předčasná rozhodnutí některých zemí: jsem si jist, že nemohly jednat jinak, například Irsko, když bylo zavaleno útoky na celý svůj bankovní systém. Konečně se o měsíc později Evropa sjednotila kolem jediného plánu podpory bank a společně s předsedou Barrosem jsme se pokusili přeměnit evropský plán podpory, jenž má zastavit náš hroutící se bankovní systém, na celosvětový plán. Spojené státy postoupily od Paulsonova plánu I k Paulsonovu plánu II a nyní mají Paulsonův plán III, který je očividně inspirován evropským plánem I. Netvrdím, že došlo k nápravě všeho; pouze říkám, že pokud by členské státy, Komise a evropské instituce nepřevzaly svou odpovědnost včas, dámy a pánové, čelili bychom nyní bezpříkladné vyhlídce zhroucení nebo bankrotu některých členských států a zničení evropského bankovního systému. Evropa ukazuje svou jednotu a solidaritu. Mám na mysli zejména nechvalně proslulý víkend, kdy jsme potřebovali uvolnit 22 miliard EUR na úvěr pro Maďarsko, které bylo zasaženo poté, co bylo nutné uvolnit 17 miliard EUR pro Ukrajinu. Stále panují určité obavy ohledně pobaltských zemí, nehledě na celosvětové problémy, s nimiž se musíme potýkat. Za finanční krize se Evropa sjednotila: požádala o washingtonský summit, požádala o G20 a dne 2. dubna v Londýně uspořádá summit o reformě světové finanční správy. Evropa hovoří jedním hlasem a říká, že chce kapitalismus založený na podnikání, nikoli na spekulacích, že chce reformu finančního systému, jinou úlohu rozvíjejících se ekonomik a etický kapitalismus; Evropa hovoří jedním hlasem, a hájí tak své zásady. Dámy a pánové, pokud se týká hospodářské krize, nevyvíjí se diskuse přímo. Nevyvíjí se přímo ze dvou důvodů. Prvním je finanční situace, která není ve všech zemích stejná; druhým je, že nejsou stejné naše ekonomické kultury a politické subjekty. Takže nakonec všichni uznali, že je třeba koordinované podpory ve výši zhruba 1,5 % HDP, jak doporučovala Komise. Zcela chápu, že mohou být lidé překvapeni určitým nesouhlasem, pochybami, zmatením a nedorozuměními. Chtěl bych upozornit ty, kdo sledují Evropu, že zde máme 27 zemí a že není jednoduché určit těmto 27 zemím současně stejnou politiku v době, kdy může být jakákoli země pod tlakem voleb – protože nevolíme všichni ve stejný den –, a v této sněmovně, chrámu evropské demokracie, všichni chápou, že nadcházející volební kampaně příliš nepřispívají k dosažení konsensu. Přes to všechno Evropa vytvořila za probíhající finanční krize společnou politiku, podařilo se jí téměř vytvořit společnou politiku pro hospodářskou krizi. Vůbec jsme si nepředstavovali, že by mohla vypuknout válka mezi Gruzií a Ruskem, a neuměli jsme si představit závažnost finanční, a poté i hospodářské, krize, se kterou se bude Evropa potýkat. Také jsme se věnovali Unii pro Středomoří. Spíše se domnívám, že k vyjasnění dvou věcí byly nezbytné koordinace a kompromisy. Jednou je, že pokud Evropa dostatečně nepřispěje k míru na Blízkém východě, nikdo to za nás neudělá: na světě není žádná země, která by byla schopna podpořit mír mezi Izraelem a arabským světem. Evropa musí sehrát svou úlohu a musí nechat pocítit svou přítomnost, abychom předešli čelní srážce mezi arabským světem na jedné straně a hlavní světovou velmocí, Spojenými státy, na straně druhé. Pokud se týká Unie pro Středomoří, jedná se o organizaci pro trvalý dialog mezi Evropou a Středomořím, včetně arabských zemí. Takový dialog potřebujeme my i Arabové. Evropa ho potřebuje, aby přestala být čistým dárcem a mohla mít politické důvody pro podporu míru, a aby tak namísto toho, že se spokojí s platbami, rovněž požadovala mír, vyvážený mír, zejména mezi Palestinci, kteří mají právo na moderní, demokratický a bezpečný stát, a Izraelem, který má právo na bezpečnost země, jež je zázrakem demokracie. V rámci tématu Unie pro Středomoří bylo třeba určitého přesvědčování: přesvědčování, že Unie pro Středomoří nezpochybňuje jednotu Evropy, ale naproti tomu ji posiluje. Konečně, dámy a pánové, my jakožto Evropané můžeme být hrdí, že Unii pro Středomoří spolupředsedá předsednictví EU a že má pět náměstků generálního tajemníka, včetně izraelského a palestinského: je to poprvé, co arabské země uznaly Izrael za člena výkonného orgánu regionální organizace, jako je Unie pro Středomoří, a to je historický úspěch. Chtěl bych ocenit Bernarda Kouchnera, který skvěle jednal na marseilleském summitu a dosáhl výsledku, o kterém jsme ani nesnili. Na oplátku Izraelci souhlasili s účastí Arabské ligy na činnosti Unie pro Středomoří. Tato unie nebude nijak bránit ani českému, ani švédskému předsednictví v budoucím rozvoji východních partnerství, která Evropa potřebuje. Nyní se budeme zabývat energetikou a změnou klimatu. Ohledně tohoto tématu hovořme jasně: byl to neslavný boj a jsem si docela jist, že každý má důvody k nespokojenosti. Někdo se domnívá, že toho od průmyslu očekáváme příliš mnoho, jiní, že toho neočekáváme dost, jedna skupina si myslí, že bychom měli jít tímto směrem, druhá si myslí, že jiným směrem. Nakonec stanovilo německé předsednictví lhůtu do konce roku 2008. Stanovilo tři cíle – „třikrát 20“ – a dohoda, kterou jsme uzavřeli v rámci Evropské rady a o níž doufám, že ji zítra Evropský parlament přijme, ve své podstatě odpovídá vašim cílům. Musím být čestný a prohlásit, že by měly být všechny strany vyrozuměny o svých úkolech. Pro Evropu by bylo šílenstvím, kdyby se vzdala vlastních cílů právě ve chvíli, kdy nový prezident Spojených států stanovil ambiciózní cíle v oblasti ochrany životního prostředí pro nejmocnější zemi světa. Bylo by to nezodpovědné, protože pokud by Evropa nedosáhla jednoty ohledně energetického a klimatického balíčku Komise, nemohli bychom očekávat, že nás vyslyší Indie, Čína, Brazílie a všechny ostatní země světa, které se nyní musí chopit odpovědnosti za environmentální rovnováhu planety. Abychom toho dosáhli, museli jsme být přesvědčiví a museli jsme nalézt prostor pro kompromis. O čem to bylo? Řekl jsem, že bychom se nikdy neměli vzdát cíle třikrát 20, ale je třeba, aby každý zde pochopil, že země, jako jsou nové východní členské státy, kde se těžký průmysl stal obětí přechodu od komunistického systému na tržní ekonomiku, souhlasily se zachováním referenční úrovně roku 2005, přestože měly dobré důvody pro požadavek na použití jiného referenčního roku, například 1990. Nebylo by to žádné překvapení s ohledem na to, co se v těchto zemích stalo a čím si prošly. Hovořím za pozorného dohledu Jeana-Louise Borlooa, který mě v těchto jednáních beze zbytku, neochvějně a účinně podpořil. Nechtěl jsem, aby bylo dosaženo proaktivního přístupu k životnímu prostředí na úkor sociální politiky, což by mohlo způsobit zhroucení těchto nových členů EU. Fundamentalistům bych chtěl sdělit, že se podle mého nikdy nejednalo o ukládání požadavků v oblasti životního prostředí Polsku, Maďarsku a dalším, ale raději nestavět tyto země do situace, ve které by došlo ke zhroucení sociálního systému, a nenutit je, aby si musely vybrat mezi ochranou životního prostředí a růstem. Navrhli jsme nový druh růstu: udržitelný, ekologický růst, který by zabránil zvyšování cen a takovému dopadu na polské, maďarské a východní pracovníky, který nemůže tolerovat žádná demokratická vláda na světě. Chtěl bych také dodat, že jsem na své poslední návštěvě Parlamentu velmi pozorně naslouchal vašim obavám. Někteří z vás mi říkali – a já to chápu: „vzdal jste se svých cílů, pane prezidente, protože jste souhlasil s jednomyslností pro rozhodování v Radě.“ Souhlasil jsem s jednomyslností z jednoho prostého důvodu: rozhodnutí v oblasti životního prostředí, která Evropa učiní, nesmí být vnucená, ale dobrovolná. Umíte si představit, jak slabá by byla dohoda, kdyby se k ní některé země nepřipojily? Jak důvěryhodný by byl klimatický a energetický balíček, kdyby byl ratifikován většinou, když se každý může přesvědčit o tom, že je to jednomyslnost, jež zaručuje splnění našich politických závazků? Pane předsedo, francouzské předsednictví se snaží opírat všechny své akce o dvě přesvědčení: prvním je, že svět potřebuje silnou Evropu, a druhým, že Evropa nemůže být silná, bude-li rozdělená. Samozřejmě jsem si jist, že se nejedná o nijak originální myšlenky, ale kvůli tomu nejsou o nic méně důležité. Kromě toho mě někteří z vás upozorňovali, že se jednalo o záležitost spolurozhodování, a já bych rád uvedl, že jsem ho využil. Pane předsedo, musím se vší poctivostí říci, že viditelná přítomnost Parlamentu, která byla rozhodující pro dosažení dohody o energetickém a klimatickém balíčku, byla významným motivačním faktorem pro ty vedoucí představitele států a vlád, kteří byli méně ochotní k uzavření dohody. V každém případě vám dnes předkládám jednomyslnou dohodu všech 27 vedoucích představitelů států nebo vlád o energetickém a klimatickém balíčku. Naložte s ní podle své vůle. Zakončím dvěma stručnými poznámkami. Pokud se týká přistěhovalecké politiky, je pro Evropu nepředstavitelné – zejména pro státy schengenského prostoru, který je založen na volném pohybu osob a zboží pokračovat bez rozvoje společných hodnot pro vytvoření společné přistěhovalecké politiky. Práce je hotova a musím říci, že to proběhlo bez přílišného zdůrazňování. Vy v Evropském parlamentu jste učinili hodně pro utišení debaty o přistěhovalecké politice, která na vnitrostátní úrovni není vždy příkladem respektu k lidem, klidu, rozvahy a odpovědnosti. Nyní disponujeme jednomyslným základem společné přistěhovalecké politiky. Nyní krátce k obraně; příští rok budeme mít společně s kancléřkou Merkelovou příležitost uspořádat summit NATO v Kehlu a Štrasburku. Pro mne je v tomto ohledu naším dosavadním nejdůležitějším rozhodnutím, to, že od nynějška 27 zemí chápe, že bezpečnostní a obranná politika náleží Evropě a NATO, že evropská bezpečnostní a obranná politika obdobnou politiku NATO doplňuje a neodporuje jí. Nakonec zde máme institucionální problém. Po zamítavém hlasování v Irsku jsem se s Bernardem Kouchnerem vydal na pozvání irského ministerského předsedy Briana Cowena do Dublinu a ke zděšení některých lidí jsem prohlásil, že jediným způsobem, jak tento problém překonat, je znovu se poradit s našimi irskými přáteli. Toto prohlášení rozpoutalo debatu, jako by bylo neuctivé vyzvat lidi, že mají další příležitost rozhodnout! Jaký je dnešní stav věcí? Dnes se 25 zemí nachází téměř na konci procesu ratifikace Lisabonské smlouvy. Dvacátá šestá, Česká republika, právě přijala důležité rozhodnutí, kdy ústavní soud prohlásil, že se ratifikační proces může uskutečnit, a ministerský předseda Topolánek v odvážném a odpovědném projevu prohlásil, že jeho cílem je navrhnout ratifikaci Lisabonské smlouvy. Tak nám zbývá Irsko. Jedná se o dohodu, které jsme dosáhli jednomyslně. Především zaručuje, že pokud Lisabonská smlouva vstoupí v platnost, bude mít každá země jednoho komisaře. Vím, že je to pro některé z vás zdlouhavé, stejně jako pro některé vlády, které jsou přesvědčeny, že by Komise měla být menší, a tím efektivnější. Avšak chtěl bych vás požádat, abyste se zamysleli nad tímto: chceme-li Lisabon – a Evropa potřebuje silné, trvalé instituce –, můžeme jej mít pouze tehdy, budou-li Irové hlasovat a budou-li hlasovat pro, potřebujeme novou situaci. Evropská rada navrhuje, aby za této nové situace měl každý členský stát jednoho komisaře. Druhým prvkem dohody je, že jsme učinili určité politické závazky týkající se irské debaty, například v oblastech neutrality, zdanění a rodiny. Tyto politické závazky nebylo obtížné učinit, takže kde je problém? Nejlepší je vyložit karty na stůl. Problémem je právní síla, kterou budou tyto politické závazky mít, protože Irsko disponuje ústavním soudem, a proto není pochyb, že kampaň proti Lisabonské smlouvě – což je jejich právem – půjde k irskému ústavnímu soudu, aby se zeptala, jakou sílu mají tyto politické závazky. Kompromis navržený předsednictvím zní: žádná opětovná ratifikace Lisabonské smlouvy pro ty, kteří tak již učinili, a žádné změny Lisabonské smlouvy. Podle mě nemá smysl vyřešit jeden problém vytvořením 26 jiných. To je jasné. Na jedné straně při příštím rozšíření Evropy – pravděpodobně přistoupení Chorvatska v roce 2010 nebo 2011, půjde-li vše podle plánu – budeme, pane předsedo, potřebovat novou smlouvu, abychom mohli Evropu rozšířit o nový členský stát. Proto navrhujeme, abychom při rozšíření Evropy, nikoliv do té doby, přidali dva prvky do smlouvy o přistoupení s Chorvatskem: prvním bude „irský“ protokol a druhý se bude týkat počtu poslanců Evropského parlamentu. Evropské volby se budou konat na základě Niceské smlouvy. Nemyslím si, že by existovala nějaká jiná možnost, protože některé členské státy by měly podle Lisabonské smlouvy v Evropském parlamentu zaručeny další poslance. Tímto problémem se můžeme rovněž zabývat při příštím rozšíření. Proto se irská vláda odvážně zavázala k uspořádání dalšího referenda o Lisabonské smlouvě do konce roku 2009. To znamená, že pokud se věci obrátí správným směrem, a doufám, že ano – přestože je to na rozhodnutí Irů –, pak Lisabonská smlouva vstoupí v platnost o rok později. Během posledních šesti měsíců jsme se pokoušeli zajistit, aby byla Evropa jednotná a silná a aby myslela samostatně. Co je to silná Evropa? Je to Evropa, která uvažuje, která je o něčem přesvědčena, která má odpovědi a představivost. Je to Evropa, která se nespokojí s tím, aby někoho následovala a která odmítá konsensus vycházející výlučně z toho, co nebylo řečeno, z problematických otázek a z toho, že čas vyléčí všechny rány, protože jsem přesvědčen, že čím déle budeme čekat, tím složitějšími se věci stanou. Dámy a pánové, ani v tomto případě se nejednalo o jednoduchou záležitost k diskusi nebo organizaci, ani to nebude jednoduché, ať pro Iry, nebo další, ale evropský duch je především duchem kompromisu. Nemůže-li 27 z nás dosáhnout kompromisu, nemá cenu mít evropskou myšlenku. Evropskou myšlenkou je naslouchat druhým a spolupracovat na nalezení společných cest, abychom se vyhnuli problémům. Na závěr bych chtěl poděkovat především Evropskému parlamentu. Chtěl bych rovněž podotknout, že pro předsednictví bylo velmi snadné a příjemné udržovat kontakty se všemi skupinami v této sněmovně, ať již je jejich směřování levicové či pravicové, liberální nebo ekologické, suverenistické či federalistické. Všichni svým způsobem ukazujete, že si přejete, aby se Evropa pohnula kupředu. Za předsednictví musím upřímně říci, že při dosahování výsledků hraje Parlament rozhodující úlohu. Dokonce bych chtěl prohlásit, že je snazší hovořit, pracovat a jednat s Evropským parlamentem, než s jinými kontakty, aniž bych uváděl jména. Na konci předsednictví je třeba být konkrétní v pochvalách, ale obecný při politováníhodných skutečnostech. Rovněž bych chtěl uvést, že se pokoušíme spolupracovat v tandemu s předsedou Evropské komise, přičemž každý známe své úkoly, a abych k němu byl spravedlivý, předsednictví by nikdy nedosáhlo těchto výsledků, kdyby úzce nespolupracovalo s předsedou Barrosem. Domnívám se, že je to důležité zmínit, neboť to je, alespoň z mé zkušenosti, pravda. Konečně bych chtěl poděkovat vedoucím představitelům států a vlád. Dámy a pánové, když budou státy odporovat, Evropu nevybudujeme: to je více než zřejmé. Jakkoli jste Evropany, Evropa není nepřítelem národů a národy nejsou nepřáteli Evropy. Řeknu vám jednu věc: pokud se nepokusíme pochopit problémy všech demokratických vlád, daleko se nedostaneme. Je chybou pokoušet se jít proti vedoucím činitelům zvolených představitelů svých zemí: to není evropský ideál, to je fundamentalismus, a já proti fundamentalismu bojuji celý svůj život, i proti evropskému fundamentalismu, protože když slyším „evropský fundamentalismus“, zapomínám na slovo evropský a slyším pouze slovo fundamentalismus a fundamentalismus nikdy nebude dobrá myšlenka. Bylo by historickou chybou pokoušet se vybudovat Evropu proti vůli národů. Vedoucí představitelé vlád přijímají své úkoly a země zase svoje. Závěrem bych chtěl v osobní rovině uvést, že jsem se toho během půlročního předsednictví hodně naučil a svou práci jsem si velmi užíval. Chápu, proč jsou poslanci Evropského parlamentu tolik zanícení ohledně své práce, protože když máme šest měsíců na to, abychom pochopili a zabývali se problémy 27 zemí, zjistíme, že pokud se týká tolerance, otevřenosti myšlenek a porozumění, je Evropa bezpochyby nejkrásnější ideou vymyšlenou ve 20. století a že takovou Evropu potřebujeme více než kdy jindy. Pokoušel jsem se Evropu přimět k pohybu, ale Evropa mě změnila. Chci uvést ještě jednu věc, protože je to moje velmi hluboké přesvědčení. Opravdu se domnívám, že by všem vedoucím představitelům států a vlád prospělo, kdyby se chopili svých úkolů, především proto, že by jim to pomohlo pochopit, že problémy, s nimiž se potýkají jejich země, mohou být často vyřešeny pouze po dohodě s jejich sousedy. Rovněž by pochopili, že přes všechny naše rozdíly existuje mnoho a mnoho věcí, které nás spojují, a rovněž by se naučili něco velmi důležitého: že je pro Evropu snazší mít velké cíle než malé. Poslední záležitostí, o níž jsem z hloubi svého srdce přesvědčen, je, že je jednodušší uspět v Evropské radě, Evropském parlamentu a Evropské komisi s velkými projekty než s malými, protože malé projekty postrádají hybnou sílu, kterou potřebujeme pro překonání národního sobectví. Potřebujeme velké projekty, velké cíle a velké myšlenky: pomocí těchto velkých myšlenek a velkých cílů můžeme překonat národní sobectví. Nechť tak Evropa zůstane ambicózní a nechť chápe, že svět potřebuje, aby rozhodovala! Když zameteme věci pod koberec, pouze odsouváme problémy na později. Problémy je třeba řešit tady a teď a není pravda, že evropské instituce zastavují přijímaná rozhodnutí. Přijímání rozhodnutí brání nedostatek odvahy, nedostatek hybné síly: je to oslabení ideálu. Rozhodnutí nemohou čekat na Lisabon! Nesmíme čekat na zítřek, ale přijmout rozhodnutí nyní, a hluboce věřím českému předsednictví, že bude v práci francouzského předsednictví pokračovat. Konečně toto předsednictví udává rytmus mezinárodním událostem, které zvrátily organizaci naší práce, a určitě není mou úlohou, abych to hodnotil. Pouze bych vám chtěl říci, jak se potýkáme s různými problémy. Když v srpnu, 8. srpna, propukla gruzínská krize. Měli jsme pouze jediný cíl: zastavit válku a nedovolit, aby se zvrhla ve druhou Bosnu. Abych byl upřímný, a nesoudil příliš přísně, když byl zahájen konflikt v Bosně – v Evropě –, Evropa tam nebyla. Byly to Spojené státy, naši přátelé a spojenci, které nesly svou odpovědnost, a Evropa je následovala. Předsednictví horlivě usilovalo o to, aby se Evropa chopila své odpovědnosti, a v srpnu, 12. srpna, jsme zahájili jednání o příměří, načež následovala dohoda o stažení vojsk ze dne 12. září. Nakonec se válce zabránilo, zahájilo se stahování, a především – díky všem členským státům EU – zůstala Evropa jednotná. Nebylo to předem jasné, protože vzhledem k historii mnoha zemí, bolestivé historii těch Evropanů, kteří žili tolik let za železnou oponou, v podrobené Evropě, rozdělené Evropě, obětované Evropě, bylo zcela přirozené, že různé země měly rozdílné názory na naše ruské sousedy než ti, kdo znají pouze svobodu. Přesto zůstala Evropa jednotná a předsednictví společně s předsedou Evropské komise se ze všech sil snažily zabránit nekontrolovanému roztočení válečné spirály. Dne 8.srpna stály ruské jednotky 40 km od Tbilisi; do dnešního dne opustili takřka všichni ruští vojáci gruzínské území, kromě Osetie a Abcházie."@cs1 "Hr. formand, mine damer og herrer! Da Frankrig overtog formandskabet, var situationen i Europa præget af, at ratificeringen af Lissabontraktaten var gået i stå efter det irske nej til denne traktat. Europa har gjort sin indflydelse gældende, men er ikke blevet inddraget i en aggressiv politik i vores russiske naboers baggård. Jeg er overbevist om, at den eneste mulighed fremover er at arbejde sammen med vores naboer for økonomisk udvikling, sikkerhed og fred og forklare dem, at hvis de ønsker indflydelse på globalt plan – og Rusland er et stort land – er de nødt til at respektere nogle helt andre værdier og en helt anden praksis og adfærd end dem, de forsvarede i Europa i en anden tidsalder. Europa var til stede. Så kom finanskrisen. Den startede ikke i august 2007, som jeg har hørt nogle sige. Problemerne begyndte i august 2007, men den systemiske finanskrise verden over startede, da USA besluttede at lade Lehman Brothers gå konkurs den 18. september 2008, hvilket skulle vise sig at være en meget alvorlig fejltagelse. Det var først på dette tidspunkt, at vi stod over for en global finanskrise af hidtil ukendt omfang. Vi har i samarbejde med kommissionsformand Barroso forsøgt at opnå to ting. Den første var europæisk enighed, som vi gradvis har opnået. Vi har udarbejdet en genopretningsplan for europæiske banker, der støttes af alle landene i Europa, først gennem afholdelse af et møde mellem de fire største lande i Europa og Kommissionen, Den Europæiske Centralbank og formanden for Eurogruppen, herefter gennem afholdelse af et møde for første gang siden 2000 mellem landene i Eurogruppen på stats- og regeringschefsniveau, og endelig gennem afholdelse af et møde i september mellem alle stats- og regeringsledere. Det var som bekendt vanskeligt, da krisens alvor havde foranlediget visse lande til at træffe forhastede beslutninger. Jeg er sikker på, at de ikke kunne have handlet anderledes. Irlænderne var f.eks. hårdt ramt af angrebene på hele deres banksystem. I sidste ende blev hele Europa en måned senere enige om en samlet plan til støtte for bankerne, og vi har sammen med kommissionsformand Barroso opfordret de øvrige lande verden over til at lade sig inspirere af vores plan til imødegåelse af et sammenbrud i banksektoren. USA er gået videre fra Paulson I- til Paulson II-planen, og er nu nået frem til Paulson III-planen, der helt klart er inspireret af den europæiske plan-I. Jeg påstår ikke, at alle problemer er blevet løst. Jeg siger blot, at hvis medlemsstaterne, Kommissionen og EU-institutionerne ikke havde stået ved deres ansvar på daværende tidspunkt, ville vi for første gang nogensinde have stået over for udsigten til sammenbrud eller bankerot i visse medlemsstater og ødelæggelsen af det europæiske banksystem. Europa har vist, at det står sammen i solidaritet. Jeg tænker navnlig på den berygtede weekend, hvor vi skulle mobilisere 22 mia. EUR i form af lån til Ungarn, der var under angreb, efter at det havde været nødvendigt at mobilisere 17 mia. EUR til Ukraine. Der er stadig en række problemer i visse baltiske lande for ikke at nævne de andre globale problemer, som vi skal løse. Europa har stået sammen under finanskrisen. Europa tog initiativ til topmødet i Washington og til G20-mødet og står for topmødet om reformen af den globale finansielle forvaltning i London den 2. april. Europa har talt med én stemme og sagt, at det ønsker kapitalisme baseret på iværksætteri, ikke spekulation, at det ønsker en reform af det finansielle system, at det ønsker en ny rolle for vækstlandene, og at det ønsker etisk kapitalisme. Europa har talt med én stemme for at forsvare sine principper. Med hensyn til den økonomiske krise har debatten ikke været let. Den har ikke været let af to grunde. For det første er den finansielle situation ikke den samme i alle vores lande, og for det andet er vores økonomiske kulturer og politiske identiteter ikke de samme. Ikke desto mindre anerkendte alle i sidste ende behovet for en koordineret indsprøjtning på omkring 1,5 % af BNP som anbefalet af Kommissionen. Jeg har fuld forståelse for, at folk kan være overrasket over uenigheder på forskellige områder, tøven, forvirring og misforståelser. Jeg vil gerne understrege over for dem, der følger med i EU-anliggender, at der er 27 medlemsstater, og at det ikke er nemt at indføre den samme politik samtidigt i 27 lande, når nogle lande måske er under valgpres – idet alle medlemsstaterne ikke afholder valg på samme dato – og i Europa-Parlamentet, det europæiske demokratis tempel, ved alle, at kommende valgkampagner ikke ligefrem fremmer enighed. På trods heraf er det på en vis måde lykkedes Europa at fastlægge en fælles politik til imødegåelse af den økonomiske krise efter fastlæggelsen af en fælles politik til imødegåelse af finanskrisen. Vi havde på daværende tidspunkt ingen anelse om, at der ville udbryde krig mellem Georgien og Rusland, og vi havde heller ingen anelse om alvoren af finanskrisen og den efterfølgende økonomiske krise, som Europa ville blive stillet over for. Vi har også drøftet Middelhavsregionen. Jeg er overbevist om, at det var nødvendigt at koordinere og gå på kompromis for at gøre to ting klart. Den ene er, at hvis Europa ikke yder en indsats for fred i Mellemøsten, er der ikke nogen til at tage over. Intet land i verden er alene i stand til at fremme fred mellem Israel og den arabiske verden. Europa skal spille sin rolle og gøre sin indflydelse gældende for at undgå et direkte sammenstød mellem den arabiske verden og verdens førende stormagt, USA. Med hensyn til Middelhavsregionen er det en organisation for løbende dialog mellem Europa og Middelhavslandene, herunder de arabiske lande. Vi har brug for denne dialog, og araberne har brug for denne dialog. Europa har brug for denne dialog, således at Unionen ikke blot forbliver en donor, men kan have politiske anskuelser, som fremmer fred, og således at Unionen i stedet for blot at slå sig til tåls med at punge ud kan stille krav om fred, en afbalanceret fred, navnlig mellem palæstinenserne, der har ret til en moderne, demokratisk, sikker stat, og Israel, der har ret til sikkerhed for et land, som er et demokratisk mirakel. Der skulle en vis overtalelse til i forbindelse med Middelhavsunionen. Vi var således nødt til at argumentere for, at Middelhavsunionen ikke bragte Europas forening i fare, men at den tværtimod ville styrke den. Endelig kan vi som europæere være stolte over, at formandskabet for Middelhavsunionen varetages af EU-formandskabet og Egypten i fællesskab, og at det har fem vicegeneralsekretærer, herunder en israelsk og en palæstinensisk. Det er første gang, at de arabiske lande har accepteret en israeler som medlem af ledelsesorganet i en regional organisation som Middelhavsunionen, hvilket er en historisk bedrift. Jeg vil gerne takke Bernard Kouchner, der med stor dygtighed forhandlede på topmødet i Marseilles for at opnå et resultat, som vi end ikke have drømt om. Israelerne har til gengæld accepteret, at Den Arabiske Liga deltager i arbejdet i Middelhavsunionen. Denne union vil på ingen måde forhindre det tjekkiske og det efterfølgende svenske formandskab i at udvikle de østlige partnerskaber, som Europa har brug for, på et senere tidspunkt. Nu vil jeg gerne ind på energi og klimaændringer. Lad det i denne forbindelse være helt klart, at det var et voldsomt slag, og jeg er overhovedet ikke i tvivl om, at alle har grund til at være utilfredse. Nogle føler, at vi stiller for store krav til industrien, og andre, at vi ikke stiller tilstrækkelig store krav. En gruppe mener, at vi bør går den ene vej, og en anden gruppe mener, at vi bør gå den anden vej. I sidste ende fastsatte det tyske formandskab en frist til udgangen af 2008. Det tyske formandskab havde fastlagt tre mål – "3x20"-målene, og den aftale, som vi forseglede på Det Europæiske Råds møde, og som forhåbentlig vil blive vedtaget af Europa-Parlamentet i morgen, opfylder dybest set de mål, som Parlamentet selv har fastsat. Jeg må være ærlig og sige, at vi var nødt til at gøre alle parter opmærksom på deres ansvar. Det ville have været det rene vanvid, hvis Europa slækkede på sine egne mål på et tidspunkt, hvor en ny præsident i USA var i gang med at fastsætte ambitiøse miljømål for det mest magtfulde land i verden. Det ville have været uansvarligt, for hvis Europa ikke var nået til enighed om Kommissionens energi- og klimapakke, ville vi ikke have kunnet forvente, at Indien, Kina, Brasilien og alle de øvrige lande i verden, som nu er nødt til at påtage sig et ansvar for den globale miljøbalance, ville høre på os. For at nå frem til det punkt var vi nødt til at gøre brug af vores overtalelsesevne, og vi var nødt til at gå på kompromis på en række områder. Hvilke områder? Jeg påpegede, at vi aldrig ville afvige fra tidsplanen for opfyldelse af 3x20-målene, men alle her er nødt til at forstå, at lande som f.eks. de nye østeuropæiske medlemsstater, hvor sværindustrien har været offer for overgangen fra et kommunistisk system til markedsøkonomi, indvilligede i, at referenceåret blev fastsat til 2005, selv om de havde god grund til at kræve, at der blev anvendt et andet referenceår, f.eks. 1990. Det ville ikke have været overraskende, i lyset af hvad der er sket i disse lande, og hvad de har været igennem. Jean-Louis Borloo, der var en effektiv og urokkelig støtte under disse forhandlinger, lytter opmærksomt til det, jeg siger. Jeg ønskede ikke, at en proaktiv tilgang til miljøet blev opnået på grundlag af en socialpolitik, der ville få disse nye EU-medlemsstater til at bryde sammen. Jeg vil gerne understrege over for fundamentalisterne, at det ikke på noget tidspunkt handlede om at påtvinge Polen, Ungarn og de øvrige lande miljøkrav, men snarere om at forhindre et socialt sammenbrud i disse lande, og at de tvinges til at vælge mellem miljøbeskyttelse og vækst. Vi foreslog en ny form for vækst, nemlig bæredygtig, grøn vækst, som vil forhindre kraftigt stigende priser og følger for polske, ungarske og andre østeuropæiske arbejdstagere, som intet demokratisk land i verden kan tolerere. Jeg ønsker desuden at tilføje, at jeg lyttede opmærksomt til Deres bekymringer under mit sidste besøg i Parlamentet. En række medlemmer påpegede – og det har jeg forståelse for – at jeg havde opgivet mine mål, fordi jeg accepterede enstemmighedsreglen i Rådet. Det gjorde jeg af den simple årsag, at de miljøvalg, som Europa træffer, ikke skal være påtvungne valg, men velovervejede valg. Kan De forestille Dem, hvor svag en aftale vedtaget ved flertalsafstemning ville have været, idet en række lande ikke ville have overholdt aftalen? Hvor troværdig ville energi- og klimapakken have været, hvis den var blevet ratificeret af et flertal, når enhver kan se, at enstemmighed sikrer, at vores politiske tilsagn bliver opfyldt. Det franske formandskab har forsøgt at basere alle sine tiltag på to overbevisninger. Den første er, at verden har brug for et stærkt Europa, og den anden er, at Europa ikke kan være stærkt, hvis det er spillet. Jeg er naturligvis klar over, at disse idéer ikke er nye, men det gør dem ikke mindre afgørende. En række medlemmer gjorde mig desuden opmærksom på, at dette spørgsmål henhørte under den fælles beslutningsprocedure, og jeg vil gerne påpege, at jeg har haft dette in mente. I mine drøftelser med de øvrige stats- og regeringsledere må jeg helt ærligt sige, at det forhold, at Europa-Parlamentet, der var fast besluttet på, at der skulle indgås en aftale om energi- og klimapakken, fulgte nøje med i forhandlingerne, var en vigtig motiverende faktor for disse stats- og regeringsledere, der var mere eller mindre villige til at indgå en aftale. Under alle omstændigheder kommer jeg her i dag med aftalen enstemmigt indgået af alle 27 stats- og regeringsledere om energi- og klimapakken. De kan gøre med den, hvad De vil. Jeg vil afslutte med to korte bemærkninger. Med hensyn til migrationspolitikken er det utænkeligt, at EU – de fleste EU-medlemsstater er integreret i Schengenområdet, der er baseret på den frie bevægelighed for personer og varer – fortsat kan undslå sig at fastlægge fælles principper for udformning af en fælles indvandringspolitik Arbejdet er blevet gjort, og jeg må sige, at det skete uden overdrevent postyr. Europa-Parlamentet har gjort en stor indsats for at afdæmpe debatten om indvandringspolitik, der på nationalt plan ikke altid er eksemplarisk med hensyn til respekt for mennesker, ro, hensyntagen og ansvar. Vi er nu nået til enighed om grundlaget for en fælles indvandringspolitik. For så vidt angår forsvarsområdet, vil jeg kort sige, at kansler Merkel og jeg skal stå for NATO-topmødet i Strasbourg/Kehl næste år. Den vigtige afgørelse, som vi har truffet på dette område, er efter min opfattelse, at de 27 lande nu forstår, at sikkerheds- og forsvarspolitikken henhører under EU og NATO, og at EU's sikkerheds- og forsvarspolitik ikke står i et modsætningsforhold til NATO's politik, men derimod supplerer denne. Endelig er der det institutionelle problem. Efter det irske nej tog jeg til Dublin med Bernard Kouchner på opfordring af Brian Cowen, den irske premierminister, og jeg udtalte dengang, at vi kun kunne løse problemet ved at lægge spørgsmålet ud til fornyet folkeafstemning, hvilket chokerede folk på daværende tidspunkt. Denne udtalelse skabte debat, idet den blev opfattet som et udtryk for manglende respekt over for borgerne at anmode om, at de får endnu en mulighed for at tage stilling. Hvordan ser situationen ud i dag? I dag har 25 lande så godt som afsluttet ratifikationen af Lissabontraktaten. Det 26. land, Den Tjekkiske Republik, har netop truffet en vigtig afgørelse, idet den tjekkiske forfatningsdomstol har fastslået, at ratifikationsprocessen kan indledes, og premierminister Topolánek har i en modig og ansvarlig erklæring udtalt, at han agter at foreslå, at Lissabontraktaten ratificeres. Vi mangler således kun irlænderne. Vi har indgået en meget enkel aftale. Den går primært ud på at garantere, at der vil blive udpeget én kommissær pr. medlemsstat, hvis Lissabontraktaten træder i kraft. Jeg ved, at dette er en stor indrømmelse for nogle af medlemmerne i Parlamentet og for visse regeringer, der mente, at Kommissionen burde være mindre, hvis den skulle være mere effektiv. Jeg beder Dem imidlertid være opmærksom på, at hvis vi ønsker Lissabontraktaten – og Europa har brug for stærke, bæredygtige institutioner – kan vi kun få den, hvis irlænderne stemmer og siger ja, og hvis de skal sige ja, er vi nødt til at ændre vilkårene. Det Europæiske Råd foreslår, at disse ændrede vilkår bliver én kommissær pr. medlemsstat. Det andet element i aftalen er, at vi har afgivet visse politiske tilsagn på en række specifikke områder såsom neutralitet, beskatning og familien, der er blevet rejst i den irske debat. Det var ikke vanskeligt at afgive disse tilsagn, så hvad er problemet? Det er bedst at lægge alle kort på bordet. Problemet er, hvilken retskraft disse politiske tilsagn vil få, idet Irland har en forfatningsdomstol, og der er ingen tvivl om, at nejsigerne vil indbringe spørgsmålet om retskraften af disse politiske tilsagn for den irske forfatningsdomstol, hvilket de har ret til. Formandskabet har foreslået en kompromisløsning, der indebærer, at de medlemsstater, der allerede har ratificeret Lissabontraktaten, ikke skal gøre dette igen, og at Lissabontraktaten ikke skal ændres. Det er efter min mening formålsløst at løse et problem ved at skabe 26 andre. Så meget er klart. I forbindelse med en kommende udvidelse af EU – sandsynligvis med Kroatien i 2010 eller 2011, hvis alt går som planlagt – får vi på den anden side brug for en ny traktat for at udvide EU med en ny medlemsstat. Vi har derfor foreslået, at vi i forbindelse med udvidelsen af EU og ikke før tilføjer to elementer til Kroatiens tiltrædelsesaftale Det første element er en "irsk" protokol, og det andet element vedrører antallet af parlamentsmedlemmer. Valget til Europa-Parlamentet vil blive afholdt på grundlag af Nicetraktaten. Jeg kan ikke se, at der er andre muligheder, idet en række stater blev tildelt yderligere parlamentsmedlemmer i Lissabontraktaten. Vi kunne også løse dette problem i forbindelse med den næste udvidelse. På dette grundlag har den irske regering modigt forpligtet sig til at afholde en ny folkeafstemning om Lissabontraktaten inden udgangen af 2009. Dette betyder, at hvis tingene udvikler sig, som jeg håber – om end det er irlændernes afgørelse – vil Lissabontraktaten blot træde i kraft et år senere. Vi har gennem de sidste seks måneder forsøgt at sikre et forenet og stærkt Europa med selvstændige holdninger. Hvad er et stærkt Europa? Det er et Europa, som tænker selv, som har overbevisninger, som har svar, og som har fantasi. Det er et Europa, der ikke stiller sig tilfreds med at følge trop, og som nægter en konsensus, der udelukkende er baseret på fortielser, tilsidesættelse af problemer, og den antagelse, at tiden læger alle sår, da jeg er overbevist om, at situationen bliver vanskeligere, jo længere vi venter. Det var heller ikke nemt at drøfte og afklare dette spørgsmål, og det vil heller ikke blive nemt for irlænderne eller for andre, men EU er først og fremmest kompromissøgende. Hvis de 27 medlemsstater ikke kan nå frem til et kompromis, er det europæiske ideal uden værdi. Det europæiske ideal går ud på at lytte til andre og at samarbejde om at finde fælles løsninger på problemer. Jeg vil afslutningsvis først og fremmest gerne takke Europa-Parlamentet. Jeg vil også gerne sige, at det har været meget nemt og en stor fornøjelse for formandskabet at samarbejde med alle grupperne i Parlamentet, uanset om de politisk er til højre eller venstre, liberale eller grønne, suverænister eller føderalister. Alle har vist vilje til at bringe EU videre på hver deres måde. Jeg må helt ærligt sige, at Parlamentet efter formandskabets opfattelse på afgørende vis har bidraget til de opnåede resultater. Jeg vil endog sige, at det har været nemmere at tale, at arbejde og forhandle med Europa-Parlamentet end med visse andre kontakter, og jeg vil ikke nævne nogen ved navn. Ved formandskabsperiodens udløb bør formandskabet udtrykke sig specifikt, når det giver komplimenter, men generelt, når det udtrykker beklagelse. Jeg vil også gerne sige, at vi har bestræbt os på at arbejde tæt sammen med formanden for Kommissionen, og vi har alle været klart over vores ansvar, og det skal retfærdigvis sige, at formandskabet aldrig ville have opnået de resultater, som det gjorde, uden det tætte samarbejde med kommissionsformand Barroso. Det er efter min opfattelse vigtigt at understrege, idet det er sandt, i hvert fald som jeg har oplevet det. Endelig vil jeg gerne takke stats- og regeringslederne. Vi ønsker ikke at opbygge et Europa, der går imod nationerne. Så meget er klart. Uanset hvor europæisk man er, er Europa ikke nationalstatens fjende, og nationalstaten er ikke Europas fjende. Jeg vil gerne understrege én ting, nemlig at hvis vi ikke havde forsøgt at forstå de enkelte demokratiske regeringers problemer, ville vi ikke være kommet ret langt. Det er en fejltagelse at forsøge at træffe beslutninger hen over hovedet på de valgte repræsenter i nationalstaterne. Det er ikke et europæisk ideal, men fundamentalisme, og jeg har bekæmpet fundamentalisme hele mit liv, endog europæisk fundamentalisme, idet jeg, når jeg hører udtrykket "europæisk fundamentalisme", glemmer ordet europæisk og hører kun ordet fundamentalisme, og fundamentalisme er aldrig en god idé. Det ville være en historisk fejltagelse at forsøge at opbygge et Europa, der går imod nationerne. Regeringslederne står ved deres ansvar, og landene står ved deres. Jeg vil gerne afslutningsvis sige, at jeg rent personligt har lært en masse i løbet af de sidste seks måneder under formandskabet, og at arbejdet har været en stor fornøjelse. Jeg forstår, hvorfor medlemmerne af Europa-Parlamentet er så dybt engagerede i deres arbejde, idet vi, når vi har brugt seks måneder på at forstå og prøve kræfter med 27 landes problemer, bliver mere tolerante og åbne, og vi får større forståelse for, at Europa uden tvivl er den smukkeste idé, der er blevet udtænkt i det 20. århundrede, og at vi har brug for dette Europa i dag mere end nogensinde. Jeg har forsøgt at bringe Europa videre, men Europa har forandret mig. Jeg ønsker at sige én ting til, idet det er min meget faste overbevisning. Jeg mener virkelig, at alle stats- og regeringsledere ville have gavn af at påtage sig dette ansvar på et eller andet tidspunkt, for det første fordi det vil gøre det nemmere for dem at forstå, at de problemer, som de står over for i deres egne lande, ofte kun kan blive løst i samarbejde med deres naboer. De vil også forstå, at på trods af vores forskelle, er der mange, mange ting, der bringer os sammen, og de vil navnlig også lære, at det er nemmere for EU at have store ambitioner end små. Endelig er jeg helt overbevist om, at det i Det Europæiske Råd, Europa-Parlamentet og Kommissionen er nemmere at skabe resultater med større projekter end med små projekter, fordi der ikke er den nødvendige fremdrift i små projekter til at overvinde nationale egoer. Vi har brug for store projekter, store ambitioner og store tanker. Vi kan overvinde nationale egoer med disse store tanker og store ambitioner. Jeg håber således, at Europa fortsat vil have ambitioner, og at det forstår, at verden har brug for et Europa, der træffer beslutninger. Når vi fejer problemerne ind under gulvtæppet, får vi større problemer på et senere tidspunkt. Vi er nødt til at løse problemerne her og nu, og det er ikke rigtigt, at EU-institutionerne bremser beslutningstagningen. Årsagen til, at der ikke træffes beslutninger, er manglende mod, manglende handlekraft. Det er svækkelsen af et ideal. Vi kan ikke vente med at træffe beslutninger til efter Lissabontraktatens gennemførelse! Vi må ikke udsætte det til i morgen, men er nødt til at træffe beslutninger nu, og jeg har stor tillid til, at det tjekkiske formandskab vil videreføre det franske formandskabs arbejde. I sidste ende var formandskabets tiltag præget af internationale begivenheder, der vendte op og ned på vores arbejde, og det er helt sikkert ikke op til mig at gøre status over formandskabets arbejde. Jeg ønsker blot at påpege, at vi imødegik disse forskellige udfordringer. Da krisen brød ud i Georgien i august, den 8. august, havde vi kun ét mål, nemlig at stoppe krigen og undgå, at den udviklede sig til et nyt Bosnien. Jeg ønsker ikke at dømme for hårdt, men helt ærligt, da konflikten startede i Bosnien – i Europa – greb Europa ikke ind. Det var USA, vores venner og allierede, som stod ved sit ansvar, og Europa var nødsaget til at følge trop. Formandskabet har lagt stor vægt på at sikre, at Europa stod ved sit ansvar, og i august, den 12. august, indledte vi forhandlinger om våbenhvilen, tilbagetrækningsaftalen blev indgået den 12. september. Vi undgik i sidste ende krig, tilbagetrækningen blev indledt, og frem for alt – takket være alle EU-medlemsstaterne – er Europa fortsat forenet. Det var ikke på forhånd givet, idet det var helt naturligt, at visse lande nærede andre følelser for vores russiske naboer end de lande, der kun har kendt til frihed, i lyset af vores forskellige landes historie, en smertelig historie for de europæere, der i mange, mange år boede bag jerntæppet i et ydmyget Europa, et splittet Europa, et Europa, der var blevet ofret. På trods heraf forblev Europa forenet, og formandskabet og formanden for Kommissionen gjorde deres yderste for at sikre, at krigen ikke kom ud af kontrol. Den 8. august stod russiske tropper 40 km fra Tbilisi. I dag har stort set alle de russiske tropper forladt Georgiens territorium, undtagen i Ossetien og Abkhasien."@da2 "Herr Präsident, sehr verehrte Damen und Herren! Als Frankreich die Präsidentschaft übernahm, war die Situation in Europa durch den Stillstand im Prozess der Ratifizierung des Lissabon-Vertrags nach dessen Ablehnung durch Irland gekennzeichnet. Europa sorgte dafür, dass seine Präsenz zu spüren war, ohne jedoch in die aggressive Politik im Hinterhof unserer russischen Nachbarn hineingezogen zu werden. Ich bin davon überzeugt, dass unsere einzige Option für die Zukunft darin besteht, mit unseren Nachbarn zusammenzuarbeiten, um eine Situation der wirtschaftlichen Entwicklung, der Sicherheit und des Friedens zu erreichen und ihnen Folgendes zu erklären: Wenn sie auf globaler Ebene Gehör finden möchten – und Russland ist ein großes Land –, dann müssen sie Werte, Methoden und Verhaltensweisen akzeptieren, die sich sehr stark von jenen unterscheiden, die sie in einem anderen Zeitalter als Mittel der politischen Machtausübung in Europa genutzt haben. Europa war präsent. Dann kam die Finanzkrise. Sie entstand jedoch nicht im August 2007, wie ich häufig höre. Im August 2007 begannen die Probleme, doch die systemische Finanzkrise, deren Auswirkungen in der gesamten Welt spürbar sind, begann, als die Vereinigten Staaten am 18. September 2008 die Entscheidung trafen, Lehman Brothers Konkurs gehen zu lassen – eine Entscheidung, die sich als außerordentlich schwerwiegend erweisen sollte. Zu diesem Zeitpunkt und erst zu diesem Zeitpunkt gerieten wir in eine Finanzkrise von weltweit beispiellosem Ausmaß. Wir haben gemeinsam mit Präsident Barroso zwei Dinge versucht. Das erste war die europäische Einheit, die wir nach und nach hergestellt haben: Erstens, indem wir die vier größten europäischen Länder mit der Kommission, der Europäischen Zentralbank und dem Vorsitzenden der Eurogruppe an einen Tisch brachten; zweitens, indem wir erstmals seit dem Jahr 2000 ein Treffen der Eurogruppe auf der Ebene der Staats- oder Regierungschefs organisierten; und schließlich haben wir, indem wir im September alle Staats- oder Regierungschefs zusammenbrachten, einen Wiederaufbauplan für die europäischen Banken erarbeitet, der von allen europäischen Ländern unterstützt wird. Das war, wie Sie wissen, schwierig, denn die schwere Krise führte dazu, dass bestimmte Länder voreilige Entscheidungen trafen. Ich bin sicher, dass sie nicht anders hätten handeln können. Das gilt beispielsweise für die Iren, die von den Angriffen auf ihr gesamtes Bankensystem regelrecht erdrückt wurden. Schließlich herrschte einen Monat später in ganz Europa Einigkeit über einen einzelnen Plan zur Unterstützung der Banken. Wir haben gemeinsam mit Präsident Barroso versucht, den europäischen Unterstützungsplan zur Rettung unseres Bankensystems in einen globalen Plan umzuwandeln. Die Vereinigten Staaten wechselten vom Paulson-Plan I zum Paulson-Plan II, und inzwischen gibt es den Paulson-Plan III, der eindeutig vom europäischen Plan I inspiriert ist. Ich behaupte nicht, dass alle Probleme gelöst sind. Ich sage lediglich: Hätten die Mitgliedstaaten, die Kommission und die europäischen Institutionen nicht rechtzeitig ihre Verantwortung wahrgenommen, sehr verehrte Damen und Herren, sähen wir uns mit der beispiellosen Perspektive des Zusammenbruchs oder Konkurses bestimmter Mitgliedstaaten sowie der Zerstörung des europäischen Bankensystems konfrontiert. Europa hat seine Einigkeit und Solidarität demonstriert. Dabei denke ich insbesondere an das berühmt-berüchtigte Wochenende, als wir 22 Milliarden Euro Kredit für Ungarn mobilisieren mussten, das unter Druck kam, nachdem es selbst 17 Milliarden Euro für die Ukraine mobilisieren musste. In Bezug auf bestimmte baltische Länder gibt es noch immer Probleme, ganz zu schweigen von den anderen globalen Problemen, die wir lösen müssen. In der Finanzkrise war Europa einig: Es verlangte den Washingtoner Gipfel, das G20-Treffen, und es wird am 2. April in London den Weltfinanzgipfel organisieren. Europa hat mit einer Stimme kundgetan, dass nach seinen Vorstellungen der Kapitalismus auf Unternehmertum und nicht Spekulation basieren sollte, dass es eine Reform des Finanzsystems wünscht, dass es eine andere Rolle für die Schwellenländer und einen ethischen Kapitalismus wünscht; und mit einer Stimme hat Europa auch versucht, seine Prinzipien zu verteidigen. Was die Wirtschaftskrise betrifft, war die Debatte nicht einfach, sehr verehrte Damen und Herren. Sie war aus zwei Gründen nicht einfach. Der erste Grund besteht darin, dass die finanzielle Situation nicht in allen unseren Ländern die gleiche ist; der zweite Grund sind unsere unterschiedlichen politischen Identitäten. Dennoch haben schließlich alle anerkannt, dass eine koordinierte Finanzspritze in Höhe von 1,5 % des Bruttoinlandsprodukts erforderlich ist, wie die Kommission empfohlen hat. Ich verstehe voll und ganz, dass die Menschen möglicherweise von den Meinungsverschiedenheiten hier und da, den Zweifeln, der Konfusion und den Missverständnissen überrascht sind. All jene, die momentan Europa beobachten, möchte ich daran erinnern, dass es hier 27 Länder gibt, und dass es alles andere als einfach ist, in diesen 27 Ländern zur selben Zeit dieselbe Politik zu machen. Ein Land (und auch dieses Parlament, der Tempel der europäischen Demokratie) steht möglicherweise unter dem Druck bevorstehender Wahlen, ein anderes dagegen nicht, denn nicht alle Länder wählen am selben Tag. Vor diesem Hintergrund versteht jeder, dass die bevorstehenden Wahlkämpfe dem Erreichen eines gemeinsamen Konsenses nicht unbedingt förderlich sind. Trotz allem ist es Europa nach dem Aufbau einer gemeinsamen Politik in der Finanzkrise einigermaßen gelungen, auch für die Wirtschaftskrise eine gemeinsame Politik zu erarbeiten. Wir ahnten zu dieser Zeit nicht, dass zwischen Georgien und Russland ein Krieg ausbrechen würde, und wir ahnten auch nicht, mit welch einer schwerwiegenden Finanz- und später Wirtschaftskrise Europa konfrontiert werden sollte. Auch für die Union für den Mittelmeerraum fanden wir Zeit. Ich stehe dazu, dass Koordination und Kompromissbereitschaft notwendig waren, um zwei Tatsachen verständlich zu machen: Erstens: Wenn Europa nicht seinen Teil zum Frieden im Nahen Osten beiträgt, wird diese Aufgabe niemand für uns übernehmen. Es gibt weltweit kein Land, das einen Frieden zwischen Israel und der arabischen Welt vorantreiben könnte. Europa muss seinen Part übernehmen, es muss Präsenz zeigen, um eine direkte Konfrontation zwischen der arabischen Welt einerseits und der führenden Weltmacht, den Vereinigten Staaten, andererseits zu vermeiden. Was die Union für den Mittelmeerraum betrifft, so handelt es sich dabei um eine Organisation, die einen ständigen Dialog zwischen Europa und dem Mittelmeerraum ermöglicht, darunter auch den arabischen Ländern. Das ist der Dialog, den wir brauchen und den die Araber brauchen. Europa braucht diesen Dialog, um endlich nicht mehr nur als Geldgeber zu fungieren, sondern politische Überzeugungen vertreten zu können, die den Frieden fördern. Dann gäbe sich Europa nicht mehr nur damit zufrieden, zu zahlen, sondern könnte auch zum Frieden aufrufen, einem gerechten Frieden, insbesondere zwischen den Palästinensern, die das Recht auf einen modernen, demokratischen, sicheren Staat haben, und Israel, das ebenfalls ein Recht auf Sicherheit hat, ein Land, das ein Wunder der Demokratie ist. In Sachen Union für den Mittelmeerraum mussten wir Überzeugungsarbeit leisten. Aber wovon? Dass diese Union die Einheit Europas nicht infrage stellt, sondern im Gegenteil stärkt. Schließlich können wir, sehr verehrte Damen und Herren, als Europäer stolz darauf sein, dass die Union für den Mittelmeerraum einen gemeinsamen Vorsitz hat, nämlich die EU-Ratspräsidentschaft und Ägypten, und dass sie über fünf stellvertretende Generalsekretäre verfügt, darunter einen Israeli und einen Palästinenser. Damit haben die arabischen Länder erstmals einen Israeli als Mitglied im Führungsgremium einer regionalen Organisation, wie es die Union für den Mittelmeerraum darstellt, akzeptiert. Das ist ein historischer Erfolg. Anerkennung möchte ich auch Bernard Kouchner zollen, der auf dem Gipfeltreffen in Marseilles brillant verhandelt und ein Ergebnis erreicht hat, von dem wir nicht einmal träumen konnten. Im Gegenzug haben die Israelis akzeptiert, dass die Arabische Liga bei der Arbeit der Union für den Mittelmeerraum mitwirkt. Diese Union wird die tschechische und danach die schwedische Präsidentschaft in keiner Weise daran hindern, zukünftig jene Östlichen Partnerschaften weiterzuentwickeln, die Europa braucht. Nun zum Thema Energie und Klimawandel. Lassen Sie mich zu diesem Thema ganz klar sagen: Das war ein schändlicher Kampf, und ich bin ziemlich sicher, dass jeder Grund hat, unzufrieden zu sein. Einige haben das Gefühl, dass wir zu viel von der Industrie erwarten, andere, dass wir nicht genug erwarten; die eine Gruppe ist der Meinung, wir sollten diesen Weg gehen; eine andere glaubt, wir sollten jenen gehen. Schließlich hatte die deutsche Präsidentschaft den Termin „Ende 2008“ festgelegt. Die deutsche Präsidentschaft hat drei Ziele formuliert: „dreimal 20“. Die Vereinbarung, die wir im Europäischen Rat besiegelt haben und die hoffentlich morgen auch vom Europäischen Parlament verabschiedet wird, entspricht den Zielen, die Sie sich selbst gesetzt hatten. Der Wahrheit willen muss ich sagen, dass alle Parteien an ihre Verantwortung erinnert werden müssen. Gerade in einem Moment, da der neue Präsident der Vereinigten Staaten für die wichtigste Weltmacht ehrgeizige Ziele in Sachen Umweltschutz festlegt, wäre es unsinnig gewesen, wenn Europa seine eigenen Ziele aufgegeben hätte. Es wäre unverantwortlich gewesen, denn hätte Europa auch beim Energie- und Klimapaket der Kommission keine Einigkeit bewiesen, hätten wir auch von Indien, China, Brasilien und allen anderen Ländern der Welt kein Gehör finden können, die nun Verantwortung für ein ökologisches Gleichgewicht auf diesem Planeten übernehmen müssen. Um das zu erreichen, war Überzeugung erforderlich, und es mussten Kompromisswege gefunden werden. Worin bestanden diese Kompromisse? Ich habe gesagt, dass wir niemals den Zeitplan oder das Ziel der „dreimal 20“ aufgegeben haben. Allerdings muss jeder hier verstehen, dass Länder wie die neuen osteuropäischen Mitgliedstaaten, in denen die Schwerindustrie zu den Opfern des Übergangs vom kommunistischen System zur Marktwirtschaft gehörte, der Beibehaltung des Referenzjahres 2005 zustimmten, obwohl sie guten Grund gehabt hätten, ein anderes Referenzjahr zu verlangen, beispielsweise 1990. Angesichts dessen, was in diesen Ländern geschah und was sie erlebt haben, wäre das keine Überraschung gewesen. Ich spreche unter dem wachsamen Blick von Jean-Louis Borloo, der diese Verhandlungen vollständig, unerschütterlich und effektiv unterstützt hat. Ich wollte in Sachen Umweltschutz keine übertriebenen Schritte zulasten einer Sozialpolitik gehen, die die neuen EU-Mitgliedstaaten kollabieren ließe. Den Fundamentalisten möchte ich sagen, dass es für mich nie darum ging, Polen, Ungarn und den anderen Ländern keine Umweltschutzauflagen zu erteilen, sondern nur darum, zu verhindern, dass es in diesen Ländern zu einer sozialen Explosion kommt und sie in die Situation geraten, sich zwischen Umweltschutz und Wachstum entscheiden zu müssen. Wir haben ihnen eine neue Form des Wachstums vorgeschlagen: ein nachhaltiges, grünes Wachstum, das Preisexplosionen und jene Art von Auswirkungen auf Polen, Ungarn und die Arbeitskräfte in den übrigen osteuropäischen Ländern verhindert, die kein demokratisches Land der Welt aushalten könnte. Ich möchte gern hinzufügen, dass ich den von Ihnen bei meinem letzten Besuch dieses Parlaments geäußerten Bedenken aufmerksam zugehört habe. Einige von Ihnen – und dafür habe ich Verständnis – sagten mir: „Herr Präsident, Sie haben Ihre Ziele aufgegeben, denn Sie haben für Entscheidungen des Rates das Prinzip der Einstimmigkeit akzeptiert.“ Meine Zustimmung zum Prinzip der Einstimmigkeit hat einen einfachen Grund: Die umweltpolitischen Entscheidungen, die Europa treffen muss, dürfen nicht erzwungen, sondern müssen bewusst getroffen werden. Können Sie sich vorstellen, wie schwach eine mit einem Mehrheitsvotum verabschiedete Vereinbarung wäre, wenn sich eine ganze Reihe von Ländern nicht daran gebunden fühlt? Wie glaubwürdig wäre das Energie- und Klimapaket, wenn es nur von einer Mehrheit ratifiziert worden wäre, wo doch jeder sehen kann, dass Einstimmigkeit das Erreichen unserer politischen Verpflichtungen garantiert? Herr Präsident, die französische Präsidentschaft hat versucht, sich in ihrem Tun von zwei Grundüberzeugungen leiten zu lassen: Erstens, die Welt braucht ein starkes Europa; und zweitens, Europa kann nicht stark sein, wenn es uneinig ist. Selbstverständlich weiß ich, dass diese Ideen nicht eben originell sind, doch das macht sie nicht weniger wichtig. Darüber hinaus haben mich einige von Ihnen daran erinnert, dass es sich hierbei um ein Mitentscheidungsverfahren handelte, und ich möchte sagen, dass ich diesen Umstand genutzt habe. Herr Präsident, ich muss ehrlich sagen, dass in meinen Gesprächen mit anderen Staats- und Regierungschefs die wachsame Präsenz eines Parlaments, das eine Einigung über das Energie- und Klimapaket fest im Blick hatte, ein einflussreicher und motivierender Umstand für jene Staats- oder Regierungschefs war, die im Vergleich zu anderen weniger bereit waren, einen Abschluss zu erreichen. Eines steht heute auf jeden Fall fest: Wir haben eine einstimmige Einigung der 27 Staats- und Regierungschefs zum Energie- und Klimapaket erreicht. Werten Sie diese Nachricht, wie Sie möchten. Abschließend möchte ich noch kurz auf zwei Punkte eingehen. Was die Migrationspolitik betrifft, so ist es für Europa – dessen Länder mehrheitlich dem Schengen-Raum angehören, der auf dem freien Personen- und Warenverkehr basiert – unvorstellbar, den Weg ohne eine Erarbeitung gemeinsamer Prinzipien zum Aufbau einer gemeinsamen Einwanderungspolitik fortzusetzen. Diese Arbeit wurde erledigt, und ich muss sagen, sie wurde ohne übermäßiges Aufsehen erledigt. Sie im Europäischen Parlament haben viel dafür getan, eine gewisse Gelassenheit in die Debatte zur Einwanderungspolitik zu bringen, die auf nationaler Ebene hinsichtlich ihres Respekts gegenüber anderen Menschen, ihrer Gelassenheit, ihrer Rücksichtnahme und ihres Verantwortungsbewusstseins nicht immer beispielhaft ist. Wir verfügen nun über ein einstimmiges Fundament für eine gemeinsame Einwanderungspolitik. Kurz noch zur Verteidigungspolitik: Ich werde im kommenden Jahr Gelegenheit haben, gemeinsam mit Bundeskanzlerin Angela Merkel das NATO-Gipfeltreffen in Kehl/Straßburg zu organisieren. Wichtig an den von uns hier getroffenen Beschlüssen ist meines Erachtens, dass die 27 Länder nun begriffen haben, dass die Sicherheits- und Verteidigungspolitik eine Angelegenheit Europas und der NATO ist und dass die europäische Sicherheits- und Verteidigungspolitik die NATO ergänzt und nicht in Opposition zu ihr steht. Abschließend möchte ich noch auf das Problem der Institutionen eingehen. Nach dem „Nein“ in Irland habe ich auf Einladung des irischen Premierministers Brian Cowen gemeinsam mit Bernard Kouchner Dublin besucht und dort zum damaligen Entsetzen vieler erklärt, dass die einzige Möglichkeit zur Lösung des Problems darin besteht, unsere irischen Freunde noch einmal zu befragen. Diese Erklärung provozierte eine Debatte, als sei es anderen gegenüber respektlos, ihnen zu sagen, dass sie eine weitere Entscheidungsmöglichkeit erhalten! Wie sieht die Situation heute aus? Bis heute haben 25 Länder den Prozess der Ratifizierung des Lissabon-Vertrags so gut wie abgeschlossen. Das 26., die Tschechische Republik, hat kürzlich eine wichtige Entscheidung getroffen, indem das Verfassungsgericht feststellte, dass der Prozess der Ratifizierung des Lissabon-Vertrags stattfinden kann. Premierminister Topolánek hat in einer couragierten und verantwortungsbewussten Erklärung klargemacht, dass er beabsichtigt, die Ratifizierung des Lissabon-Vertrags vorzuschlagen. Bleiben also die Iren. Das ist der Vertrag, den wir einstimmig verabschiedet haben. Es handelt sich um einen sehr einfachen Vertrag. Seine wichtigste Bestimmung ist die Garantie, dass bei einem Inkrafttreten des Lissabon-Vertrags jeder Mitgliedstaat einen Kommissar stellen darf. Ich weiß, dass das für einige von Ihnen keine gute Nachricht ist. Das gilt mit Sicherheit auch für bestimmte Regierungen, die der Auffassung waren, dass die Kommission verkleinert werden muss, um effektiver arbeiten zu können. Ich möchte Sie jedoch bitten, einmal über Folgendes nachzudenken: Wenn wir eine Ratifizierung des Lissabon-Vertrags wünschen – und Europa braucht starke, zukunftsfähige Institutionen –, dann müssen die Iren „Ja“ sagen, und damit Sie „Ja“ sagen, brauchen wir eine neue Situation. Der Europäische Rat schlägt vor, dass diese neue Situation darin besteht, dass jeder Mitgliedstaat einen Kommissar entsendet. Das zweite Element der Vereinbarung besteht darin, dass wir bestimmte politische Verpflichtungen in Verbindung mit den Spezifika der in Irland geführten Debatte eingehen mussten. Das gilt beispielsweise für solche Fragen wie die Neutralität, die Steuer- und die Familienpolitik. Es war nicht schwierig, diese politischen Verpflichtungen einzugehen. Wo liegt also das Problem? Es ist das Beste, alle Karten auf den Tisch zu legen. Das Problem besteht in der Rechtskraft, die diese politischen Verpflichtungen haben, denn auch Irland verfügt über ein Verfassungsgericht, und es besteht kein Zweifel, dass die Verfechter der „Nein“-Kampagne dieses Gericht anrufen werden – was ihr gutes Recht ist –, um zu fragen, welche Rechtskraft diese politischen Verpflichtungen haben. Der von der Präsidentschaft vorgeschlagene Kompromiss lautet wie folgt: Keine erneute Ratifizierung des Lissabon-Vertrags durch jene Staaten, die diesen Vertrag bereits ratifiziert haben, und keine Änderung des Lissabon-Vertrags. Meines Erachtens hat es keinen Sinn, ein Problem dadurch zu lösen, dass man 26 andere schafft. Soviel ist klar. Andererseits brauchen wir bei der nächsten Erweiterung der EU – voraussichtlich mit der Aufnahme von Kroatien 2010 oder 2011, wenn alles nach Plan läuft – einen neuen Vertrag, um Europa um ein weiteres Mitglied erweitern zu können. Wir haben deshalb vorgeschlagen, dass wir im Moment der Erweiterung der EU (und erst dann) dem Beitrittsvertrag mit Kroatien zwei weitere Elemente hinzufügen: das erste wird ein sogenanntes „Irland-Protokoll“ sein, und das zweite wird sich auf die Anzahl der Abgeordneten beziehen. Die Wahlen zum Europäischen Parlament finden auf der Grundlage des Vertrags von Nizza statt. Ich sehe keine andere Option, denn gemäß dem Lissabon-Vertrag wurde bestimmten Staaten ein Recht auf zusätzliche Abgeordnete eingeräumt. Wir könnten dieses Problem auch bei der nächsten Erweiterung angehen. Auf dieser Grundlage hat sich die irische Regierung in einem mutigen Schritt dazu verpflichtet, die Iren vor Ende 2009 ein weiteres Mal zum Lissabon-Vertrag zu befragen. Das bedeutet: Wenn die Dinge so laufen, wie ich hoffe – letztlich liegt die Entscheidung jedoch bei den Iren – würde das bedeuten, dass der Lissabon-Vertrag nur ein Jahr später als ursprünglich geplant in Kraft tritt. Wir haben in den letzten sechs Monaten versucht, dafür zu sorgen, dass Europa einig und stark ist und selbstständig denkt. Was ist ein starkes Europa? Es ist ein Europa, das denkt, das Überzeugungen hat, das Antworten gibt und das Visionen hat. Es ist ein Europa, das sich nicht damit zufriedengibt, einer bestimmten politischen Führung zu folgen, und das alle Konsensvereinbarungen ablehnt, die allein auf dem Unausgesprochenen, dem Aufschieben von Problemen und dem Motto, dass Zeit alle Wunden heile, basieren. Denn ich bin davon überzeugt, dass die Dinge umso komplizierter werden, je länger wir warten. Sehr verehrte Damen und Herren, auch diese Frage war nicht einfach zu diskutieren oder zu organisieren, und es wird auch nicht einfacher, weder für die Iren, noch für andere. Der europäische Geist ist jedoch vor allem von Kompromissbereitschaft geprägt. Wenn es uns nicht gelingt, zwischen unseren 27 Ländern einen Kompromiss zu erreichen, ist unser europäisches Ideal nichts wert. Das europäische Ideal beinhaltet, anderen zuzuhören und zusammenzuarbeiten, um gemeinsam Wege zum Lösen von Problemen zu finden. Zum Abschluss möchte ich vor allem dem Europäischen Parlament danken. Ich möchte auch sagen, dass es für die Präsidentschaft sehr einfach und sehr angenehm war, den Kontakt zu allen Fraktionen dieses Hauses zu halten, ungeachtet ihrer politischen Ausrichtung, ob links oder rechts, liberal oder grün, ob Souveränisten oder Föderalisten. Sie alle haben den Wunsch gezeigt, Europa nach vorn zu bringen, und zwar jeder auf seine Weise. Ich muss ganz ehrlich sagen, dass für die Präsidentschaft das Parlament eine entscheidende Rolle gespielt hat, wenn es um das Erreichen von Ergebnissen ging. Ich würde sogar sagen, dass es einfacher war, mit dem Europäischen Parlament zu sprechen, zu arbeiten und zu verhandeln, als mit bestimmten anderen Personen, ohne an dieser Stelle Namen zu nennen. Am Ende einer Präsidentschaft sollte man sich konkret in seinen Komplimenten und allgemein in seinem Bedauern äußern. Wir haben uns bemüht, mit dem Präsidenten der Kommission im Tandem zu arbeiten, wobei sich jeder seiner eigenen Verantwortlichkeit bewusst war. Der Gerechtigkeit halber möchte ich ergänzen, dass die Präsidentschaft niemals hätte Ergebnisse erreichen können, wenn sie nicht Hand in Hand mit Präsident Barroso zusammengearbeitet hätte. Ich denke, das sollte einmal erwähnt werden, denn es ist die Wahrheit. Zumindest nach meiner Erfahrung. Schließlich möchte ich auch noch den Staats- und Regierungschefs danken. Sehr verehrte Damen und Herren, wir werden Europa nicht in Opposition zu den Einzelstaaten aufbauen, soviel ist klar. Ungeachtet dessen, in welchem Maße Sie sich selbst als Europäer fühlen: Europa ist nicht der Feind der Nationen, und die Nationen sind nicht der Feind von Europa. Ich möchte Ihnen eines sagen: Wenn wir nicht versucht hätten, die Probleme jeder einzelnen demokratischen Regierung zu verstehen, wären wir nicht so weit gekommen. Es ist ein Fehler, zu versuchen, über die Köpfe der gewählten Vertreter ihrer Länder hinweg zu agieren. Das entspricht nicht dem europäischen Ideal, das ist Fundamentalismus, und ich habe mein gesamtes Leben gegen Fundamentalismus gekämpft, auch gegen europäischen Fundamentalismus. Wenn ich die Wendung „europäischer Fundamentalismus“ höre, überhöre ich das Wort „europäisch“ und höre nur das Wort „Fundamentalismus“, und Fundamentalismus ist nie eine gute Idee. Es wäre ein Fehler von geradezu historischem Ausmaß, wenn man versuchen würde, Europa in Opposition zu den Nationen aufzubauen. Die Regierungschefs haben ihre eigene Verantwortung wahrgenommen, und die Länder die ihre. Gestatten Sie mir zum Abschluss noch einige persönliche Worte. Für mich waren diese sechs Monate Präsidentschaft sehr lehrreich, und ich habe diese Arbeit sehr gemocht. Ich weiß, warum die Abgeordneten ihre Arbeit mit einem solchen Engagement erledigen, denn wenn wir Gelegenheit haben, sechs Monate lang die Probleme von 27 Ländern zu verstehen und anzupacken, gewinnen wir an Toleranz, Offenheit und Verständnis dafür, dass Europa zweifellos die beste Idee des 20. Jahrhunderts ist und dass wir dieses Europa mehr denn je brauchen. Ich habe versucht, Europa zu bewegen, doch Europa hat mich verändert. Ich möchte noch etwas sagen, weil ich wirklich davon überzeugt bin: Ich glaube wirklich, dass es für jeden Staats- oder Regierungschef bereichernd wäre, von Zeit zu Zeit diese Verantwortung zu übernehmen, und zwar vor allem, weil man auf diese Weise besser begreift, dass die Probleme, mit denen man im eigenen Land konfrontiert ist, häufig nur in Abstimmung mit den Nachbarn gelöst werden können. Man lernt dabei auch, dass es trotz aller Differenzen vieles gibt, was uns miteinander verbindet, und man lernt etwas noch Wichtigeres: Für Europa ist es einfacher, große Ambitionen zu haben als nur kleine Ziele zu verfolgen. Ich bin fest davon überzeugt, dass der Europäische Rat, das Europäische Parlament und die Europäische Kommission mit größeren Projekten leichter Erfolg haben als mit kleinen, denn kleine Projekte erreichen nicht den Schwung, den es braucht, um nationale Egoismen zu überwinden. Große Projekte, große Ambitionen und große Ideen werden gebraucht: Mit diesen großen Ideen und großen Ambitionen können wir nationale Egoismen überwinden. In diesem Sinne: Möge Europa ambitioniert bleiben, und möge es verstehen, dass die Welt Entscheidungen braucht! Wenn wir die Dinge unter den Teppich kehren, sammeln wir Probleme für die Zukunft. Die Probleme müssen hier und jetzt angegangen werden, und es entspricht einfach nicht der Wahrheit, dass die europäischen Institutionen die Entscheidungsfindung hemmen. Was Entscheidungen verhindert, ist mangelnder Mut und mangelnde Antriebskraft: Es ist die Schwächung eines Ideals. Die Entscheidungen können nicht bis Lissabon warten! Wir dürfen nicht auf morgen warten, sondern müssen Entscheidungen jetzt treffen. Ich habe volles Vertrauen in die tschechische Präsidentschaft, dass sie die Arbeit der französischen Präsidentschaft fortführen wird. Letztendlich musste diese Präsidentschaft ihre Arbeit vor dem Hintergrund internationaler Ereignisse verrichten, die die Organisation unserer Arbeit völlig durcheinanderbrachten, und es ist mit Sicherheit nicht meine Aufgabe, eine Bilanz dieser Arbeit zu ziehen. Ich möchte Ihnen einfach verdeutlichen, wie wir diesen verschiedenen Herausforderungen begegnet sind. Nach dem Beginn der Krise in Georgien am 8. August hatten wir nur ein Ziel: den Krieg zu beenden und ein weiteres Bosnien nicht zuzulassen. Um ehrlich zu sein und ohne zu hart urteilen zu wollen: Als der Konflikt in Bosnien – in Europa – ausbrach, war Europa nicht anwesend. Es waren die Vereinigten Staaten, unsere Freunde und Alliierten, die ihrer Verantwortung gerecht wurden, und Europa musste ihrer Führung folgen. Diese Präsidentschaft arbeitete unentwegt daran, dafür zu sorgen, dass Europa seiner Verantwortung gerecht wird. Im August haben wir zuerst den Waffenstillstand verhandelt, das war am 12. August, und dann, am 12. September, das Abkommen über den Abzug der Truppen. Letztlich wurde ein Krieg vermieden, der Truppenabzug begann, und vor allem aber blieb Europa dank aller Mitgliedstaaten der EU einig. Dieser Schluss war angesichts der Geschichte unserer verschiedenen Länder nicht abzusehen, einer Geschichte, die für jene Europäer schmerzvoll war, die so viele Jahre hinter dem Eisernen Vorhang lebten, in einem gedemütigten Europa, einem geteilten Europa, einem geopferten Europa. Vor diesem Hintergrund ist es nur natürlich, dass bestimmte Länder gegenüber unseren russischen Nachbarn andere Gefühle hegen, als jene, die nur die Freiheit kannten. Trotzdem blieb Europa einig, und die Präsidentschaft hat gemeinsam mit dem Präsidenten der Europäischen Kommission alle Anstrengungen unternommen, um zu vermeiden, dass sich die Kriegsspirale unkontrolliert weiterdreht. Am 8. August standen die russischen Truppen 40 km vor Tiflis; heute haben praktisch alle russischen Truppen das georgische Territorium verlassen, abgesehen von Ossetien und Abchasien."@de9 "Κύριε Πρόεδρε, κυρίες και κύριοι, όταν η Γαλλία ανέλαβε την προεδρία, η κατάσταση στην Ευρώπη χαρακτηριζόταν από τη στασιμότητα στη διαδικασία κύρωσης της Συνθήκης της Λισαβόνας μετά την ψήφο της Ιρλανδίας με την οποία απέρριψε την εν λόγω συνθήκη. Η Ευρώπη έκανε αισθητή την παρουσία της, χωρίς ωστόσο να εμπλακεί σε επιθετική πολιτική στην περιοχή των Ρώσων γειτόνων μας . Είμαι πεπεισμένος ότι η μόνη επιλογή μας για το μέλλον είναι να συνεργαστούμε με τους γείτονές μας για να επιτύχουμε μια κατάσταση οικονομικής ανάπτυξης, ασφάλειας και ειρήνης, εξηγώντας τους ότι, αν θέλουν να μετράνε σε παγκόσμιο επίπεδο – και η Ρωσία είναι μια μεγάλη χώρα – θα πρέπει να σέβονται αξίες, πρακτικές και συμπεριφορές πολύ διαφορετικές από εκείνες που εφάρμοζαν στην Ευρώπη, σε μια άλλη εποχή. Η Ευρώπη ήταν παρούσα. Μετά ήρθε η χρηματοπιστωτική κρίση. Δεν γεννήθηκε τον Αύγουστο του 2007, όπως άκουσα να λένε: τον Αύγουστο του 2007 ξεκίνησαν τα προβλήματα, αλλά η συστημική χρηματοπιστωτική κρίση που γνωρίσαμε σε ολόκληρο τον κόσμο ξεκίνησε όταν οι Ηνωμένες Πολιτείες αποφάσισαν, πράγμα που αποδείχθηκε ότι ήταν μια εξαιρετικά σοβαρή κίνηση, να επιτρέψουν στη Lehman Brothers να κηρύξει πτώχευση στις 18 Σεπτεμβρίου 2008. Τότε, και μόνο τότε, βρεθήκαμε σε μια χρηματοπιστωτική κρίση πρωτάκουστης κλίμακας παγκοσμίως. Εμείς, μαζί με τον Πρόεδρο Barroso, προσπαθήσαμε να επιτύχουμε δύο πράγματα. Το πρώτο ήταν η ευρωπαϊκή ενότητα, την οποία έχουμε αναπτύξει σταδιακά: πρώτον, συγκεντρώνοντας τις τέσσερις μεγαλύτερες χώρες της Ευρώπης με την Επιτροπή, την Ευρωπαϊκή Κεντρική Τράπεζα και τον Πρόεδρο του Eurogroup. Στη συνέχεια οργανώνοντας, για πρώτη φορά από το 2000, μια συνάντηση των χωρών του Eurogroup σε επίπεδο αρχηγών κρατών ή κυβερνήσεων και, τέλος, το Σεπτέμβριο, συγκεντρώνοντας όλους τους αρχηγούς κρατών και κυβερνήσεων, έχουμε αναπτύξει ένα σχέδιο ανάκαμψης για τις ευρωπαϊκές τράπεζες το οποίο υποστηρίζεται από όλες τις χώρες της Ευρώπης. Ήταν, όπως γνωρίζετε, δύσκολο, διότι η σοβαρότητα της κρίσης είχε οδηγήσει ορισμένες χώρες να πάρουν πρόωρες αποφάσεις: Είμαι βέβαιος ότι δεν θα μπορούσαμε να κάνουμε διαφορετικά, για παράδειγμα οι Ιρλανδοί όταν κατακλύστηκαν από τις επιθέσεις στο σύνολο του τραπεζικού συστήματός τους. Στο τέλος, ένα μήνα αργότερα, ολόκληρη η Ευρώπη ενώθηκε γύρω από ένα και μοναδικό σχέδιο για τη στήριξη των τραπεζών, κι εμείς, με τον Πρόεδρο Barroso, προσπαθήσαμε να μετατρέψουμε σε παγκόσμιο σχέδιο το ευρωπαϊκό σχέδιο στήριξης για να εμποδίσουμε την κατάρρευση του τραπεζικού μας συστήματος. Οι Ηνωμένες Πολιτείες έχουν προχωρήσει από το Σχέδιο Paulson Ι στο Σχέδιο Paulson ΙΙ και τώρα έφτασαν στο Σχέδιο Paulson ΙΙΙ, το οποίο σαφώς πήρε έμπνευση από το Ευρωπαϊκό Σχέδιο I. Δεν ισχυρίζομαι ότι όλα έχουν τακτοποιηθεί. Απλά λέω ότι, αν τα κράτη μέλη, η Επιτροπή και τα ευρωπαϊκά θεσμικά όργανα δεν είχαν αναλάβει τις ευθύνες τους εκείνη την εποχή, κυρίες και κύριοι, θα είχαμε αντιμετωπίσει την άνευ προηγουμένου προοπτική της κατάρρευσης ή πτώχευσης ορισμένων κρατών μελών, καθώς και της καταστροφής του ευρωπαϊκού τραπεζικού συστήματος. Η Ευρώπη απέδειξε την ενότητα και την αλληλεγγύη της. Σκέφτομαι ιδιαίτερα εκείνο το περίφημο Σαββατοκύριακο, όταν χρειάστηκε να κινητοποιήσουμε 22 δις ευρώ πίστωσης για την Ουγγαρία, η οποία δέχτηκε επίθεση αφού χρειάστηκε να κινητοποιήσουμε 17 δις ευρώ για την Ουκρανία. Υπάρχει ακόμη κάποια ανησυχία σχετικά με ορισμένες χώρες της Βαλτικής, για να μην αναφέρω τα άλλα παγκόσμια προβλήματα τα οποία πρέπει να αντιμετωπίσουμε. Στη χρηματοπιστωτική κρίση, η Ευρώπη ήταν ενωμένη: ζήτησε τη Διάσκεψη Κορυφής της Ουάσινγκτον, ζήτησε το G20, και θα οργανώσει, στο Λονδίνο στις 2 Απριλίου, τη σύνοδο κορυφής για τη μεταρρύθμιση της παγκόσμιας χρηματοπιστωτικής διακυβέρνησης. Η Ευρώπη μίλησε με μία φωνή να πει ότι θέλει καπιταλισμό που να βασίζεται στην επιχειρηματικότητα, όχι στην κερδοσκοπία, ότι θέλει μεταρρύθμιση του χρηματοπιστωτικού συστήματος, ότι θέλει διαφορετικό ρόλο για τις αναδυόμενες χώρες και ότι θέλει ηθικό καπιταλισμό. Η Ευρώπη μίλησε με μία φωνή να προασπίσει τις αρχές της. Όσον αφορά την οικονομική κρίση, η συζήτηση δεν ήταν απλή, κυρίες και κύριοι. Δεν ήταν απλή για δύο λόγους. Ο πρώτος είναι ότι η χρηματοπιστωτική κατάσταση δεν είναι η ίδια σε όλες τις χώρες μας. Ο δεύτερος είναι ότι οι οικονομικές μας κουλτούρες και οι πολιτικές μας ταυτότητες δεν είναι ίδιες. Εντούτοις, στο τέλος όλοι αναγνώρισαν την ανάγκη για συντονισμένη αύξηση ύψους περίπου 1,5% του ΑΕΠ, όπως συνέστησε η Επιτροπή. Κατανοώ πλήρως ότι μπορεί κανείς να εκπλαγεί από διαφωνίες εδώ και εκεί, δισταγμούς, σύγχυση και παρανοήσεις. Θα ήθελα να υπενθυμίσω σε όσους παρακολουθούν την Ευρώπη ότι εδώ υπάρχουν 27 χώρες και ότι δεν είναι εύκολο να δοθεί σε αυτές τις 27 χώρες η ίδια πολιτική ταυτόχρονα, όταν οποιαδήποτε από αυτές θα μπορούσε να υποστεί εκλογικές πιέσεις – διότι δεν έχουμε όλοι εκλογές την ίδια ημέρα – και σε αυτό το Σώμα, το ναό της ευρωπαϊκής δημοκρατίας, ο καθένας καταλαβαίνει ότι οι επερχόμενες προεκλογικές εκστρατείες δεν συμβάλλουν και πολύ στην επίτευξη συναίνεσης. Παρόλα αυτά, η Ευρώπη, έχοντας καθιερώσει μια κοινή πολιτική στη χρηματοπιστωτική κρίση, έχει καταφέρει, όχι και πολύ καλά, να θεσπίσει μια κοινή πολιτική για την οικονομική κρίση. Δεν φανταζόμασταν εκείνη την εποχή ότι θα ξέσπαγε πόλεμος ανάμεσα στη Γεωργία και τη Ρωσία, ούτε φανταζόμασταν τη σοβαρότητα της χρηματοπιστωτικής, και στη συνέχεια οικονομικής, κρίσης με την οποία θα ερχόταν αντιμέτωπη η Ευρώπη. Είχαμε επίσης το χρόνο της Ένωσης για τη Μεσόγειο. Υποθέτω μάλλον ότι ήταν απαραίτητο να συντονίσουμε και να κάνουμε συμβιβασμούς για να γίνουν δύο πράγματα σαφή. Το ένα είναι ότι, αν η Ευρώπη δεν κάνει αυτό που της αναλογεί για την ειρήνη στη Μέση Ανατολή, κανείς δεν θα το κάνει για μας: δεν υπάρχει μία και μοναδική χώρα στον κόσμο που να μπορεί να προωθήσει την ειρήνη μεταξύ του Ισραήλ και του αραβικού κόσμου. Η Ευρώπη πρέπει να παίξει το ρόλο της και πρέπει να κάνει αισθητή την παρουσία της, για να αποφευχθεί η μετωπική σύγκρουση μεταξύ του αραβικού κόσμου, αφενός, και της ηγετικής δύναμης του κόσμου, τις Ηνωμένες Πολιτείες, αφετέρου. Όσο για την Ένωση για τη Μεσόγειο, είναι ένας οργανισμός για το συνεχή διάλογο μεταξύ της Ευρώπης και της Μεσογείου, περιλαμβανομένων των αραβικών χωρών. Πρόκειται για ένα διάλογο τον οποίο έχουμε ανάγκη τόσο εμείς όσο και οι Άραβες. Η Ευρώπη τον χρειάζεται, για να μπορέσει να σταματήσει απλώς να είναι χορηγός και να έχει πολιτικές πεποιθήσεις που προωθούν την ειρήνη και ούτως ώστε, αντί απλώς να αρκείται στο να πληρώνει, να μπορεί επίσης να κάνει έκκληση για ειρήνη, μια ισόρροπη ειρήνη, ιδιαίτερα μεταξύ των Παλαιστινίων, οι οποίοι έχουν δικαίωμα σε ένα σύγχρονο, δημοκρατικό, ασφαλές κράτος, και του Ισραήλ, το οποίο έχει δικαίωμα στην ασφάλεια για μια χώρα που είναι ένα θαύμα δημοκρατίας. Για το θέμα της Ένωσης για τη Μεσόγειο χρειάστηκε να πείσουμε: να πείσουμε ότι η Ένωση για τη Μεσόγειο δεν αμφισβητούσε την ενότητα της Ευρώπης, αλλά ότι, αντιθέτως, θα την ενίσχυε. Τέλος, κυρίες και κύριοι, εμείς ως Ευρωπαίοι μπορούμε να είμαστε υπερήφανοι που η Ένωση για τη Μεσόγειο συμπροεδρεύεται από την Προεδρία της ΕΕ και την Αίγυπτο και που έχει πέντε Αναπληρωτές Γενικούς Γραμματείς, συμπεριλαμβανομένου ενός Ισραηλινού και ενός Παλαιστινίου: είναι η πρώτη φορά που οι αραβικές χώρες αποδέχτηκαν έναν Ισραηλινό ως μέλος του εκτελεστικού οργάνου ενός περιφερειακού οργανισμού, όπως η Ένωση για τη Μεσόγειο, πράγμα που είναι ιστορικό επίτευγμα. Θα ήθελα να αποτίσω φόρο τιμής στον Bernard Kouchner, ο οποίος διαπραγματεύτηκε λαμπρά στη σύνοδο κορυφής της Μασσαλίας για να επιτύχει ένα αποτέλεσμα που δεν θα μπορούσαμε καν να ονειρευτούμε. Σε αντάλλαγμα, οι Ισραηλινοί συμφώνησαν με τη συμμετοχή του Αραβικού Συνδέσμου στην εργασία της Ένωσης για τη Μεσόγειο. Αυτή η Ένωση σε καμία περίπτωση δεν θα εμποδίσει την τσεχική, και μετά τη σουηδική, Προεδρία να αναπτύξουν μελλοντικά τις ανατολικές εταιρικές σχέσεις τις οποίες χρειάζεται η Ευρώπη. Τώρα θα ασχοληθούμε με την ενέργεια και την κλιματική αλλαγή. Σε αυτό το θέμα, ας είμαστε σαφείς: ήταν μια περίφημη μάχη και είμαι βέβαιος ότι όλοι έχουν λόγους να είναι δυσαρεστημένοι. Ορισμένοι θεωρούν ότι περιμένουμε πάρα πολλά από τη βιομηχανία. Άλλοι ότι δεν περιμένουμε αρκετά. Η μία ομάδα νομίζει ότι πρέπει να πάμε από εδώ. Η άλλη ομάδα νομίζει ότι πρέπει να πάμε από εκεί. Στο τέλος η Γερμανική Προεδρία έθεσε ως προθεσμία το τέλος του 2008. Η Γερμανική Προεδρία είχε θέσει τρεις στόχους – το «τριπλό 20» – και, κατά βάθος, η συμφωνία την οποία σφραγίσαμε στο Ευρωπαϊκό Συμβούλιο, και η οποία ελπίζω ότι θα εγκριθεί από το Ευρωπαϊκό Κοινοβούλιο αύριο, ανταποκρίνεται στους στόχους που έχετε ορίσει εσείς οι ίδιοι. Πρέπει να είμαι ειλικρινής και να πω ότι όλοι πρέπει να τεθούν ενώπιον των ευθυνών τους. Θα ήταν τρέλα, ακριβώς τη στιγμή όπου ένας νέος Πρόεδρος των Ηνωμένων Πολιτειών έθετε φιλόδοξους περιβαλλοντικούς στόχους για την πιο ισχυρή χώρα στον κόσμο, η Ευρώπη να εγκαταλείψει τους δικούς της στόχους. Θα ήταν ανεύθυνο, διότι, αν η Ευρώπη δεν είχε επιτύχει ομοφωνία σχετικά με τη δέσμη μέτρων για την αλλαγή του κλίματος και την ενέργεια της Επιτροπής, δεν θα μπορούσαμε να περιμένουμε να μας ακούσουν η Ινδία, η Κίνα, η Βραζιλία και όλες οι άλλες χώρες του κόσμου οι οποίες τώρα πρέπει να αναλάβουν ευθύνη για την οικολογική ισορροπία του πλανήτη. Για να φτάσουμε σε αυτό το σημείο, έπρεπε να είμαστε πειστικοί και να βρούμε δρόμους συμβιβασμού. Ποιοι ήταν αυτοί; Σας έχω πει ότι ποτέ δεν θα παραιτηθούμε από το χρονοδιάγραμμα ή από το στόχο των τριών 20, αλλά όλοι εδώ πρέπει να καταλάβουν ότι χώρες όπως τα νέα κράτη μέλη της ανατολής, όπου η βαριά βιομηχανία ήταν θύμα της μετάβασης από το κομμουνιστικό σύστημα στην οικονομία της αγοράς, συμφώνησαν να διατηρηθεί η αναφορά στο 2005, παρόλο που είχαν κάθε λόγο να απαιτήσουν να χρησιμοποιηθεί διαφορετικό έτος αναφοράς, για παράδειγμα το 1990. Αυτό δεν θα ήταν έκπληξη, ενόψει των όσων συνέβησαν στις χώρες αυτές και των όσων έχουν υποστεί. Μιλώ υπό το άγρυπνο βλέμμα του Jean-Louis Borloo, ο οποίος παρείχε πλήρη, ακλόνητη και αποτελεσματική υποστήριξη σε αυτές τις διαπραγματεύσεις. Δεν ήθελα μια προληπτική προσέγγιση στο περιβάλλον να επιτευχθεί σε βάρος μιας κοινωνικής πολιτικής, πράγμα που θα προκαλούσε την κατάρρευση αυτών των νέων μελών της ΕΕ. Στους φονταμενταλιστές θα έλεγα ότι, για μένα, ποτέ δεν υπήρχε θέμα μη επιβολής περιβαλλοντικών απαιτήσεων στην Πολωνία, την Ουγγαρία και τους άλλους, παρά θέμα μη εξώθησης αυτών των χωρών σε κατάσταση κοινωνικής κατάρρευσης και μη εξαναγκασμού τους να επιλέξουν μεταξύ της προστασίας του περιβάλλοντος και της ανάπτυξης. Αυτό που προτείναμε ήταν ένα νέο είδος ανάπτυξης: βιώσιμη, πράσινη ανάπτυξη που θα απέφευγε την έκρηξη των τιμών και το είδος των επιπτώσεων στους εργαζόμενους της Πολωνίας, της Ουγγαρίας και της Ανατολικής Ευρώπης τις οποίες καμία δημοκρατική χώρα στον κόσμο δεν θα μπορούσε να ανεχθεί. Θα ήθελα επίσης να προσθέσω ότι άκουσα προσεκτικά τις ανησυχίες σας κατά την τελευταία επίσκεψή μου στο Κοινοβούλιο. Ορισμένοι από εσάς – και το καταλαβαίνω – μου είπαν «έχετε παραιτηθεί από τους στόχους σας, κ. Πρόεδρε, αφού δεχτήκατε την ομοφωνία για την απόφαση του Συμβουλίου». Συμφώνησα με την ομοφωνία για έναν απλό λόγο: οι περιβαλλοντικές επιλογές που κάνει η Ευρώπη δεν πρέπει να είναι εξαναγκασμένες επιλογές, αλλά σκόπιμες επιλογές. Μπορείτε να φανταστείτε πόσο αδύναμη θα ήταν μια συμφωνία που έχει επιτευχθεί κατά πλειοψηφία, με ένα μέρος των χωρών να μην ασπάζονται τη συμφωνία; Πόσο αξιόπιστη θα ήταν η δέσμη μέτρων για την αλλαγή του κλίματος και την ενέργεια αν είχε κυρωθεί από πλειοψηφία, όταν ο καθένας μπορεί να δει ότι η ομοφωνία είναι εκείνη που εξασφαλίζει την τήρηση των πολιτικών μας δεσμεύσεων; Κύριε Πρόεδρε, η Γαλλική Προεδρία προσπάθησε να στηρίξει όλες τις δράσεις της σε δύο πεποιθήσεις: η πρώτη είναι ότι ο κόσμος χρειάζεται μια ισχυρή Ευρώπη και η δεύτερη είναι ότι η Ευρώπη δεν μπορεί να είναι ισχυρή αν είναι διχασμένη. Φυσικά, είμαι βέβαιος ότι αυτές δεν είναι πρωτότυπες ιδέες, αλλά δεν παύουν να είναι ουσιώδεις. Επιπλέον, κάποιοι από εσάς μου θύμισαν ότι επρόκειτο για συναπόφαση και θα ήθελα να πω ότι το χρησιμοποίησα. Στη συζήτησή μου με τους συναδέλφους μου αρχηγούς κρατών και κυβερνήσεων, πρέπει να πω με κάθε ειλικρίνεια, κ. Πρόεδρε, ότι η άγρυπνη παρουσία του Ευρωπαϊκού Κοινοβουλίου, που είναι αποφασισμένο να επιτύχει συμφωνία σχετικά με τη δέσμη μέτρων για την αλλαγή του κλίματος και την ενέργεια, ήταν σημαντικός παράγοντας κινητοποίησης για εκείνους τους αρχηγούς κρατών ή κυβερνήσεων που ήταν λιγότερο πρόθυμοι από άλλους να καταλήξουν σε συμπεράσματα. Σε κάθε περίπτωση, σήμερα είμαι εδώ φέρνοντας την ομόφωνη συμφωνία των 27 αρχηγών κρατών ή κυβερνήσεων σχετικά με τη δέσμη μέτρων για την αλλαγή του κλίματος και την ενέργεια. Κάντε την ό,τι θέλετε. Θα ολοκληρώσω με δύο σύντομες παρατηρήσεις. Όσον αφορά τη μεταναστευτική πολιτική, είναι αδιανόητο για την Ευρώπη – οι περισσότερες από τις χώρες της οποίας είναι στον χώρο Σένγκεν, ο οποίος βασίζεται στην ελεύθερη κυκλοφορία των προσώπων και των εμπορευμάτων – να συνεχίζει χωρίς την ανάπτυξη κοινών αρχών για τη θέσπιση μιας κοινής μεταναστευτικής πολιτικής. Η εργασία έχει γίνει και, οφείλω να πω, ότι δεν έγινε χωρίς υπερβολική. Εσείς στο Ευρωπαϊκό Κοινοβούλιο έχετε κάνει πολλά για να δώσετε μια νότα ηρεμίας σε μια συζήτηση για τη μεταναστευτική πολιτική η οποία, σε εθνικό επίπεδο, δεν είναι πάντα υποδειγματική ως προς τον σεβασμό των ανθρώπων, την ηρεμία, τη σύνεση και την υπευθυνότητα. Τώρα έχουμε ομόφωνα θεμέλια για μια κοινή μεταναστευτική πολιτική. Για να πω δυο λόγια για την άμυνα, μαζί με την καγκελάριο Merkel θα έχουμε την ευκαιρία του χρόνου να οργανώσουμε τη Σύνοδο Κορυφής του ΝΑΤΟ του Kehl/Στρασβούργου. Κατά τη γνώμη μου, η σημαντική απόφαση που έχουμε λάβει εδώ είναι, από τώρα και στο εξής οι 27 χώρες να κατανοήσουν ότι η πολιτική ασφάλειας και άμυνας είναι της Ευρώπης και του ΝΑΤΟ, ότι η πολιτική ασφάλειας και άμυνας της Ευρώπης είναι συμπληρωματική εκείνης του ΝΑΤΟ, όχι σε αντίθεση με αυτήν. Τέλος, έχουμε το θεσμικό πρόβλημα. Ύστερα από την ψήφο του «όχι» στην Ιρλανδία, πήγα στο Δουβλίνο με τον Bernard Kouchner, κατόπιν πρόσκλησης του Brian Cowen, του Ιρλανδού πρωθυπουργού, και μετά δήλωσα, σοκάροντας τους ανθρώπους εκείνη την εποχή, ότι ο μόνος τρόπος για να βγούμε από το πρόβλημα ήταν να συμβουλευτούμε πάλι τους φίλους μας Ιρλανδούς. Αυτή η δήλωση προκάλεσε συζήτηση, σαν να ήταν ασέβεια προς ένα λαό να ζητήσει κανείς να έχει αυτός ο λαός άλλη μια ευκαιρία να αποφασίσει! Πώς είναι σήμερα η κατάσταση; Σήμερα, 25 χώρες έχουν σχεδόν ολοκληρώσει τη διαδικασία επικύρωσης της Συνθήκης της Λισαβόνας. Η 26η, η Τσεχική Δημοκρατία, μόλις έλαβε μια σημαντική απόφαση, αφού το Συνταγματικό Δικαστήριο δήλωσε ότι μπορεί να λάβει χώρα η διαδικασία επικύρωσης της Λισαβόνας και ο πρωθυπουργός Topolánek ανέφερε, σε μια θαρραλέα και υπεύθυνη δήλωση, ότι φιλοδοξία του είναι να προτείνει την επικύρωση της Συνθήκης της Λισαβόνας. Απομένουν οι Ιρλανδοί. Αυτή είναι η συμφωνία στην οποία καταλήξαμε ομόφωνα. Είναι μια πολύ απλή συμφωνία. Συνίσταται, κυρίως, στη διασφάλιση ότι, αν η Συνθήκη της Λισσαβόνας τεθεί σε ισχύ, θα υπάρχει ένας Επίτροπος ανά κράτος μέλος. Ξέρω ότι αυτό απαιτεί προσπάθεια για ορισμένους από εσάς, όπως και για ορισμένες κυβερνήσεις, οι οποίες πίστευαν ότι η Επιτροπή χρειάζεται να είναι μικρότερη για να είναι πιο αποτελεσματική. Θα ήθελα όμως να σας ζητήσω να σκεφτείτε το εξής: αν θέλουμε τη Λισαβόνα – και η Ευρώπη χρειάζεται ισχυρά, βιώσιμα θεσμικά όργανα – μπορούμε να την έχουμε μόνο αν οι Ιρλανδοί ψηφίσουν και πουν «ναι», και για να πουν «ναι» χρειαζόμαστε μια νέα κατάσταση. Το Ευρωπαϊκό Συμβούλιο προτείνει αυτή η νέα κατάσταση να είναι ένας Επίτροπος ανά κράτος μέλος. Το δεύτερο στοιχείο της συμφωνίας είναι ότι έχουμε αναλάβει ορισμένες πολιτικές δεσμεύσεις σχετικά με τα ειδικά χαρακτηριστικά της ιρλανδικής συζήτησης, όπως η ουδετερότητα, η φορολογία και η οικογένεια. Αυτές οι πολιτικές δεσμεύσεις δεν ήταν δύσκολο να αναληφθούν, άρα πού είναι το πρόβλημα; Είναι καλύτερο να τεθούν όλα επί τάπητος. Το πρόβλημα είναι η νομική ισχύ την οποία θα έχουν αυτές οι πολιτικές δεσμεύσεις, διότι η Ιρλανδία έχει ένα Συνταγματικό Δικαστήριο και δεν υπάρχει καμία αμφιβολία ότι οι υπέρμαχοι του «όχι» – όπως είναι δικαίωμά τους – θα πάνε στο ιρλανδικό Συνταγματικό Δικαστήριο να ρωτήσουν ποια δύναμη έχουν αυτές οι πολιτικές δεσμεύσεις. Η συμβιβαστική λύση την οποία πρότεινε η Προεδρία είναι η εξής: να μη γίνει νέα κύρωση της Συνθήκης της Λισαβόνας για όσους το έχουν ήδη πράξει, και να μη γίνει τροποποίηση της Συνθήκης της Λισαβόνας. Δεν έχει νόημα, κατά τη γνώμη μου, να λύσουμε ένα πρόβλημα δημιουργώντας 26 άλλα. Αυτό είναι σαφές. Από την άλλη πλευρά, την επόμενη φορά που θα διευρυνθεί η Ευρώπη – πιθανώς για να συμπεριλάβει την Κροατία, το 2010 ή 2011, αν όλα πάνε σύμφωνα με το σχέδιο – σε εκείνο το σημείο, κύριε Πρόεδρε, θα χρειαστούμε μια νέα συνθήκη για να διευρύνουμε την Ευρώπη με ένα νέο μέλος. Έχουμε ως εκ τούτου προτείνει ότι, κατά τη στιγμή όπου θα διευρυνθεί η Ευρώπη, και όχι πριν από τότε, θα προσθέσουμε δύο στοιχεία στη Συνθήκη Προσχώρησης της Κροατίας: το πρώτο θα είναι «ιρλανδικό» πρωτόκολλο και το δεύτερο θα αφορά τον αριθμό των βουλευτών του ΕΚ. Οι ευρωπαϊκές εκλογές θα διεξαχθούν με βάση τη Συνθήκη της Νίκαιας. Δεν θεωρώ ότι υπάρχει άλλη επιλογή, διότι σε ορισμένα κράτη εκχωρήθηκαν πρόσθετοι βουλευτές του ΕΚ στο πλαίσιο της Συνθήκης της Λισαβόνας. Θα μπορούσαμε επίσης να ασχοληθούμε με αυτό το πρόβλημα με την ευκαιρία της επόμενης διεύρυνσης. Σε αυτήν τη βάση, η ιρλανδική κυβέρνηση έχει δεσμευθεί θαρραλέα να διεξαγάγει κι άλλο δημοψήφισμα για τη Συνθήκη της Λισαβόνας πριν από το τέλος του 2009. Αυτό σημαίνει ότι, αν τα πράγματα εξελιχτούν όπως ελπίζω – παρόλο που εναπόκειται στους Ιρλανδούς να αποφασίσουν – η Συνθήκη της Λισαβόνας θα τεθεί σε ισχύ μόνο με ένα έτος καθυστέρηση. Προσπαθήσαμε, κατά τη διάρκεια των τελευταίων έξι μηνών, να εξασφαλίσουμε ότι η Ευρώπη είναι ενωμένη και ισχυρή, και ότι σκέπτεται από μόνη της. Τι είναι μια ισχυρή Ευρώπη; Είναι μια Ευρώπη που σκέπτεται, έχει πεποιθήσεις, έχει απαντήσεις και έχει φαντασία. Είναι μια Ευρώπη που δεν αρκείται στο να ακολουθεί και απορρίπτει μια συναίνεση που βασίζεται αποκλειστικά σε όσα δεν λέγονται, στην απαλλαγή από τα προβλήματα και στην επούλωση όλων των πληγών από το χρόνο, αφού είμαι πεπεισμένος ότι, όσο περισσότερο περιμένουμε, τόσο πιο περίπλοκα γίνονται τα πράγματα. Κυρίες και κύριοι, αυτό δεν ήταν απλό θέμα για να το συζητήσουμε ή να το οργανώσουμε και δεν θα είναι εύκολο, ούτε για τους Ιρλανδούς ούτε για άλλους, αλλά το ευρωπαϊκό πνεύμα είναι, πρώτα απ’ όλα, ένα πνεύμα συμβιβασμού. Αν δεν μπορούμε να καταλήξουμε σε συμβιβασμό εμείς οι 27, δεν αξίζει να έχουμε ένα ευρωπαϊκό ιδεώδες. Το ευρωπαϊκό ιδεώδες είναι να ακούμε τους άλλους και να συνεργαζόμαστε για να βρούμε κοινά μονοπάτια για να ξεπεράσουμε τα προβλήματα. Θα ήθελα να ολοκληρώσω εκφράζοντας τις ευχαριστίες μου πρώτα απ’ όλα στο Ευρωπαϊκό Κοινοβούλιο. Θα ήθελα επίσης να πω ότι ήταν πολύ εύκολο και πολύ ευχάριστο για την προεδρία να διατηρήσει επαφές με όλες τις ομάδες αυτού του Σώματος, ανεξάρτητα από τις πολιτικές τοποθετήσεις τους, αριστερούς ή δεξιούς, φιλελεύθερους ή πράσινους, υπέρμαχους της εθνικής κυριαρχίας ή φεντεραλιστές. Έχετε δείξει όλοι την επιθυμία να προχωρήσει η Ευρώπη προς τα εμπρός, με το δικό σας τρόπο. Πρέπει να πω με κάθε ειλικρίνεια ότι, για την Προεδρία, το Κοινοβούλιο έχει διαδραματίσει αποφασιστικό ρόλο στην επίτευξη αποτελεσμάτων. Θα έλεγα μάλιστα ότι ήταν ευκολότερο να μιλάμε, να εργαζόμαστε και να διαπραγματευόμαστε με το Ευρωπαϊκό Κοινοβούλιο παρά με ορισμένους άλλους συνομιλητές, χωρίς να αναφέρω ονόματα. Στο τέλος μιας Προεδρίας, θα πρέπει να είμαστε συγκεκριμένοι στους επαίνους μας, αλλά αόριστοι στα παράπονά μας. Θα ήθελα επίσης να πω ότι προσπαθήσαμε να εργαστούμε σε ντουέτο με τον Πρόεδρο της Επιτροπής, όπου ο καθένας γνώριζε τις ευθύνες του, και, για να μην τον αδικήσουμε, η Προεδρία δεν θα μπορούσε ποτέ να επιτύχει τα αποτελέσματα που επέτυχε αν δεν εργαζόταν χέρι με χέρι με τον Πρόεδρο Barroso. Νομίζω ότι αυτό είναι σημαντικό να το πούμε διότι είναι η αλήθεια, τουλάχιστον από την εμπειρία μου. Τέλος, θα ήθελα να ευχαριστήσω τους αρχηγούς κρατών και κυβερνήσεων. Κυρίες και κύριοι, δεν θα οικοδομήσουμε την Ευρώπη σε αντίθεση με τα κράτη: αυτό είναι προφανές. Όσο Ευρωπαίοι κι αν είσαστε, η Ευρώπη δεν είναι ο εχθρός των εθνών και τα έθνη δεν είναι ο εχθρός της Ευρώπης. Θα σας πω ένα πράγμα: αν δεν είχαμε προσπαθήσει να κατανοήσουμε τα προβλήματα της κάθε δημοκρατικής κυβέρνησης, δεν θα είχαμε προχωρήσει πολύ μακριά. Είναι λάθος να προσπαθήσουμε να περάσουμε πάνω από τα κεφάλια των εκλεγμένων αντιπροσώπων των χωρών τους: αυτό δεν είναι ευρωπαϊκό ιδανικό, είναι φονταμενταλισμός, και έχω αγωνιστεί κατά του φονταμενταλισμού όλη μου τη ζωή, ακόμη και κατά του ευρωπαϊκού φονταμενταλισμού, διότι, όταν ακούω «Ευρωπαϊκός φονταμενταλισμός», ξεχνάω τη λέξη Ευρώπη και ακούω μόνο τη λέξη φονταμενταλισμός, και ο φονταμενταλισμός δεν είναι ποτέ καλή ιδέα. Θα ήταν λάθος ιστορικών διαστάσεων να προσπαθήσουμε να οικοδομήσουμε την Ευρώπη σε αντίθεση με τα έθνη. Οι αρχηγοί των κυβερνήσεων έχουν αναλάβει τις ευθύνες τους και οι χώρες έχουν αναλάβει τις δικές τους. Για να τελειώσω, θα ήθελα να πω, σε προσωπικό επίπεδο, ότι έμαθα πολλά κατά τη διάρκεια του εξαμήνου της Προεδρίας και ότι μου άρεσε πολύ η εργασία. Καταλαβαίνω γιατί οι βουλευτές έχουν πάθος γι’ αυτό που κάνουν, διότι, όταν έχουμε την ευκαιρία να περάσουμε έξι μήνες κατανοώντας και αντιμετωπίζοντας τα προβλήματα των 27 χωρών, κερδίζουμε σε ανοχή, σε ανοιχτό πνεύμα και σε κατανόηση ότι η Ευρώπη είναι ίσως η πιο όμορφη ιδέα που επινοήθηκε κατά τον 20 αιώνα και ότι χρειαζόμαστε αυτή την Ευρώπη σήμερα περισσότερο από ποτέ. Προσπάθησα να κάνω την Ευρώπη να κινηθεί, αλλά η Ευρώπη με άλλαξε. Θέλω να πω κάτι ακόμα, διότι είναι πολύ βαθιά πεποίθησή μου. Πραγματικά νομίζω ότι κάθε αρχηγός κράτους ή κυβέρνησης θα επωφελείτο από την ανάληψη αυτής της ευθύνης κάποια στιγμή, πρώτα απ’ όλα διότι αυτό θα τον βοηθήσει να καταλάβει ότι τα προβλήματα που αντιμετωπίζει στη χώρα του μπορούν συχνά να λυθούν μόνο σε συμφωνία με τους γείτονές του. Θα μάθουν επίσης ότι, παρά τις διαφορές μας, υπάρχουν πολλά, πολλά πράγματα που μας ενώνουν, και θα μάθουν επίσης κάτι πιο σημαντικό: ότι είναι ευκολότερο για την Ευρώπη να έχει μεγάλες φιλοδοξίες παρά μικρές. Το τελευταίο πράγμα που πιστεύω από τα βάθη της καρδιάς μου είναι ότι, στο Ευρωπαϊκό Συμβούλιο, το Ευρωπαϊκό Κοινοβούλιο και την Ευρωπαϊκή Επιτροπή, είναι ευκολότερο να επιτύχουν μεγάλα έργα παρά μικρά, διότι τα μικρά έργα δεν έχουν τη δυναμική που χρειάζονται για να ξεπεραστούν οι εθνικοί εγωισμοί. Χρειάζονται μεγάλα έργα, μεγάλες φιλοδοξίες και μεγάλες ιδέες: με αυτές τις μεγάλες ιδέες και μεγάλες φιλοδοξίες μπορούμε να ξεπεράσουμε τους εθνικούς εγωισμούς. Κατά συνέπεια, μακάρι η Ευρώπη να παραμείνει φιλόδοξη και να καταλάβει ότι ο κόσμος χρειάζεται αυτή να λαμβάνει αποφάσεις! Όταν σπρώχνουμε τη σκόνη κάτω από το χαλί, μαζεύουμε προβλήματα για το μέλλον. Τα προβλήματα πρέπει να αντιμετωπίζονται εδώ και τώρα και δεν είναι αλήθεια ότι τα ευρωπαϊκά θεσμικά όργανα εμποδίζουν τη λήψη αποφάσεων. Αυτό που εμποδίζει τη λήψη αποφάσεων είναι η έλλειψη θάρρους, η έλλειψη θέλησης: είναι η αποδυνάμωση ενός ιδανικού. Οι αποφάσεις δεν μπορούν να περιμένουν τη Λισαβόνα! Δεν πρέπει να περιμένουμε το αύριο, αλλά πρέπει να λάβουμε αποφάσεις τώρα, και έχω απόλυτη εμπιστοσύνη στην Τσεχική Προεδρία ότι θα συνεχίσει το έργο της Γαλλικής Προεδρίας. Τέλος, αυτή η Προεδρία κινήθηκε στο ρυθμό των διεθνών γεγονότων που ανέτρεψαν την οργάνωση της εργασίας μας, και σίγουρα δεν είναι δική μου δουλειά να κάνω απολογισμό. Ήθελα απλώς να σας πω πώς αντιμετωπίσαμε αυτές τις διαφορετικές προκλήσεις. Όταν προέκυψε η κρίση στη Γεωργία τον Αύγουστο, στις 8 Αυγούστου, είχαμε μόνο μία προτεραιότητα: να σταματήσουμε τον πόλεμο και να μην της επιτρέψουμε να μετατραπεί σε δεύτερη Βοσνία. Για να είμαι ειλικρινής, και δεν θέλω να κρίνω πολύ αυστηρά, όταν συνέβη η σύγκρουση στη Βοσνία – στην Ευρώπη – η Ευρώπη ήταν απούσα. Οι Ηνωμένες Πολιτείες, ο φίλος και σύμμαχός μας, ήταν εκείνες που ανέλαβαν τις ευθύνες τους, και η Ευρώπη ήταν εκείνη που έπρεπε να ακολουθήσει. Η Προεδρία ήταν παθιασμένη να εξασφαλίσει ότι η Ευρώπη θα αναλάμβανε τις ευθύνες της και τον Αύγουστο αρχίσαμε κάνοντας διαπραγματεύσεις για την κατάπαυση του πυρός, στις 12 Αυγούστου, και ακολούθησε μια συμφωνία αποχώρησης, στις 12 Σεπτεμβρίου. Στο τέλος ο πόλεμος αποφεύχθηκε, η αποχώρηση ξεκίνησε και, πάνω απ’ όλα – χάρη σε όλα τα κράτη μέλη της ΕΕ – η Ευρώπη παρέμεινε ενωμένη. Αυτό δεν ήταν αυτονόητο, διότι, δεδομένης της ιστορίας των διάφορων χωρών μας, μιας οδυνηρής ιστορίας για εκείνους τους Ευρωπαίους που έζησαν για τόσα πολλά χρόνια πίσω από το Σιδηρούν Παραπέτασμα, σε μια Ευρώπη ταπεινωμένη, διαιρεμένη και βασανισμένη, ήταν απολύτως φυσικό ορισμένες χώρες να έχουν διαφορετικά αισθήματα προς τους Ρώσους γείτονές μας από εκείνους που έχουν γνωρίσει μόνο την ελευθερία. Παρόλα αυτά, η Ευρώπη παρέμεινε ενωμένη και η Προεδρία, μαζί με τον Πρόεδρο της Ευρωπαϊκής Επιτροπής, κατέβαλε κάθε προσπάθεια για να αποφευχθεί η κλιμάκωση του πολέμου. Στις 8 Αυγούστου, ρωσικά στρατεύματα ήταν 40 χιλιόμετρα έξω από την Τιφλίδα. Σήμερα όλα σχεδόν τα ρωσικά στρατεύματα έχουν εγκαταλείψει το έδαφος της Γεωργίας, εκτός από την Οσετία και την Αμπχαζία."@el10 "Mr President, ladies and gentlemen, when France took over the presidency, the situation in Europe was dominated by the standstill in the process of ratifying the Treaty of Lisbon following Ireland’s vote to reject that Treaty. Europe made its presence felt, without, however, getting involved in an aggressive policy in our Russian neighbours’ backyard. I am convinced that our only option for the future is to work with our neighbours to achieve a situation of economic development, security and peace, explaining to them that, if they want to count on a global level – and Russia is a big country – they will need to respect values, practices and behaviours very different from those that they used to espouse in Europe, in another era. Europe was present. Then came the financial crisis. It was not born in August 2007, as I have heard people say: August 2007 was when the problems started, but the systemic financial crisis that has been experienced throughout the world started when the United States decided, in what has turned out to be an extremely serious move, to allow Lehman Brothers to go bankrupt on 18 September 2008. It was then, and only then, that we found ourselves in a financial crisis on a globally unprecedented scale. We, along with President Barroso, have tried to achieve two things. The first was European unity, which we have developed progressively: first by bringing together the four largest countries in Europe with the Commission, the European Central Bank and the President of the Eurogroup; then by arranging, for the first time since 2000, a meeting of the countries in the Eurogroup at Head of State or Government level, and, finally, in September, by bringing together all the Heads of State or Government, we have developed a recovery plan for European banks that is supported by all the countries of Europe. It was, as you know, difficult, because the severity of the crisis had led certain countries to take premature decisions: I am sure they could not have done otherwise, for example the Irish when overwhelmed by the attacks on the whole of their banking system. In the end, a month later, the whole of Europe united around a single plan to support the banks, and we, with President Barroso, have attempted to turn the European support plan to stop our banking system collapsing into a global plan. The United States have progressed from Paulson Plan I to Paulson Plan II, and have now got to Paulson Plan III, which is clearly inspired by European Plan I. I am not claiming that everything has been fixed; I am simply saying that, had the Member States, the Commission and the European institutions not shouldered their responsibilities at that time, ladies and gentlemen, we would have been facing the unprecedented prospect of the collapse or bankruptcy of certain Member States, and the destruction of the European banking system. Europe has demonstrated its unity and solidarity. I am thinking in particular of that infamous weekend when we needed to mobilise EUR 22 billion in credit for Hungary, which was itself under attack after it had been necessary to mobilise EUR 17 billion for Ukraine. There is still some concern regarding certain Baltic countries, not to mention the other global problems we need to tackle. In the financial crisis, Europe has been united: it called for the Washington Summit, it called for the G20, and it will organise, in London on 2 April, the summit on the reform of global financial governance. Europe has spoken with one voice to say that it wants capitalism based on entrepreneurship, not speculation, that it wants a reform of the financial system, that it wants a different role for the emerging countries and that it wants ethical capitalism; Europe has spoken with one voice to defend its principles. With regard to the economic crisis, the debate has not been straightforward, ladies and gentlemen. It has not been straightforward for two reasons. The first is that the financial situation is not the same in all our countries; the second is that our economic cultures, and political identities, are not the same. Even so, at the end of the day, everybody recognised the need for a coordinated boost of around 1.5% of GDP, as the Commission recommended. I fully understand that people may be surprised at disagreements here and there, hesitations, confusion and misunderstandings. I would remind those who are watching Europe that there are 27 countries here, and that it is not easy to give those 27 countries the same policy at the same time, when any country could be subject to electoral pressures – because we do not all have elections on the same day – and in this House, the temple of European democracy, everyone understands that upcoming electoral campaigns are not exactly conducive to obtaining a consensus. In spite of everything, Europe, having established a common policy in the financial crisis, has managed, after a fashion, to establish a common policy for the economic crisis. We had no idea at the time that war would break out between Georgia and Russia, and we also had no idea of the severity of the financial, and then economic, crisis with which Europe would be faced. We also had the time of the Union for the Mediterranean. I rather assume that it was necessary to coordinate and to compromise in order to make two things clear. One is that, if Europe does not do its bit for peace in the Middle East, nobody will do it for us: there is no one country in the world able to promote peace between Israel and the Arab world. Europe must play its part, and must make its presence felt in order to avoid a head-on collision between the Arab world, on the one hand, and the world’s leading power, the United States, on the other. As for the Union for the Mediterranean, it is an organisation for constant dialogue between Europe and the Mediterranean, including the Arab countries. This is a dialogue that we need and that the Arabs need. Europe needs this so that it can stop simply being a donor and can have political convictions that promote peace, and so that, instead of just being content to pay out, it can also call for peace, a balanced peace, particularly between the Palestinians, who have the right to a modern, democratic, secure state, and Israel, which has the right to security for a country that is a miracle of democracy. A certain amount of persuasion was needed on the subject of the Union for the Mediterranean: persuasion that the Union for the Mediterranean was not calling into question the unity of Europe but that, on the contrary, it would strengthen it. Finally, ladies and gentlemen, we as Europeans can be proud that the Union for the Mediterranean is co-chaired by the Presidency of the EU and Egypt and that it has five Deputy Secretaries General, including an Israeli and a Palestinian: this is the first time that the Arab countries have accepted an Israeli as a member of the executive of a regional organisation like the Union for the Mediterranean, which is a historic achievement. I would like to pay tribute to Bernard Kouchner, who negotiated brilliantly at the Marseilles summit to achieve a result that we could not even have dreamed of. In return, the Israelis have agreed to the participation of the Arab League in the work of the Union for the Mediterranean. This Union will in no way hinder the Czech, and then Swedish, Presidency from developing, in future, the Eastern partnerships that Europe needs. Now we turn to energy and climate change. On this subject, let us be quite clear: this was an infamous battle, and I am quite sure that everyone has reason to be dissatisfied. Some feel that we are expecting too much of industry; others, that we are not expecting enough; one group thinks we should go this way; another group thinks we should go that way. In the end, the German Presidency set a deadline of the end of 2008. The German Presidency had set three objectives – the ‘triple 20’ – and, at its heart, the agreement that we sealed at the European Council, and that I hope will be adopted by the European Parliament tomorrow, meets the objectives you set yourselves. I must be honest and say that all parties needed to be reminded of their responsibilities. It would have been madness, just at the moment when a new President of the United States was setting ambitious environmental targets for the most powerful country in the world, for Europe to give up on its own targets. It would have been irresponsible, because, had Europe not reached unanimity on the Commission’s energy and climate change package, we would not have been able to expect to be listened to by India, China, Brazil, and all the other countries in the world that now need to take responsibility for the environmental balance of the planet. To get to that point, we had to be persuasive, and we had to find areas for compromise. What were they? I stated that we would never give up on the timetable or on the triple 20 objective, but everyone here needs to understand that countries such as the new Eastern Member States, where heavy industry has been a victim of the transition from the communist system to the market economy, agreed to retain the reference to 2005 even though they had good reason to call for a different reference year, for example 1990, to be used. That would not have been a surprise in view of what has happened in those countries and what they have undergone. I am speaking under the watchful eye of Jean-Louis Borloo, who provided complete, unwavering and effective support in these negotiations. I did not want a proactive approach to the environment to be achieved at the expense of a social policy that would cause these new members of the EU to collapse. To the fundamentalists I would say that, for me, it was never a matter of not imposing environmental requirements on Poland, Hungary and the others, but rather of not putting those countries in a situation of social collapse and of not forcing them to choose between environmental protection and growth. What we proposed was a new kind of growth: sustainable, green growth that would avoid soaring prices and the kind of impact on Polish, Hungarian and Eastern workers that no democratic country in the world could tolerate. I would also add that I listened carefully to your concerns on my last visit to Parliament. Some of you – and I do understand this – told me ‘you have given up on your aims, Mr President, because you accepted unanimity for the Council’s decision’. I agreed to unanimity for one simple reason: the environmental choices that Europe makes must not be forced choices, but deliberate choices. Can you imagine how weak an agreement obtained by majority voting would have been, with a number of countries that would not have stuck to it? How credible would the energy and climate change package have been if it were ratified by a majority, when everyone can see that it is unanimity that guarantees that our political commitments will be met? Mr President, the French Presidency has tried to base all its actions on two convictions: the first is that the world needs a strong Europe, and the second is that Europe cannot be strong if it is divided. Of course, I am sure that these are not original ideas, but they are no less vital for that. Moreover, some of you have reminded me that this was a matter for codecision, and I would like to say that I made use of that. In my discussion with my fellow Heads of State or Government, I must in all honesty say, Mr President, that the watchful presence of a Parliament determined to reach an agreement on the energy and climate change package was an influential motivating factor for those Heads of State or Government who were less willing than others to reach conclusions. In any event, I am here today bringing the unanimous agreement of all 27 Heads of State or Government on the energy and climate change package. Do with it what you will. I will finish with two brief points. With regard to migration policy, it is inconceivable for Europe – most of whose countries are in the Schengen area, which is based on the free movement of persons and goods – to keep going without developing common principles for establishing a common immigration policy. The work has been done and, I have to say, it was done without excessive hype. You in the European Parliament have done a lot to bring a note of calm to a debate on immigration policy that, at national level, is not always exemplary in terms of respect for people, calm, consideration and responsibility. We now have a unanimous foundation for a common immigration policy. Turning briefly to defence, I, along with Chancellor Merkel, will have the opportunity next year to organise the Kehl/Strasbourg NATO Summit. To my mind, the important decision we have made here is that, from now on, the 27 countries understand that the security and defence policy is Europe’s and NATO’s, that Europe’s security and defence policy is complementary to NATO’s, not in opposition to it. Finally, we have the institutional problem. Following the ‘no’ vote in Ireland, I went to Dublin with Bernard Kouchner, at the invitation of Brian Cowen, the Irish Prime Minister, and I stated then, to people’s shock at the time, that the only way of getting out of the problem was to consult our Irish friends again. This statement provoked debate, as if it were disrespectful to people to ask that they get another opportunity to decide! How do things look today? Today, 25 countries have all but completed the process of ratifying the Treaty of Lisbon. The 26th, the Czech Republic, has just taken an important decision, in that the Constitutional Court has stated that the Lisbon ratification process can take place, and Prime Minister Topolánek has indicated, in a courageous and responsible statement, that his ambition is to propose the ratification of the Treaty of Lisbon. That leaves us with the Irish. This is the agreement that we have reached unanimously. It is a very simple agreement. It consists, primarily, in guaranteeing that, if the Treaty of Lisbon enters into force, there will be one Commissioner per Member State. I know that this is a stretch for some of you, as it is for certain governments which believed that the Commission needed to be smaller in order to be more effective. I would, however, ask you to consider this: if we want Lisbon – and Europe needs strong, sustainable institutions – we can only have it if the Irish vote and say ‘yes’, and in order for them to say ‘yes’, we need a new situation. The European Council proposes that this new situation should be one Commissioner per Member State. The second element of the agreement is that we have made certain political commitments relating to the specific features of the Irish debate, such as neutrality, taxation and family. These political commitments were not difficult to make, so where is the problem? It is best to lay everything on the table. The problem is the legal force that these political commitments will have, because Ireland has a Constitutional Court, and there is no doubt that the ‘no’ campaign – as is their right – will go to the Irish Constitutional Court to ask what force these political commitments have. The compromise suggested by the Presidency is this: no re-ratification of the Treaty of Lisbon for those who have already done so, and no amendment of the Treaty of Lisbon. There is no point, in my view, in solving one problem by creating 26 others. That much is clear. On the other hand, the next time Europe enlarges – probably to include Croatia in 2010 or 2011 if all goes according to plan – at that point, Mr President, we will need a new treaty in order to enlarge Europe with a new member. We have therefore proposed that, at the time when Europe enlarges, and not until then, we will add two elements to Croatia’s Treaty of Accession: the first will be an ‘Irish’ protocol, and the second will relate to the number of MEPs. The European elections will be held on the basis of the Treaty of Nice. I do not see that there is any other option, because certain States were granted additional MEPs under the Treaty of Lisbon. We could also deal with this problem on the occasion of the next enlargement. On this basis, the Irish Government has bravely committed itself to carrying out another referendum on the Treaty of Lisbon before the end of 2009. That means that, if things turn out as I hope they will – though it is up to the Irish to decide – the Treaty of Lisbon will enter into force only one year late. We have tried, over the last six months, to ensure that Europe is united and strong, and that it thinks for itself. What is a strong Europe? It is a Europe that thinks, that has convictions, that has answers and that has imagination. It is a Europe that is not content to follow a lead, and that rejects a consensus based solely on what is left unsaid, on disposing of problems and on time healing all wounds, as I am convinced that, the more we wait, the more complicated things get. Ladies and gentlemen, this too was not a simple matter to discuss or to organise, nor will it be easy, either for the Irish or for others, but the European spirit is, first of all, a spirit of compromise. If we cannot reach a compromise between 27 of us, it is not worth having a European ideal. The European ideal is to listen to others and to work together to find shared paths to get round problems. I would like to conclude by thanking, first of all, the European Parliament. I would also say that it has been very easy, and very pleasurable, for the Presidency to keep in contact with all of the groups in this House, whatever their political leanings, left or right, liberal or green, sovereigntists or federalists. You have all shown a desire to move Europe forward, in your own ways. I must in all honesty say that, for the Presidency, Parliament has played a decisive role in obtaining results. I would even say that it has been easier to talk, to work and to negotiate with the European Parliament than with certain other contacts, mentioning no names. At the end of a presidency, one should be specific in one’s compliments, but general in one’s regrets. I would also like to say that we have endeavoured to work in tandem with the President of the Commission, each being aware of our own responsibilities, and, to do him justice, the Presidency could never have achieved the results it did without working hand in hand with President Barroso. I think this is important to say because it is the truth, at least in my experience. Finally, I would like to thank the Heads of State or Government. Ladies and gentlemen, we will not build Europe in opposition to the States: that much is obvious. However European you are, Europe is not the enemy of the nations, and the nations are not the enemy of Europe. I will tell you one thing: if we had not tried to understand the problems of each democratic government, we would not have got very far. It is a mistake to try to go over the heads of the elected representatives of their countries: that is not a European ideal, that is fundamentalism, and I have fought against fundamentalism all my life, even European fundamentalism, because, when I hear ‘European fundamentalism’, I forget the word Europe and only hear the word fundamentalism, and fundamentalism is never a good idea. It would be a mistake of historic proportions to try to build Europe in opposition to the nations. The Heads of Government have taken on their responsibilities, and the countries have taken on theirs. To conclude, I would like to say, on a personal level, that I have learned a lot during the six months of the Presidency and that I have enjoyed the work a great deal. I understand why MEPs are passionate about what they do, because, when we have an opportunity to spend six months to understand and grapple with the problems of 27 countries, we gain in tolerance, in openness of spirit and in understanding that Europe is without doubt the most beautiful idea invented in the 20th century and that we need this Europe now more than ever. I have tried to make Europe move, but Europe has changed me. I want to say one more thing, because it is my very profound belief. I really do think that every Head of State or Government would benefit from undertaking this responsibility at one time or another, first of all because it will help them to understand that the problems they experience in their countries can often only be solved in agreement with their neighbours. They will also learn that, despite our differences, there are many, many things that bring us together, and they will also learn something more important: that it is easier for Europe to have big ambitions than small ones. The final thing that I believe from the bottom of my heart is that, in the European Council, the European Parliament and the European Commission, it is easier to succeed with big projects than with small ones, because small projects do not have the momentum they need to overcome national egos. Big projects, big ambitions and big ideas are needed: with these big ideas and big ambitions, we can overcome national egos. Consequently, may Europe stay ambitious, and may it understand that the world needs it to take decisions! When we brush things under the carpet, we store up trouble for the future. Problems need to be dealt with here and now, and it is not true that the European institutions stop decisions being taken. What prevents decisions being taken is a lack of courage, a lack of drive: it is the weakening of an ideal. Decisions cannot wait for Lisbon! We must not wait for tomorrow, but take decisions now, and I have every confidence in the Czech Presidency that it will keep up the work of the French Presidency. In the end, this Presidency played out to the rhythm of international events that overturned the organisation of our work, and it is certainly not up to me to take stock of it. I simply wanted to tell you how we faced up to these various challenges. When the crisis in Georgia arose in August, on 8 August, we had just one focus: stopping the war and not allowing it to turn into another Bosnia. To be frank, and without wishing to judge too harshly, when the conflict took off in Bosnia – in Europe – Europe was not there. It was the United States, our friends and allies, that shouldered their responsibilities, and Europe that had to follow their lead. The Presidency was passionate about ensuring that Europe shouldered its responsibilities, and in August we started by negotiating the ceasefire, on 12 August, followed by a withdrawal agreement on 12 September. In the end, war was avoided, the retreat was started and, above all – thanks to all the Member States of the EU – Europe remained united. This was not a foregone conclusion because, given the history of our various countries, a painful history for those Europeans who lived for so many years behind the Iron Curtain, in a humiliated Europe, a divided Europe, a sacrificed Europe, it was quite natural that certain countries would have different feelings towards our Russian neighbours from those who have only known freedom. Despite that, Europe remained united, and the Presidency, alongside the President of the European Commission, made every effort to avoid the war spiralling out of control. On 8 August, Russian troops were 40 km outside Tbilisi; today, practically all of the Russian troops have left the territory of Georgia, apart from Ossetia and Abkhazia."@en4 "Señor Presidente, Señorías, cuando Francia asumió la Presidencia, la situación en Europa estaba marcada por la paralización del proceso de ratificación del Tratado de Lisboa después de que los irlandeses votaran en contra del Tratado. Europa ha dejado sentir su presencia sin verse implicada en una política agresiva con respecto a nuestros vecinos rusos. Estoy convencido de que nuestra única opción en el futuro es trabajar con nuestros vecinos para lograr las condiciones necesarias para el desarrollo económico, la seguridad y la paz, y explicarles que, si desean que el mundo los tenga en cuenta –y Rusia es un gran país– tendrán que respetar valores, prácticas y comportamientos que son muy distintos de los que ellos propugnaron en Europa, en otra época. Europa estuvo presente. Luego llegó la crisis financiera, que no comenzó en agosto de 2007, como he oído decir a veces. En agosto de 2007 empezaron los problemas, pero la crisis financiera sistémica que se ha producido en todo el mundo se inició cuando los Estados Unidos decidieron, decisión que luego tuvo consecuencias muy graves, permitir la quiebra de Lehman Brothers el 18 de septiembre de 2008. Fue entonces, y sólo entonces, cuando nos encontramos inmersos en una crisis financiera de una magnitud sin precedentes en el mundo. Nosotros, con el Presidente Barroso, hemos intentado conseguir dos cosas. La primera es la unidad europea, que hemos construido gradualmente, primero reuniendo a los cuatro mayores países de Europa con la Comisión, el Banco Central Europeo y el Presidente del Eurogrupo, y luego, organizando, por primera vez desde el año 2000, una reunión de los Jefes de Estado y de Gobierno de los países del Eurogrupo y, por último en septiembre, en una reunión con todos los Jefes de Estado y de Gobierno, hemos elaborado un plan de recuperación para los bancos europeos que cuenta con el apoyo de todos los países de Europa. Como ustedes saben, fue difícil, porque la gravedad de la crisis ha llevado a algunos países a adoptar decisiones prematuras, y estoy seguro de que no podían hacer otra cosa, y pienso, por ejemplo, en los irlandeses cuando se vieron desbordados por los ataques a todo su sistema bancario. Por fin, un mes después, toda Europa estaba unida en torno a un único plan de apoyo a los bancos, y nosotros, con el Presidente Barroso, tratamos de convertir el plan europeo para impedir el derrumbamiento de nuestro sistema bancario en un plan mundial. Mientras tanto, los Estados Unidos pasaban del Plan Paulson I al Plan Paulson II y ahora han puesto en marcha el Plan Paulson III, que está inspirado claramente en el Plan europeo I. No pretendo afirmar que todo se haya solucionado, lo único que digo, Señorías, es que si los Estados miembros, la Comisión y las instituciones europeas no hubieran asumido sus responsabilidades en su momento, nos habríamos visto ante la amenaza sin precedentes del derrumbamiento o la quiebra de algunos Estados miembros y ante la destrucción del sistema bancario europeo. Europa ha demostrado su unidad y su solidaridad, y estoy pensando en particular en aquel infausto fin de semana cuando tuvimos que movilizar 22 000 millones de euros de crédito para Hungría, que estaba sufriendo una ofensiva, después de que nos hubiéramos visto obligados a movilizar 17 000 millones de euros para Ucrania. Aún sigue habiendo cierta inquietud en relación con los países bálticos, por no hablar de los otros problemas mundiales que tenemos que abordar. En la crisis financiera Europa ha permanecido unida: exigió la celebración de la Cumbre de Washington, exigió la celebración del G20, y, el 2 de abril, organizará en Londres la cumbre sobre la reforma de la gobernanza financiera mundial. Europa ha hablado con una sola voz para decir que quiere un capitalismo basado en la iniciativa empresarial y no en la especulación, que quiere una reforma del sistema financiero, que quiere un papel diferente para los países emergentes y que quiere un capitalismo ético; Europa ha hablado con una sola voz para defender sus principios. Con respecto a la crisis económica, Señorías, el debate no ha resultado sencillo. Y no ha resultado sencillo por dos motivos. El primero es que la situación financiera no es igual en todos los países, y el segundo es que nuestras culturas económicas y nuestras identidades políticas no son las mismas. Aún así, al final, todos reconocimos la necesidad de una expansión coordinada en torno al 1,5 % del PIB, de acuerdo con las recomendaciones de la Comisión. Entiendo perfectamente que a los ciudadanos les sorprenda que haya desacuerdos aquí y allá, dudas, confusión y malentendidos. Deseo recordar a los que están pendientes de Europa que son 27 países los que tenemos aquí y que no es fácil ofrecer a esos 27 países la misma política al mismo tiempo, cuando cualquier país puede estar sujeto a presiones electorales –porque no todos celebramos elecciones el mismo día– y en esta Cámara, templo de la democracia europea, todo el mundo entiende que la proximidad de una campaña electoral no es un factor determinante para lograr el consenso. Pese a todo, Europa, tras definir una política común en la crisis financiera, ha conseguido, más o menos bien, establecer una política común frente a la crisis económica. Entonces no pensábamos que fuera a estallar la guerra entre Georgia y Rusia y no teníamos ni idea de la gravedad de la crisis, financiera primero y económica después, que iba a afectar a Europa. Además hemos tenido tiempo para la Unión por el Mediterráneo. Supongo que era necesario coordinar y buscar una solución de compromiso para dejar dos cosas claras. Una es que, si Europa no pone su granito de arena para buscar la paz en Oriente Próximo, nadie lo hará por nosotros; no hay en el mundo ningún país capaz de promover la paz entre Israel y el mundo árabe. Europa debe desempeñar su papel y hacer sentir su presencia a fin de impedir una colisión frontal entre el mundo árabe, por un lado, y la primera potencia mundial, es decir, los Estados Unidos, por el otro. Con respecto a la Unión por el Mediterráneo, se trata de una organización destinada a fomentar el diálogo constante entre Europa y el Mediterráneo, incluidos los países árabes. Es un diálogo que nosotros necesitamos y que también necesitan los árabes. Europa lo necesita para dejar de ser simplemente un donante y poder tener convicciones políticas al servicio de la paz, y para que, en lugar de contentarnos con pagar, podamos también invocar la paz, una paz equilibrada, en particular entre los palestinos, que tienen derecho a un estado moderno, democrático y seguro, e Israel, un milagro de democracia, que tiene derecho a la seguridad. En relación con la cuestión de la Unión por el Mediterráneo se requirió una cierta dosis de persuasión, persuasión de que esta Unión no pone en duda la unidad de Europa, sino que, por el contrario, la reforzará. Por último, Señorías, nosotros, como europeos, podemos estar orgullosos de que la Unión por el Mediterráneo esté copresidida por la Presidencia de la Unión Europea y Egipto y que cuente con cinco secretarios generales adjuntos, entre los cuales hay uno de Israel y otro de Palestina. Es la primera vez que los países árabes aceptan a un israelí como miembro del ejecutivo de una organización regional como la Unión por el Mediterráneo, lo cual es un logro histórico. Quiero dar las gracias a Bernard Kouchner, que con tanto éxito negoció en la cumbre de Marsella y que obtuvo un resultado mejor del que habríamos podido soñar. A su vez, los israelíes han dado su acuerdo a la participación de la Liga de los Estados Árabes en la labor de la Unión por el Mediterráneo. Esta Unión no impedirá a la Presidencia checa, y luego a la sueca, promover, en el futuro, las asociaciones orientales que Europa necesita. Ahora hablemos de la energía y el cambio climático. A este respecto, seamos claros: se produjo una lamentable batalla, y estoy seguro de que todos tienen motivos para estar descontentos. Algunos piensan que esperamos demasiado de la industria; otros, que esperamos demasiado poco; un grupo piensa que deberíamos ir por ahí; otro, que deberíamos ir por allá. Al final, la Presidencia alemana dio de plazo hasta finales de 2008. La Presidencia alemana fijó tres objetivos –el «Triple 20»– y, en el marco del mismo, el acuerdo que sellamos en el Consejo Europeo, y que espero apruebe mañana el Parlamento Europeo, cumple los objetivos que ustedes mismos fijaron. He de ser honesto y decir que hay que recordar a todos los partidos sus responsabilidades. Habría sido una locura que, precisamente en el momento en que un nuevo Presidente de los Estados Unidos fijaba ambiciosos objetivos ambientales para el país más poderoso del mundo, Europa hubiera renunciado a sus propios objetivos. Y hubiera sido irresponsable, porque, si Europa no hubiera alcanzado un consenso en relación con el paquete de la Comisión sobre la energía y el cambio climático, no habría podido pretender ser escuchada por la India, China, Brasil, y los otros países que ahora deben asumir la responsabilidad que les corresponde en la búsqueda del equilibrio ambiental del planeta. Para conseguir ese consenso tuvimos que recurrir a la persuasión y buscar ámbitos de compromiso. ¿Y cuáles fueron esos ámbitos? He afirmado que nunca cederemos en cuanto a los plazos ni en cuanto al objetivo del Triple 20, pero todos ustedes deben entender que algunos países, como los nuevo Estados miembros orientales, donde la industria pesado ha sido víctima de la transición del sistema comunista a la economía de mercado, acordaran mantener la referencia hasta el año 2005, aún cuando tenían motivos suficientes para exigir que se les permitiera utilizar un año de referencia diferente, por ejemplo 1990. No habría sido ninguna sorpresa teniendo en cuenta los acontecimientos que han ocurrido en eses países y los problemas que han tenido. Estoy hablando bajo la atenta mirada de Jean-Louis Borloo, que ofreció un apoyo total, incondicional y eficaz en estas negociaciones. Yo no quería un enfoque proactivo para las cuestiones relacionadas con el medio ambiente a cambio de una política social que provocara el derrumbe de estos nuevos Estados miembros de la Unión Europea. A los fundamentalistas les diré que para mí no se trataba de no imponer requisitos ambientales a Polonia, Hungría y el resto, sino de no poner a estos países en una situación de quiebra social y de no forzarles a elegir entre protección ambiental y crecimiento. Lo que propusimos fue una nueva forma de crecimiento sostenible, de crecimiento verde que evitara grandes incrementos de los precios y un impacto sobre los trabajadores polacos, húngaros y de los países del Este en general que ningún país democrático del mundo podría tolerar. También me gustaría añadir que en mi última visita al Parlamento escuché atentamente todas sus inquietudes. Algunos de ustedes –y lo entiendo– me dijeron «ha cedido usted en sus objetivos, Señor Presidente, porque ha aceptado la unanimidad con respecto a la decisión del Consejo». Acepté la unanimidad por un motivo muy sencillo: las opciones ambientales que elija Europa no deben ser opciones impuestas, sino deliberadas. ¿Se imaginan lo débil que habría sido un acuerdo obtenido por mayoría en una votación y al que no se habrían adherido algunos países? ¿Qué credibilidad habría tenido el paquete sobre la energía y el cambio climático si hubiera sido ratificado por una mayoría, cuando todo el mundo sabe que es la unanimidad la que garantiza el cumplimiento de nuestros compromisos políticos? Señor Presidente, la Presidencia francesa ha intentado organizar su actuación en torno a dos convicciones: la primera es que el mundo necesita una Europa fuerte, y la segunda es que Europa no puede ser fuerte si está dividida. Naturalmente supongo que no son ideas originales, pero no por eso son menos necesarias. Además, algunos de ustedes me han recordado que este era un tema de codecisión, y les diré que he utilizado ese argumento. Honestamente debo decir, Señor Presidente, que en los debates que he mantenido con los otros Jefes de Estado o de Gobierno, la presencia vigilante de un Parlamento decidido a llegar a un acuerdo con respecto al paquete sobre la energía y el cambio climático fue un factor de motivación que influyó en los Jefes de Estado o de Gobierno que eran más reacios que otros a alcanzar conclusiones. En cualquier caso, hoy estoy aquí para traerles el acuerdo unánime de los 27 Jefes de Estado o de Gobierno en relación con el paquete sobre la energía y el cambio climático. Hagan ustedes con él lo que quieran. Para terminar mencionaré brevemente dos cuestiones. Por lo que respecta a la política de migración, es inconcebible que Europa– la mayoría de cuyos países se encuentran en el espacio Schengen, cuya base es la libre circulación de personas y bienes– todavía no haya elaborado unos principios comunes para establecer una política común en materia de inmigración. El trabajo está hecho, y debo decir que se hizo sin darle excesivo bombo. Ustedes aquí, en el Parlamento Europeo, han trabajado mucho para introducir una nota de calma en un debate sobre política de inmigración que, a nivel nacional, ni siempre es ejemplar en cuanto al respeto a las personas, la calma, la consideración y la responsabilidad. Ahora contamos con una base unánime para una política común en materia de inmigración. Pasando brevemente al tema de la defensa, la Canciller Merkel y yo tendremos la oportunidad de organizar la cumbre de la OTAN en Kehl/Estrasburgo. En mi opinión, la decisión importante que hemos adoptado a este respecto es que, de ahora en adelante los 27 países entenderán que la política de seguridad y defensa compite a tanto a Europa como la OTAN, que la seguridad y defensa de Europa es complementaria de la de la OTAN, pero no son opuestas. Por último, está el problema institucional. Tras el voto negativo de Irlanda, viajé a Dublín con Bernard Kouchner, invitado por Brian Cowen, Primer Ministro de Irlanda, y en esa ocasión dije, ante la sorpresa general, que la única manera de solucionar el problema era consultar de nuevo a nuestros amigos irlandeses. Esta declaración provocó un debate, como si ofrecer a los ciudadanos una nueva oportunidad de decidir fuera una falta de respeto hacia las personas. ¿Cuál es el panorama en la actualidad? Actualmente, 25 países han ultimado el proceso de ratificación del Tratado de Lisboa. El día 26, la República Checa ha tomado una importante decisión, ya que el Tribunal Constitucional ha dicho que el proceso de ratificación del Tratado puede llevarse a cabo, y el Primer Ministro Topolánek ha indicado, en una declaración valiente y responsable, que lo que pretende es proponer la ratificación del Tratado de Lisboa. Y ya sólo nos quedan los irlandeses. Hemos alcanzado este acuerdo por unanimidad. Es un acuerdo muy simple. Consiste principalmente en garantizar que, si el Tratado de Lisboa entre en vigor, habrá un Comisario por cada uno de los Estados miembros. Sé que para algunos de ustedes es demasiado, como lo es para algunos gobiernos que consideran que la Comisión debería ser más pequeña para poder ser más eficaz. No obstante, les pido que se hagan la siguiente consideración: si queremos el Tratado de Lisboa– y Europa necesita instituciones fuertes y sostenibles– éste sólo será posible si los irlandeses votan «sí»; necesitamos una nueva situación. El Consejo Europeo propone que esta nueva situación sea una Comisario por Estado miembro. El segundo elemento del acuerdo es que hemos asumido una serie de compromisos políticos en relación con las características específicas del debate irlandés, como por ejemplo, la neutralidad, la fiscalidad y la familia. Estos compromisos políticos no fueron difíciles de alcanzar, así que ¿dónde está el problema? Es mejor poner todas las cartas sobre la mesa. El problema es el efecto jurídico que tendrán estos compromisos, porque Irlanda tiene un Tribunal Constitucional y no cabe duda de que la campaña del «no» –están en su derecho– preguntará al Tribunal Constitucional cuál es el efecto jurídico de estos compromisos políticos. El compromiso propuesto por la Presidencia es el siguiente: no tendrán que ratificar de nuevo el Tratado de Lisboa aquellos países que ya lo hayan hecho, y el Tratado no se modificará. En mi opinión, no tiene sentido solucionar un problema creando otros 26. Hasta ahí está claro. Por otra parte, la próxima vez que Europa se amplíe –probablemente para incluir a Croacia en 2010 o 2011, si todo va de acuerdo con el plan– llegado ese momento, Señor Presidente, necesitaremos un nuevo tratado para incorporar a Europa un nuevo Estado miembro. Por ese motivo proponemos que, en el momento de la ampliación de Europa, y no hasta entonces, añadiremos dos elementos al tratado de adhesión de Croacia: el primero será un protocolo «irlandés», y el segundo estará relacionado con el número de diputados. Las elecciones europeas se celebrarán sobre la base del Tratado de Niza. No creo que haya otra opción, ya que a algunos Estados se les otorgaron más escaños en virtud del Tratado de Lisboa. También podríamos abordar este problema con ocasión de la próxima ampliación. Sobre esta base, el Gobierno irlandés se ha comprometido a convocar otro referéndum sobre el Tratado de Lisboa antes de que finalice 2009. Eso significa que, si las cosas salen como yo espero que salgan –aunque son los irlandeses los que tienen que decidir– el Tratado de Lisboa entrará en vigor un año después. En los últimos seis meses hemos tratado de garantizar una Europa unida y fuerte, y que piense por sí misma. ¿Y qué es una Europa fuerte? Pues es una Europa que piensa, que tiene convicciones, que tiene respuestas y que tiene imaginación. Es una Europa que no se contenta con seguir a los demás, y que rechaza un consenso basado sólo en lo que no se ha dicho, en la idea de quitarse los problemas de encima y de que el tiempo acaba solucionándolo todo, porque estoy convencido de que cuanto más esperemos más se complicarán las cosas. Señorías, este tema no fue fácil de debatir o de organizar, como tampoco será fácil ni para los irlandeses ni para los demás, pero el espíritu europeo es ante todo un espíritu de compromiso. Si no conseguimos alcanzar un compromiso entre los 27, no vale la pena tener un ideal europeo. El ideal europeo consiste en escuchar a los demás y trabajar todos juntos para buscar soluciones compartidas a los problemas. Para concluir quiero dar las gracias, en primer lugar, al Parlamento Europeo. Debo decir que ha sido muy fácil y muy satisfactorio para la Presidencia mantenerse en contacto con todos los Grupos de esta Cámara, con independencia de sus ideas políticas, de la izquierda o de la derecha, liberales o verdes, soberanistas o federalistas. Todos ustedes han manifestado su deseo de contribuir a su manera a que Europa avance. Es justo reconocer que, el Parlamento ha contribuido de manera decisiva a los resultados obtenidos por la Presidencia. E incluso diría que ha sido más fácil, hablar, trabajar y negociar con el Parlamento Europeo que con otros contactos, y no voy a dar nombres. Al concluir una Presidencia debemos concretar en nuestros agradecimientos y generalizar a la hora de expresar nuestras quejas. Asimismo quiero explicar que hemos trabajado en colaboración con el Presidente de la Comisión, conociendo cada uno nuestras respectivas responsabilidades y, para ser justo, debo reconocer que la Presidencia nunca habría logrado los resultados alcanzados si no hubiera trabajado mano a mano con el Presidente Barroso. Me parece importante reconocerlo porque es la verdad, al menos en lo tocante a mi experiencia. Por último, quiero dar las gracias a los Jefes de Estado o de Gobierno. Señorías, no construiremos Europa oponiéndonos a los Estados; eso es obvio. Por muy europeos que seamos Europa no es la enemiga de las naciones ni las naciones son las enemigas de Europa. Les diré una cosa: si no hubiéramos intentado entender los problemas de cada gobierno democrático no hubiéramos ido muy lejos. Es un error tratar de pisar las cabezas de los representantes electos de los países; ese no es un ideal europeo, eso es fundamentalismo, y yo he luchado contra el fundamentalismo toda mi vida, incluso contra el fundamentalismo europeo, porque cuando oigo hablar del «fundamentalismo europeo», se me olvida la palabra Europa y sólo oigo la palabra fundamentalismo, y el fundamentalismo nunca es una buena idea. Sería un error de proporciones históricas intentar construir Europa oponiéndonos a las naciones. Los Jefes de Gobierno han asumido sus responsabilidades y los países las suyas. Para concluir quiero decir, en el plano personal, que he aprendido mucho durante los seis meses que ha durado la Presidencia y que he disfrutado mucho con el trabajo. Ahora entiendo por qué a los diputados al Parlamento Europeo les apasiona su trabajo, puesto que, cuando tenemos la oportunidad de pasar seis meses tratando de entender y abordar los problemas de 27 países, nos volvemos más tolerantes y más abiertos y nos damos cuenta de que Europa es sin ninguna duda la idea más hermosa que se inventó en el siglo XX y que necesitamos esta Europa ahora más que nunca. He intentado hacer avanzar a Europa, pero Europa me ha cambiado. Y aún quiero añadir una cosa más, ya que tengo un firme convencimiento al respecto. De verdad pienso que todos los Jefes de Estado o de Gobierno saldrán beneficiados cuando asuman esta responsabilidad más tarde o más temprano, en primer lugar porque les ayudará a entender que los problemas que se plantean en sus respectivos países pueden solucionarse a menudo llegando a un acuerdo con sus vecinos. Aprenderán asimismo que, a pesar de nuestras diferencias, son muchas, muchísimas, las cosas que nos unen, y, aprenderán también algo más importante: que es más fácil para Europa tener grandes aspiraciones que pequeñas aspiraciones. La última cosa de la que estoy profundamente convencido es que, en el Consejo Europeo, el Parlamento Europeo y la Comisión Europea, es más fácil triunfar con grandes proyectos que con proyectos pequeños, ya que los proyectos pequeños no logran el impulso que necesitan para satisfacer los egos nacionales. Se necesitan grandes proyectos, grandes aspiraciones y grandes ideas, ya que con estas grandes ideas y con estas grandes aspiraciones podremos satisfacer los egos nacionales. Por consiguiente, ojalá que Europa siga siendo ambiciosa y sea capaz de entender que el mundo necesita que adopte decisiones. Cuando barremos debajo de la alfombra, acumulamos problemas de cara al futuro. Los problemas deben abordarse aquí y ahora, y no es cierto que las instituciones europeas impiden tomar decisiones. Lo que impide tomar decisiones es la falta de valor, la falta de impulso; es el debilitamiento de un ideal. Las decisiones no pueden esperar al Tratado de Lisboa. No debemos esperar a mañana, sino adoptar las decisiones ahora, y yo confío en que la Presidencia checa prosiga la labor de la Presidencia francesa. Finalmente, esta Presidencia se desarrolló hasta el final al ritmo de los acontecimiento internacionales que alteraron la organización de nuestro trabajo, y desde luego no me corresponde a mí hacer un balance de la situación. Únicamente quería explicarles cómo hemos hecho frente a todos estos retos. Cuando, en agosto, concretamente el 8 de agosto, surgió la crisis en Georgia sólo teníamos una idea en mente: detener la guerra y no dejar que se convirtiera en otra Bosnia. Para ser franco, y sin juzgar con excesiva dureza, cuando se inició el conflicto en Bosnia –estamos en Europa– Europa estuvo ausente. Fueron los Estados Unidos, nuestros amigos y aliados los que asumieron sus responsabilidades, y Europa tuvo que seguirlos. La obsesión de esta Presidencia ha sido que Europa asumiera sus responsabilidades, y en el mes de agosto iniciamos las negociaciones sobre el alto el fuego, el 12 de agosto, a las que siguió un acuerdo de retirada el 12 de septiembre. Al final se evitó la guerra, se inició la retirada y, sobre todo –gracias a todos los Estados miembros de la Unión Europea– Europa permaneció unida. No fue un resultado previsto, ya que, teniendo en cuenta la historia de nuestros países, una dolorosa historia para los europeos que han vivido tantos años al otro lado del telón de acero, en una Europa, humillada, en una Europa dividida, en una Europa sacrificada, es normal que algunos países alberguen hacia nuestros vecinos rusos sentimientos diferentes de los albergamos los que únicamente hemos conocido la libertad. Pese a ello, Europa permaneció unida, y la Presidencia, junto con el Presidente de la Comisión Europea, hizo cuanto estuvo en su mano para evitar que la guerra desembocara en una situación incontrolable. El 8 de agosto, las tropas rusas se encontraban a 40 km de Tbilisi; hoy prácticamente todas las tropas rusas han abandonado el territorio de Georgia, salvo en Osetia y Abjasia."@es21 "nõukogu Austatud president, daamid ja härrad, kui Prantsusmaa võttis üle eesistujariigi staatuse, iseloomustas olukorda Euroopas valdavalt seisak Lissaboni lepingu ratifitseerimisprotsessis, mis järgnes Iirimaa hääletusele, kus lükati see alusleping tagasi. Euroopa muutis oma kohalolu tajutavaks ilma, et oleks haaratud agressiivsesse poliitikasse meie venelastest naabrite tagahoovis. Olen veendunud, et meie ainus tulevikuväljavaade on teha koostööd oma naabritega, et saavutada majandusareng, julgeolek ja rahu, selgitades neile, et kui nad tahavad olla maailma tasandil arvestatavad – ja Venemaa on suur riik – tuleb neil austada väärtusi, kombeid ning käitumist, mis erineb tunduvalt sellest, mida nad tavatsesid Euroopas teisel ajajärgul enese kehtestamiseks kasutada. Euroopa viibis kohal. Siis saabus finantskriis. See ei leidnud aset 2007. aasta augustis, nagu olen kuulnud inimesi lausumas: probleemid said alguse 2007. aasta augustis, kuid süsteemne finantskriis, mida kogu maailm kogeb, algas siis, kui Ameerika Ühendriigid otsustasid –, mis osutus äärmiselt tõsiseks sammuks – lasta Lehman Brothersil 18. septembril 2008 pankrotti minna. Siis ja üksnes siis avastasime end globaalselt enneolematu ulatusega finantskriisist. Üheskoos presidendi José Manuel Durão Barrosoga oleme püüdnud saavutada kahte asja Esimene neist on Euroopa ühtsus, mida oleme edumeelselt arendanud: esmalt, tuues komisjoniga kokku Euroopa neli suurimat riiki, Euroopa Keskpanga ja Eurogrupi presidendi, seejärel korraldades esmakordselt alates 2000. aastast Eurogrupi riigipeade või valitsustasandil toimuvaid riikide kohtumisi ning viimaks tuues septembris kokku kõik riigipead või valitsusjuhid, oleme välja töötanud Euroopa pankade taastumiskava, mida toetavad kõik Euroopa riigid. Nagu te teate, oli see raske, sest kriisi tõsidus oli viinud teatud riigid ennatlike otsuste langetamiseni: olen kindel, et nad ei oleks saanud teisiti toimida – näiteks iirlased, olles jäänud nende pangandussüsteemil tervikuna lasuva rünnaku kätte. Lõpuks ühines kogu Euroopa kuu aega hiljem ühisplaaniga panku toetada ning me üritasime koos José Manuel Durão Barrosoga Euroopa toetuskava, mille eesmärk oli meie pangasüsteemide kokkuvarisemine peatada, muuta globaalseks kavaks. Ameerika Ühendriigid on läinud Paulsoni I plaanilt üle Paulsoni II plaanile ning on nüüd asunud Paulsoni III plaani kallale, olles ilmselt ammutanud inspiratsiooni Euroopa I plaanist. Ma ei väida, et kõik oleks korras, ma lihtsalt ütlen, et kui liikmesriigid, komisjon ja Euroopa institutsioonid ei oleks toona täitnud oma kohustusi, daamid ja härrad, meid oleks tabanud enneolematu teatud liikmesriikide kokkuvarisemise või pankroti väljavaade ning Euroopa pangandussüsteemi hävimine. Euroopa on näidanud oma ühtsust ja solidaarsust. Ma pean täpsemalt silmas seda kurikuulsat nädalalõppu, mil meil tuli 22 miljardi euro ulatuses muretseda krediidivahendeid Ungarile, mis oli sattunud ise rünnaku ohvriks pärast seda, kui nad pidid muretsema 17 miljardit eurot Ukrainale tasumiseks. Endiselt tuntakse muret teatud Balti riikide osas, rääkimata teistest globaalsetest probleemidest, millega tuleb tegeleda. Finantskriis on Euroopat ühendanud: Euroopa nõudis Washingtoni tippkohtumist, Euroopa nõudis G20 kokkutulemist ning 2. aprillil korraldab Euroopa Londonis ülemaailmset finantsjuhtimise reformi käsitleva tippkohtumise. Euroopa on ühel häälel kõnelenud, et öelda, et soovitakse kapitalismi, mis põhineks ettevõtlusel, mitte spekuleerimisel, et soovitakse finantssüsteemi reformimist, et soovitakse esile kerkivatele riikidele erinevaid rolle ja et soovitakse eetilist kapitalismi, Euroopa on kõnelenud ühel häälel, et kaitsta oma põhimõtteid. Mis puutub majanduskriisi, siis, daamid ja härrad, ei ole arutelu olnud otsekohene. See ei ole olnud otsekohene kahel põhjusel. Esimene neist on see, et finantsolukord ei ole kõikides riikides ühesugune, ning teine on see, et meie majanduskultuur ja poliitiline identiteet pole ühesugune. Isegi sellisel juhul tunnetavad kõik päeva lõpuks vajadust umbes 1,5% võrra SKP kooskõlastatud tõstmise järele, seda vastavalt komisjoni soovitustele. Mõistan täielikult, et inimesed võivad olla üllatunud siin-seal esinevatest lahkhelidest, kõhklustest, segadusest ning arusaamatustest. Ma meenutaks neile, kes jälgivad Euroopat, et siia kuulub 27 riiki, ning ei ole lihtne kehtestada neile 27 riigile ühesugust poliitikat samas, kui iga riik võib alluda valijate survele, sest meil kõigil ei toimu valimised samal päeval, ning selles täiskogus – Euroopa demokraatia templis – mõistab igaüks, et valimiskampaaniate lähenemine ei mõju konsensuse saavutamisele just soodsalt. Kõigele vaatamata on Euroopal kuidagiviisi õnnestunud pärast finantskriisis ühispoliitika kehtestamist kehtestada majanduskriisi ühispoliitika. Toona ei olnud meil aimugi, et Gruusia ja Venemaa vahel puhkeb sõda, ning ühtlasi ei olnud meil aimu finants- ning seejärel majanduskriisi tõsisusest, millega Euroopal tuleb silmitsi seista. Meil oli ka aega Vahemeremaade Liidu jaoks. Ma pigem eeldan, et kooskõlastamine ja kompromissi tegemine oli vajalik, et teha selgeks kaks asja. Üks on see, et kui Euroopa ei täida oma osa Lähis-Ida rahuprotsessis, siis keegi teine ei tee seda meie eest: maailmas ei ole ühtegi riiki, mis suudaks edendada Iisraeli ja Araabiamaade vahelist rahu. Euroopa peab etendama oma osa ning muutma oma kohalolu tuntavaks, et vältida ühelt poolt Araabiamaade ning teiselt poolt maailma juhtiva riigi, Ameerika Ühendriikide vahelist lauskokkupõrget. Vahemeremaade Liidu jaoks on see pideva Euroopa ja Vahemeremaade vahelise dialoogi korraldamine, sealhulgas ka Araabiamaades. See on dialoog, mida vajame nii meie kui ka araablased. Euroopa vajab seda selleks, et saaks peatada lihtsalt rahastajaks olemine ning võiks omada rahu edendavaid poliitilisi veendumusi, et lihtsalt väljamaksetega rahuldumise asemel saaks seeläbi kutsuda üles rahule, tasakaalustatud rahule, eriti palestiinlaste, kel on õigus kaasaegsele, demokraatlikule, turvalisele riigile, ja iisraellaste vahel, kellel on õigus julgeolekule riigis, mis on demokraatia ime. Vahemeremaade Liidu teema nõudis mõningast veenmist – veenmist, et Vahemeremaade Liit ei sea küsimuse alla Euroopa ühtsust, vaid vastupidi – tugevdaks seda. Lõpuks, kallid kolleegid, saame eurooplastena tunda uhkust selle üle, et Vahemeremaade Liidu kaasjuhatajaks on ELi eesistujariik ning Egiptus, et sinna kuulub viis asepeasekretäri, sealhulgas ka iisraellane ja palestiinlane: esmakordselt on Araabia riigid võtnud vastu iisraellase kui regionaalse organisatsiooni nagu Vahemeremaade Liidu tegevliikme, mis on ajaloolise tähtsusega saavutus. Ma avaldaks lugupidamist Bernard Kouchnerile, kes pidas Marseilles’ tippkohtumisel suurepäraselt läbirääkimisi, saavutamaks tulemust, millest me ei osanud isegi unistada. Vastukaaluks on iisraellased nõustunud Araabia Liiga osalusega Vahemeremaade Liidu töös. See liit ei takista kuidagi eesistujariiki Tšehhit ning seejärel Rootsit arendamast tulevikus idapartnerluse projekti, mida Euroopa vajab. Nüüd pöördume kliimamuutuste ja energia teema juurde. Lubage meil end sel teemal üsna selgelt väljendada: see oli kurikuulus lahing ning ma olen üsna kindel, et igaühel on põhjust rahulolematuseks. Mõni tunneb, et meie ootused tööstusele on liiga kõrged, teised aga, et me ei nõua piisavalt, üks fraktsioon arvab, et peaksime valima ühe tee, teine fraktsioon arvab, et peaksime valima teise tee. Lõpuks seadis eesistujariik Saksamaa tähtajaks 2008. aasta lõpu. Eesistujariik Saksamaa püstitas kolm eesmärki – kolm korda 20 –, ja selle keskmes lepingu, mille me Euroopa Ülemkogus kinnitasime ning mida loodan homme Euroopa Parlamendis vastu võetavat, mis vastab teie endi seatud eesmärkidele. Ma pean tunnistama tõtt ning ütlema, et kõikidele osapooltele tuleb nende kohustusi meenutada. Euroopa poolt oleks hullus loobuda oma eesmärkidest hetkel, mil uus Ameerika Ühendriikide president püstitas maailma võimsaimale riigile ambitsioonikad keskkonnaeesmärgid. See oleks vastutustundetu, sest kui Euroopa ei oleks jõudnud üksmeelsele otsusele komisjoni esitatud kliimamuutuste ja energia paketi küsimuses, ei saaks me eeldada, et meid võtaks kuulda India, Hiina, Brasiilia ning kõik teised riigid maailmas, millel tuleb nüüd võtta endale vastutus planeedi keskkonna tasakaalu eest. Sinnamaale jõudmiseks vajame veenvust ning meil on tarvis leida valdkonnad, kus saaks teha kompromisse. Mis need oleks? Ma leian, et me ei loobu kunagi ajakavast või kolm korda 20 eesmärgist, kuid igaüks siinviibijaist peab mõistma, et sellised riigid nagu uued liikmesriigid idast, kus rasketööstus on olnud kommunismi süsteemilt turumajandusele ülemineku ohver, nõustuti säilitama võrdluse alusena 2005. aasta, isegi, kui neil oli põhjust nõuda muu võrdlusaasta kehtestamist, näiteks 1990ndat. See ei oleks üllatus, pidades silmas seda, mis neis riikides on toimunud ning mida neil tuli läbi elada. Ma kõnelen Jean-Louis Borloo valvsa silma all, kes pakkus neil läbirääkimistel terviklikku, kõhklematut ja tõhusat tuge. Ma ei soovinud ennetava keskkonnakäsitluse saavutamist sotsiaalpoliitika arvelt, mis oleks põhjustanud nende uute ELi liikmesriikide kokkuvarisemise. Fundamentalistidele ütlen ma, et minu jaoks ei seisnenud kunagi asi keskkonnanõuete mittekehtestamises Poolale, Ungarile ja teistele, vaid tähendas pigem säästa neid riike sotsiaalsest kokkuvarisemisest ning mitte sundida neid valima keskkonnakaitse ja arengu vahel. Me tegime ettepaneku uut sorti arenguks: jätkusuutlikuks, roheliseks arenguks, millega vältida hindade hüppelist tõusu ning sellelaadset mõju Poola, Ungari ja idabloki riikide töötajatele, mida ükski maailma demokraatlik riik ei taluks. Ühtlasi lisaksin, et ma kuulasin hoolikalt teie muret minu viimasest külaskäigust parlamenti. Mõned teist – ning mõistan seda – ütlesid mulle: „Austatud president, te olete oma eesmärkidest loobunud, sest tunnustasite nõukogu üksmeelset otsust”. Ma nõustusin üksmeelse otsusega lihtsal põhjusel: Euroopa keskkonnavalikud ei tohi olla pealesunnitud valikud, vaid tahtlikud valikud. Kas suudate ette kujutada, kui nõrk oleks olnud enamushääletusel saavutatud kokkulepe, kui mitmeid riigid ei oleks sellest kinni pidanud? Kui usutav tunduks kliimamuutuste ja energia pakett, kui see oleks enamuse poolt ratifitseeritud, kui igaüks näeb, et ühehäälsus tagab poliitiliste kohustuste täitmise? Austatud president, Prantsusmaa on üritanud eesistujariigiks olemise ajal tugineda oma tegevuses kahele veendumusele: esiteks vajab maailm tugevat Euroopat ning teiseks ei saa Euroopa olla tugev, kui see on jagunenud. Loomulikult olen kindel, et need ei ole originaalsed ideed, kuid sellegipoolest ei ole need seetõttu kuidagi vähem elutähtsad. Pealegi on mõned teist tuletanud mulle meelde, et see oli ühisotsusele kuuluv teema ning ma soovin öelda, et ma kasutasin selle ära. Austatud president, arutelus teiste riigipeade või valitsusjuhtidega pean tõele truuks jäädes ütlema, et kliimamuutuste ja energia paketi küsimuses kokkuleppele jõudmises veendunud parlamendi valvas kohalolek oli mõjus motiveeriv tegur neile riigipeadele ja valitsusjuhtidele, kes soovisid teistest vähem lõpplahendusteni jõuda. Igal juhul olen täna siin, et esitada kõigi 27 riigipea või valitsusjuhi üksmeelselt vastu võetud kliimamuutuste ja energia paketi kokkulepe. Toimige sellega edasi, kuidas soovite. Lõpetuseks toon välja kaks lühikest punkti. Mis puudutab sisserändepoliitikat, siis Euroopale on kujuteldamatu – selle riikidest kuulub suurem osa Schengeni piirkonda, mis põhineb isikute ja kauba vabal liikumisel – jätkata ilma rändepoliitikas ühiseid põhimõtteid välja töötamata. Töö on tehtud ning pean tunnistama, et see toimus ilma liigse meediakärata. Euroopa Parlamendis on tehtud paljutki, et sisserändepoliitika arutelus valitseks rahulik toon, kus riiklikul tasandil ei valitse just alati eeskujulik inimeste austamise, rahu säilitamise, taktitunde ja vastutustunde õhkkond. Praegu on meil ühtsele sisserändepoliitikale ühtne alus. Pöördudes lühidalt kaitseteemasse, siis koos kantsler Angela Merkeliga on mul järgmisel aastal võimalus korraldada Kehli–Strasbourgi NATO tippkohtumine. Minu arust on oluliseks otsuseks, mida me oleme siin teinud, et nüüdsest alates mõistavad kõik 27 liikmesriiki, et julgeoleku- ja kaitsepoliitika kuuluvad Euroopa ja NATO käsituse alla, et Euroopa julgeoleku- ja kaitsepoliitika täiendab NATO poliitikat ega vastandu sellele. Lõpetuseks, meil on institutsiooniline probleem. Pärast eitava hääle andmist Iirimaal käisin koos Bernard Kouchneriga Iirimaa peaministri Brian Coweni kutsel Dublinis ning seejärel väitsin tol hetkel inimestele üllatuseks, et ainus viis probleemist jagu saada on meie Iirimaa sõpradega uuesti konsulteerida. See avaldus kutsus esile arutelu, justkui oleks inimeste suhtes lugupidamatu paluda neilt veel üht otsustusvõimalust! Kuidas asjad praegusel hetkel tunduvad? Tänaseks on 25 riiki Lissaboni lepingu ratifitseerimisprotsessi peaaegu lõpetanud. 26., milleks on Tšehhi Vabariik, on äsja võtnud vastu tähtsa otsuse, sel põhjusel, et põhiseaduskohus on avaldanud seisukoha, et Lissaboni ratifitseerimisprotsess võib toimuda ning peaminister Mirek Topolánek on vihjanud julges ja vastutustundlikus avalduses, et tema kõrgem eesmärk on teha ettepanek Lissaboni lepingu ratifitseerimiseks. Seega jäävad veel vaid iirlased. See on kokkulepe, milleni oleme ühehäälselt jõudnud. See on väga lihtne kokkulepe. Eelkõige tagatakse sellega, et juhul, kui Lissaboni leping peaks jõustuma, saab iga liikmesriigi kohta olema üks volinik. Ma tean, et osadele teist on see pingutus, sest teatud valitsustes arvatakse, et komisjon peaks tõhususe tagamiseks olema väiksem. Ometi palun teil kaaluda järgmist: kui me soovime Lissaboni lepingut – ning Euroopa vajab tugevat ja jätkusuutlikku institutsiooni –, saame me selle üksnes siis, kui iiri rahvas annab referendumil poolthääle, ning selleks, et nad seda teeks, on vaja uut olukorda. Euroopa Ülemkogu teeb ettepaneku, et see uus olukord peaks olema selline, kus on üks volinik iga liikmesriigi kohta. Teiseks kokkuleppe elemendiks on see, et oleme teinud teatavaid poliitilisi otsuseid, mis seonduvad Iirimaa arutelu konkreetsete joontega, nagu neutraalsus, maksustamine ja perekond. Nende poliitiliste kohustuste võtmine ei olnud raske, seega milles on probleem. Parem on kõik kaardid lauale lüüa. Probleem seisneb õigusjõus, mis iseloomustab neid poliitilisi kohustusi, sest Iirimaal on põhiseaduskohus ning ei ole mingit kahtlust, et eitav kampaania – milleks neil on õigus – läheb Iiri põhiseaduskohtusse, et küsida, milline on nende poliitiliste kohustuste õigusjõud. Eesistujariigi pakutud kompromiss on järgmine: Lissaboni lepingut ei ole uuesti vaja ratifitseerida nende poolt, kes on seda eelnevalt juba teinud, ning Lissaboni lepingusse ei tehta muudatusi. Minu arust ei ole mingit mõtet lahendada üht probleemi 26 muu probleemi loomisega. Nii palju on küll selge. Teisalt järjekordsel Euroopa laienemisel – arvatavasti, kui kõik läheb kavakohaselt, lisandub Horvaatia 2010. või 2011. aastal – vajame me, austatud president, uut lepingut selleks, et Euroopa saaks uue liikme võrra laieneda. Seetõttu oleme teinud ettepaneku, et Euroopa laienemisel, mitte aga enne, lisame Horvaatia ühinemislepingule kaks elementi. Esimene neist on „Iirimaa” protokoll ning teine on seotud parlamendiliikmete arvuga. Euroopa valimised toimuvad Nice’i lepingu alusel. Ma ei näe mingit muud võimalust, sest teatud riikidele võimaldati Lissaboni lepinguga täiendavaid parlamendiliikmeid. Me võiks selle probleemiga tegeleda ka järgmisel laienemisel. Selle põhjal on Iirimaa valitsus pühendanud end vapralt teise Lissaboni lepingu referendumi korraldamisele enne 2009. aasta lõppu. See tähendab, et kui asjad kulgevad loodetult – kuigi otsus tuleb langetada iirlastel –, jõustub Lissaboni leping vaid aastase hilinemisega. Me oleme püüdnud viimase kuue kuu jooksul tagada ühtset ja tugevat Euroopat ning ise enda eest mõtlemist. Mida kujutab endast tugev Euroopa? See on Euroopa, kus mõeldakse, kus on veendumused, millel on vastused ning kujutlusvõime. Selles Euroopas ei rahulduta teiste eeskuju järgimisega ning seal lükatakse tagasi konsensus, mis põhineb pelgalt ütlemata jäänul, probleemide kõrvaldamisel ning seisukohal, et aeg parandab kõik haavad, sest olen veendunud, et mida kauem me ootame, seda keerulisemaks asjad muutuvad. Kallid kolleegid, ka see ei olnud lihtne küsimus, mida arutada või korraldada ega ei saa olema ka lihtne ei iirlastele ega teistele, kuid Euroopa vaim on ennekõike kompromissi vaim. Kui me ei suuda jõuda 27 liikmesriigi vahel kompromissini, ei ole mõtet Euroopa ideaalil. Euroopa ideaal on kuulata teisi ning töötada ühiselt, et leida ühised võimalused, kuidas probleeme vältida. Lõpetan, tänades eelkõige Euroopa Parlamenti. Ühtlasi ütleksin, et eesistujariigile on olnud väga lihtne ja meeldiv pidada ühendust kõigi selle täiskogu fraktsioonidega, olenemata nende poliitilisest suunitlusest, sellest, kas nad on vasak- või parempoolsed, liberaalsed või rohelised, iseseisvuslased või föderalistid. Te kõik olete näidanud üles soovi viia omal moel Euroopat edasi. Pean ausalt lausuma, et eesistumise vältel on parlament tulemusteni jõudmisel etendanud määravat rolli. Ütleksin koguni, et on lihtsam rääkida, töötada ja pidada läbirääkimisi Euroopa Parlamendiga kui teatud muude kontaktisikutega, mainimata nende nimesid. Eesistujariigiks olemise aja lõppedes tuleks oma komplimentides olla konkreetne, kuid kahetsustes üldine. Soovin ühtlasi öelda, et me oleme püüdnud töötada paaris komisjoni presidendiga, kus kumbki on olnud teadlik oma kohustustest, ning – hinnates teda vääriliselt – ei oleks eesistujariik kunagi suutnud saavutada tulemusi, mida ta saavutas, kui ta poleks töötanud käsikäes presidendi José Manuel Durão Barrosoga Minu arust on oluline seda öelda, sest see on tõde, vähemalt minu kogemuse põhjal. Lõpetuseks soovin tänada riigipäid ja valitsusjuhte. Kallid kolleegid, me ei raja Euroopat, mis oleks riikidega vastuolus: see on küll selge. Olenemata sellest, kuivõrd Euroopa-meelsed te olete, ei ole Euroopa rahvaste vaenlane ning rahvad ei ole Euroopa vaenlased. Ma ütlen teile üht: kui me ei oleks püüdnud mõista iga demokraatliku valitsuse probleemi, ei oleks me eriti kaugele jõudnud. On viga püüda minna mööda riikide valitud esindajatest: see ei ole Euroopa ideaal, see on fundamentalism ning ma olen kogu oma elu võidelnud fundamentalismi vastu, isegi Euroopa fundamentalismi vastu, sest kui ma kuulen sõnu „Euroopa fundamentalism”, unustan sõna Euroopa ning kuulen üksnes sõna „fundamentalism”, ning fundamentalism ei ole kunagi hea mõte. Oleks ajalooliste mõõtmetega viga püüda rajada Euroopat, mis oleks vastuolus rahvastega. Valitsusjuhid on võtnud endale kohustused ning riigid on võtnud endale omad kohustused. Lõpetuseks soovin öelda isiklikult, et olen kuuekuise eesistujariigiks olemise ajal õppinud paljutki ning olen seda tööd kõvasti nautinud. Ma mõistan, miks parlamendiliikmed suhtuvad oma tegevusse kirglikult, sest kui meil on võimalus veeta kuus kuud, et mõista ja maadelda 27 riigi probleemidega, võidame sallivuses, vaimu avatuses ja mõistmises, et Euroopa on vaieldamatult kauneim 20. sajandil leiutatud idee ning et me vajame Euroopat rohkem kui iial varem. Ma olen püüdnud panna Euroopat liikuma, kuid Euroopa on muutnud mind. Soovin lisada veel ühe asja, sest see on mu sügav veendumus. Arvan tõepoolest, et iga riigipea või valitsusjuht saaks kasu selle kohustuse mingil ajal enda peale võtmisest ennekõike seetõttu, et see aitab neil mõista, et probleeme, mida nad oma riikides kogevad, saab lahendada vaid üheskoos naabritega. Nad saavad ka teada, et vaatamata meie erinevustele on palju asju, mis meid ühendavad, ning nad saavad teada ka midagi olulisemat: Euroopal on lihtsam omada pigem suuri kui väikseid ambitsioone. Viimane asi, millesse usun kogu südamest, on see, et Euroopa Ülemkogus, Euroopa Parlamendis ning Euroopa Komisjonis on lihtsam saavutada edu pigem suurte kui väikeste projektidega, sest väikeprojektidel ei ole seda impulssi, mida on tarvis rahvusliku eneseteadvuse ületamiseks. Tarvis on suurprojekte, suuri ambitsioone ja suuri ideid: nende suurte ideede ja ambitsioonidega on võimalik ületada rahvuslik eneseteadvus. Järelikult võib Euroopa jääda ambitsioonikaks ning mõista, et maailm vajab seda otsuste vastu võtmiseks! Asju eirates tulevikus probleemid kuhjuvad. Probleemidega tuleb tegeleda siin ja praegu ning ei ole tõsi, et Euroopa institutsioonid peatavad otsuste vastu võtmise. Otsuste vastu võtmist takistab julguse puudumine, innukuse puudumine: see on ideaali nõrgestamine. Otsused ei saa Lissaboni lepingu järele oodata! Me ei tohi oodata homset, vaid peame langetama otsuseid praegu, ning usun eesistujariigist Tšehhist, et nad jätkavad Prantsusmaa eesistumise ajal tehtud tööd. Lõppkokkuvõttes sai praeguse eesistujariigi ajal otsa rahvusvaheliste sündmuste jada, mis pööras pea peale meie töökorralduse, ning kindlasti ei ole minu asi sellest ülevaadet anda. Ma soovisin teile rääkida üksnes sellest, kuidas me nendele erinevatele väljakutsetele kindlalt vastu astusime. 8. augustil esile kerkinud Gruusia kriis hetkel oli vaid üks tähelepanu keskpunkt: lõpetada sõda ning mitte lasta sellel muutuda järjekordseks Bosniaks. Ausalt öeldes ning soovimata avaldada liiga karmi hukkamõistu, ei olnud Euroopat kohal Bosnia konflikti puhkedes Euroopas. Hoopis Ameerika Ühendriigid, meie sõbrad ja liitlased, võtsid nende kohustused oma õlule ning Euroopal tuli nende eeskuju järgida. Eesistujariik oli kirglik selles suhtes, et Euroopa võtaks oma kohustused oma õlule ning augustis alustasime relvarahu läbirääkimisi, täpsemalt 12. augustil, ning sellele järgnes 12. septembril vägede väljaviimise leping. Lõppkokkuvõttes suudeti sõda vältida ning algas vägede taandumine ning eelkõige tänu kõikidele ELi liikmesriikidele jäi Euroopa ühtseks. See ei olnud enesestmõistetav tulemus, sest arvestades meie erinevate riikide ajalugu, valusat ajalugu neile eurooplastele, kes elasid palju aastaid raudse eesriide taga alandavasse olukorda pandud Euroopas, jagunenud Euroopas, ohverdatud Euroopas, on üsna loomulik, et teatud riikidel olid teistsugused tunded meie Venemaast naabri suhtes, erinevalt neist, kes on saanud maitsta üksnes vabadust. Sellele vaatamata jäi Euroopa ühtseks ning eesistujariik koos Euroopa Komisjoni presidendiga tegi kõik võimaliku, et vältida sõda, mis võiks väljuda kontrolli alt. 8. augustil asusid Venemaa väed 40 km Thbilisist eemal ning tänaseks on praktiliselt kõik Vene väed Gruusia territooriumilt lahkunud, välja arvatud Osseetiast ja Abhaasiast."@et5 ". Arvoisa puhemies, hyvät naiset ja herrat, kun Ranska aloitti neuvoston puheenjohtajana, tilannetta Euroopassa leimasi Lissabonin sopimuksen ratifiointiprosessin keskeytyminen, koska Irlanti päätti äänestyksessä hylätä kyseisen sopimuksen. EU pyrki vaikuttamaan tilanteeseen, mutta se ei pyrkinyt kuitenkaan harjoittamaan aggressiivista politiikkaa venäläisten naapuriemme takapihalla. Olen vakuuttunut siitä, että ainoa vaihtoehtomme tulevaisuudessa on löytää naapuriemme kanssa edellytykset taloudelliselle kehitykselle, turvallisuudelle ja rauhalle, ja selvittää niille, että jos ne haluavat painoarvoa kansainvälisellä tasolla – Venäjä on suuri valtio – niiden on noudatettava sellaisia arvoja, toimintatapoja ja käyttäytymismalleja, jotka poikkeavat suuresti niiden toisella aikakaudella noudattamista tavoista. EU oli tilanteessa mukana. Sen jälkeen syntyi rahoituskriisi. Se ei alkanut elokuussa 2007, kuten olen joskus kuullut sanottavan: elokuussa 2007 alkoivat ongelmat, mutta koko maailmassa tuntunut systeeminen rahoituskriisi alkoi, kun Yhdysvallat päätti, mikä osoittautui hyvin vakavaksi toimeksi, antaa Lehman Brothersin mennä konkurssiin 18. syyskuuta 2008. Ainoastaan silloin jouduimme rahoituskriisiin, jonka suuruusluokka oli maailmassa ennennäkemätön. Me olemme puheenjohtaja Barroson kanssa pyrkineet saamaan aikaan kaksi asiaa. Ensimmäinen on Euroopan yhtenäisyys, jota olemme rakentaneet vähitellen: ensiksi kutsuimme kokoon Euroopan neljä suurinta valtiota, komission, Euroopan keskuspankin ja euroryhmän puheenjohtajan. Sen jälkeen järjestimme, ensimmäisen kerran vuoden 2000 jälkeen, euroryhmän kokouksen valtion- tai hallitusten päämiesten tasolla ja lopuksi, syyskuussa, kutsuimme kokoon kaikki valtion- tai hallitusten päämiehet, ja laadimme Euroopan pankkien elvytyssuunnitelman, jota kaikki Euroopan valtiot tukevat. Kuten tiedätte, tämä oli vaikeaa, koska kriisin vakavuuden vuoksi eräät valtiot olivat tehneet ennenaikaisia päätöksiä: olen varma, että ne eivät olisi voineet toimia eri tavalla, koska esimerkiksi Irlanti joutui koko pankkijärjestelmää uhkaavien hyökkäyksien kohteeksi. Lopulta kuukautta myöhemmin koko Eurooppa hyväksyi yhteisesti yhden pankkien tukemista koskevan suunnitelman. Pyrimme puheenjohtaja Barroson kanssa siihen, että tästä eurooppalaisesta tukisuunnitelmasta, jonka tarkoituksena on estää pankkijärjestelmämme romahtaminen, tehdään maailmanlaajuinen suunnitelma. Yhdysvallat on edennyt ensimmäisestä Paulsonin suunnitelmasta toiseen Paulsonin suunnitelmaan ja nyt jo kolmanteen Paulsonin suunnitelmaan, johon ensimmäinen eurooppalainen suunnitelma on selvästi vaikuttanut. En väitä, että kaikki on saatu korjattua, totean vain, että jos jäsenvaltiot, komissio ja EU:n toimielimet eivät olisi kantaneet silloin vastuutaan, hyvät naiset ja herrat, olisimme nyt ennennäkemättömän tilanteen edessä, eli tietyt jäsenvaltiot olisivat romahtaneet tai konkurssissa, ja Euroopan pankkijärjestelmä olisi tuhottu. EU on osoittanut yhtenäisyytensä ja solidaarisuutensa. Mielessäni on erityisesti viikonloppu, jolloin meidän oli myönnettävä 22 miljardin euron luotto Unkarille, joka joutui itse ongelmiin sen jälkeen, kun Ukrainalle piti myöntää 17 miljardia euroa. Myös tällä hetkellä esiintyy huolenaiheita tietyistä Baltian valtioista, ja meidän on vastattava myös muihin maailmanlaajuisiin ongelmiin. Euroopan unioni on pysynyt yhtenäisenä tässä rahoituskriisissä: se kehotti järjestämään Washingtonin huippukokouksen ja G20-valtioiden kokouksen, ja se järjestää Lontoossa 2. huhtikuuta huippukokouksen maailmanlaajuisen rahoitushallinnon uudistamisesta. EU on puhunut yhdellä äänellä todetessaan, että se haluaa kapitalismin perustuvan yrittäjyyteen keinottelun sijasta, se haluaa uudistaa rahoitusjärjestelmää, se haluaa erilaisen aseman nousevan talouden valtioille ja se haluaa eettistä kapitalismia. EU on puolustanut yhdellä äänellä periaatteitaan. Hyvät naiset ja herrat, keskustelu talouskriisistä ei ole ollut helppoa. Se ei ole ollut helppoa kahdesta syystä. Ensimmäinen on se, että taloudellinen tila ei ole sama kaikissa valtioissa ja toinen se, että talouskulttuurimme ja poliittinen identiteettimme eivät ole samat. Jokainen tunnusti kuitenkin loppujen lopuksi tarpeen koordinoiduista edistämistoimista, jotka vastaavat noin 1,5 prosenttia bruttokansantuotteesta, kuten komissio suositteli. Ymmärrän hyvin, että eräät henkilöt voivat yllättyä erimielisyyksistä, epäröinnistä, epäselvyydestä ja väärinkäsityksistä. Muistuttaisin niitä, jotka seuraavat EU:ta, että se muodostuu 27 valtiosta ja että ei ole helppoa luoda näille 27 valtiolle samoja toimintalinjoja samaan aikaan. Kuhunkin valtioon voi kohdistua paineita vaalien vuoksi, koska meillä ei ole vaaleja samana päivänä. Jokainen ymmärtää Euroopan parlamentissa, eurooppalaisen demokratian pyhäkössä, että vaalikampanja ei edistä yksimielisyyteen pääsyä. Kaikesta huolimatta EU on laatinut yhteisen politiikan rahoituskriisissä ja se on voinut luoda yhteisen politiikan talouskriisiin vastaamiseksi. Emme tienneet tuolloin, että Georgian ja Venäjän välillä puhkeaisi sota, eikä meillä ollut vielä tietoa, kuinka voimakkaasti rahoituskriisi ja sen jälkeinen talouskriisi vaikuttaisivat Eurooppaan. Teimme päätöksen myös Välimeren unionista. Koordinointi ja kompromissien tekeminen oli tarpeen, jotta kaksi asiaa saataisiin selvitettyä. Yksi on se, että jos Eurooppa ei osallistu rauhantehtävään Lähi-idässä, kukaan ei tee sitä puolestamme: maailmassa ei ole yhtäkään valtiota, joka voi edistää Israelin ja arabimaailman välistä rauhaa. EU:n on tehtävä asiassa osansa, ja meidän on oltava läsnä, jotta vältämme yhteentörmäyksen arabimaailman tai maailman johtavan valtion Yhdysvaltojen kanssa. Välimeren unioni on Euroopan ja Välimeren alueen, mukaan lukien arabivaltioiden, jatkuvan vuoropuhelun järjestö. Me tarvitsemme ja arabivaltiot tarvitsevat tätä vuoropuhelua. EU tarvitsee sitä, jotta emme ole ainoastaan avunantaja, vaan että EU:lla voi olla poliittista vakaumusta edistää rauhaa ja että se ei enää ainoastaan tyydy myöntämään rahoitusta vaan kehottaa pyrkimään rauhaan, tasapainoiseen rauhaan, erityisesti palestiinalaisten, joilla on oikeus moderniin, demokraattisen ja turvalliseen valtioon, ja Israelin – jolla on oikeus turvallisuuteen tässä valtiossa, joka on demokratian ihme – väliseen rauhaan. Välimeren unionia koskevassa kysymyksessä tarvittiin jonkin verran suostuttelua: oli esitettävä vakuuttavasti, että Välimeren unioni ei aseta kyseenalaiseksi Euroopan yhtenäisyyttä vaan se päinvastoin vahvistaa sitä. Lopuksi, hyvät naiset ja herrat, me eurooppalaiset voimme olla ylpeitä siitä, että Välimeren unionin yhteispuheenjohtajina toimivat EU:n puheenjohtajavaltio ja Egypti ja että sillä on viisi varapääsihteeriä, mukaan lukien yksi israelilainen ja yksi palestiinalainen: tämä on ensimmäinen kerta, kun arabivaltiot ovat hyväksyneet israelilaisen Välimeren unionin kaltaisen alueellisen järjestön johtoon, ja tämä on historiallinen saavutus. Haluaisin kiittää Bernard Kouchneria, joka neuvotteli loistavasti Marseillen huippukokouksessa ja sai aikaan tämän täysin odottamattoman lopputuloksen. Israelilaiset hyväksyivät vastavuoroisesti Arabiliiton osallistumisen Välimeren unionin työhön. Tämä unioni ei millään tavalla vaikeuta Tšekkiä ja Ruotsia kehittämästä tulevilla puheenjohtajakausillaan itäistä kumppanuutta, jota Eurooppa tarvitsee. Tarkastelen nyt energiaa ja ilmastonmuutosta. Tässä asiassa on oltava selvää se, että taistelu oli hankalaa, ja olen varma, että kaikilla on syytä tyytymättömyyteen. Eräiden henkilöiden mielestä edellytämme liikaa teollisuudelta, mutta joidenkin muiden mielestä emme edellytä siltä tarpeeksi. Yksi ryhmä toivoo sitä ja toinen tätä. Puheenjohtajavaltio Saksa asetti aikataulun loppujen lopuksi vuoden 2008 loppuun. Puheenjohtajavaltio Saksa asetti kolme tavoitetta, "20-20-20-tavoitteen". Sen ytimessä on sopimus, jonka vahvistimme Eurooppa-neuvostossa ja joka täyttää asettamanne tavoitteet. Toivon, että Euroopan parlamentti hyväksyy huomenna sopimuksen. Minun on rehellisyyden nimissä todettava, että kaikkia osapuolia oli muistutettava vastuustaan. Olisi ollut typerää, että juuri sillä hetkellä, kun Yhdysvaltojen uusi presidentti asettaa kunnianhimoiset ympäristötavoitteet maailman vahvimmalle valtiolle, EU olisi luopunut omista tavoitteistaan. Se olisi ollut vastuutonta, sillä jos EU ei olisi päässyt yksimielisyyteen komission energia- ja ilmastonmuutospaketista, emme olisi voineet olettaa, että Intia, Kiina ja Brasilia ja maailman muut valtiot, joiden on nyt otettava vastuuta maapallon ympäristön tasapainosta, olisivat kuunnelleet meitä. Meidän oli toimittava vakuuttavasti päästäksemme tähän tilanteeseen ja meidän oli löydettävä kompromissikeinoja. Mitä ne olivat? Totesin, että emme aio koskaan luopua 20-20-20–tavoitteen aikataulusta, mutta jokaisen täällä olevan on ymmärrettävä, että unioniin liittyneet uudet Itä-Euroopan valtiot, joiden raskas teollisuus on joutunut kärsimään siirtymisestä kommunistisesta järjestelmästä markkinatalouteen, ovat sopineet, että viitevuotena pidetään vuotta 2005. Niillä oli kuitenkin hyvä syy pyytää, että viitevuodeksi olisi asetettu eri vuosi, esimerkiksi vuosi 1990. Se ei olisi ollut yllätys, kun otetaan huomioon, mitä näissä valtioissa on tapahtunut ja mitä ne ovat joutuneet kokemaan. Puhun Jean-Louis Borloon valvovan silmän alla. Hän antoi täyden, horjumattoman ja tehokkaan tukensa näissä neuvotteluissa. En halunnut, että ympäristöön kohdistuvat ennakoivat toimet olisi toteutettu sosiaalipolitiikan kustannuksella, mikä olisi romahduttanut nämä EU:n uudet jäsenvaltiot. Haluaisin sanoa fundamentalisteille, että minusta kyse ei ollut ympäristövaatimusten asettamisesta Puolalle, Unkarille ja muille valtioille, vaan siitä, että nämä valtiot eivät joudu yhteiskunnalliseen ongelmatilanteeseen ja jotta niitä ei edellytetä valitsemaan ympäristönsuojelun ja talouskasvun välillä. Ehdotimme uudenlaisia kasvua edistäviä toimia: kestävää ja ympäristöystävällistä kasvua, jolla vältetään hintojen nousukierre ja sellaiset vaikutukset Puolan, Unkarin ja Itä-Euroopan työntekijöihin, joita mikään maailman demokraattinen valtio ei voi sallia. Lisäisin vielä, että kuuntelin tarkasti huolenaiheitanne edellisellä vierailullani parlamentissa. Eräät teistä – ja ymmärrän heitä – totesivat minulle, että "olette luopuneet tavoitteistanne herra presidentti, koska hyväksyitte, että päätös neuvostossa tehdään yksimielisesti". Hyväksyin yksimielisyyspäätöksen siitä yksinkertaisesta syystä, että Euroopan tekemät ympäristöä koskevat valinnat eivät saa olla pakottavia vaan tarkoituksellisia. Voitteko kuvitella, miten heikko olisi ollut enemmistöpäätöksellä aikaansaatu sopimus, johon monet maat eivät olisi sen vuoksi liittyneet? Miten uskottava ilmastonmuutospaketti olisi ollut, jos sen olisi ratifioinut enemmistö, koska jokainen näkee, että yksimielisyydellä varmistetaan poliittisten sitoumustemme täyttäminen. Arvoisa puhemies, puheenjohtajavaltio Ranska on pyrkinyt perustamaan kaikki toimensa kahteen pääperiaatteeseen: ensimmäinen on se, että maailma tarvitsee vahvaa EU:ta ja toinen se, että EU ei voi olla vahva, jos se ei ole yhtenäinen. En tietenkään kuvittele, että nämä olisivat alkuperäisiä ajatuksia, mutta ne ovat kuitenkin tarpeellisia. Lisäksi eräät teistä muistuttivat minulle, että kyseessä oli yhteispäätösmenettely, ja haluaisin todeta, että sovelsin juuri sitä. Keskusteluistani muiden valtion- ja hallitusten päämiesten kanssa minun on todettava rehellisesti, arvoisa puhemies, että Euroopan parlamentin, joka määrätietoisesti pyrki saamaan aikaan sopimuksen energia- ja ilmastonmuutospaketista, valpas läsnäolo oli tärkeä seikka niille valtion- ja hallitusten päämiehille, jotka eivät olleet yhtä halukkaita saamaan aikaan sopimusta. Joka tapauksessa esitän teille tänään kunkin 27 jäsenvaltion valtion- tai hallitusten päämiehen yksimielisesti tekemän sopimuksen energia- ja ilmastonmuutospaketista. Te toimitte sen suhteen, miten haluatte. Käsittelen lopuksi lyhyesti kahta näkökohtaa. Maahanmuuttopolitiikan osalta ei voida kuvitella, että EU – jonka valtioista suurin osa kuuluu Schengen-alueeseen ja joka perustuu henkilöiden ja tavaroiden vapaaseen liikkuvuuteen – voi päästä eteenpäin ilman, että kehitetään yhteisiä periaatteita yhteisen maahanmuuttopolitiikan käyttöönottamiseksi. Tällaisiin toimiin on ryhdytty, ja minun on sanottava, että niihin on ryhdytty ilman, että on sorruttu ylilyönteihin. Olette tehneet Euroopan parlamentissa paljon maahanmuuttopolitiikkaa koskevan keskustelun rauhoittamiseksi. Se ei ole ollut kansallisella tasolla usein esimerkillistä ihmisten kunnioittamisen, rauhan, harkinnan ja vastuun näkökulmasta. Meillä on nyt yksimielinen perusta yhteiselle maahanmuuttopolitiikalle. Mainitsen vielä lyhyesti puolustuspolitiikasta, että minulla on liittokansleri Merkelin kanssa mahdollisuus järjestää ensi vuonna Kehlin/Strasbourgin Naton huippukokous. Mielestäni tässä asiassa tehty tärkeä päätös on se, että tästä lähtien 27 valtiota ymmärtävät, että kyseessä on Euroopan ja Naton turvallisuus- ja puolustuspolitiikka ja että Euroopan turvallisuus- ja puolustuspolitiikka täydentää Natoa eikä asetu sitä vastaan. Lopuksi meillä on institutionaalinen ongelma. Irlannin kielteisen äänestyksen jälkeen vierailin Dublinissa Bernard Kouchnerin kanssa Irlannin pääministeri Brian Cowenin kutsusta ja ilmoitin silloin monien järkytykseksi, että ainoa tapa päästä ongelmasta oli kääntyä jälleen irlantilaisten ystäviemme puoleen. Tämä lausunto herätti keskustelua, ihan kuin ei olisi ollut kunnioittavaa kansalaisia kohtaan, että he voivat päättää asiasta uudelleen. Mikä tilanne on tällä hetkellä? Tällä hetkellä 25 jäsenvaltiota on saanut lähes kokonaan Lissabonin sopimuksen ratifiointimenettelyn päätökseen. Tšekin tasavalta, 26. jäsenvaltio, on juuri tehnyt tärkeän päätöksen, koska sen perustuslakituomioistuin on ilmoittanut, että Lissabonin sopimuksen ratifiointimenettely voidaan järjestää. Pääministeri Topolánek on ilmoittanut rohkeassa ja vastuullisessa lausunnossaan, että hän pyrkii ehdottamaan Lissabonin sopimuksen ratifiointia. Jäljelle jäävät irlantilaiset. Kyseessä on sopimus, jonka olemme saaneet aikaan yksimielisesti. Sopimus on hyvin yksinkertainen. Sillä pyritään ensinnäkin varmistamaan, että jos Lissabonin sopimus tulee voimaan, niin kullakin jäsenvaltiolla on yksi komission jäsen. Tiedän, että tämä vaatii joustavuutta joiltain teistä, ja joiltain hallituksilta, jotka katsovat, että komission olisi oltava pienempi, jotta se olisi tehokkaampi. Pyydän teitä kuitenkin harkitsemaan seuraavaa: jos haluamme Lissabonin sopimuksen – ja EU tarvitsee vahvempia ja kestävämpiä toimielimiä – saamme sen ainoastaan, jos irlantilaiset äänestävät myönteisesti, ja jotta he äänestäisivät myönteisesti, tarvitsemme uudenlaiset olosuhteet. Eurooppa-neuvosto ehdottaa, että nämä olosuhteet ovat sellaiset, että kullakin jäsenvaltiolla on yksi komission jäsen. Toinen sopimusta koskeva seikka on se, että me olemme tehneet joitain poliittisia sitoumuksia, jotka koskevat Irlannissa käytävän keskustelun erityisiä näkökohtia, kuten puolueettomuutta, verotusta ja perhettä. Näitä poliittisia sitoumuksia ei ollut vaikea tehdä, joten mikä on ongelma? On parasta, että käsittelemme kaikkia näitä seikkoja. Ongelma on näiden poliittisten sitoumusten lainvoima, koska Irlannilla on perustuslakituomioistuin, ja ei ole mitään epäilystä siitä, että "ei"-kampanja saattaa, mikä on heidän oikeutensa, asian Irlannin perustuslakituomioistuimen käsiteltäväksi, jotta saadaan selville, mikä lainvoima näillä poliittisilla sitoumuksilla on. Puheenjohtajavaltio ehdotti seuraavaa kompromissia: niiden valtioiden, jotka ovat ratifioineet Lissabonin sopimuksen, ei tarvitse tehdä sitä uudelleen, ja Lissabonin sopimusta ei tarkisteta. Mielestäni ei ole järkevää ratkaista yhtä ongelmaa luomalla 26 muuta ongelmaa. Tämä on selvää. Toisaalta, kun EU laajentuu seuraavan kerran, ja todennäköisesti Kroatia liittyy EU:hun vuonna 2010 tai 2011, jos kaikki sujuu suunnitelmien mukaan, niin tällöin, arvoisa puhemies, tarvitsemme uutta sopimusta, jotta voimme laajentaa EU:ta ja ottaa siihen uuden jäsenen. Ehdotimme sen vuoksi, että EU:n laajentumisajankohtana ja ainoastaan kyseisenä ajankohtana lisäämme kaksi asiaa Kroatian liittymissopimukseen: ensimmäinen on Irlantia koskeva lisäpöytäkirja ja toinen koskee Euroopan parlamentin jäsenten lukumäärää. Euroopan parlamentin vaalit pidetään Nizzan sopimuksen perusteella. En näe mitään muuta vaihtoehtoa, koska tietyille valtioille annettiin Lissabonin sopimuksen nojalla enemmän Euroopan parlamentin jäsenten paikkoja. Voisimme ratkaista tämän ongelman myös seuraavan laajentumisen yhteydessä. Irlannin hallitus on tällä perusteella sitoutunut rohkeasti järjestämään toisen kansanäänestyksen Lissabonin sopimuksesta ennen vuoden 2009 loppua. Tämä merkitsee, että jos asiat menevät niin kuin toivoisin – vaikka tästä on irlantilaisten päätettävä – niin Lissabonin sopimus tulee voimaan ainoastaan vuoden viiveellä. Olemme pyrkineet edellisen kuuden kuukauden aikana varmistamaan, että EU on yhtenäinen, vahva ja että se ajattelee itsenäisesti. Mikä on vahva Euroopan unioni? Se on EU, joka ajattelee, jolla on vakaumusta, vastauksia ja kuvittelukykyä. Se on EU, joka ei tyydy kulkemaan jäljessä. Se kieltäytyy yksimielisyydestä, joka perustuu pelkästään siihen, mitä jätetään sanomatta, ongelmien syrjään työntämiseen ja siihen, että ajan annetaan parantaa haavat, koska olen vakuuttunut, että mitä kauemmin odotamme, sitä enemmän tilanne mutkistuu. Hyvät naiset ja herrat, tätäkään asiaa ei ollut helppo käsitellä ja järjestää, eikä se ole helppoa irlantilaisille tai muille, mutta EU:n henki on ensisijaisesti kompromissin henki. Jos emme pääse kompromissiin 27 valtiomme kesken, ei ole mitään eurooppalaista ihannetta. Tämä ihanne merkitsee muiden kuulemista ja yhteistyötä, jotta löydetään yhteiset keinot ongelmien ratkaisemiseksi. Haluaisin lopuksi esittää kiitokset ennen kaikkea Euroopan parlamentille. Haluaisin todeta myös, että puheenjohtajavaltiolle on ollut erittäin helppoa ja miellyttävää pitää yhteyttä Euroopan parlamentin kaikkiin ryhmiin niiden poliittisista näkemyksistään riippumatta, oikeistoon tai vasemmistoon, liberaaleihin tai vihreisiin, itsenäisyyden puolustajiin tai federalisteihin. Olette kaikki osoittaneet omilla tavoillanne halukkuutta viedä EU:ta eteenpäin. Minun on rehellisyyden nimissä todettava puheenjohtajavaltion puolesta, että Euroopan parlamentti on ollut ratkaisevassa asemassa tuloksien aikaansaamiseksi. Haluaisin vielä todeta, että on ollut helpompaa keskustella, työskennellä ja neuvotella Euroopan parlamentin kanssa kuin eräiden muiden keskustelukumppanien kanssa, nimiä mainitsematta. Puheenjohtajakauden lopulla kiitoksien olisi oltava täsmällisiä, mutta pahoitteluiden yleisluontoisia. Haluaisin todeta myös, että olemme pyrkineet tekemään työtä yhdessä komission puheenjohtajan kanssa, ja olemme kummatkin olleet tietoisia omista vastuualueistamme. Haluaisin antaa hänelle tunnustusta: puheenjohtajavaltio ei olisi millään voinut saada aikaan tällaisia tuloksia ilman yhteistyötä puheenjohtaja Barroson kanssa. Minusta on tärkeää todeta tämä seikka, koska se on totta ainakin omasta kokemuksestani. Haluaisin lopuksi kiittää valtion- tai hallitusten päämiehiä. Hyvät naiset ja herrat, emme rakenna EU:ta valtioita vastaan. Se on selvää. Niin eurooppalaisia kuin olettekin, EU ei ole valtioiden vihollinen ja valtiot eivät ole EU:n vihollisia. Kerron teille yhden asian: jos me emme olisi pyrkineet ymmärtämään yhden demokraattisen hallituksen ongelmia, emme olisi päässeet pitkälle. On virhe yrittää ratkaista asia kotivaltiossaan vaalilla valittujen edustajien sijasta: se ei ole eurooppalainen ihanne, se on fundamentalismia. Olen taistellut fundamentalismia vastaan koko elämäni, jopa EU:n fundamentalismia vastaan, koska, kun kuulen käsitteen EU:n fundamentalismi, kuulen vain sanan fundamentalismi. Se ei ole koskaan hyvä ajatus. EU:n rakentaminen valtioita vastaan olisi historiallinen virhe. Valtionpäämiehet kantavat vastuunsa, ja valtioilla on oma vastuunsa. Lopuksi haluaisin sanoa henkilökohtaisesti, että olen oppinut paljon kuusi kuukautta kestäneen puheenjohtajakauden aikana ja olen nauttinut paljon tästä työstä. Ymmärrän, miksi Euroopan parlamentin jäsenet ovat innostuneita työstään. Koska meillä on mahdollisuus käyttää kuusi kuukautta ymmärtääksemme ja vastataksemme 27 valtion ongelmiin, meistä tulee suvaitsevaisempia ja avoimempia. Ymmärrämme, että EU on epäilemättä yksi parhaimmista 20. vuosisadalla keksityistä ajatuksista ja tarvitsemme EU:ta enemmän kuin koskaan. Olen pyrkinyt viemään EU:ta eteenpäin, mutta EU on muuttanut minua. Haluan sanoa vielä yhden asian, koska uskon siihen syvästi. Uskon todella, että jokainen valtion- tai hallituksen päämies hyötyisi tällaisesta vastuutehtävästä aika ajoin. He voisivat ensiksi sen perusteella ymmärtää, että heidän kotimaissaan esiintyvät ongelmat voidaan usein ratkaista yhteistyössä naapureiden kanssa. He ymmärtäisivät myös, että eroistamme huolimatta on hyvin monia asioita, jotka yhdistävät meitä, ja he oppisivat myös jotain vieläkin tärkeämpää: on helpompaa, että EU:lla on suuria tavoitteita kuin pieniä tavoitteita. Vielä yksi asia, johon uskon vakaasti on se, että Eurooppa-neuvostossa, Euroopan parlamentissa ja komissiossa on helpompi onnistua suurissa hankkeissa kuin pienissä, koska pienillä hankkeilla ei ole sitä painoarvoa, jota ne tarvitsevat kansallisen itsekkyyden voittamiseksi. Tarvitaan suuria hankkeita, suuria tavoitteita ja ajatuksia: näillä suurilla ajatuksilla ja tavoitteilla voitamme kansallisen itsekkyyden. Toivon siten, että EU pysyy kunnianhimoisena ja että se ymmärtää, että maailma tarvitsee sen päätöksentekoa. Kun lakaisemme asiat maton alle, aiheutamme ongelmia tulevaisuudessa. Ongelmiin on puututtava heti, ja ei ole totta, että EU:n toimielimet estävät päätöksenteon. Päätöksenteon estää rohkeuden ja tarmon puute: se merkitsee ihanteen heikentymistä. Päätökset eivät voi odottaa Lissabonin sopimusta! Emme saa odottaa huomista, vaan meidän on tehtävä päätökset nyt, ja minä luotan täysin puheenjohtajavaltio Tšekkiin, että se jatkaa puheenjohtajavaltio Ranskan työtä. Puheenjohtajakausi eteni kansainvälisten kokousten tahdissa, ja ne panivat työmme uuteen järjestykseen. Ei ole minun tehtäväni esittää arviota tästä työstä. Halusin pelkästään kertoa teille, miten vastasimme näihin eri haasteisiin. Kun Georgian kriisi puhkesi elokuussa, meillä oli 8. elokuuta vain yksi painopiste: sodan lopettaminen ja Bosnian kaltaisten tapahtuminen estäminen. Rehellisesti sanottuna ja tuomitsematta liian ankarasti, kun Bosnian konflikti syntyi Euroopassa, Eurooppa ei tullut apuun. Vastuun kantoi ystävämme ja liittolaisemme Yhdysvallat, ja EU seurasi perässä. Puheenjohtajavaltio pyrki kaikin keinoin varmistamaan, että EU kantaa vastuunsa. Aloitimme ensin 12. elokuuta neuvottelut tulitauosta ja sen jälkeen teimme 12. syyskuuta sopimuksen vetäytymisestä. Loppujen lopuksi sota vältettiin, joukkojen vetäytyminen aloitettiin ja ennen kaikkea EU pysyi yhtenäisenä kaikkien Euroopan unionin jäsenvaltioiden ansiosta. Tämä ei ollut itsestään selvää, kun otamme huomioon eri valtioidemme historian. Se on ollut tuskallinen historia niille eurooppalaisille, jotka elivät niin monia vuosia rautaesiripun takana, nöyryytetyssä Euroopassa, jakautuneessa Euroopassa, uhratussa Euroopassa. On täysin luonnollista, että tietyt valtiot suhtautuvat eri tavalla venäläisiin naapureihimme kuin ne, jotka ovat tunteneet ainoastaan vapauden. EU pysyi tästä huolimatta yhtenäisenä, ja puheenjohtajavaltio teki yhdessä komission puheenjohtajan kanssa kaikkiensa, jotta sodan riistäytyminen käsistä estettiin. Venäjän joukot olivat 8. elokuuta 40 kilometrin päässä Tbilisistä. Tällä hetkellä lähes kaikki Venäjän joukot ovat vetäytyneet Georgian alueelta Ossetiaa ja Abhasiaa lukuun ottamatta."@fi7 "Elnök úr, hölgyeim és uraim, amikor Franciaország átvette az elnökséget, az európai helyzetet a Lisszaboni Szerződés ratifikálásának folyamatában elért holtpont uralta, miután Írország népszavazással elutasította a Szerződést. Európa éreztette a jelenlétét, anélkül azonban, hogy agresszív politizálásba kezdett volna orosz szomszédaink udvarában. Meggyőződésem, hogy a jövőre nézve egyetlen választási lehetőségünk a szomszédainkkal való együttműködés a gazdasági fejlődés, a biztonság és a béke érdekében, megértetve velük, hogy amennyiben globális tényezővé akarnak válni – márpedig Oroszország nagy ország –, tiszteletben kell tartaniuk olyan értékeket, gyakorlatokat és viselkedésmódokat, amelyek erősen különböznek mindattól, ami mellett Európában egy másik korban kiálltak. Európa jelen volt. Ezután jött a pénzügyi válság. Ez sem 2007 augusztusában kezdődött, ahogy az emberektől hallhatjuk: 2007. augusztusban kezdődtek a problémák, de a szisztematikus pénzügyi válság, amelyet a világ minden részén érezni lehetett, akkor kezdődött, amikor az Egyesült Államok úgy határozott – ami azután rendkívül súlyos lépésnek bizonyult –, hogy hagyja csődbe menni a Lehman Brothers-t 2008. szeptember 18-án. Ekkor és csak ekkor kerültünk bele a világon soha nem látott mértékű pénzügyi válságba. Barroso elnökkel együtt két dolgot próbáltunk elérni. Az első az európai egység volt, amelyet fokozatosan fejlesztettünk: először a négy legnagyobb európai országot összehoztuk a Bizottsággal, az Európai Központi Bankkal és az Eurogroup elnökével; ezután pedig – 2000 óta először – állam-, illetve kormányfői szintű találkozót szerveztünk az Eurogroup országai számára, és végül szeptemberben az összes állam- vagy kormányfő bevonásával fellendülési tervet dolgoztunk ki az európai bankok számára, amelyet Európa valamennyi országa támogat. Mint tudják, ez nem volt könnyű, mivel a válság súlyossága egyes országokat átgondolatlan döntésekre vezetett: biztos vagyok benne, hogy nem tudtak volna másképp cselekedni, például az írek, az egész bankrendszerüket érő támadások súlya alatt. Végül, egy hónappal később, Európa egésze egységbe forrott egyetlen, a bankok támogatására irányuló terv mentén, mi pedig Barroso elnökkel arra törekedtünk, hogy a bankrendszerünk összeomlásának megakadályozására szolgáló európai támogatási tervet globális tervvé alakítsuk. Az Egyesült Államok az I. Paulson-terv után továbblépett a II. Paulson-tervre, most pedig már van egy III. Paulson-tervük is, amely láthatólag sokat merített az I. európai tervből. Nem állítom, hogy minden megoldódott; csak annyit mondok, hogy ha a tagállamok, a Bizottság és az európai intézmények a kellő időben nem vállalják fel a rájuk háruló felelősséget, hölgyeim és uraim, most szembe kellene néznünk egyes tagállamok soha nem látott összeomlásával vagy államcsődjével és az európai bankrendszer összeomlásával Európa egységről és szolidaritásról tett tanúbizonyságot. Gondolok itt különösen arra az elhíresült hétvégére, amikor 22 milliárd euro hitelt kellett mobilizálnunk Magyarország számára, amely maga támadás alá került, miután 17 milliárd euro mobilizálása vált szükségessé Ukrajna részére. A balti országok némelyikével kapcsolatban még mindig van némi okunk az aggodalomra, nem beszélve az egyéb megoldandó globális problémákról. A pénzügyi válság idején Európa megőrizte egységét: washingtoni csúcstalálkozót kért, indítványozta a G20-at, április 2-án pedig Londonban csúcstalálkozót szervez a globális pénzügyi kormányzás reformjáról. Európa egyhangúlag jelezte, hogy vállalkozáson, nem spekuláción alapuló kapitalizmust akar, hogy meg akarja reformálni a pénzügyi rendszert, hogy más szerepet szán a feltörekvő országoknak, és hogy etikus kapitalizmust akar; Európa egyhangúlag lépett fel elveinek védelmében. A gazdasági válságot illetően a vita nem volt őszinte, hölgyeim és uraim. Két okból nem volt őszinte. Az első, hogy a pénzügyi helyzet nem minden országban ugyanolyan; a második, hogy gazdasági kultúránk és politikai identitásunk sem egyforma. Ezzel együtt végül mindenki felismerte, hogy szükség van egy összehangolt fellendítő lökésre, a GDP körülbelül 1,5%-ának értékében, ahogy a Bizottság javasolta. Teljesen megértem, hogy az emberek esetleg meglepődnek az elő-előforduló nézeteltéréseken, hezitáláson, zavarodottságon és félreértéseken. Akik odafigyelnek Európára, azokat emlékeztetném arra, hogy itt 27 országról van szó, és 27 országnak nem könnyű egyszerre megadni ugyanazt a politikát, amikor bármelyikükre nyomás nehezedhet a választások miatt – hiszen ezeket nem egy napon tartjuk –, és itt a Házban, az európai demokrácia templomában mindenki megérti, hogy a közelgő választási kampányok nem kifejezetten kedveznek a konszenzus elérésének. Mindezek ellenére Európának, miután a pénzügyi válságban közös politikát alakított ki, sikerült úgy-ahogy közös politikát kidolgoznia a gazdasági válságra is. Akkor még nem sejtettük, hogy hamarosan háború tör ki Grúzia és Oroszország között, és azt sem gondoltuk, hogy Európának ilyen súlyos pénzügyi, majd később gazdasági válsággal kell szembenéznie. Időközben ott volt a Mediterrán Unió is. Úgy vélem, szükség volt a koordinációra és a kompromisszumra, hogy két dolgot világossá tegyünk. Az egyik, hogy ha Európa nem teszi meg a maga részét a közel-keleti békéért, senki nem fogja ezt megtenni helyettünk: nincs a világon olyan ország, amely képes lenne előmozdítani a békét Izrael és az arab világ között. Európának be kell töltenie a szerepét és éreztetnie kell jelenlétét, hogy elkerülje a frontális összeütközést egyrészről az arab világ, másrészről a világ vezető hatalma, az Egyesült Államok között. Ami a Mediterrán Uniót illeti, ez a szervezet a folyamatos párbeszédet szolgálja Európa és a Földközi-tenger térsége között, az arab országokat is beleértve. Erre a párbeszédre nekünk is szükségünk van, és az araboknak is szükségük van. Európának azért van rá szüksége, hogy végre ne csak pusztán adományozóként legyen jelen, hanem teret tudjon adni a békét ösztönző politikai meggyőződéseinek, és hogy ne kelljen megelégednie azzal, hogy fizet, hanem arra is lehetősége legyen, hogy békére, kiegyensúlyozott békére szólítson fel, különösen a palesztinok – akiknek joguk van egy modern, demokratikus, biztonságos államra – és Izrael között, amelynek joga van a biztonságra egy olyan ország számára, amely a demokrácia csodája. A Mediterrán Unió kérdésében szükség volt némi meggyőzésre: arról kellett meggyőzni az érintetteket, hogy a Mediterrán Unió nem vonja kétségbe Európa egységét, épp ellenkezőleg, inkább megerősíti. Végezetül, hölgyeim és uraim, mi, európaiak büszkék lehetünk arra, hogy a Mediterrán Unió elnökségét az EU és Egyiptom közösen tölti be, és öt főtitkárhelyettessel is rendelkezik, köztük egy izraelivel és egy palesztinnal: ez az első olyan alkalom, hogy az arab országok elfogadtak egy izraelit egy olyan regionális szervezet vezetőségének tagjaként, mint a Mediterrán Unió, ami mindenképpen történelmi esemény. Szeretném elismerni Bernard Kouchner érdemeit, aki a marseilles-i csúcstalálkozón briliáns tárgyalóképességével olyan eredményt ért el, amilyenről álmodni sem mertünk volna. Az izraeliek viszonzásul beleegyeztek az Arab Liga részvételébe a Mediterrán Unió munkájában. Ez az Unió semmilyen módon nem fogja akadályozni a cseh, majd pedig a svéd elnökséget abban, hogy a jövőben fejlessze az Európa számára szükséges keleti partnerségeket. Most térjünk át az energiára és az éghajlatváltozásra. Ebben a kérdésben világosan kimondhatjuk: dicstelen harc volt ez, abban pedig meglehetősen biztos vagyok, hogy mindenki csalódott – és okkal. Egyesek úgy érzik, hogy túl sokat várunk az ipartól; mások szerint nem várunk eleget; az egyik csoport úgy gondolja, hogy ezen az úton kellene haladnunk; a másik csoport szerint inkább az ellenkező irányba menjünk. A német elnökség végül 2008 végére tűzte ki a határidőt. A német elnökségnek három célkitűzése volt – az úgynevezett „háromszor 20” – és alapjában véve az Európai Tanács keretében megkötött megállapodás, amelyet az Európai Parlament reményeim szerint holnap el fog fogadni, eleget tesz az Önök által kitűzött céloknak. Őszintén meg kell mondanom, hogy mindegyik felet emlékeztetni kellett a kötelezettségeire. Őrültség lett volna, ha Európa feladja a saját céljait, éppen akkor, amikor az Egyesült Államok új elnöke nagyratörő környezetvédelmi célokat tűz ki a világ leghatalmasabb országa elé. Felelőtlenség lett volna, mivel ha Európa nem jutott volna egyhangú döntésre a Bizottság energiaügyi és éghajlat-változási csomagjáról, nem lett volna alapunk arra, hogy Indiától, Kínától, Brazíliától és a világ összes többi országától elvárjuk, hogy hallgasson ránk, és higgye el, hogy a bolygónk környezetvédelmi egyensúlyáért most már mindnyájunknak felelősséget kell vállalnia. Ahhoz, hogy idáig eljussunk, meggyőzőnek kellett lennünk, és teret kellett találnunk a kompromisszumokhoz. Melyek voltak ezek? Kijelentettem, hogy sem az időbeli ütemezésből, sem a „háromszor 20” célkitűzésből nem engedünk, de azt mindenkinek meg kell értenie, hogy az olyan országok, mint például az új keleti tagállamok, ahol a nehézipar áldozatul esett a kommunista rendszerből a piacgazdaságba való átmenetnek, elfogadták a 2005. évhez való viszonyítást, holott jó okuk lett volna arra, hogy más referenciaév használatát kérjék, például az 1990. évét. Ez nem lett volna meglepő, figyelembe véve, hogy mi történt ezekben az országokban, és miken mentek keresztül. Most is magamon érzem Jean-Louis Borloo éber tekintetét, aki teljes körű, megingathatatlan, hathatós támogatást nyújtott e tárgyalások során. A környezetvédelemmel szembeni proaktív hozzáállást nem akartam a szociálpolitika rovására elérni, mivel ez összeomlást okozott volna az EU ezen új tagjainál. A fundamentalistáknak azt mondanám, hogy számomra a kérdés soha nem arról szólt, hogy ne vezessünk be környezetvédelmi követelményeket Lengyelországra, Magyarországra és másokra vonatkozóan, hanem hogy az említett országokat ne sodorjuk a társadalmi összeomlás szélére, és ne kényszerítsük őket arra, hogy választaniuk kelljen a környezetvédelem és a növekedés között. Mi egy újfajta növekedést javasoltunk: fenntartható, környezetbarát növekedést, hogy elkerüljük a magasba szökő árakat és a lengyel, magyar és keleti munkavállalókat érő, olyanfajta hatást, amelyet a világon semelyik demokratikus ország nem tudna tolerálni. Azt is hozzátenném, hogy legutóbbi parlamenti látogatásom alkalmával figyelmesen meghallgattam az Önök aggályait. Néhányan Önök közül azt mondták – és ezt meg is tudom érteni –, hogy „feladta a céljait, elnök úr, mert elfogadta az egyhangú döntést a Tanács határozata esetében”. Egy egyszerű oka volt annak, hogy beleegyeztem az egyhangúságba: az Európa által meghozott környezetvédelmi döntések nem lehetnek kikényszerített döntések, hanem tudatos választást kell tükrözniük. El tudják képzelni, milyen gyenge lábakon állna egy többségi szavazással elért megállapodás, amelyhez az országok egy része nem ragaszkodik? Hogy mennyire lenne hiteles az energiaügyi és éghajlat-változási csomag, ha a többség ratifikálja, miközben mindenki láthatja, hogy politikai kötelezettségvállalásaink betartását az egyhangú döntés garantálja? Elnök úr, a francia elnökség igyekezett minden tettét két meggyőződésre alapozni: az első, hogy a világnak erős Európára van szüksége, a második pedig, hogy Európa nem lehet erős, ha megosztott. Természetesen jól tudom, hogy ezek nem túl eredeti gondolatok, de a fontosságukat ez cseppet sem csökkenti. Ráadásul Önök közül néhányan emlékeztettek arra, hogy ez az együttdöntés alá tartozott, ezért szeretném elmondani, hogy ezt fel is használtam. A többi állam-, illetve kormányfővel folytatott tárgyalásaim során, meg kell mondanom őszintén, elnök úr, hogy a Parlament éber jelenléte – amelynek feltett szándéka volt az energiaügyi és éghajlat-változási csomagról szóló megállapodás megkötése – hatásos ösztönző tényező volt azon állam-, illetve kormányfők számára, akik a többiekhez képest kevésbé törekedtek az eredmények elérésére. Ma mindenesetre itt vagyok, a 27 állam-, illetve kormányfő egyhangú megállapodásával az energiaügyi és éghajlat-változási csomagról. Tegyenek vele, amit akarnak. Két rövid témával szeretném befejezni. A migrációs politikát illetően elképzelhetetlen – hiszen országainak többsége már most is a schengeni térségbe tartozik, amely a személyek és az áruk szabad mozgásán alapul –, hogy Európa anélkül működjön tovább, hogy közös elveket dolgozna ki egy közös bevándorlási politika létrehozásához. A munka elvégeztetett, és azt kell mondanom, sikerült felesleges felhajtás nélkül elvégezni. Önök az Európai Parlamentben sokat tettek azért, hogy higgadtságot vigyenek a bevándorlási politikáról szóló vitába, amely nemzeti szinten nem mindig példaértékű az emberek iránti tiszteletet, a higgadtságot, a megfontoltságot és a felelősséget tekintve. Most már egyhangúlag megteremtettük az alapokat a közös bevándorlási politikához. Áttérve röviden a védelem kérdésére, Merkel kancellárral együtt jövőre lehetőségem nyílik a Kehl/Strasbourg NATO-csúcstalálkozó megrendezésére. Számomra a fontos döntés, amit ezen a téren hoztunk, az, hogy mostantól kezdve a 27 ország megérti, hogy a biztonsági és védelmi politika Európáé és a NATO-é, hogy Európa biztonsági és védelmi politikája kiegészíti a NATO-ét, nem ellentétes vele. Végezetül van egy intézményi problémánk. Az írországi „nem” szavazat után Brian Cowen ír miniszterelnök meghívására Dublinba mentem Bernard Kouchnerrel, és ott kijelentettem – ami akkor sokkolta az embereket –, hogy ebből a problémából csak úgy lehet kilábalni, ha ismét konzultálunk ír barátainkkal. Ez a kijelentés vitát szított, mintha bizony az emberekkel szemben tiszteletlenség lenne azt kérni, hogy kapjanak még egy választási lehetőséget! Most hogy állnak a dolgok? Mára 25 országban befejeződött a Lisszaboni Szerződés ratifikálásának folyamata. A 26., a Cseh Köztársaság éppen most hozott egy fontos döntést, mivel az alkotmánybíróság kimondta, hogy a lisszaboni ratifikációs folyamatnak nincs akadálya, Topolánek miniszterelnök pedig egy bátor, felelősségteljes nyilatkozatban jelezte, hogy javasolni fogja a Lisszaboni Szerződés ratifikálását. Maradtak tehát az írek. Ez az a megállapodás, amelyet egyhangúlag fogadtunk el. Nagyon egyszerű megállapodásról van szó. Elsősorban az áll benne, hogy garantáljuk, hogy amennyiben a Lisszaboni Szerződés hatályba lép, a Bizottságnak tagállamonként egy tagja lesz. Tudom, hogy ezt Önök közül néhányan túlzásnak érzik, mivel egyes kormányok azon a véleményen voltak, hogy a Bizottságnak kisebbnek kellene lennie ahhoz, hogy hatékonyabb legyen. Azt kérném azonban, hogy gondolják át: ha akarjuk Lisszabont – márpedig Európának erős, fenntartható intézményekre van szüksége –, csak úgy tudjuk elérni, ha az írek szavaznak és igennel szavaznak, ahhoz pedig, hogy igent mondhassanak, új helyzetet kell teremtenünk. Az Európai Tanács azt javasolja, hogy ez az új helyzet legyen a tagállamonként egy biztos összetétel. A megállapodás második eleme, hogy tettünk bizonyos politikai kötelezettségvállalásokat az ír vita sajátosságaival kapcsolatban, amilyen például a semlegesség, az adózás és a család. Ezeket a politikai kötelezettségvállalásokat nem volt nehéz megtenni, akkor mi a probléma? Legjobb, ha nyílt kártyákkal játszunk. A problémát az jelenti, hogy ezeknek a politikai kötelezettségvállalásoknak milyen jogi ereje lesz, mivel Írországnak van alkotmánybírósága, és ahhoz sem fér kétség, hogy a „nem” kampány harcosai az ír alkotmánybírósághoz fognak fordulni – mivel jogukban áll –, hogy megkérdezzék, milyen ereje van ezeknek a politikai kötelezettségvállalásoknak. Az elnökség által javasolt kompromisszum a következő: nem kell újraratifikálni a Lisszaboni Szerződést azoknak, akik már megtették, és nem módosítjuk a Lisszaboni Szerződést. Véleményem szerint semmi értelme úgy megoldani egy problémát, hogy közben 26 másikat kreálunk. Ez eddig világos. Másrészről viszont, a következő európai bővítésnél – ami valószínűleg Horvátország felvétele lesz 2010-ben vagy 2011-ben, ha minden a tervek szerint halad –, akkor tehát, elnök úr, szükségünk lesz egy új szerződésre, hogy Európát még egy taggal bővíthessük. Ezért azt javasoltuk, hogy az európai bővítés idején – és nem előbb – Horvátország csatlakozási szerződését egészítsük ki még két elemmel: az első lenne az „ír” jegyzőkönyv, a második pedig az európai parlamenti képviselők létszámára vonatkozna. Az európai választások megtartására a Nizzai Szerződés alapján fog sor kerülni. Nem látok más lehetőséget, mivel bizonyos államok a Lisszaboni Szerződés szerint további európai parlamenti képviselői helyeket kaptak. Ezzel a problémával a következő bővítés alkalmával is foglalkozhatunk. Ennek alapján az ír kormány bátran kötelezettséget vállalt arra, hogy 2009 vége előtt újabb népszavazást bonyolít le a Lisszaboni Szerződésről. Ez azt jelenti, hogy ha úgy zajlanak a dolgok, ahogy reményeim szerint kellene – bár természetesen az írek döntenek –, a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése csak egy évet fog késni. Az elmúlt hat hónapban arról próbáltunk gondoskodni, hogy Európa erős legyen és összetartó, és tudjon önállóan gondolkodni. Milyen az erős Európa? Európa akkor erős, ha gondolkodik, ha meggyőződései vannak, ha válaszai vannak, és ha van képzelőereje. Európa akkor erős, ha nem túl önelégült ahhoz, hogy elfogadja a vezetést, és nem hajlandó kompromisszumra pusztán a kimondatlan dolgok alapján, hogy megszabaduljon a problémáktól és kivárja, míg az idő begyógyítja a sebeket, mivel meggyőződésem szerint minél tovább várunk, annál jobban összekuszálódnak a szálak. Hölgyeim és uraim, ezt sem volt könnyű megvitatni vagy megszervezni, és eztán sem lesz könnyű, sem az íreknek, sem másoknak, de az európai szellem mindenekelőtt a kompromisszum szelleme. Ha nem tudunk kompromisszumos megoldásra jutni huszonhetünk között, nem érdemes európai eszményt táplálnunk. Az európai eszmény arról szól, hogy meghallgatjuk egymást, és együtt dolgozunk azon, hogy közös utat találjunk a problémák áthidalására. Befejezésül szeretnék köszönetet mondani, mindenekelőtt az Európai Parlamentnek. Azt is szeretném elmondani, hogy az elnökségnek nagyon könnyű, egyben nagyon élvezetes volt kapcsolatot tartani e Ház valamennyi képviselőcsoportjával, politikai irányultságuktól függetlenül, jobb- és baloldaliakkal, liberálisokkal és zöldekkel, szuverenistákkal és föderalistákkal. Mindnyájan tanúbizonyságot tettek arról, hogy Európa ügyét előbbre akarják vinni, a maguk módján. Őszintén meg kell mondanom, hogy az elnökség szempontjából a Parlamentnek döntő szerepe volt az eredmények elérésében. Azt is mondhatnám, hogy az Európai Parlamenttel könnyebb volt beszélni, együtt dolgozni és tárgyalni, mint némely más kapcsolatainkkal, anélkül hogy neveket mondanék. Az elnökség végén dicsérni konkrétan kell, sajnálkozni viszont általánosságban is elég. Azt is szeretném elmondani, hogy igyekeztünk tandemben dolgozni a Bizottság elnökével, mindketten szem előtt tartva a saját felelősségi köreinket, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az elnökség soha nem tudta volna elérni a megszerzett eredményeket, ha nem dolgozik együtt vállvetve Barroso elnökkel. Úgy gondolom, ezt fontos kimondani, mert ez az igazság, legalábbis az én tapasztalataim szerint. Végezetül szeretném megköszönni az állam-, illetve kormányfőknek. Hölgyeim és uraim, Európát nem az államok ellenében építjük: ez nyilvánvaló. Akármennyire európaiak is vagyunk, Európa nem a nemzetállamok ellensége, ahogyan a nemzetállamok sem Európa ellenségei. Egyvalamit meg kell mondanom: ha nem próbáltuk volna megérteni mindegyik demokratikus kormány problémáját, nem jutottunk volna messzire. Tévedés lenne azzal próbálkozni, hogy az országok választott képviselőinek feje felett hozzunk döntéseket: ez nem az európai eszmény, ez fundamentalizmus, én pedig egész életemben küzdöttem a fundamentalizmus ellen, még az európai fundamentalizmus ellen is, mert ha azt hallom „európai fundamentalizmus”, elfelejtem az „Európa” szót, és csak a fundamentalizmust hallom meg, és a fundamentalizmus soha nem jó gondolat. Történelmi aránytévesztés lenne, ha Európát a nemzetállamok ellenében próbálnánk meg építeni. A kormányfők vállalták a saját felelősségüket, és az országok is vállalták a sajátjukat. Befejezésül azt szeretném mondani, hogy én személy szerint rengeteget tanultam az elnökség hat hónapja során, ugyanakkor nagyon élveztem ezt a munkát. Megértem, hogy az európai parlamenti képviselők miért szeretik ennyire a munkájukat, mert ha az embernek lehetősége adódik arra, hogy hat hónapon át ismerkedjen és viaskodjon 27 ország problémáival, toleránsabbá válik, nyitottabb lesz és megérti, hogy Európa kétségkívül a legszebb a 20. században felfedezett eszmék közül, és hogy minden eddiginél nagyobb szükségünk van Európára. Megpróbáltam megmozdítani Európát, de Európa változtatott meg engem. Még egy dolgot szeretnék elmondani, mert ez a legmélyebb meggyőződésem. Tényleg azt gondolom, hogy minden állam-, illetve kormányfőnek javára válna, ha egyszer felvállalná ezt a felelősséget, mindenekelőtt azért, mert segítségével megértenék, hogy az országukban tapasztalt problémák gyakran csak a szomszédokkal való egyetértésben oldhatók meg. Azt is megtanulnák, hogy különbözőségeink ellenére számtalan dolog összeköt bennünket, és megtanulnának valamit, ami még ennél is fontosabb: hogy Európa elé könnyebb nagy célokat kitűzni, mint kicsiket. Befejezésül annyit szeretnék mondani, szívem mélyéből szólva, hogy az Európai Tanácsban, az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban a nagy projekteket mindig könnyebb sikerre vinni, mint a kicsiket, mert a kis projektekben nincs meg az a lendület, amelynek segítségével felül lehet emelkedni a nemzeti öntudaton. Nagy projektekre, nagyratörő célokra és nagy ötletekre van szükségünk: ezekkel a nagy ötletekkel és nagyratörő célokkal felülemelkedhetünk a nemzeti öntudaton. Reméljük tehát, hogy Európa ambiciózus marad, és megérti, hogy a világnak szüksége van rá, hogy meghozza a döntéseket! Ha a szőnyeg alá söpörjük a problémákat, elraktározzuk a gondokat a jövőre. A problémákat itt és most kell megoldani, és az sem igaz, hogy az európai intézmények akadályoznák a döntéshozatalt. A döntések meghozatalát a bátorság hiánya, a motiváltság hiánya gátolja meg: ezek gyengítik az eszményt. A döntésekkel nem várhatunk Lisszabonra! Nem várhatunk holnapig sem, most kell meghoznunk a döntéseket, így most minden bizodalmamat a cseh elnökségbe vetem, hogy folytatni tudja a francia elnökség munkáját. Az elnökség végül felvette a munkaszervezésünket megbolygató nemzetközi események ritmusát, és bizonyosan nem az én feladatom, hogy mindezeket számba vegyem. Én pusztán arról szeretnék beszámolni Önöknek, hogyan néztünk szembe ezekkel a kihívásokkal. Amikor augusztusban kirobbant a grúziai válság, augusztus 8-án, mindössze egy dolgot tartottunk szem előtt: hogy megállítsuk a háborút, és ne hagyjuk, hogy egy újabb Boszniává fejlődjön. Őszintén szólva, és anélkül, hogy túl nyersen akarnék ítélkezni, amikor a boszniai konfliktus elkezdődött – Európában, nem máshol – Európa nem volt sehol. Barátunk és szövetségesünk, az Egyesült Államok vállalta fel a felelősséget, és Európának az ő vezetését kellett követnie. Az elnökség szenvedélyesen törekedett arra, hogy Európa vállalja fel a felelősségeit, és augusztusban meg is kezdtük a tűzszüneti tárgyalásokat, augusztus 12-én, majd ezt követte a szeptember 12-i megállapodás a csapatok kivonásáról. Végül sikerült elkerülni a háborút, megkezdődött a visszavonulás és, ami mindennél fontosabb – az EU összes tagállamának köszönhetően – Európa egysége is megmaradt. Ez nem volt előre eldöntött ügy, hiszen ha végigtekintünk a különböző országok történelmén, azoknak az európaiaknak a szomorú történelmén, akik oly sok évig éltek a vasfüggöny mögött, egy megalázott, megosztott, feláldozott Európában, elég természetes, hogy orosz szomszédaink iránt egyes országok máshogyan éreznek, mint azok, akik csak a szabadságot ismerték. Mindezek ellenére Európa egységes maradt, és az elnökség – az Európai Bizottság elnökségével együtt – minden erőfeszítésével arra törekedett, hogy a háború ne gyűrűzzön tovább. Az orosz csapatok augusztus 8-án 40 km-re voltak Tbiliszitől; mára viszont az orosz csapatok gyakorlatilag teljesen elhagyták Grúzia területét, Oszétiától és Abháziától eltekintve."@hu11 ". Signor Presidente, onorevoli deputati, allorché la Francia ha assunto la presidenza, in Europa la situazione era dominata dalla situazione di stallo determinatasi nel processo di ratifica del trattato di Lisbona in seguito al voto con cui l’Irlanda aveva respinto il trattato stesso. L’Europa, comunque, ha fatto sentire la propria presenza senza lasciarsi invischiare in una politica aggressiva nella sfera d’influenza dei nostri vicini russi. A mio avviso, l’unica opzione valida che si offre a noi per il futuro è quella di lavorare insieme ai nostri vicini allo scopo di realizzare una situazione di sviluppo economico, sicurezza e pace; dobbiamo spiegare loro che, se vogliono contare in campo mondiale – e la Russia è un grande paese –, devono rispettare valori, prassi e comportamenti ben diversi da quelli cui essi, in altra epoca, usavano ispirarsi in Europa. L’Europa è stata presente; poi è giunta la crisi finanziaria. La crisi in realtà non ha avuto origine nell’agosto 2007, come ho sentito dire talvolta; nell’agosto 2007 sono iniziati i problemi, ma la crisi finanziaria sistemica, i cui effetti si sono registrati in tutto il mondo, è cominciata nel momento in cui gli Stati Uniti, con una decisione che si sarebbe rivelata gravida di pesantissime conseguenze, hanno permesso, il 18 settembre 2008, il fallimento della Lehman Brothers. E’ stato in quel momento, e solo in quel momento, che ci siamo trovati immersi in una crisi finanziaria globale di dimensioni inaudite. Insieme al presidente Barroso, abbiamo cercato di raggiungere due obiettivi. In primo luogo l’unità europea, che abbiamo costruito progressivamente: dapprima abbiamo riunito i quattro maggiori paesi d’Europa con la Commissione, la Banca centrale europea e il presidente dell’Eurogruppo; poi abbiamo organizzato – per la prima volta dal 2000 – una riunione dei paesi dell’Eurogruppo a livello di capi di Stato e di governo; infine, in settembre, abbiamo riunito tutti i capi di Stato e di governo e in quella sede abbiamo elaborato un piano di ripresa per le banche europee sostenuto da tutti i paesi d’Europa. Come sapete, è stata un’impresa difficile, poiché la gravità della crisi aveva spinto alcuni paesi a prendere decisioni premature: sono convinto d’altra parte che non avrebbero potuto fare altrimenti, e penso in particolare agli irlandesi, sopraffatti dagli attacchi sferrati contro il complesso del loro sistema bancario. Alla fine, nel giro di un mese l’Europa intera si è unita su un singolo piano di sostegno alle banche e noi, insieme al presidente Barroso, abbiamo cercato di trasformare il piano di sostegno europeo, concepito per arrestare il crollo del nostro sistema bancario, in un piano globale. Gli Stati Uniti sono passati dal piano Paulson I al piano Paulson II per giungere ora al piano Paulson III, che è chiaramente ispirato al primo piano europeo. Non sto affermando che tutto sia tornato a posto; sto semplicemente dicendo, onorevoli deputati, che se in quel momento gli Stati membri, la Commissione e le istituzioni europee non si fossero assunti le proprie responsabilità, ora ci troveremmo di fronte a una prospettiva senza precedenti: il crollo o il fallimento di alcuni Stati membri e la distruzione del sistema bancario europeo. L’Europa ha dato prova di unità e solidarietà. Penso in particolare a quel drammatico fine settimana in cui abbiamo dovuto mobilitare 22 miliardi di euro di crediti per l’Ungheria, che stava subendo un pesante attacco, dopo che era stato necessario mobilitare 17 miliardi di euro per l’Ucraina. Sussiste ancora qualche preoccupazione per alcuni paesi baltici, per non parlare degli altri problemi globali cui dobbiamo far fronte. Nella crisi finanziaria l’Europa si è dimostrata unita: ha richiesto il Vertice di Washington, ha richiesto il G20 e il 2 aprile organizzerà a Londra il vertice sulla riforma della finanziaria globale. L’Europa ha parlato con una sola voce, e ha detto di volere un capitalismo fondato sull’imprenditorialità e non sulla speculazione, una riforma del sistema finanziario, un ruolo diverso per i paesi emergenti e un capitalismo etico; l’Europa ha parlato con una sola voce e ha difeso i suoi principi. Per quanto riguarda la crisi economica, onorevoli deputati, il dibattito non è stato semplice, per due ragioni: in primo luogo la situazione finanziaria non è la stessa in tutti i nostri paesi, e in secondo luogo non è la stessa la cultura economica e l’identità politica. Ma anche in tali circostanze, in ultima analisi tutti hanno riconosciuto la necessità di una manovra coordinata di bilancio pari a circa l’1,5 per cento del PIL, come aveva raccomandato la Commissione. Capisco benissimo che l’occasionale spettacolo di disaccordi, esitazione, confusione e malintesi possa suscitare sconcerto. Agli osservatori di cose europee ricordo che qui abbiamo 27 paesi, e non è facile dare a questi 27 paesi la medesima politica nel medesimo momento, in quanto ogni paese può subire pressioni elettorali – infatti le elezioni non si tengono dappertutto nello stesso giorno – e in quest’Assemblea, tempio della democrazia europea, nessuno ignora che un’imminente campagna elettorale non facilita certo il tentativo di coagulare un consenso. Nonostante tutte queste difficoltà, l’Europa ha prima definito una politica comune per la crisi finanziaria e poi è riuscita in qualche modo a definire una politica comune anche per la crisi economica. Non prevedevamo allora la guerra che sarebbe scoppiata tra Georgia e Russia, né potevamo immaginare la gravità della crisi finanziaria – e poi economica – con cui l’Europa avrebbe dovuto fare i conti. Poi c’è stato anche il momento dell’Unione per il Mediterraneo. Non ho problemi ad ammettere che in questo campo si è resa necessaria un’opera di coordinamento e compromesso, al fine di chiarire due aspetti. Anzitutto, se l’Europa non fa la sua parte per la pace in Medio Oriente, nessuno si sostituirà a noi: al mondo non c’è nessun paese in grado di promuovere la pace tra Israele e il mondo arabo. L’Europa deve fare la sua parte, deve far sentire la sua presenza per evitare uno scontro frontale tra il mondo arabo da un lato e la maggior potenza mondiale – gli Stati Uniti – dall’altro. Quanto all’Unione per il Mediterraneo, si tratta di un’organizzazione che ha il compito di favorire il dialogo tra l’Europa e il Mediterraneo, compresi i paesi arabi. E’ un dialogo necessario sia per noi che per gli arabi. L’Europa ne ha bisogno per non rimanere congelata nel ruolo di donatore, per maturare le proprie convinzioni politiche a favore della pace; per non limitarsi a pagare ma poter chiedere la pace, una pace equilibrata, in particolare tra i palestinesi – che hanno diritto a uno Stato moderno, democratico e sicuro – e Israele, un paese che è un miracolo di democrazia e ha diritto alla sicurezza. Sul tema dell’Unione per il Mediterraneo è stato necessario svolgere opera di persuasione, per chiarire che l’Unione per il Mediterraneo non metteva in dubbio l’unità europea, ma al contrario l’avrebbe rafforzata. E infine, onorevoli deputati, proprio come europei possiamo andare orgogliosi del fatto che l’Unione per il Mediterraneo è presieduta insieme dalla presidenza dell’UE e dall’Egitto, mentre tra i suoi cinque vicesegretari generali figurano un israeliano e un palestinese: per la prima volta i paesi arabi hanno accettato un israeliano come membro dell’esecutivo di un’organizzazione regionale come l’Unione per il Mediterraneo – è un risultato storico. Desidero rendere omaggio al ministro Kouchner, che al vertice di Marsiglia ha condotto i negoziati con rara perizia, cogliendo un risultato in cui non avremmo osato sperare. In cambio, gli israeliani hanno accettato che ai lavori dell’Unione per il Mediterraneo partecipasse anche la Lega araba. L’esistenza di questa Unione non impedirà in alcun modo alla presidenza ceca, e poi a quella svedese, di sviluppare in futuro i partenariati orientali di cui l’Europa ha bisogno. Passiamo ora all’energia e al cambiamento climatico. Su questo tema è meglio essere chiari: è stata una battaglia durissima, e sono certo che tutti hanno motivo di dichiararsi insoddisfatti. Qualcuno pensa che pretendiamo troppo dall’industria; qualcun altro che pretendiamo troppo poco; qualcuno ci suggerisce di incamminarci in una direzione; qualcun altro di prendere la direzione opposta. Alla fine la presidenza tedesca aveva fissato una scadenza per la fine del 2008, definendo tre obiettivi – il “triplo 20” –, e in sostanza l’accordo che abbiamo concluso in sede di Consiglio europeo e che, mi auguro, il Parlamento europeo adotterà domani, rispetta gli obiettivi che vi siete posti. Per onestà, devo ammettere che è stato necessario richiamare alle proprie responsabilità tutte le parti in causa. Proprio nel momento in cui un nuovo presidente degli Stati Uniti fissava ambiziosi obiettivi ambientali per il paese più potente del mondo, per l’Europa sarebbe stata una follia rinunciare ai propri obiettivi in materia. Sarebbe stato un gesto veramente irresponsabile, poiché se l’Europa non avesse raggiunto l’unanimità sul pacchetto energetico e climatico presentato dalla Commissione, non avremmo potuto sperare di trovare ascolto da parte dell’India, della Cina, del Brasile e di tutti gli altri paesi del modo che ora devono assumersi le proprie responsabilità per l’equilibrio ambientale del pianeta. Per giungere all’accordo abbiamo dovuto svolgere opera di persuasione e individuare i punti di compromesso. Quali? Ho dichiarato che non avremmo mai ceduto sul calendario o sull’obiettivo del triplo 20, ma tutti qui devono rendersi conto che paesi come i nuovi Stati membri dell’Europa orientale, la cui industria pesante è rimasta vittima della transizione dal sistema comunista all’economia di mercato, hanno accettato di mantenere come riferimento il 2005, benché avessero ottime ragioni per chiedere di usare un anno di riferimento diverso (per esempio il 1990). Alla luce di quanto è successo in quei paesi e delle traversie che hanno dovuto subire, non sarebbe stato sorprendente. Parlo sotto l’occhio vigile del ministro Borloo, che ha offerto a questi negoziati un sostegno totale, costante ed efficace; non desideravo che un approccio attivo all’ambiente danneggiasse la politica sociale, poiché ne sarebbe derivato il crollo di questi nuovi Stati membri dell’Unione. Ai fondamentalisti vorrei dire che per me non si è mai trattato di non imporre obblighi ambientali alla Polonia, all’Ungheria e agli altri paesi, ma piuttosto di non mettere quelle nazioni di fronte al collasso sociale e di non obbligarle a scegliere tra protezione ambientale e crescita. Ciò che abbiamo proposto è in realtà un nuovo tipo di crescita: una crescita verde e sostenibile che scongiuri il lievitare dei prezzi e risparmi ai lavoratori ai lavoratori polacchi, ungheresi e dei paesi dell’est un impatto che nessun paese democratico al mondo sarebbe disposto a tollerare. Aggiungo infine che ho ascoltato con estrema attenzione le preoccupazioni da voi espresse in occasione della mia ultima visita al Parlamento europeo. Alcuni di voi – e comprendo il loro punto di vista – mi hanno detto “signor Presidente, accettando l’unanimità per la decisione del Consiglio lei ha rinunciato ai suoi obiettivi”. Ho accettato l’unanimità per una ragione semplicissima: le scelte effettuate dall’Europa in materia di ambiente non devono essere scelte subite, bensì scelte volontarie e deliberate. Pensate quanto sarebbe stato debole un accordo ottenuto a maggioranza, cui un certo numero di paesi non avrebbe aderito! Quale credibilità avrebbe avuto il pacchetto per l’energia e il cambiamento climatico, se fosse stato ratificato a maggioranza, mentre tutti possono constatare che è proprio l’unanimità a garantire il rispetto dei nostri impegni politici? Signor Presidente, la presidenza francese ha cercato di fondare l’intero suo operato su due convinzioni: in primo luogo che il mondo ha bisogno di un’Europa forte, e in secondo luogo che l’Europa non può essere forte se rimane divisa. Mi rendo conto ovviamente che non si tratta di idee originali, ma ciò non le rende meno importanti. Alcuni di voi, inoltre, mi hanno ricordato che in questa materia si applica la procedura di codecisione; vorrei far notare che me ne sono servito. Devo onestamente rilevare che, nelle discussioni che ho avuto con i miei colleghi capi di Stato e di governo, la vigile presenza di un Parlamento determinato a raggiungere un accordo sul pacchetto per l’energia e il cambiamento climatico ha agito come potente stimolo su quei capi di Stato e di governo che più di altri erano restii a giungere a una conclusione. In ogni caso, oggi sono qui e reco con me l’accordo unanime di tutti i 27 capi di Stato e di governo sul pacchetto integrato sull’energia e i cambiamenti climatici. Fatene quel che credete più opportuno. Concludo con due brevi osservazioni. Per quanto riguarda la politica per l’immigrazione, è inconcepibile che l’Europa – in cui quasi tutti i paesi fanno parte dell’area di Schengen basata sulla libertà di circolazione delle persone e delle merci – si trascini avanti senza elaborare i principi comuni di una comune politica per l’immigrazione. Il lavoro è già stato compiuto, e devo dire che è stato compiuto con equilibrio e senza eccessi propagandistici. Il Parlamento europeo ha svolto un’opera importante per rendere più pacato un dibattito sulla politica per l’immigrazione che, a livello nazionale, non sempre si è distinto per il rispetto delle persone e un senso di responsabilità calmo e ponderato. Ora però abbiamo unanimemente gettato le basi di una politica comune per l’immigrazione. Accenno brevemente al problema della difesa: insieme al cancelliere signora Merkel, l’anno prossimo avrò l’opportunità di organizzare il vertice della NATO di Kehl-Strasburgo. A mio avviso, la decisione veramente importante che abbiamo preso in tale contesto è che, d’ora in poi, i 27 paesi aderiscono all’idea che la politica di sicurezza e difesa fa capo contemporaneamente all’Europa e alla NATO; la politica europea di sicurezza e difesa è complementare a quella della NATO e non vi si oppone. Abbiamo infine la questione istituzionale. Dopo la vittoria del “no” in Irlanda, mi sono recato a Dublino con il ministro Kouchner, su invito del primo ministro irlandese Cowen, e ho dichiarato, suscitando allora forte sorpresa e perplessità, che l’unica soluzione per questo problema era quella di consultare nuovamente i nostri amici irlandesi. Tale affermazione ha innescato un aspro dibattito, come se chiedere di offrire a un popolo un’altra opportunità per decidere significasse mancargli di rispetto! Qual è la situazione odierna? Oggi 25 paesi hanno pressoché completato il processo di ratifica del trattato di Lisbona. Il ventiseiesimo, la Repubblica ceca, ha appena preso un’importante decisione, in quanti la Corte costituzionale ha sancito l’ammissibilità del processo di ratifica del trattato di Lisbona, mentre il primo ministro Topolánek ha manifestato, con una dichiarazione coraggiosa e responsabile, la volontà di proporre la ratifica del trattato di Lisbona. Rimane dunque aperto il caso dell’Irlanda. Ed ecco l’accordo che abbiamo raggiunto all’unanimità. Si tratta di un accordo semplicissimo; contiene anzitutto la garanzia che, qualora il trattato di Lisbona entri in vigore, ogni Stato membro avrà diritto a un commissario. So che questo costerà un certo sforzo ad alcuni di voi, come pure ad alcuni governi, i quali sono convinti che la Commissione, per costituire uno strumento efficace, debba avere dimensioni più ridotte. Vi chiedo però di considerare un fatto: se vogliamo il trattato di Lisbona – e l’Europa ha senza dubbio bisogno di istituzioni forti e durature – possiamo ottenerlo solo se gli irlandesi votano e dicono “sì”; per ottenere il “sì” degli irlandesi, abbiamo bisogno di un fatto nuovo. Il Consiglio europeo propone che tale fatto nuovo sia l’assegnazione di un commissario a ogni Stato membro. Il secondo elemento dell’accordo è rappresentato da determinati impegni politici che noi abbiamo preso su alcune caratteristiche specifiche del dibattito irlandese, come la neutralità, l’imposizione fiscale e la famiglia. Prendere tali impegni politici non è stato certo difficile; qual è dunque il problema? E’ meglio mettere le carte in tavola: il problema è la forza giuridica di tali impegni, perché in Irlanda c’è una Corte costituzionale e i fautori del “no” – com’è del resto loro diritto – si rivolgeranno certamente alla Corte costituzionale irlandese per chiedere quale sia la forza giuridica degli impegni politici in questione. Il compromesso suggerito dalla presidenza è il seguente: non vi sarà bisogno di una seconda ratifica del trattato di Lisbona per quei paesi che lo hanno già ratificato, e non vi sarà alcuna modifica del trattato stesso. Non ha senso, mi sembra, creare 26 problemi per risolverne uno: questo è chiaro. D’altra parte, al momento del prossimo allargamento dell’Unione europea – che avverrà con l’adesione della Croazia nel 2010 o nel 2011, se tutto procederà secondo i piani stabiliti – occorrerà un nuovo trattato per accogliere un nuovo Stato membro nell’Unione. Abbiamo quindi proposto che, al momento dell’allargamento dell’UE – e non prima – si aggiungano due elementi al trattato di adesione della Croazia: il primo sarà un protocollo “irlandese” e il secondo riguarderà il numero dei deputati al Parlamento europeo. Le elezioni europee si terranno sulla base del trattato di Nizza. Non vedo alternative possibili, poiché ad alcuni Stati il trattato di Lisbona ha concesso un numero supplementare di deputati europei; del resto, è un problema che potremo affrontare in occasione del prossimo allargamento. Su tale base, il governo irlandese si è coraggiosamente impegnato a far svolgere un altro referendum sul trattato di Lisbona prima della fine del 2009. Ciò significa che, se l’esito di questa vicenda sarà quello che mi auguro – ma la decisione spetta agli elettori irlandesi – il trattato di Lisbona entrerà in vigore con un solo anno di ritardo. Nel corso degli ultimi sei mesi abbiamo cercato di rendere l’Europa unita, forte e capace di pensare in maniera autonoma. Cosa vuol dire un’Europa forte? Vuol dire un’Europa che pensa, che ha le sue convinzioni e le sue risposte ed è anche ricca di immaginazione. Vuol dire un’Europa che non si accontenta di seguire una traccia già segnata, che rifiuta un consenso basato unicamente su ciò che non viene detto apertamente, sulla rimozione dei problemi e sull’illusione che il tempo curi tutte le ferite; da parte mia, sono convinto che più si aspetta, più i problemi si complicano. Onorevoli deputati, anche su questo problema le discussioni non state semplici, né è stato agevole individuare le soluzioni; non è stato semplice né per l’Irlanda né per gli altri paesi, ma lo spirito europeo è innanzitutto uno spirito di compromesso. Se non riusciamo a raggiungere un compromesso tra noi, 27 Stati membri dell’Unione, non vale la pena di avere un ideale europeo: l’ideale europeo significa ascoltare gli altri, lavorare insieme e insieme trovare strade comuni per superare i problemi. Vorrei concludere ringraziando in primo luogo il Parlamento europeo. Aggiungo che è stato assai agevole e gradevole, per la presidenza, mantenere i contatti con tutti i gruppi di quest’Assemblea, qualunque fosse la loro tendenza politica – di destra o di sinistra, verdi o liberali, sovranisti o federalisti. Tutti, ognuno alla propria maniera, avete dimostrato la volontà di far progredire l’Europa; devo sinceramente dire che, a parere della presidenza, il Parlamento ha svolto un ruolo decisivo per riuscire a ottenere dei risultati. Mi spingo a dire che è stato più facile parlare, lavorare e negoziare con il Parlamento europeo che con altri interlocutori, di cui non farò il nome. Alla fine di una presidenza si fanno complimenti specifici, ma le lamentele devono restare generiche. Vorrei anche dire che abbiamo costantemente cercato di lavorare in tandem con il presidente della Commissione, ognuno ben conscio delle proprie responsabilità; per rendergli giustizia, devo dire che, senza una stretta collaborazione con il presidente Barroso, la presidenza non sarebbe mai riuscita a raggiungere i risultati che abbiamo ottenuto. Mi sembra importante ricordarlo perché è la verità, almeno in base alla mia esperienza. Desidero infine ringraziare i capi di Stato e di governo. Onorevoli deputati, non costruiremo l’Europa contro gli Stati: è una constatazione ovvia. Per quanto europei si possa essere, l’Europa non è il nemico delle nazioni, né le nazioni sono il nemico dell’Europa. Voglio dirvi una cosa: se non avessimo cercato di comprendere i problemi di ciascun governo democratico, non avremmo fatto molta strada. E’ un errore cercare di scavalcare i rappresentanti eletti dei rispettivi paesi: non sarebbe questa un’idealità europea, bensì una forma di fondamentalismo, e ho passato tutta la vita a combattere il fondamentalismo, compreso il fondamentalismo europeo; infatti, quando sento l’espressione “fondamentalismo europeo” dimentico la parola “Europa” e sento solo la parola “fondamentalismo”, e il fondamentalismo non è mai una cosa saggia. Cercare di costruire l’Europa contro le nazioni sarebbe uno sbaglio di proporzioni storiche. I capi di governo si sono assunti le proprie responsabilità, e lo stesso hanno fatto le nazioni. Concludo dichiarando, su un piano personale, che nei sei mesi di presidenza ho imparato molte cose e ho trovato questo lavoro assai gratificante. Capisco benissimo perché i deputati europei svolgano la loro opera con tanta passione: quando si passano sei mesi a cercare di conoscere e affrontare i problemi di 27 paesi, si acquista tolleranza e apertura mentale e si comprende infine che l’Europa è senza dubbio l’idea più affascinante concepita nel ventesimo secolo. Di quest’Europa oggi abbiamo più bisogno che mai; ho cercato di smuovere l’Europa, ma l’Europa mi ha cambiato. Voglio aggiungere un’ultima cosa, che corrisponde a una mia convinzione profonda. Sono fermamente convinto che tutti i capi di Stato e di governo trarrebbero grande vantaggio dall’assumersi prima o poi questa responsabilità, in primo luogo perché questa carica li aiuterà a capire che i problemi cui devono far fronte nel propri paesi si possono risolvere, quasi sempre, solo con la collaborazione dei propri vicini. Essi comprenderanno pure che, nonostante le differenze, molti, moltissimi sono i fattori che ci uniscono, ma comprenderanno una cosa ancor più importante: che per l’Europa è più facile grandi ambizioni che ambizioni modeste. Nutro un’ultima convinzione, radicata nel profondo del mio animo: in seno al Consiglio europeo, al Parlamento europeo, alla Commissione europea, è più facile portare a compimento grandi progetti che iniziative modeste, poiché i progetti di dimensioni ridotte mancano dell’impeto necessario per avere la meglio sugli egoismi nazionali. Occorrono dunque progetti, ambizioni e idee di vasto respiro, che saranno le armi con cui sconfiggeremo gli egoismi nazionali. Che l’Europa possa mantenersi ambiziosa, e comprendere che il mondo ha bisogno che essa prenda le sue decisioni! Nascondere la polvere sotto il tappeto significa preparare guai per il futuro. I problemi vanno affrontati qui e ora, e non è vero che le istituzioni europee impediscono di prendere decisioni: ciò che impedisce di prendere decisioni è la mancanza di coraggio e di volontà, l’indebolirsi di un ideale. Le decisioni non possono attendere Lisbona! Non dobbiamo attendere il domani, ma prendere decisioni subito, e nutro piena fiducia che la presidenza ceca continuerà il lavoro della presidenza francese. Alla fine, questa presidenza ha operato seguendo il ritmo di avvenimenti internazionali che hanno sconvolto l’organizzazione del nostro lavoro, e non spetta certamente a me trarne un bilancio; desideravo unicamente illustrarvi in che modo abbiamo affrontato queste diverse sfide. Quando in agosto – l’8 agosto – si è profilata la crisi in Georgia, noi ci siamo prefissi un unico obiettivo: fermare la guerra e scongiurare il ripetersi di ciò che era successo in Bosnia. Per essere onesti, e senza voler pronunciare giudizi troppo severi, quando divampò il conflitto in Bosnia – cioè in Europa – l’Europa rimase assente; furono gli Stati Uniti, nostri amici e alleati, ad assumersi le proprie responsabilità, e l’Europa dovette porsi nella loro scia. La presidenza ha profuso tutte le proprie energie per far sì che l’Europa si assumesse le proprie responsabilità: abbiamo iniziato in agosto, negoziando il cessate il fuoco il 12 agosto, e in seguito l’accordo per il ritiro il 12 settembre. Alla fine la guerra è stata scongiurata, il ritiro ha avuto inizio e soprattutto – grazie a tutti gli Stati membri dell’Unione europea – l’Europa è rimasta unita. Non si trattava peraltro di una conclusione scontata: se si pensa alla storia dei nostri diversi paesi, alla storia dolorosa di quegli europei che hanno vissuto per lunghi anni oltre la cortina di ferro, in un’Europa umiliata, divisa e sacrificata, era semplicemente naturale che alcuni paesi nutrissero, nei confronti dei nostri vicini russi, sentimenti ben diversi da quelli di coloro che avevano conosciuto unicamente la libertà. Nonostante questo l’Europa è rimasta unita, e la presidenza, insieme al presidente della Commissione europea, ha fatto ogni sforzo per evitare che la guerra degenerasse in una spirale incontrollata. L’8 agosto le truppe russe si trovavano a 40 chilometri da Tbilisi; oggi, praticamente tutti i reparti russi hanno lasciato il territorio della Georgia, a parte l’Ossezia e l’Abkhazia."@it12 ". Pone pirmininke. Ponai ir ponios, kai Prancūzija pradėjo pirmininkauti Tarybai, Europoje nieko neįvyko dėl Lisabonos sutarties ratifikavimo po to, kai Airija balsavo prieš jos atmetimą. Europa privertė rusus pajusti jos dalyvavimą, nors ji ir neįsitraukė į agresyvią politiką su mūsų kaimynais rusais. Esu įsitikinęs, kad mūsų vienintelis pasirinkimas – ateityje dirbti su savo kaimynais siekiant ekonominės plėtros, saugumo ir taikos, aiškinant jiems, kad jei jie nori visuotinio pasitikėjimo, – o Rusija yra didelė šalis, – jie turės gerbti vertybes, nusistovėjusią tvarką ir elgesį, kurie labai skiriasi nuo tų, prie kurių jie buvo įpratę kito laikotarpio Europoje. Europa gyvavo. Po to atėjo finansų krizė. Ji neatsirado 2007 m. rugpjūčio mėn., kaip girdžiu žmones sakant. Jie sako, kad sunkumai prasidėjo 2007 m. rugpjūčio mėn., bet sisteminga finansų krizė, kuri apėmusi visą pasaulį, prasidėjo tada, kai Jungtinės Valstijos nusprendė, o tai virto labai rimtu žingsniu, leisti „Lehman Brothers“ bankrutuoti 2008 m. spalio 18 d. Ir tik tada mes pajutome finansų krizę precedento neturinčiu pasauliniu mastu. Kartu su Pirmininku Jose Manueliu Barroso mes stengiamės sutvarkyti du reikalus. Pirmas reikalas – tai Europos vienybė, kurią kūrėme palaipsniui. Pirmiausia, suvedėme keturias didžiausias Europos šalis su Komisija, Europos centriniu banku ir eurogrupės pirmininku. Po to pirmą kartą po 2000 m. surengėme tų šalių susitikimą Eurogrupėje šalių vadovų arba vyriausybių lygmeniu. Galiausiai rugsėjo mėn. suvedėme visus šalių arba vyriausybių vadovus. Tokiu būdu mes sukūrėme Europos bankams ekonomikos atkūrimo planą, kurį remia visos Europos šalys. Kaip suprantate, tai buvo sunku, nes dėl krizės kai kurios šalys priėmė pirmalaikius sprendimus. Esu tikras, kad jos negalėjo kitaip pasielgti. Pavyzdžiui, kai Airiją sukrėtė visos jų bankų sistemos puolimas. Galų gale po mėnesio visa Europa vieningai pritarė vieninteliam planui, kaip paremti bankus, ir mes kartu su Pirmininku Jose Manuel Barroso dėjome pastangas, kad Europos paramos planas neleistų mūsų bankų sistemai žlugti pasauliniame plane. Jungtinės Valstijos perėjo nuo Paulson plano I prie Paulson plano II, o dabar jau perėjo prie Paulson plano III, kurį akivaizdžiai paskatino Europos planas I. Netvirtinu, kad viskas padaryta. Tik noriu pasakyti, kad jei valstybės narės, Komisija ir Europos institucijos nebūtų tuo metu prisiėmusios atsakomybės, ponai ir ponios, mes būtume susidūrę su precedento neturinčia žlugimo perspektyva arba kai kurių valstybių narių bankrotu ir Europos bankų sistemos žlugimu. Europa parodė savo vienybę ir solidarumą. Aš ypač galvoju apie tą bjaurų savaitgalį, kai mes turėjome paleisti į apyvartą 22 mlrd. EUR dėl Vengrijos, kuri pati buvo dėl to kritikuojama, nes prieš tai reikėjo 17 mlrd. EUR Ukrainai. Kai kurios Baltijos šalys vis dar kelia susirūpinimą, jau nekalbant apie kitas globalines problemas, kurias mes turime išspręsti. Finansų krizės metu Europa liko vieninga. Ji pareikalavo, kad Vašingtone įvyktų aukščiausiojo lygio susitikimas, pareikalavo G20, o balandžio 2 d. surengs Londone aukščiausiojo lygio susitikimą dėl pasaulinio finansinio valdymo reformos. Europa vieningai sako, kad ji nori, jog kapitalizmas būtų paremtas verslininkyste, o ne spekuliacija. Ji nori finansinės sistemos reformos, skirtingo vaidmens naujoms šalims ir etiško kapitalizmo. Europa vieningai sako, kad ji turi ginti savo principus. Dėl ekonomikos krizės, ponai ir ponios, diskusijos buvo sudėtingos, ir jos buvo sudėtingos dėl dviejų priežasčių. Pirma, finansinė padėtis nėra vienoda visose mūsų šalyse. Antra, skiriasi mūsų ekonominė kultūra ir politinės savybės. Tačiau dienos pabaigoje visi pritarė, kad reikia suderintai padidinti BVP maždaug 1,5 proc., kaip patarė Komisija. Tuo metu mes nežinojome, kad tarp Gruzijos ir Rusijos prasidės karas, nesupratome, su kokia rimta finansų ir ekonomikos krize susidurs Europa. Puikiai suprantu, kad žmones gali stebinti vieni ar kiti nesutarimai, abejonės ir nesusipratimai. Norėčiau priminti tiems, kurie stebi Europos veiksmus, kad joje yra 27 šalys ir nėra lengva pritaikyti toms 27 šalims tą pačią politiką tuo pačiu metu, kai bet kuri jų gali būti priklausoma nuo rinkėjų spaudimo. Kadangi rinkimai vyksta skirtingu laiku, tai šiuose rūmuose, Europos demokratijos šventovėje, kiekvienas supranta, kad būsimų rinkimų kampanijose nėra vienodos nuomonės. Nepaisant visko, Europa, nustačiusi bendrą politiką finansų krizės metu, tam tikru būdu sugebėjo nustatyti bendrą politiką, kaip kovoti su ekonomikos krize. Be to, mums reikėjo skirti laiko Viduržemio jūros regiono šalių sąjungai. Aš manau, kad reikėjo derinti ir eiti į kompromisą ir išsiaiškinti du dalykus. Pirma, jei Europa neprisidės prie taikos išsaugojimo Artimuosiuose Rytuose, niekas to už mus nepadarys, nes nėra pasaulyje šalies, kuri galėtų paskatinti taiką tarp Izraelio ir Arabų šalių. Europa privalo atlikti savo vaidmenį ir priversti pajusti, kad savo dalyvavimu ji siekia, kad būtų išvengta tiek susidūrimo tarp Arabų šalių, tiek Jungtinių Valstijų, galingiausios pasaulio šalies, įtakos. Kalbant apie Viduržemio jūros regiono šalių sąjungą reikia pasakyti, kad tai yra organizacija, palaikanti nuolatinį dialogą tarp Europos ir Viduržemio jūros regiono šalių, įskaitant ir arabų šalis. Šio dialogo reikia tiek mums, tiek arabų šalims. Europai jo reikia, kad ji galėtų būti ne vien donoru, bet būtų tikra, kaip skatinti taiką ir ne tik tenkintųsi tuo, kad gali skirti kažkam dideles sumas, bet galėtų reikalauti taikos, subalansuotos taikos, ypač tarp palestiniečių, kurie turi teisę būti šiuolaikine, demokratine ir saugia valstybe, ir Izraelio, kuris turi teisę į šalies, kaip demokratijos stebuklo, saugumą. Mums reikėjo įtikinėti, kalbant apie Viduržemio jūros regiono šalių sąjungą, kad Viduržemio jūros regiono šalių sąjunga nekelia jokių abejonių dėl Europos vienybės, bet, priešingai, ji sustiprintų ją. Galiausiai, ponai ir ponios, mes, europiečiai, galime didžiuotis, kad Viduržiemio jūros regiono šalių sąjungai pirmininkauja ES ir Egipto pirmininkas, ir ji turi penkis generalinių sekretorių pavaduotojus, įskaitant vieną Izraelio pilietį ir vieną palestinietį. Pirmą kartą arabų šalys pripažino Izraelio pilietį tokios regioninės organizacijos kaip Viduržiemio jūros regiono šalių sąjunga atsakingu nariu. Tai yra istorinis laimėjimas. Norėčiau pareikšti savo susižavėjimą Bernardu Kouchneriu, kuris puikiai vedė derybas per Marselyje vykusį aukščiausiojo lygio susitikimą ir pasiekė tokių rezultatų, apie kuriuos net nebūtume svajoję. Atsilyginant Izraelis sutiko, kad Viduržiemio jūros regiono šalių sąjungos darbe dalyvautų arabų sąjunga. Ši sąjunga jokiu būdu netrukdys čekų, o vėliau ir švedų pirmininkavimui ateityje plėtoti partnerystę su Europai reikalingomis Rytų šalimis. Dabar pakalbėkime apie energiją ir klimato kaitą. Kalbėdami šia tema turime suprasti, kad tai buvo negarbinga kova, ir manau, kad kiekvienas turėjo priežasčių būti nepatenkintas. Vieni mano, kad mes per daug tikimės iš pramonės, kiti – kad tikimės per mažai. Viena grupė galvoja, kad turėtume dirbti viena linkme, kita galvoja, kad reikėtų dirbti kita linkme. Galų gale pirmininkaujanti Vokietija paskyrė paskutinį terminą – 2008 m. pabaiga. Pirmininkaujanti Vokietija nustatė tris tikslus – „trigubą 20“. Sutartis, kurią mes patvirtinome ir kurią, tikiuosi, Europos Parlamentas priims rytoj, padės įgyvendinti tikslus, kuriuos patys nustatėte. Būsiu atviras ir pasakysiu, kad reikia visoms frakcijoms priminti jų pareigas. Būtų buvę kvaila, jei tuo momentu, kai naujasis Jungtinių Valstijų prezidentas sudarinėjo ambicingas su aplinka susijusias planines užduotis galingiausiai pasaulio valstybei, Europa būtų atsisakiusi savo planinių užduočių. Būtų buvę neatsakinga, nes jeigu Europa nebūtų vieningai pritarusi Komisijai dėl energijos ir klimato kaitos, mes nebūtume galėję tikėtis, kad mus atidžiai išklausys Indija, Kinija, Brazilija ir visos kitos pasaulio šalys, kurioms dabar reikia prisiimti atsakomybę dėl planetos aplinkos pusiausvyros. Norėdami tai pasiekti turėjome veikti įtikinamai ir kai kuriose srityse eiti į kompromisą. Kokios tai buvo sritys? Aš pareiškiau, kad mes niekada neatsisakysime savo darbo plano arba „trigubo 20“ tikslo, bet kiekvienas čia esantis turi suprasti, kad tokios šalys kaip naujos valstybės narės iš Rytų, kuriose sunkioji pramonė yra perėjimo iš komunistinės sistemos į rinkos ekonomiką auka, sutiko laikytis iki 2005 m. nustatytais nurodymų, net jei jos turėtų rimtą priežastį reikalauti pasinaudoti kitų metų nurodymais, pvz., 1990 m. Nebūtų nieko nuostabaus, žinant, kas atsitiko tose šalyse ir ką jos iškentėjo. Aš kalbu stebimas Jeano-Louiso Borloo, kuris per šias derybas suteikė tvirtą ir veiksmingą paramą. Aš nenoriu, kad iniciatyvus požiūris į aplinką būtų pasiektas socialinės politikos kaina, nes tai priverstų šias naujas ES valstybes nares žlugti. O fundamentalistams norėčiau pasakyti, kad man niekada nebuvo svarbu taikyti Lenkijai, Vengrijai ir kitoms šalims reikalavimus dėl aplinkos. Man svarbiau buvo, kad tos šalys neatsidurtų socialinio žlugimo padėtyje, ir neversti jų rinktis tarp aplinkos apsaugos ir vystymosi. Mes tik pasiūlėme naują vystymosi būdą: nekenksmingą aplinkai, ekologiškai švarų vystymosi būdą, kuriame būtų išvengta kainų kilimo ir tokio poveikio Lenkijos, Vengrijos ir kitų Rytų šalių darbininkams, kurio negalėtų toleruoti jokia demokratinė pasaulio šalis. Taip pat norėčiau pridurti, kad įdėmiai išklausiau jūsų rūpesčius per savo paskutinį apsilankymą Parlamente. Kai kurie – ir aš suprantu tai – sakė man, kad jūs, pone Pirmininke, atsisakėte savo tikslų, nes vienbalsiai pritarėte Tarybos sprendimui. Aš pritariau vienbalsiškumui dėl vienos paprastos priežasties: Europos pasirinkimas dėl aplinkos turi būti ne dirbtinis, o apgalvotas. Ar galite įsivaizduoti, koks silpnas būtų buvęs susitarimas, pasiektas balsų dauguma, jei tam tikras skaičius šalių nebūtų jo laikęsis? Kokie patikimi būtų energijos ir klimato kaitos dokumentų rinkiniai, jei ir ratifikuotų juos dauguma, kai kiekvienas supranta, kad tik vienbalsiškumas užtikrina, jog mūsų politiniai įsipareigojimai būtų įvykdyti? Gerb. pirmininke, pirmininkaujant Prancūzijai mes stengiamės paremti visus savo veiksmus dviem įsitikinimais: pirma, kad pasauliui reikia stiprios Europos, antra, kad Europa negali būti stipri, jei ji yra padalyta. Be abejo, manau, kad tai nėra originalios mintys, bet jos yra ne mažiau svarbios. Be to, kai kurie priminėte man, kad tai buvo bendro sprendimo reikalas, ir aš norėčiau pasakyti, kad aš tuo pasinaudojau. Savo diskusijoje su valstybių ar vadovybių vadovais, turiu sąžiningai pasakyti, supratau, pone pirmininke, kad budraus Parlamento pasiryžimas pasiekti susitarimą dėl energijos ir klimato kaitos dokumentų rinkinio buvo įtakingas skatinamasis veiksnys tiems valstybių ar vadovybių atstovams, kurie mažiau už kitus buvo pasiryžę tam susitarimui. Bet kuriuo atveju šiandien aš turiu čia vienbalsiai priimtą susitarimą dėl energijos ir klimato kaitos paketų, kuriam pritarė visi 27 valstybių ar vadovybių vadovai. Darykite su juo tai, ką turite daryti. Užbaigsiu dviem trumpais klausimais. Dėl migracijos politikos Europa, kuriai dauguma priklausančių šalių yra laisvu žmonių ir prekių judėjimu pagrįstoje Šengeno zonoje, negali ir toliau likti be bendrų principų kuriant bendrą imigracijos politiką. Darbas jau atliktas, bet, turiu pasakyti, jis buvo atliktas be didelių viešų diskusijų. Jūs Europos Parlamente daug padarėte, kad diskusijos dėl imigracijos politikos vyktų ramiai, o tai valstybiniu lygmeniu ne visada yra geras pavyzdys žmonių pagarbos, ramybės, atidumo ir atsakomybės požiūriu. Dabar mes turime bendrus pamatus bendrai imigracijos politikai. Nukrypdamas trumpai į gynybą, turiu pasakyti jums, kad mes su kanclere A. Merkel turėsime galimybę kitais metais surengti Kėlyje ir Strasbūre NATO aukščiausiojo lygio susitikimą. Mano nuomone, svarbus sprendimas, kurį padarėme čia, yra tai, kad nuo dabar 27 šalys supras, kad saugumo ir gynybos politika yra Europos ir NATO politika, kad Europos saugumo ir gynybos politika yra naudinga NATO politikai, o ne priešiška jai. Pagaliau mes dar turime institucinę problemą. Kadangi Airija balsavo prieš, Airijos ministro pirmininko Briano Coweno kvietimu mes su Bernardu Kouchneriu nuvykome į Dubliną, ir po to aš, šokiruodamas žmones, pareiškiau, kad vienintelis būdas išspręsti problemą – tai vėl tartis su mūsų draugais airiais. Šis pareiškimas sukėlė diskusijas, tartum būtų nemandagu pasakyti žmonėms, kad jie turi dar vieną progą apsispręsti! Kaip reikalai atrodo šiandien? 25 šalys jau baigė Lisabonos sutarties ratifikavimo procesą. Dvidešimt šeštoji šalis Čekija ką tik priėmė svarbų sprendimą ir Konstitucinis Teismas pareiškė, kad gali vykti Lisabonos sutarties ratifikavimo procesas, o ministras pirmininkas M. Topolánek drąsiame ir atsakingame pareiškime nurodė, kad jis siūlys ratifikuoti Lisabonos sutartį. Lieka tik Airija. Tai susitarimas, kurį mes pasiekėme vienbalsiai. Tai yra labai paprastas susitarimas. Pirmiausia, jis užtikrina, kad jei Lisabonos sutartis įsigalios, kiekviena valstybė narė turėtų po vieną Komisijos narį. Žinau, kad kai kas iš jūsų palaikys tai ribų peržengimu kaip ir kai kurios vyriausybės, kurios galvojo, kad mažesnė Komisija būtų veiksmingesnė. Tačiau aš paprašyčiau jūsų pagalvoti apie štai ką. Jei mes norime Lisabonos sutarties, – o Europai reikia stiprių, ilgalaikių institucijų, – mes tai galėsime turėti, jei airiai balsuos ir pasakys „taip“. O tam, kad jie pasakytų „taip“, mums reikia naujos padėties. Europos Vadovų Taryba siūlo, kad dėl šios naujos padėties turėtų būti vienas Komisijos narys iš vienos valstybės narės. Antras šio susitarimo veiksnys yra tai, kad mes parengėme tam tikrus politinius įsipareigojimus apie ypatingas diskusijų dėl Airijos savybes, tokias kaip neutralitetas, apmokestinimas ir šeima. Parengti šiuos politinius įsipareigojimus nebuvo sunku, tai kur tada yra problema? Geriausia būtų viską įtraukti į darbotvarkę. Problema yra ta, kad šie politiniai įsipareigojimai turės juridinę galią, o Airija turi Konstitucinį teismą ir, be abejo, kampaniją, kuri buvo prieš, – nes tai jų teisė, – ir kreipsis į Airijos Konstitucinį teismą, kad sužinotų, kokią galią turi šie politiniai įsipareigojimai. Kompromisas, kurį pasiūlė pirmininkaujanti šalis, yra toks: nereikia leisti iš naujo ratifikuoti Lisabonos sutarties tiems, kurie jau tai padarė, ir nereikia jokio jos pataisymo. Manau, kad nėra prasmės spręsti vieną problemą sukuriant naujas 26 problemas. Tai visiškai aišku. Kita vertus, kai kitą kartą Europa padidės, nes jei viskas vyks pagal planą, ją 2010 m. arba 2011 m. papildys Kroatija. Pone pirmininke, mums reikės naujos sutarties, kad Europa pasipildytu nauja nare. Todėl pasiūlėme, kad tuo metu, kai Europa padidės, o ne anksčiau, prijungtume du veiksnius prie Kroatijos stojimo sutarties. Pirmasis būtų „airių“ protokolas, o antrasis parodytų parlamentarų skaičių. Europiniai rinkimai vyks remiantis Nicos sutartimi. Aš nematau kitos alternatyvos, kadangi pagal Lisabonos sutartį kai kurioms valstybėms leista turėti daugiau narių Parlamente. Be to, galėtume nagrinėti šį klausimą kito Europos padidėjimo proga. Per paskutinius šešis mėnesius stengiamės užtikrinti, kad Europa būtų vieninga ir stipri ir galvotų už save. Kas yra stipri Europa? Tai Europa, kuri mąsto, turi savo įsitikinimus, atsakymus ir vaizduotę. Tai Europa, kuri neseka niekieno pavyzdžiu ir atmeta sutarimą, pagrįstą vien tuo, kas dar nepasakyta, problemų parodymu, laiku, skirtu gydyti žaizdas, nes esu tikras, kad kuo ilgiau mes lauksime, tuo padėtis bus sudėtingesnė. Dėl šios priežasties Airijos vadovybė drąsiai įsipareigojo suorganizuoti dar vieną referendumą dėl Lisabonos sutarties prieš 2009 m. pabaigą. Tai reiškia, kad jei reikalai baigsis taip, kaip aš tikiuosi, – nors tai spręs airiai, – Lisabonos sutartis įsigalios tik po metų. Ponai ir ponios, nebuvo paprasta mums to svarstyti ar parengti, nebus lengva ir airiams ar kitiems, bet pirmiausia Europos dvasia yra kompromiso dvasia. Jeigu mes nepasieksime kompromiso tarp mūsų 27 šalių, tada neverta turėti Europos idealo. Europos idealas – išklausyti kitus ir dirbti drauge, kad būtų rasti bendri būdai, kaip išvengti problemų. Baigdamas pirmiausia norėčiau padėkoti Europos Parlamentui. Taip pat norėčiau pasakyti, kad buvo lengva ir labai malonu pirmininkaujančiajai šaliai bendrauti su visomis frakcijomis šiuose rūmuose nepaisant jų politinių polinkių, kairiųjų ar dešiniųjų, liberalių ar žaliųjų, suverenių ar federalistinių. Jūs visi savaip parodėte troškimą skatinti Europą judėti pirmyn. Aš sąžiningai turiu pasakyti, kad dėl pirmininkavusios šalies Parlamentas suvaidino lemiamą vaidmenį siekiant rezultatų. Net pasakyčiau, kad buvo lengviau kalbėti, dirbti ir vesti derybas su Europos Parlamentu negu bendrauti su kai kuriais kitais, neminint pavardžių. Pirmininkavimo pabaigoje reikėtų girti konkrečiai, bet apgailestauti bendrai. Aš taip pat norėčiau pasakyti, kad stengėmės dirbti kartu su Komisijos Pirmininku kiekvienas žinodamas savo pareigas, ir reikia pripažinti, kad pirmininkavusi šalis niekada nebūtų pasiekusi tokių rezultatų, jei nebūtų dirbusi ranka rankon su Pirmininku Jose Manueliu Barroso. Manau, kad svarbu tai pasakyti, nes bent jau iš savo patirties žinau, kad tai tiesa. Pagaliau norėčiau padėkoti valstybių ar vadovybių vadovams. Ponai ir ponios, mes nesukursime Europos, jei nebus sutarimo su valstybėmis. Tai labai akivaizdu. Kad ir kokiais europiečiais jūs būtumėte, Europa nėra tautų priešas, o tautos nėra Europos priešas. Pasakysiu jums vieną dalyką: jei mes nebūtume stengęsi suprasti kiekvienos demokratinės vyriausybės problemų, mes netoli būtume pažengę. Yra klaidinga stengtis aplenkti tų šalių išrinktus atstovus: tai nėra Europos idealas, tai fundamentalizmas, o aš visą savo gyvenimą kovoju su fundamentalizmu, net Europos fundamentalizmu, nes kai išgirstu „Europos fundamentalizmas“, pamirštu žodį Europa ir girdžiu tik žodį fundamentalizmas, o fundamentalizmas niekada nebūna gera idėja. Būtų istorinio masto klaida kurti Europą nusiteikus prieš tautas. Vyriausybių vadovai turi savo įsipareigojimus, o šalys turi savo. Baigdamas norėčiau pasakyti, kad aš asmeniškai daug ko išmokau per šešis pirmininkavimo mėnesius ir kad man labai tas darbas patiko. Aš suprantu, kodėl Europos Parlamento nariams labai patinka tai, ką jie daro, nes turėdami progą dirbti šešis mėnesius, kad suprastume ir mėgintume išspręsti 27 šalių problemas, mes tampame tolerantiškesni, atviresni ir suprantame, kad, be jokių abejonių, Europa yra gražiausia dvidešimto amžiaus idėja ir kad tokios Europos dabar mums reikia labiau negu bet kada anksčiau. Aš mėginau priversti Europą judėti, bet Europa pakeitė mane. Noriu pasakyti dar vieną dalyką, kuriuo esu labai giliai įsitikinęs. Aš tikrai manau, kad kiekvienos valstybės arba vyriausybės vadovai turėtų naudos vienu ar kitu metu imdamiesi šių pareigų pirmiausia todėl, kad tai padėtų jiems suprasti, jog tos problemos, su kuriomis jie susiduria savo šalyse, dažnai gali būti išspręstos tik kartu su jų kaimynais. Jie taip pat sužinotų, kad nepaisant mūsų skirtumų yra daug dalykų, kurie mus suartina. Jie sužinotų dar svarbesnį dalyką: kad Europai lengviau turėti didelių tikslų negu mažų. Paskutinis dalykas, kuriuo aš tikiu giliai širdyje, yra tai, kad Europos Vadovų Taryboje, Europos Parlamente ir Europos Komisijoje lengviau sekasi dirbti su dideliais projektais negu su mažais, nes maži projektai neturi varomosios jėgos, kurios taip reikia norint nugalėti nacionalinę savimeilę. Dideli projektai, didelės ambicijos ir didelės idėjos yra būtini, nes su šiomis didelėmis idėjomis ir didelėmis ambicijomis mes galime nugalėti nacionalinę savimeilę. Todėl Europa tegu lieka ambicinga ir supranta, kad pasauliui reikia jos sprendimų! Kai mes ką nors slepiame arba pamirštame, mes prisidarome rūpesčių ateičiai. Problemas reikia spręsti čia ir dabar, ir netiesa, kad Europos institucijos trukdo priimti sprendimus. Sprendimai nepriimami, kai trūksta drąsos, varomosios jėgos, o tai silpnina idealus. Sprendimai negali laukti Lisabonos! Mes turime priimti sprendimus dabar ir nelaukti rytojaus. Aš labai pasitikiu pirmininkausiančia Čekija, kuri tęs pirmininkavusios Prancūzijos darbą. Galiausiai šis pirmininkavimas vyko sekant tarptautinius įvykius, kurie sugriovė mūsų darbo sistemingumą. Aš, aišku, negaliu to įvertinti, o tik norėjau pasakyti jums, kaip mes buvome šiems įvairiems sunkumams pasiruošę. Kai rugpjūčio 8 d. Gruzijoje prasidėjo krizė, mes savo dėmesį sutelkėme į vieną problemą: sustabdyti karą ir neleisti, kad Gruzija taptų dar viena Bosnija. Kalbant atvirai ir nevertinant šios problemos per daug griežtai, reikia pasakyti, kad Bosnijoje prasidėjus konfliktui Europos ten nebuvo. Ten buvo mūsų draugai ir sąjungininkai Jungtinės Valstijos, kurios prisiėmė atsakomybę, ir Europa turėjo pasekti jų pavyzdžiu. Pirmininkaujanti šalis stengėsi užtikrinti, kad Europa prisiimtų atsakomybę, ir rugpjūčio 12 d. pradėjome derybas dėl ugnies nutraukimo, o rugsėjo 12 d. – dėl susitarimo išvesti kariuomenę. Pagaliau karo buvo išvengta, prasidėjo atsitraukimas ir visų Europos Sąjungos valstybių narių dėka Europa pasiliko vieninga. Tai nebuvo iš anksto padaryta išvada, nes žinant mūsų įvairių šalių istoriją, skausmingą istoriją toms Europos tautoms, kurios daug metų gyveno už geležinės uždangos, žeminamoje, suskaldytoje ir atnašaujančioje Europoje, buvo visiškai suprantama, kad kai kurių šalių požiūris į mūsų kaimynus rusus skirsis nuo jų požiūrio į jau laisvas šalis. Nepaisant to, Europa liko vieninga ir pirmininkaujanti šalis kartu su Europos Komisijos Pirmininku dėjo visas pastangas, kad karo eiga būtų kontroliuojama. Rugpjūčio 8 d. rusų karinės pajėgos buvo 40 km nuo Tbilisio. Šiandien beveik visos rusų karinės pajėgos paliko Gruzijos teritoriją, išskyrus Osetiją ir Abchaziją."@lt14 "— Priekšsēdētāja kungs, dāmas un kungi! Francijas Eiropas prezidentūras sākumā Īrijas referenduma rezultātā, kurāLisabonas līgums tika noraidīts, tā ratifikācijas process bija pārtraukts. Eiropa lika manīt, ka tai rūp notiekošais, taču tā neiesaistījās agresīvā konfliktā ar mūsu kaimiņvalsti Krieviju. Esmu pārliecināts, ka, lai veicinātu ekonomikas attīstību, drošību un mieru, mums nākotnē nav citas iespējas, kā vien sadarbība ar mūsu kaimiņvalsti, paskaidrojot, ka, ja tā grib spēlēt savu lomu globālā līmenī – un, nenoliedzami, Krievija ir liela valsts, tai ir jāciena vērtības, prakse un ieražas, kas atšķiras no tām, ko tā Eiropā piekopa iepriekš. Eiropa bija klāt. Tad sākās finanšu krīze. Krīze nesākās 2007. gada augustā, kā esmu dzirdējis dažreiz sakām. Problēmas sākās 2007. gada augustā, taču sistēmiskā finanšu krīze, kas ietekmēja visu pasauli, sākās brīdī, kad 2008. gada 18. septembrī Amerikas Savienotās Valstis pieļāva bankrotu, kas izrādījās izšķirošs lēmums. Un tikai un vienīgi pēc tam sākās vēl nepieredzēta apjoma globālā finanšu krīze. Mēs ar priekšsēdētāju kungu centāmies īstenot divas ieceres. Pirmkārt, saglabāt vienotu Eiropu, kuru saviem spēkiem esam pakāpeniski veidojuši. Lai to panāktu, vispirms bija jāpanāk vienošanās starp četrām lielākajām Eiropas valstīm, Komisiju, Eiropas Centrālo banku un Eirogrupas priekšsēdētāju. Pēc tam, pirmo reizi kopš 2000. gada, tika rīkota Eirogrupas valstu tikšanās šo valstu vai valdību vadītāju līmenī, un, visbeidzot, septembrī, tiekoties visu valstu vai valdību vadītājiem, tika izstrādāts to Eiropas banku darbības atjaunošanas plāns, kuru atbalstīja visas Eiropas valstis. Kā zināms, tas bija sarežģīti, jo smagās krīzes rezultātā dažas valstis bija pieņēmušas pārsteidzīgus lēmumus. Esmu pārliecināts, ka tās nevarēja rīkoties citādi, piemēram, Īrija, kas saņēma neskaitāmus pārmetumus par tās banku sistēmu. Beigu beigās pēc mēneša Eiropa nolēma atbalstīt bankas, un mēs, sadarbībā ar priekšsēdētāju kungu, centāmies panākt to, lai Eiropas atbalsta plāns pasargātu pasaules banku sistēmu no sabrukuma. Amerikas Savienotās Valstis īstenoja pirmo un otro plānu, un tagad īsteno arī trešo plānu, kam nepārprotami pamatā ir Eiropas Savienības pirmais plāns. Es nesaku, ka visas problēmas ir atrisinātas. Dāmas un kungi, es tikai saku, ka, ja dalībvalstis, Komisija un Eiropas iestādes nebūtu pildījušas savus pienākumus, mēs piedzīvotu līdz šim nepieredzēto — atsevišķu dalībvalstu sabrukumu vai bankrotu, kā arī Eiropas banku sistēmas sabrukumu. Eiropa apliecināja vienotību un solidaritāti. Es runāju tieši par to bēdīgi slaveno nedēļas nogali, kad mums bija jāatrod 22 miljardi eiro, ko aizdot Ungārijai, kas bija grūtībās pēc tam, kad iepriekš 17 miljardi eiro bija piešķirti Ukrainai. Joprojām bažas rada situācija atsevišķās Baltijas valstīs un citas globālas problēmas, kas mums jārisina. Eiropa stājās pretī finanšu krīzei kopīgiem spēkiem. Tā organizēja Vašingtonas augstākā līmeņa sanāksmi, tā sasauca kopā G20 valstu vadītājus un 2. aprīlī Londonā tā organizēs augstākā līmeņa sanāksmi par globālās finanšu pārvaldības reformu. Eiropa vienotā balsī ir teikusi, ka tā vēlas uz uzņēmējdarbību balstītu kapitālismu, nevis spekulācijas, ka tā vēlas finanšu sistēmas reformu un to, lai jaunajām tirgus ekonomikas valstīm būtu citāda loma, un ka tā vēlas panākt ētisku kapitālismu. Eiropa vienotā balsī aizstāv savus principus. Dāmas un kungi, debates par ekonomisko krīzi bija sarežģītas. Tās bija sarežģītas divu iemeslu dēļ. Pirmkārt, finansiālā situācija katrā valstī ir atšķirīga, un, otrkārt, ir atšķirīga arī mūsu ekonomiskā kultūra un politiskā identitāte. Neskatoties uz to, galu galā visi piekrita, ka ir vajadzīgs koordinēts atbalsts aptuveni 1,5 % apmērā no IKP, kā ieteica Komisija. Es pilnībā saprotu, ka, iespējams, cilvēkus pārsteigs tas, ka dažos jautājumos pastāv domstarpības, vilcināšanās, neskaidrības un nesaskaņas. Tiem, kas vērtē Eiropas darbību, es vēlos atgādināt, ka Eiropas Savienības sastāvā ietilpst 27 valstis, un tas nav nemaz tik vienkārši visās 27 valstīs vienlaicīgi piemērot vienotu politiku, īpaši, ja tuvojas vēlēšanas, jo vēlēšanas notiek dažādos datumos, un Parlamentā, kas ir Eiropas demokrātijas templis, visi apzinās, ka vēlēšanu kampaņas tuvums neveicina konsensusa panākšanu. Neskatoties ne uz ko, Eiropa ir izstrādājusi vienotu politiku attiecībā uz finanšu krīzi, un tā ir izstrādājusi arī vienotu politiku attiecībā uz ekonomisko krīzi. Tobrīd mēs nezinājām, ka Gruzija un Krievija uzsāks karadarbību, un mēs arī nenojautām to, cik nopietna finanšu un vēlāk arī ekonomiskā krīze piemeklēs Eiropu. Bija arī Vidusjūras reģiona valstu savienības laiks. Es pieņemu, ka bija nepieciešams rīkoties saskaņoti un iziet uz kompromisiem, lai precizētu divas lietas. Pirmkārt, ja Eiropa nedarīs to, kas tai būtu jādara, lai panāktu mieru Tuvajos Austrumos, neviens cits mūsu vietā to nedarīs, jo neviena valsts pasaulē nav spējīga nodrošināt mieru starp Izraēlu un arābu valstīm. Eiropai ir jāpilda savi pienākumi, un tai ir jāiesaistās, lai novērstu nopietnu konfliktu starp arābu valstīm un pasaules lielvalsti — Amerikas Savienotajām Valstīm. Vidusjūras reģiona valstu savienība pastāvīgi risina dialogu starp Eiropu un Vidusjūras reģiona valstīm, to skaitā arābu valstīm. Šis dialogs ir vajadzīgs gan mums, gan arābu valstīm. Eiropai tas ir vajadzīgs tāpēc, lai tā vairs nebūtu tikai kreditors, lai tā veicinātu mieru un lai tā ne tikai maksātu, bet arī panāktu līdzsvarotu mieru, īpaši palestīniešu starpā, kuriem ir tiesības uz modernu, demokrātisku un drošu valsti, un Izraēlu, kurai ir tiesības uz drošību valstī, kas tiek uzskatīta par demokrātijas brīnumu. Runājot par Vidusjūras reģiona valstu savienību, bija jāpārliecina par to, ka Vidusjūras reģiona valstu savienība neapdraud Eiropas vienotību, gluži pretēji — tā to stiprinātu. Dāmas un kungi, visbeidzot mēs, eiropieši, varam lepoties ar to, ka Vidusjūras reģiona valstu savienības līdzpriekšsēdētāji ir Eiropas Savienības priekšsēdētājs un Ēģiptes prezidents, un ka tai ir pieci ģenerālsekretāra vietnieki, to skaitā gan Izraēlas, gan Palestīnas pilsoņi. Pirmo reizi arābu valstis ir piekritušas Izraēlas pilsoni pieņemt kā reģionālas organizācijas, piemēram, Vidusjūras reģiona valstu savienības, izpildvaras locekli, un tas ir vēsturisks sasniegums. Es vēlos izteikt atzinību kurš Marseļas samitā spīdoši risināja sarunas un panāca rezultātu, kuru, kā mēs domājām, nav iespējams panākt. Apmaiņā pret to Izraēla piekrita Arābu valstu līgas sadarbībai ar Vidusjūras reģiona valstu savienību. Šī savienība nekādā veidā neierobežos Čehijas un pēc tam Zviedrijas prezidentūras centienus nākotnē stiprināt attiecības ar Austrumu valstīm, kas Eiropai ir nepieciešamas. Tagad es vēlos runāt par enerģētiku un klimata pārmaiņām. Šajā jautājumā es izteikšos pavisam skaidri: bija jāizcīna smaga cīņa, un es esmu diezgan pārliecināts, ka katram šajā jautājumā būtu ko piebilst. Daži uzskata, ka rūpniecības nozarē ir noteiktas pārāk augstas prasības, savukārt citi domā, ka prasības ir pārāk zemas, daži uzskata, ka ir jārīkojas tā, bet citi — ka jārīkojas citādi. Galu galā Vācijas prezidentūra noteica 2008. gada nogali kā termiņu. Vācijas prezidentūra izvirzīja trīs uzdevumus — „trīskāršo 20” — un kopumā vienošanās, ko panāca Eiropadome, un ko, es ceru, Eiropas Parlaments rīt pieņems, atbilst jūsu izvirzītajiem mērķiem. Godīgi sakot, visām pusēm ir jāatgādina viņu pienākumi. Būtu neprāts šobrīd, kad Amerikas Savienoto Valstu jaunais prezidents izvirza ambiciozus ar vidi saistītus mērķus visietekmīgākajā valstī pasaulē, Eiropai atmest ar roku saviem izvirzītajiem mērķiem. Tas būtu bezatbildīgi, jo, ja Eiropai nebūtu izdevies vienoties par Komisijas pasākumu kopumu enerģētikas un klimata pārmaiņu jomā, mēs nevarētu prasīt, lai mūsu viedokli ņem vērā Indija, Ķīna, Brazīlija un citas pasaules valstis, kurām tagad ir jāuzņemas atbildība par ekoloģisko līdzsvaru pasaulē. Lai panāktu vēlamo rezultātu, mums bija jābūt uzstājīgiem un bija jābūt gataviem iziet uz kompromisu. Par ko ir runa? Es norādīju, ka mēs nekādā gadījumā neatkāptos no grafika vai no „trīskāršā 20” mērķa, taču visiem jāsaprot, ka tādas valstis kā, piemēram, jaunās Austrumeiropas dalībvalstis, kur smagā rūpniecība cieta pārejas laikā no komunistiskās sistēmas uz tirgus ekonomiku, piekrita atsaucei uz 2005. gadu, lai gan tām bija pamatots iemesls pieprasīt izmantot citu atsauces gadu, piemēram, 1990. gadu. Tas nebūtu nekāds pārsteigums, ņemot vērā to, ko šīs valstis ir piedzīvojušas un kam tās ir gājušas cauri. Es runāju vārdā, kurš sniedza pilnīgu, nenovērtējamu un efektīvu atbalstu šajā sarunu procesā. Es nevēlējos, lai proaktīva pieeja vides jomā tiktu īstenota uz sociālās politikas rēķina, kas pazudinātu šīs Eiropas Savienības jaunās dalībvalstis. Fundamentālistiem es vēlos teikt to, ka, manā skatījumā, nekad nav bijusi doma atbrīvot Poliju, Ungāriju un citas valstis no vides prasībām,, bet gan neizraisīt šajās valstīs sociālo spriedzi un nelikt tām izvēlēties starp vides aizsardzību un attīstību. Mēs piedāvājām jaunu attīstības veidu: ilgtspējīgu, „zaļu” attīstību, kas novērsīs cenu sprādzienu un attiecībā uz Polijas, Ungārijas un Austrumvalstu strādājošajiem neradīs tādas sekas, ko nepieļautu neviena demokrātiskā valsts pasaulē. Es arī vēlos piebilst, ka iepriekšējās vizītes laikā Parlamentā es uzmanīgi uzklausīju jūsu bažas. Daži no jums, un es to pilnībā saprotu, man teica: „Priekšsēdētāja kungs, jūs atteicāties no saviem mērķiem,, jo jūs pieņēmāt Padomes lēmuma vienprātību”. Es vienprātībai piekritu viena pavisam vienkārša iemesla dēļ — Eiropas izvēlēm vides jomā jābūt pārdomātām, nevis uzspiestām. Iedomājaties, cik gan vāja būtu tāda ar vairākuma balsīm panākta vienošanās, ja vairākas valstis tai nepiekristu? Cik uzticams būtu pasākumu kopums enerģētikas un klimata pārmaiņu jomā, ja to apstiprinātu vairākums, kad ikvienam ir skaidrs, ka tieši vienprātība ļaus sasniegt mūsu politiskos mērķus? Priekšsēdētāja kungs, Francijas prezidentūra centās rīkoties saskaņā ar diviem principiem. Pirmkārt, pasaulei ir vajadzīga spēcīga Eiropa, un, otrkārt, tikai vienota Eiropa var būt spēcīga. Protams, es esmu pārliecināts, ka tas nav nekāds jaunums, taču tas ir tiešām svarīgi. Turklāt daži no jums man atgādināja, ka šeit runa ir par koplēmuma procedūru, un es atzīšu, ka es to ņēmu vērā. Priekšsēdētāja kungs, sarunā ar saviem kolēģiem, valstu un valdību vadītājiem, es pilnīgi godīgi varu teikt, ka Parlamenta apņēmīgā līdzdalība, lai panāktu vienošanos par pasākumu kopumu enerģētikas un klimata pārmaiņu jomā, bija noteicošais, motivējošais faktors to valstu vai valdību vadītājiem, kuras bija mazāk ieinteresētas vienoties.. Jebkurā gadījumā šodien esmu šeit, lai apliecinātu, ka visu 27 valstu vai valdību vadītāji vienojās par pasākumu kopumu enerģētikas un klimata pārmaiņu jomā. Rīkojieties ar to pēc saviem ieskatiem. Un nobeigumā vēlos īsumā minēt vēl divas lietas. Runājot par migrācijas politiku, tas ir neiedomājami, ka Eiropā, kur lielākā daļa valstu ietilpst Šengenas zonā, kuras pamatideja ir brīva personu un preču aprite, nav izstrādāti vienotas imigrācijas politikas vienoti principi. Pie šī jautājuma ir strādāts, un jāatzīst, ka tas notika bez lieka skaļuma. Eiropas Parlaments ir ieguldījis lielu darbu, lai mierīgākā gaisotnē risinātu debates par imigrācijas politiku, kas valstu līmenī ne vienmēr ir ļoti veiksmīga attiecībā uz cieņu pret cilvēkiem, mieru, nosvērtību un atbildību. Tagad mums ir vienbalsīgs pamats vienotas imigrācijas politikas izveidei. Īsumā, runājot par aizsardzību, mēs ar Kancleri kundzi nākamajā gadā organizēsim NATO augstākā līmeņa sanāksmi Kēlā/Strasbūrā. Manuprāt, šajā jomā ir svarīgi, lai turpmāk 27 valstis saprastu, ka tā ir gan Eiropas, gan NATO drošības un aizsardzības politika, ka Eiropas drošības un aizsardzības politika papildina NATO drošības un aizsardzības politiku un ka tās nevajag pretstatīt vienu otrai. Nobeigumā jāatzīmē, ka pastāv arī institucionāla problēma. Pēc tam, kad Īrija referendumā nobalsoja pret Lisabonas līgumu, pēc Īrijas ministru prezidenta ielūguma mēs ar devāmies uz Dublinu, un, cilvēkiem par pārsteigumu, es toreiz teicu, ka vienīgais veids, kā izkļūt no radušās problēmas, ir vēlreiz runāt ar mūsu draugiem īriem. Šāds apgalvojums izraisīja debates par to, ka dot viņiem vēl vienu iespēju izteikties nozīmētu nerespektēt viņu viedokli. Kāda ir situācija šobrīd? Šodien Lisabonas līgumu ir ratificējušas 25 valstis. 26. valsts, Čehijas Republika, tikko pieņēma būtisku lēmumu, jo Konstitucionālā tiesa paziņoja, ka Lisabonas līgumu var ratificēt, un premjerministrs kungs drosmīgā un svarīgā paziņojumā norādīja, ka viņš vēlas ierosināt Lisabonas līguma ratificēšanu. Tātad paliek tikai īri. Šī vienošanās tika pieņemta vienbalsīgi. Tā ir ļoti vienkārša vienošanās. Galvenokārt tā paredz, ka, ja Lisabonas līgums stājas spēkā, katru dalībvalsti pārstāvēs viens komisārs. Es zinu, ka dažiem no jums tas šķiet pārspīlēti, tāpat kā dažām valstīm, kuras uzskata, ka Komisijas sastāvam ir jābūt mazākam, lai tā varētu strādāt efektīvāk. Taču es jums lūdzu padomāt par šādu jautājumu — ja mēs gribam, lai tiktu pieņemts Lisabonas līgums — un Eiropai ir vajadzīgas spēcīgas, ilgtspējīgas iestādes —, mēs to varam panākt tikai tad, ja Īrija atkārtoti rīko referendumu un atbalsta šo līgumu, un lai tā notiktu, ir vajadzīgas izmaiņas. Šīs izmaiņas ir Eiropadomes piedāvājums, lai katru dalībvalsti pārstāvētu viens komisārs. Otrs vienošanās punkts paredz, ka mēs esam uzņēmušies noteiktas politiskās saistības attiecībā uz Īrijas debašu atsevišķiem jautājumiem, piemēram, neitralitāti, nodokļu sistēmu un ģimenes jautājumiem. Vienoties par šīm politiskajām saistībām bija vienkārši, bet kur tad ir problēma? Pareizāk būtu atklāt visas kārtis. Problēma ir šo politisko saistību juridiskajā spēkā, jo Īrijā darbojas Konstitucionālā tiesa, un nav šaubu, ka kampaņa, kas aicina tautu noraidīt Lisabonas līgumu — un viņiem ir tādas tiesības — tiks izskatīta Īrijas Konstitucionālajā tiesā, lai noskaidrotu šo politisko saistību spēku. Prezidentūra piedāvā šādu kompromisu: Lisabonas līgums nav atkārtoti jāratificē valstīm, kuras to jau ir izdarījušas, un Lisabonas līgumā nedrīkst veikt izmaiņas. Manuprāt, būtu muļķīgi, risinot vienu problēmu, radīt 26 jaunas problēmas. Tas nu ir skaidrs. No otras puses, priekšsēdētāja kungs, nākamreiz, kad Eiropas Savienībai pievienosies vēl kāda valsts, kas, ja viss notiks kā plānots, 2010. vai 2011. gadā būs Horvātija, būs jāpieņem jauns līgums saistībā ar Eiropas paplašināšanos. Tāpēc mēs ierosinājām, ka tad, kad Eiropas Savienībai pievienosies vēl kāda valsts, un nevis pirms tam, mēs Līgumā par Horvātijas pievienošanos Eiropas Savienībai iekļausim vēl divus punktus. Pirmkārt, „īru protokolu” un, otrkārt, nosacījumu par Parlamenta deputātu skaitu. Eiropas vēlēšanas notiks saskaņā ar Nicas līgumu. Manuprāt, nav citas iespējas, jo saskaņā ar Lisabonas līgumu atsevišķām valstīm tika piešķirtas papildu deputātu vietas. Nākamās paplašināšanās gadījumā mēs varētu atrisināt arī šo problēmu. Pamatojoties uz to, Īrijas valdība pieņēma drosmīgu lēmumu organizēt atkārtotu referendumu par Lisabonas līgumu līdz 2009. gada beigām. Tas nozīmē, ka, ja viss atrisināsies, kā es to esmu iedomājies — taču lēmums ir jāpieņem Īrijas iedzīvotājiem — Lisabonas līgums stāsies spēkā tikai ar gada novēlošanos. Pēdējā pusgada laikā mēs esam centušies Eiropu padarīt vienotu, spēcīgu un panākt, lai tā rūpējas pati par sevi. Kāda ir spēcīga Eiropa? Spēcīga Eiropa domā, tā pastāv par saviem uzskatiem, tā spēj sniegt atbildes uz jautājumiem un tai piemīt izdoma. Spēcīga Eiropa neseko kāda pavadā, un tā noraida apgalvojumus, kas pamatojas tikai uz nepateikto, uz izvairīšanos no problēmām, un tā nepaļaujas uz to, ka laiks sadziedēs visas rētas. Un esmu pārliecināts, ka, ja mēs vilcināsimies, situācija kļūs arvien sarežģītāka. Dāmas un kungi, šis nebūt nebija vienkāršs jautājums. To bija grūti organizēt un par to diskutēt, un to būs grūti pieņemt gan Īrijai, gan citiem, taču Eiropa balstās uz kompromisu. Ja 27 dalībvalstīm neizdosies vienoties, Eiropas ideālam nav nozīmes. Eiropas ideāls paredz uzklausīt citu viedokli un sadarboties, un kopīgi risināt radušās problēmas. Nobeigumā es vēlos pateikties galvenokārt Eiropas Parlamentam. Es arī vēlos teikt, ka prezidentūrai bija ļoti viegli un patīkami sadarboties ar visām Parlamenta grupām, neatkarīgi no to politiskās piederības — labējie vai kreisie, liberāļi vai zaļie, suverenitātes vai federālisma piekritēji. Katrs savā veidā jūs visi esat apliecinājuši savu atbalstu Eiropai. Godīgi sakot, no prezidentūras viedokļa es varu apgalvot, ka Parlamentam ir bijusi noteicošā loma mērķu sasniegšanā. Es pat teiktu, ka ar Eiropas Parlamentu bija vieglāk runāt, sadarboties un risināt sarunas nekā ar citiem, kuru vārdus es neminēšu. Prezidentūras beigās konkrēti izsaka vienīgi pateicības vārdus, nevis sauc vārdā nepilnības. Es arī vēlos norādīt, ka mēs ar Komisijas priekšsēdētāju katrs savu pilnvaru ietvaros centāmies strādāt tandēmā, un jāatzīst, ka šī prezidentūra nebūtu paveikusi visu to, ko tā paveica, ja nebūtu bijis iespējas cieši sadarboties ar priekšsēdētāju kungu. Manuprāt, ir svarīgi to pateikt skaļi, jo tā tas ir, vismaz pēc manām domām. Visbeidzot, es vēlos pateikties arī valstu un valdību vadītājiem. Dāmas un kungi, mēs neveidosim Eiropu kā opozīciju dalībvalstīm, tas nu ir skaidrs. Neatkarīgi no tā, cik lielā mērā sevi uzskatāt par eiropieti, ir skaidrs, ka Eiropa nav tautu ienaidnieks un tautas nav Eiropas ienaidnieks. Lūk, ko es jums teikšu — mēs nekur tālu nebūtu tikuši, ja mēs nemēģinātu izprast katras demokrātiskās valsts problēmas. Nebūtu pareizi rīkoties aiz dalībvalstu ievēlēto pārstāvju mugurām, jo tas būtu pretrunā ar Eiropas ideālu, tas būtu fundamentālisms, un es pret to esmu cīnījies visu mūžu, pat pret fundamentālismu Eiropā, jo, dzirdot vārdu savienojumu „Eiropas fundamentālisms”, es nedzirdu vārdu „Eiropa”, bet dzirdu tikai vārdu „fundamentālisms”, un fundamentālisms nav nekas labs. Tā būtu vēsturiska kļūda censties veidot Eiropu opozīcijā tautām. Valdību vadītāji ir apņēmušies pildīt savus pienākumus, un dalībvalstis ir apņēmušās pildīt savējos. Nobeigumā es vēlos teikt, ka pēdējo sešu prezidentūras mēnešu laikā es personīgi esmu ļoti daudz ko iemācījies, un man šis darbs ļoti patika. Es saprotu, kāpēc Parlamenta deputāti savu darbu veic ar tādu aizrautību. Tas ir tāpēc, ka, ja tev ir iespēja sešus mēnešus veltīt tam, lai izprastu un risinātu 27 valstu problēmas, tu kļūsti tolerantāks, atvērtāks un saproti, ka Eiropa viennozīmīgi ir spožākā ideja, kas ir īstenota 20. gadsimtā, un ka šobrīd mums šī Eiropa ir vajadzīga vairāk nekā jebkad. Es centos Eiropu virzīt uz priekšu, bet tā vietā Eiropa mainīja mani. Es vēlos teikt vēl vienu lietu, par ko esmu pilnībā pārliecināts. Esmu pārliecināts, ka katram valsts un valdības vadītājam būtu vērtīgi kādu reizi uzņemties šo pienākumu, jo, pirmkārt, tas viņiem ļautu saprast, ka problēmas, ar ko saskaras attiecīgā valsts, nereti var tikt atrisinātas, tikai vienojoties ar kaimiņvalstīm. Viņi arī uzzinātu, ka, neskatoties uz atšķirībām, ir ļoti, ļoti daudz lietu, kas mums ir kopīgas, un viņi arī pārliecinātos par vienu ļoti būtisku lietu, proti, ir vieglāk, ja Eiropa sev izvirza lielus, nevis mazus mērķus. Visbeidzot es no visas sirds uzskatu, ka Eiropadomē, Eiropas Parlamentā un Eiropas Komisijā ir vieglāk īstenot lielus, nekā mazus projektus, jo maziem projektiem nav pietiekami liels impulss, lai pretotos nacionālajam ego. Ir vajadzīgi vērienīgi projekti, augsti mērķi un lieli plāni, jo tikai ar lieliem plāniem un augstiem mērķiem mēs varēsim stāties pretī valstu nacionālajam ego. Tāpēc es novēlu Eiropai nezaudēt mērķtiecību un pārliecību, ka tā ir vajadzīga pasaulei svarīgu lēmumu pieņemšanai! Ja mēs slēpsim galvu smiltīs, nākotnē saskarsimies ar problēmām. Problēmas ir jārisina uzreiz, un es nepiekrītu tam, ka Eiropas iestādes ierobežo lēmumu pieņemšanu. Lēmumu pieņemšanu ierobežo uzdrīkstēšanās un motivācijas trūkums — atkāpšanās no ideāliem. Lēmumu pieņemšanu nedrīkst atlikt līdz brīdim, kad tiks pieņemts Lisabonas līgums. Mēs to nedrīkstam atlikt uz rītdienu. Lēmumi ir jāpieņem nekavējoties, un es ļoti uzticos Čehijas prezidentūrai, ka tā veiksmīgi turpinās Francijas prezidentūras iesākto darbu. Galu galā Francijas prezidentūru ietekmēja situācija pasaulē, kas negatīvi atsaucās arī uz mūsu darba organizāciju, un, pilnīgi noteikti, manā varā nav tagad izvērtēt šīs prezidentūras darbu. Es tikai gribēju pastāstīt to, kā mēs nonācām šajā situācijā. Kad 8. augustā Gruzijā sākās krīze, mums bija tikai viens mērķis, proti, apturēt karadarbību un nepieļaut, ka atkārtojas situācija, kādu piedzīvoja Bosnija. Es nevēlos izklausīties pārāk bargs, taču, godīgi sakot, kad Bosnija, Eiropas valsts, nonāca konfliktsituācijā, Eiropa tai nepalīdzēja. Mūsu vietā rīkojās mūsu draugs un sabiedrotais — Amerikas Savienotās Valstis — un Eiropai bija jāseko šim paraugam. Francijas prezidentūra bija pārliecināta, ka Eiropai ir jāpilda savi pienākumi, un 12. augustā mēs sākām risināt sarunas par pamieru, un 12. septembrī tika noslēgta vienošanās par armijas izvešanu no valsts. Galu galā karš tika novērsts, militārie spēki atkāpās un, pateicoties visām Eiropas Savienības dalībvalstīm, Eiropa joprojām ir vienota. Tas nebija pašsaprotams secinājums, jo, ņemot vērā dažu dalībvalstu vēsturi, to valstu sāpīgā vēsture, kuras tik ilgus gadus dzīvoja aiz dzelzs priekškara, pazemotā, sašķeltā un sagrautā Eiropā, ir diezgan loģiski, ka atsevišķām valstīm ir atšķirīga attieksme pret mūsu kaimiņvalsti Krieviju, salīdzinot ar valstīm, kuras nekad nav dzīvojušas pakļautībā. Neskatoties uz to, Eiropa joprojām ir vienota, un Francijas prezidentūra un Eiropas Komisijas priekšsēdētājs darīja visu iespējamo, lai nepieļautu karadarbību. Krievijas armija 8. augustā atradās 40 km attālumā no Tbilisi, bet šodien gandrīz visi Krievijas armijas spēki ir izvesti no Gruzijas teritorijas, izņemot Osetiju un Abhāziju."@lv13 "Monsieur le Président, Mesdames et Messieurs les parlementaires européens, lorsque la France a commencé à exercer sa présidence, la situation en Europe était marquée par l'interruption du processus de ratification du traité de Lisbonne, à la suite du vote de nos amis irlandais rejetant ledit traité. L'Europe a répondu présente, sans pour autant s'engager dans une politique agressive à l'endroit de nos voisins russes. Ma conviction, c'est que nous n'avons pas d'avenir autre que de trouver, avec nos voisins, les conditions du développement économique, de la sécurité et de la paix en leur expliquant que, s'ils veulent compter dans le monde – et la Russie est un grand pays –, ils doivent respecter des valeurs, des pratiques et des comportements qui ne doivent plus être ceux qui étaient les leurs, à une autre époque, en Europe. Mais l'Europe a existé. Puis la crise financière est arrivée. La crise financière n'est pas née au mois d'août 2007, comme je l'entends dire parfois. Le mois d'août 2007 a marqué le début des ennuis. Mais la crise financière systémique que nous avons connue dans le monde a commencé lorsque les Américains ont pris la décision, qui s'est avérée gravissime, d'accepter la faillite de Lehman Brothers le 18 septembre 2008. C'est à partir de ce moment-là, et de ce moment-là seulement, que nous sommes rentrés dans une crise financière d'une ampleur inédite dans le monde. Nous avons essayé, avec le président Barroso, d'obtenir deux choses. La première, l'unité de l'Europe que nous avons construite progressivement: d'abord, en réunissant les quatre plus grands pays d'Europe, avec la Commission, avec la Banque centrale, avec le président de l'Eurogroupe; ensuite, en réunissant, pour la première fois depuis 2000, les pays de l'Eurogroupe, au niveau des chefs d'État et de gouvernement, et, enfin, en réunissant, au mois de septembre, l'ensemble des chefs d'État et de gouvernement, nous avons obtenu un plan de redressement des banques européennes porté par tous les États d'Europe, avec les difficultés que l'on connaît puisque la violence de la crise avait conduit certains pays à prendre des décisions anticipées – sans doute, d'ailleurs, ne pouvaient-ils faire autrement, je pense à nos amis irlandais, submergés par des attaques contre l'ensemble de leur système bancaire. À l'arrivée, un mois après, toute l'Europe était réunie autour du même plan de soutien aux banques, et nous avons essayé, avec le président Barroso, de faire en sorte que ce plan européen de soutien pour éviter l'explosion de notre système bancaire devienne le plan mondial, alors que les Américains passaient du plan Paulson I au plan Paulson II, pour arriver au plan Paulson III, qui n'est rien d'autre que l'inspiration du plan européen I. Je ne dis pas que les choses sont arrangées, je dis simplement que si les États d'Europe, la Commission, les institutions européennes, n'avaient pas pris, à l'époque, leurs responsabilités, Mesdames et Messieurs, nous nous serions trouvés face à un fait sans précédent, le collapse ou la faillite d'un certain nombre d'États membres, la destruction du système bancaire européen. L'Europe a manifesté son unité et sa solidarité. Je pense notamment à ce fameux week-end où il a fallu mobiliser 22 milliards d'euros de crédit pour la Hongrie, attaquée elle-même, à son tour, après qu'il a fallu mobiliser 17 milliards d'euros pour l'Ukraine et qu'aujourd'hui encore, nous devons nous occuper d'un certain nombre de pays baltes, sans compter les autres problèmes que nous avons à gérer dans le monde. Dans la crise financière, l'Europe a été unie, l'Europe a demandé le sommet de Washington, l'Europe a demandé le G20 et l'Europe organisera à Londres, le 2 avril prochain, le sommet de la réforme de la gouvernance mondiale. L'Europe a dit, d'une seule voix, qu'elle voulait d'un capitalisme d'entrepreneurs et non pas d'un capitalisme de spéculateurs, qu'elle voulait la réforme du système financier, qu'elle voulait une autre place pour les pays émergents, qu'elle voulait la moralisation du capitalisme; l'Europe a essayé de défendre, d'une seule voix, ses convictions. S'agissant de la crise économique, le débat n'a pas été simple, Mesdames et Messieurs les parlementaires. Il n'a pas été simple pour deux raisons. La première, c'est que la situation financière de nos pays n'est pas la même. La seconde, c'est que notre culture économique, notre identité politique, n'est pas la même; pourtant, à l'arrivée, tout le monde s'est retrouvé sur la nécessité d'une relance concertée aux environs d'un point et demi de PIB, comme l'a recommandé la Commission. On peut toujours, et je le comprends parfaitement, s'étonner des désaccords ici ou là, des hésitations, des incompréhensions ou des malentendus. Je voudrais rappeler à ceux qui regardent l'Europe que nous sommes 27 pays et que ce n'est pas facile de donner à ces 27 pays la même politique, au même moment, alors que chacun peut être pressé par des contraintes électorales – parce que nos élections n'ont pas lieu le même jour – et, devant cette Assemblée, temple de la démocratie européenne, chacun peut comprendre que la proximité d'une campagne électorale n'est pas un facteur déterminant pour obtenir le consensus. Eh bien, l'Europe, malgré tout, après avoir défini une politique commune dans la crise financière, a réussi à définir, tant bien que mal, une politique commune face à la crise économique. On n'imaginait pas à l'époque qu'une guerre éclaterait entre la Géorgie et la Russie et on n'imaginait pas, non plus, la violence de la crise financière, d'abord, de la crise économique ensuite, que l'Europe aurait à affronter. Il y a également eu le temps de l'Union pour la Méditerranée. J'assume, bien volontiers, qu'il a fallu concerter, qu'il a fallu faire des compromis, pour faire comprendre deux choses. Que si l'Europe ne prend pas sa part de la paix au Moyen-Orient, personne ne le fera à notre place. Il n'y a pas un seul pays au monde qui soit capable de favoriser la paix entre les Israéliens et le monde arabe. L'Europe doit jouer sa partition, l'Europe doit être présente pour éviter un tête-à-tête frontal entre le monde arabe, d'un côté, et la première puissance du monde, les États-Unis, de l'autre. Et l'Union pour la Méditerranée? C'est l'organisation d'un dialogue constant entre l'Europe et la Méditerranée, donc les pays arabes, dialogue dont nous avons besoin, dont les Arabes ont besoin, dont l'Europe a besoin pour que l'Europe cesse d'être uniquement un bailleur de fonds et que l'Europe ait des convictions politiques au service de la paix et que l'Europe ne se contente pas de payer, qu'elle demande également que la paix ait lieu, une paix équilibrée, notamment entre les Palestiniens, qui ont le droit à un État moderne, un État démocratique, un État sûr, et Israël, qui a le droit à la sécurité pour ce pays qui est un miracle de démocratie. S'agissant de l'Union pour la Méditerranée, il a fallu convaincre. Convaincre de quoi? Que l'Union pour la Méditerranée ne mettait pas en cause l'unité de l'Europe et qu'au contraire, elle la renforcerait. Et finalement, Mesdames et Messieurs, soyons fiers, nous les Européens, l'Union pour la Méditerranée est coprésidée par la Présidence européenne et par l'Égypte, elle compte cinq secrétaires généraux adjoints, dont un Israélien et un Palestinien. C'est la première fois que les pays arabes acceptent qu'un Israélien soit membre de l'exécutif d'une organisation régionale comme l'Union pour la Méditerranée, c'est un succès historique. Je voudrais rendre hommage à Bernard Kouchner qui, au sommet de Marseille, a négocié brillamment pour obtenir ce résultat absolument inespéré. En échange, les Israéliens ont accepté la participation de la Ligue arabe aux travaux de l'Union pour la Méditerranée, laquelle union ne fait nullement obstacle à ce que la Présidence tchèque, puis la Présidence suédoise développent, demain, les partenariats orientaux dont l'Europe a besoin. Et puis, il y a l'énergie-climat. Sur l'énergie-climat, que les choses soient claires. La bataille fut fameuse et je suis bien persuadé que chacun a des motifs d'insatisfaction. Pour les uns, on demande trop à l'industrie; pour les autres, on ne demande pas assez; pour les troisièmes, il fallait passer par ici, pour les autres par là-bas; à l'arrivée, la Présidence allemande avait fixé un calendrier avant la fin 2008. La Présidence allemande avait fixé trois objectifs: le triple 20. Et, au fond, l'accord que nous avons scellé au Conseil européen, qui, je l'espère, sera décidé par le Parlement européen demain, respecte les objectifs que vous vous étiez donnés. Je dois à la vérité de dire que chacun a dû être mis devant ses responsabilités. Il eût été insensé, au moment où un nouveau président des États-Unis d'Amérique fixait pour la première puissance du monde des objectifs ambitieux en matière de défense de l'environnement, que l'Europe renonçât aux siens. Irresponsable, car si l'Europe ne faisait pas son unité sur la paquet énergie-climat de la Commission, comment imaginer que l'Europe soit entendue des Indiens, des Chinois, des Brésiliens, de tous les pays du monde qui, maintenant, doivent prendre en charge les équilibres environnementaux de la planète. Pour y arriver, il a fallu convaincre et il a fallu trouver des voies de compromis. Quelles voies de compromis? J'avais indiqué que, jamais, nous ne renoncerions au calendrier et à l'objectif des trois 20. Mais chacun doit le comprendre ici. Des pays comme les nouveaux pays de l'Est rentrés dans l'Union, dont l'industrie lourde a été sacrifiée par le passage du système communiste au système de l'économie de marché, ont accepté que nous gardions la référence à l'année 2005 alors qu'il y avait des raisons, pour eux, de demander que soit retenue une autre référence, par exemple l'année 1990, ce qui n'eût pas été choquant compte tenu de ce qui s'est passé dans ces pays-là et de ce qu'ils ont subi. Je parle sous le contrôle du ministre Jean-Louis Borloo, qui a été un soutien total, constant et efficace dans cette négociation. J'ai voulu que le volontarisme en matière environnementale ne se fasse pas au détriment d'une politique sociale qui fasse exploser ces nouveaux adhérents de l'Union. Aux intégristes, je veux dire que la question, pour moi, n'a jamais été de ne pas imposer à la Pologne, à la Hongrie et aux autres des obligations environnementales, mais de ne pas mettre ces pays en situation d'explosion sociale et de ne jamais les mettre en situation de choisir entre la protection de l'environnement et la croissance. C'est une nouvelle croissance, une croissance durable, une croissance verte que nous leur avons proposée mais qui évite une explosion des prix ou des conséquences sur les ouvriers polonais, les ouvriers hongrois, les ouvriers de l'Est, qu'aucun pays démocratique au monde ne pourrait supporter. J'ajoute, enfin, que j'ai bien entendu vos inquiétudes lors de ma dernière venue au Parlement. Certains d'entre vous – et je les comprends – m'ont dit: "Vous avez renoncé à vos objectifs, Monsieur le Président, puisque vous avez accepté l'unanimité pour la décision au Conseil". J'ai accepté l'unanimité pour une raison simple, c'est que le choix environnemental que fait l'Europe ne doit pas être un choix subi, il doit être un choix revendiqué. Imaginez la faiblesse d'un accord obtenu à la majorité, avec une partie des pays qui n'auraient pas adhéré au pacte! Quelle aurait été la crédibilité du paquet énergie-climat ratifié à la majorité alors que chacun voit bien que c'est l'unanimité qui était la garantie du respect de nos engagements politiques? La Présidence française, Monsieur le Président, a essayé d'organiser toute son action autour de deux convictions: le monde a besoin d'une Europe forte, première conviction; deuxième conviction, il ne peut pas y avoir d'Europe forte si l'Europe est désunie. Naturellement, j'imagine que ces idées ne sont pas originales, elles n'en sont pas moins nécessaires. J'ajoute qu'un certain nombre d'entre vous m'ont rappelé qu'il s'agissait de la codécision et je veux dire que je m'en suis servi. Dans les discussions avec mes collègues chefs d'État et de gouvernement, je dois à la vérité de dire, Monsieur le Président, que la présence vigilante d'un Parlement déterminé à obtenir un accord sur le paquet énergie-climat a été un puissant facteur de mobilisation pour les chefs de gouvernement ou les chefs d'État qui avaient moins envie d'aboutir que d'autres. En tout cas, aujourd'hui, je vous apporte – vous en ferez ce que vous voudrez – l'accord unanime des vingt-sept chefs d'État sur le paquet énergie-climat. Je terminerai par deux points que j'évoquerai rapidement. La politique migratoire: comment imaginer qu'une Europe – dont la plupart des pays sont dans l'espace de Schengen, qui pose comme postulat la libre circulation des personnes et des biens – puisse continuer sans se doter de principes communs pour élaborer une politique d'immigration commune? Ce travail a été fait et je dois le dire, il a été fait sans outrance. Et vous, au Parlement européen, vous avez beaucoup contribué à apaiser un débat sur les politiques d'immigration qui, sur le plan national, ne donnent pas toujours l'exemple du respect des personnes, du calme, de la pondération et de l'esprit de responsabilité. Nous avons maintenant les bases d'une politique d'immigration commune, à l'unanimité. Juste un mot sur la défense. J'aurai l'occasion, l'année prochaine, avec la chancelière Merkel, d'organiser le sommet de l'OTAN Kehl-Strasbourg, et je crois que ce qui est important dans ce que nous avons décidé, c'est que, désormais, les vingt-sept comprennent que c'est la politique de sécurité et de défense de l'Europe et de l'OTAN, que la politique de défense et de sécurité de l'Europe est complémentaire de celle de l'OTAN et qu'il n'y a pas lieu d'opposer l'une à l'autre. Enfin, le problème institutionnel. Lorsque le vote "non" est intervenu en Irlande, je me suis rendu à Dublin avec Bernard Kouchner, à l'invitation de Brian Cowen, le premier ministre irlandais, et j'ai indiqué, même si ça a choqué à l'époque, que la seule façon de sortir du problème, c'était que nos amis irlandais soient à nouveau consultés. Cette déclaration a provoqué débat, comme s'il n'était pas respectueux d'un peuple que de demander que ce peuple puisse à nouveau se prononcer! Quelle est la situation aujourd'hui? Aujourd'hui, vingt-cinq pays ont quasiment terminé le processus de ratification de Lisbonne. Le vingt-sixième, la Tchéquie, vient de prendre une décision importante, puisque la Cour constitutionnelle a indiqué que le processus de ratification de Lisbonne pouvait avoir lieu, et le premier ministre Topolanek, dans une déclaration courageuse et responsable, a indiqué que son ambition était de proposer la ratification du traité de Lisbonne. Reste donc le cas irlandais. Voilà l'accord que nous avons trouvé à l'unanimité. Cet accord est très simple. Il consiste, premièrement, à garantir à chaque État membre, si le traité de Lisbonne entre dans les faits, un commissaire par État membre. Je sais que c'est un effort pour un certain nombre d'entre vous, comme c'est un effort pour un certain nombre de gouvernements qui croyaient à la nécessité d'une Commission plus restreinte pour être plus efficace. J'en appelle cependant à la réflexion de chacun d'entre vous. Si l'on veut Lisbonne – et l'Europe a besoin d'institutions fortes et durables – on ne peut l'avoir que si nos amis irlandais votent et disent oui. Pour qu'ils disent oui, il faut un fait nouveau. Ce fait nouveau, le Conseil européen propose qu'il s'agisse d'un commissaire par État membre. Deuxième élément. Nous avons pris un certain nombre d'engagements politiques tenant à la spécificité du débat irlandais, la neutralité, la fiscalité, la famille. Ces engagements politiques n'ont pas posé de problème à prendre. Quel est le problème? Il vaut mieux que tout soit mis sur la table. Le problème, c'est la force juridique de ces engagements politiques. Car en Irlande, il existe une Cour constitutionnelle et personne ne doute que les partisans du non – et c'est leur droit – saisiront la Cour constitutionnelle irlandaise pour demander la force des engagements politiques qui ont été pris. Voilà le compromis que la Présidence a proposé: pas de reratification du traité de Lisbonne par tous ceux qui l'ont fait, pas de modification du traité de Lisbonne. On n'a pas intérêt, me semble-t-il, à résoudre un problème pour en créer vingt-six autres! La chose est claire. En revanche, au moment du prochain élargissement de l'Europe, vraisemblablement la Croatie, vraisemblablement en 2010 ou en 2011 – si les choses vont comme elles doivent aller –, à ce moment-là, Monsieur le Président, il faudra un nouveau traité pour élargir l'Europe au nouvel entrant. Nous avons donc proposé qu'au moment de l'élargissement de l'Europe, et à ce moment seulement, nous rajoutions au traité d'adhésion de la Croatie deux éléments: premier élément, le protocole dit "irlandais" et, deuxième élément, la question du nombre de parlementaires. Les élections européennes auront lieu sur la base du traité de Nice – je ne vois pas comment on pourrait faire autrement. Or, un certain nombre d'États se sont vu octroyer, dans le cadre de Lisbonne, plus de parlementaires. On pourrait également régler, à l'occasion du premier élargissement, ce problème. Sur cette base, le gouvernement irlandais, courageusement, s'est engagé à consulter à nouveau les Irlandais sur le traité de Lisbonne, avant la fin de l'année 2009. Ce qui veut donc dire que, si les choses se passaient comme je souhaite qu'elles se passent – mais c'est aux Irlandais d'en décider –, le traité de Lisbonne entrerait dans les faits avec une année de retard seulement. Nous avons essayé de faire en sorte, tout au long de ces six mois, que l'Europe soit unie et que l'Europe soit forte, qu'elle pense par elle-même. Qu'est-ce que c'est qu'une Europe forte? C'est une Europe qui pense, qui a des convictions, qui a ses réponses et qui imagine. C'est une Europe qui ne se contente pas de suivre, c'est une Europe qui refuse un consensus fondé uniquement sur le non-dit, sur l'évacuation des problèmes et sur le temps censé tout arranger, alors que ma conviction, c'est que plus on attend, plus on complique. Mesdames et Messieurs, là aussi, ce ne fut pas simple à discuter, ce ne fut pas aisé à organiser, ce ne fut pas non plus, ni pour les Irlandais, ni pour les autres, quelque chose de facile mais l'esprit européen, c'est d'abord un esprit de compromis. Si, à vingt-sept, on n'est pas capable de faire de compromis, ce n'est pas la peine d'avoir un idéal européen. L'idéal européen, c'est d'écouter l'autre et d'essayer ensemble de trouver les voies communes pour surmonter les problèmes. Enfin, je voudrais terminer en adressant mes remerciements d'abord au Parlement européen. Je voudrais d'ailleurs vous dire que ce fut pour la Présidence très facile, très agréable et très utile d'entretenir des contacts nombreux avec la totalité des groupes de votre Assemblée, quel que soit leur engagement politique, droite ou gauche, libéraux ou verts, souverainistes ou fédéralistes. Tous, vous avez montré une volonté de faire progresser, à votre manière, l'Europe. Je dois à la vérité de dire que pour la Présidence, le Parlement a été un élément décisif pour obtenir, Monsieur le Président, des résultats. Je voudrais même dire que ça a été plus facile de discuter, de travailler, de négocier avec le Parlement européen qu'avec – je ne rentre pas dans les détails – tel ou tel autre interlocuteur. À la fin d'une Présidence, on précise ses compliments, on n'adresse pas ses regrets. Je voudrais également dire qu'avec le président de la Commission, et que justice lui soit rendue, nous avons essayé de faire un tandem, chacun conscient de ses responsabilités, et jamais nous n'aurions pu obtenir les résultats que la Présidence a obtenus sans le travail, main dans la main, avec le président Barroso. Je tiens à le dire parce que c'est la vérité, en tout cas, telle que je l'ai vécue. Enfin, je voudrais remercier les chefs d'État et de gouvernement. Mesdames et Messieurs, on ne construira pas l'Europe contre les États. C'est une évidence. Aussi Européens que vous le soyez, l'Europe n'est pas l'ennemie des nations et les nations ne sont pas les ennemies de l'Europe. Je veux vous dire une chose, si nous n'avions pas cherché à comprendre les problèmes de chaque gouvernement démocratique, on n'y serait pas arrivé. Vouloir passer par-dessus la tête de ceux qui sont élus dans leur pays, c'est une erreur. Ça ne s'appelle pas un idéal européen, ça s'appelle un intégrisme, et les intégrismes, je les ai toujours combattus dans ma vie, même l'intégrisme européen. Parce que dans l'intégrisme européen, j'oublie le mot Europe et j'entends le mot intégrisme, et jamais l'intégrisme n'est de bon conseil. Vouloir construire l'Europe contre les nations serait une erreur historique. Chaque chef de gouvernement a pris ses responsabilités, chaque nation les a assumées. Enfin, je voudrais vous dire, à titre personnel, que cette Présidence de six mois m'a beaucoup appris et que j'ai beaucoup aimé ce travail. Je comprends que les parlementaires européens soient passionnés par ce qu'ils font. Parce que lorsque l'on a la chance, pendant six mois, de connaître et d'avoir à trancher des problèmes de vingt-sept pays, on gagne en tolérance, on gagne en ouverture d'esprit et on comprend que l'Europe, c'est sans doute la plus belle idée qui ait été inventée au 20e siècle et que cette Europe on en a plus que jamais besoin. J'ai essayé de faire bouger l'Europe, mais l'Europe m'a changé! Je veux dire une chose parce que je le pense profondément. Je crois vraiment que chaque chef d'État et de gouvernement gagnerait à exercer de temps à autre cette responsabilité. D'abord parce qu'il comprendrait que les problèmes qu'il connaît dans son pays ne peuvent bien souvent trouver de solution qu'en accord avec nos voisins. Il comprendrait qu'au-delà de ce qui nous différencie, il y a tellement de choses qui nous rapprochent, et il comprendrait surtout quelque chose de plus important: c'est que c'est plus facile pour l'Europe d'avoir de grandes ambitions que de toutes petites ambitions. La dernière chose que je crois au plus profond de moi-même, c'est qu'au Conseil européen, au Parlement européen, à la Commission européenne, il est plus facile de faire aboutir des grands projets que des petits projets, parce que les petits projets n'ont pas le souffle ni la force nécessaires pour faire reculer les égoïsmes nationaux. Les grands projets, les grandes ambitions, les grandes idées, au nom de ces grandes idées et de ces grandes ambitions, on peut surmonter les égoïsmes nationaux. Alors que l'Europe reste ambitieuse et que l'Europe comprenne que le monde a besoin qu'elle prenne des décisions! Quand on met la poussière sous le tapis, on se prépare des lendemains difficiles. Les problèmes, il faut les régler tout de suite et maintenant, et ce n'est pas vrai que les institutions européennes empêchent la prise de décisions. Ce qui empêche la prise de décisions, c'est le manque de courage, le manque de volontarisme, c'est l'affadissement d'un idéal. Les décisions, on ne doit pas attendre Lisbonne! On ne doit pas attendre demain, on doit les prendre maintenant et je fais toute confiance à la Présidence tchèque pour assumer le continuum de la Présidence française. Finalement, cette Présidence s'est déroulée au rythme d'événements internationaux qui ont bouleversé l'organisation de nos travaux. Ce n'est certainement pas à moi de faire un bilan. Je voudrais simplement vous dire comment nous avons affronté ces différentes épreuves. Quand, au mois d'août, le 8 août, s'est présentée la crise géorgienne, nous avons eu à l'esprit une obsession: arrêter la guerre et ne pas tomber dans ce qui s'était passé au moment de la Bosnie. Franchement, sans porter de jugement cruel, quand le conflit s'est déroulé en Bosnie - nous sommes en Europe -, l'Europe a été absente. Ce sont les États-Unis, nos alliés, nos amis, qui ont pris leurs responsabilités et l'Europe qui a dû suivre. L'obsession qui a été celle de la Présidence, c'est que l'Europe prenne ses responsabilités et, en ce mois d'août, nous avons d'abord négocié le cessez-le-feu, le 12 août, puis un accord de retrait, le 12 septembre. Finalement, la guerre fut évitée, le retrait fut engagé et, par-dessus tout – et hommage en soit rendu à tous les pays membres de l'Union –, l'Europe est restée unie. Ce n'était pas si évident car, compte tenu de l'histoire de nos différents pays, une histoire douloureuse pour ceux des Européens qui ont vécu tant de décennies derrière le rideau de fer, dans une Europe humiliée, dans une Europe divisée, dans une Europe martyrisée, il est normal que certains pays aient une sensibilité, à l'endroit de nos voisins russes, différente de ceux qui n'ont connu que la liberté. Malgré cela, l'Europe est restée unie, la Présidence, avec le président de la Commission européenne, a tout fait pour éviter l'engrenage de la guerre. Le 8 août, les forces russes étaient à 40 km de Tbilissi; aujourd'hui, la quasi-totalité des forces russes ont évacué le territoire de la Géorgie, hors Ossétie et Abkhazie."@mt15 "Mijnheer de Voorzitter, dames en heren Europarlementariërs, aan het begin van het Franse voorzitterschap stond Europa in het teken van de onderbreking van het ratificatieproces van het verdrag van Lissabon volgend op de verwerping per referendum van dat verdrag door onze Ierse vrienden. Europa heeft een duidelijk antwoord gegeven zonder daarmee een agressieve politiek te ontplooien naar onze Russische buren. Naar mijn overtuiging ligt de enig mogelijke toekomst in het samen met onze buren zoeken naar de optimale omstandigheden waaronder economie, vrede en veiligheid zich kunnen ontwikkelen. We moeten onze buren hierbij voorhouden dat waarden, handelswijzen en praktijken uit het verleden niet meer kunnen worden gehanteerd door een land, een groot land, dat mee wil tellen in de wereld. Europa was aanwezig. Hierna kwam de financiële crisis. En dat is geen crisis die ontstaan is in augustus 2007 zoals ik soms hoor zeggen. Augustus 2007 tekent het begin van de zorgen. Maar de financiële crisis die we over de hele wereld hebben leren kennen en die het hele financiële systeem heeft aangetast, is pas losgebarsten nadat de Amerikanen op 18 september het achteraf als rampzalig te bestempelen besluit hebben genomen om Lehman Brothers failliet te laten gaan. Pas vanaf dat moment hebben wij ons gesteld gezien voor een financiële crisis zoals de wereld die nog niet gekend had. Samen met voorzitter Barroso hebben wij geprobeerd twee dingen voor elkaar te krijgen. Ten eerste een Europa dat zich als eenheid presenteert. Dat is een proces geweest in stappen. Om te beginnen zijn de vier grootste landen van Europa, de Commissie, de Europese Centrale Bank en de voorzitter van de Eurogroep bij elkaar gekomen. Daarna zijn voor het eerst sinds 2000 de landen van de Eurogroep, vertegenwoordigd op het niveau van staatshoofden en regeringsleiders, bijeen gekomen. En ten slotte zijn in september alle staatshoofden en regeringsleiders van de Europese Unie bijeen gekomen en is een plan gepresenteerd voor het herstel van de Europese banken. Dit plan wordt gedragen door alle lidstaten. De hevigheid van de financiële crisis immers had enkele landen toen al gedwongen tot het nemen van maatregelen, ik denk hierbij aan onze vrienden uit Ierland, een land waarvan het bancaire systeem onder de speculatieve aanvallen dreigde te bezwijken. Een maand later had heel Europa zich geschaard rond hetzelfde plan ter ondersteuning van de banken. Samen met voorzitter Barroso hebben we geprobeerd dit Europese ondersteuningsplan ter voorkoming van het uiteenvallen van ons bancaire systeem te introduceren als mondiaal ondersteuningsplan. Ondertussen ging men in Amerika over van plan Paulson I naar plan Paulson II om uit te komen bij plan Paulson III, dat overduidelijk geïnspireerd is door het Europese plan I. Ik zeg hier niet dat de zaken geregeld zijn. Wat ik zeggen wil, dames en heren, is dat wanneer de lidstaten van de Europese Unie, de Commissie en de Europese instellingen op dat moment niet hun gezamenlijke verantwoordelijkheid hadden genomen, wij ons gesteld hadden gezien voor een situatie zonder precedent, de ineenstorting of het failliet van een aantal lidstaten en de vernietiging van het Europese bancaire systeem. Europa heeft zijn eenheid en solidariteit getoond. Ik moet hierbij vooral denken aan het befaamde weekeinde waarin 22 miljard euro krediet moest worden vrijgemaakt voor Hongarije, het volgende slachtoffer van een speculatieve aanval nadat al 17 miljard euro was vrijgemaakt voor Oekraïne. En nu gaat onze aandacht, naast de andere problemen die wij in de wereld het hoofd moeten bieden, uit naar een aantal Baltische landen. Tijdens de financiële crisis heeft Europa zich als eenheid gepresenteerd. Europa heeft verzocht om de top in Washington. Europa heeft verzocht om de G20 en op 2 april zal Europa organisator zijn van de top in Londen over hervorming van het mondiale financiële beheer. Europa heeft zich eensgezind uitgesproken voor een kapitalisme van ondernemers en niet voor een kapitalisme van speculanten. Europa heeft zich uitgesproken voor een hervorming van het financiële systeem, een andere positie voor opkomende landen en een kapitalisme dat is gestoeld op morele uitgangspunten. Europa is met één stem opgekomen voor haar overtuigingen. Het debat over de economische crisis is niet eenvoudig geweest dames en heren parlementariërs. Hiervoor zijn twee redenen. Ten eerste verschilt de financiële situatie tussen de verschillende lidstaten. Ten tweede verschillen zowel onze economische cultuur als onze politieke identiteit en toch hebben wij ons uiteindelijk gezamenlijk uitgesproken voor een noodzakelijke stimulering van de economie van ongeveer anderhalf procentpunt van het bbp, zoals aanbevolen door de Commissie. Men kan zich, en dat begrijp ik heel goed, verbazen over onenigheid hier en daar, over aarzelingen, onbegrip en misverstanden. Maar ik zou de beschouwer van Europa willen voorhouden dat het hier gaat om 27 landen en dat het vinden van hetzelfde beleid op hetzelfde moment voor 27 landen geen eenvoudige zaak is. Elk van de landen kan onder druk van komende verkiezingen, want verkiezingen in Europa vinden niet allen op dezelfde dag plaats, een andere koers willen varen. En voor dit Huis, de tempel van de Europese democratie, is het geen nieuws dat de nabijheid van verkiezingen geen stimulerende factor is bij het zoeken naar een consensus. En toch, ondanks alles is Europa er, na het vaststellen van een gemeenschappelijk beleid ten overstaan van de financiële crisis, ook in geslaagd een min of meer gemeenschappelijk beleid vast te stellen ten overstaan van de economische crisis. Men kon toen niet bevroeden dat er tussen Georgië en Rusland een oorlog zou uitbreken en evenmin kon men zich de hevigheid voorstellen van wat begon als een financiële crisis en werd tot een economische crisis waaraan Europa het hoofd moest bieden. Dan was er in dit half jaar de Unie voor het Middellandse-Zeegebied. Ik aanvaard van harte het overleg en de compromissen die nodig zijn geweest om twee dingen duidelijk voor het voetlicht te krijgen. Om te beginnen is het zo dat wanneer Europa geen aandeel neemt in vredesonderhandelingen voor het Midden-Oosten, niemand dat zal doen in zijn plaats. Er bestaat geen land op de wereld dat zonder de hulp van andere landen vrede tot stand kan brengen tussen Israël en de Arabische wereld. Europa moet zijn rol waarnemen. Europa moet zijn plaats opeisen om te voorkomen dat er een frontale botsing plaatsvindt tussen de Arabische wereld enerzijds en de grootste wereldmacht, de Verenigde Staten, anderzijds. En de Unie voor het Middellandse-Zeegebied? De Unie voor het Middellandse-Zeegebied staat garant voor een constante dialoog tussen Europa en het Middellandse-Zeegebied, waaronder dus de Arabische landen. Een dialoog waaraan zowel wij als de Arabische landen behoefte hebben. Een dialoog waaraan Europa behoefte heeft als het meer wil zijn dan een geldschieter en waarin Europa de ruimte krijgt haar politieke overtuigingen ten dienst te stellen van de vrede. Een dialoog waar Europa geen genoegen neemt met betalen alleen, maar ook vraagt om een evenwichtige vrede, en dan met name tussen de Palestijnen, die het recht hebben op een moderne, democratische en onbetwiste staat en Israël, een land dat een wonder van democratie is en dat recht heeft op haar veiligheid. Als het gaat om de Unie voor het Middellandse-Zeegebied hebben we overtuigend moeten optreden. Welke zorg hebben we moeten wegnemen? De zorg dat de Unie voor het Middellandse-Zeegebied een bedreiging zou vormen voor de eenheid van Europa. Het is integendeel zo dat de Unie voor het Middellandse-Zeegebied de eenheid van Europa versterkt. Laat ons Europeanen tenslotte trots zijn, dames en heren; de Unie voor het Middellandse-Zeegebied wordt gezamenlijk voorgezeten door het voorzitterschap van de Europese Unie en Egypte, de Unie voor het Middellandse-Zeegebied telt vijf secretarissen-generaal waaronder een Palestijn en een Israëliër. Het is de eerste keer dat de Arabische landen een Israëliër accepteren in het uitvoerend comité van een regionale organisatie als de Unie voor het Middellandse-Zeegebied. Dat is een historisch succes. Een eerbetoon is op zijn plaats aan Bernard Kouchner die op de top van Marseille met een briljant optreden in de onderhandelingen is gekomen tot dit absoluut niet verwachte resultaat. In ruil hebben de Israëliërs de deelname geaccepteerd van de Arabische Liga aan de activiteiten van de Unie voor het Middellandse-Zeegebied. Overigens staat de Unie voor het Middellandse-Zeegebied op geen enkele manier in de weg dat het Tsjechische voorzitterschap en daarna het Zweedse voorzitterschap vanaf morgen doorgaat met de ontwikkeling van de oostelijke partnerschappen waaraan Europa behoefte heeft. En dan is er de kwestie van energie en klimaatverandering. Laat hierover duidelijkheid bestaan. De strijd was op dit gebied gedenkwaardig en ik ben er goed van doordrongen dat er voor alle betrokkenen reden bestaat voor ontevredenheid. Voor de een wordt de industrie overvraagd, voor de ander worden aan de industrie te weinig offers gevraagd, voor weer anderen had men deze weg moeten gaan, voor nog weer anderen die weg. Het Duitse voorzitterschap heeft uiteindelijk een deadline vastgesteld voor het einde van 2008. Het Duitse voorzitterschap heeft drie doelen geformuleerd: de “3 x 20”. Het akkoord dat gesloten is binnen de Europese Raad en dat morgen zal worden behandeld door het Europese Parlement is in wezen een akkoord dat tegemoet komt aan de doelstellingen die u zichzelf hebt gesteld. De waarheid gebiedt te zeggen dat alle partijen op hun verantwoordelijkheid moesten worden gewezen. Het zou absurd zijn dat op het moment dat de nieuw gekozen president van de Verenigde Staten ambitieuze doelstellingen vaststelt op het gebied van milieubescherming, Europa zijn eigen doelstellingen op dit gebied zou opgeven. Onverantwoord bovendien, want als Europa zich niet zou verenigen achter het energie-klimaatpakket van de Commissie, hoe moeten wij dan verlangen dat Europa gehoord wordt door landen als India, China, Brazilië, door alle landen die zich nu op hun beurt moeten ontfermen over de bescherming van het klimaat van onze planeet? Om tot een resultaat te komen hebben we moeten overtuigen en hebben we compromissen moeten zoeken. Wat voor compromissen? Ik heb aangegeven dat we nooit hebben overwogen de 3 x 20-doelstelling op te geven. Maar iedereen hier moet zich realiseren dat landen zoals de nieuwe oostelijke lidstaten, waar de zware industrie is geofferd tijdens de overgang van het communistische systeem naar de markteconomie, het jaar 2005 hebben aanvaard als referentiejaar waar voor hen alle reden bestond te vragen om een ander referentiepunt in de tijd, bijvoorbeeld het jaar 1990, wat niet onredelijk zou zijn geweest als men rekening houdt met wat er is gebeurd in die landen en wat zij hebben ondergaan. In wat ik hierover zeg, sta ik onder toezicht van minister Jean-Luis Borloo, die tijdens deze onderhandelingen een steun en toeverlaat is geweest, doeltreffend en altijd paraat. Ik heb nooit gewild dat vastberadenheid op milieugebied zou leiden tot een sociale politiek die explosief zou blijken voor deze nieuwe lidstaten van de Europese Unie. Ik zou de fundamentalisten op dit gebied willen zeggen dat het nooit mijn voornemen is geweest om geen verplichtingen op te leggen aan Polen, Hongarije en andere landen, maar dat het mijn voornemen is geweest om deze landen niet in een explosieve sociale situatie te manoeuvreren en ze te behoeden voor een keuze tussen groei en bescherming van het milieu. Het is een nieuw soort groei, een duurzame groei, een groene groei die wij hen hebben voorgesteld. Een groei waarbij een explosie van de prijzen wordt vermeden en waarbij Poolse, Hongaarse of andere arbeiders uit de voormalige Oostbloklanden consequenties bespaard blijven die voor geen enkel democratisch land ter wereld dragelijk zouden zijn. Ten slotte wil ik zeggen dat ik bij mijn laatste komst naar dit Parlement goed naar uw zorgen heb geluisterd. Sommigen onder u, en dat is begrijpelijk, hebben me toegevoegd: “U hebt uw doelstellingen opgegeven, meneer de president, want u hebt geaccepteerd dat het besluit in de Raad unaniem genomen wordt”. Ik heb deze unanimiteit aanvaard om de eenvoudige reden dat Europa’s keuze voor het milieu geen opgelegde keuze moet zijn maar een keuze uit overtuiging. Stelt u zich de zwakte voor van een akkoord dat was aangenomen met een meerderheid, maar waaraan een groep landen zich niet gebonden voelde. Wat zou de geloofwaardigheid zijn van een energie-klimaatpakket dat is geratificeerd door een meerderheid terwijl iedereen zal inzien dat juist unanimiteit de garantie biedt voor het nakomen van onze politieke toezeggingen? Het Franse voorzitterschap, mijnheer de Voorzitter, heeft geprobeerd in al haar initiatieven twee overtuigingen te laten doorklinken. Ten eerste de overtuiging dat de wereld behoefte heeft aan een sterk Europa. Ten tweede de overtuiging dat een verdeeld Europa nooit een sterk Europa kan zijn. Deze ideeën zijn natuurlijk weinig oorspronkelijk, maar daarom zijn zij niet minder dwingend. Ik wil hieraan toevoegen dat een aantal van u mij heeft voorgehouden dat het hier gaat om een medebeslissingsprocedure, en dat ik daar ook gebruik van heb gemaakt. In de discussie met mijn mede-staatshoofden en regeringsleiders moet ik zeggen, mijnheer de Voorzitter, dat de wakende aanwezigheid van een Parlement dat erop gebrand was te komen tot een akkoord over het energie-klimaatpakket een machtige factor is geweest in het doen bewegen van de respectieve staatshoofden en regeringsleiders, ook hen die minder dan de anderen geneigd waren tot het bereiken van een resultaat. Ik presenteer u vandaag, en doet u er mee wat u goeddunkt, een unaniem akkoord van de 27 staatshoofden en regeringsleiders over het energie-klimaatpakket. Ik wil besluiten met twee punten die ik snel zal aanhalen. Ten eerste het immigratiebeleid. Hoe kan Europa, waarvan het merendeel der landen zich binnen de Schengen-ruimte voor vrij verkeer van personen en goederen bevindt, doorgaan zonder gemeenschappelijke principes als basis voor een gemeenschappelijk immigratiebeleid? Deze gemeenschappelijke principes zijn opgesteld en zonder veel ophef, mag ik daaraan toevoegen. U hebt als Europees Parlement sterk bijgedragen aan het beschaafd houden van een debat over immigratiebeleid dat op nationaal niveau niet altijd een lichtend voorbeeld is van respect voor personen, van kalmte, van beheersing en een geest van verantwoordelijkheid. Wij hebben nu unaniem ingestemd met de grondbeginselen voor een gemeenschappelijk immigratiebeleid. Dan ten tweede nog een paar woorden over defensie. Volgend jaar zal ik, samen met Bondskanselier Merkel, in de gelegenheid zijn om de NAVO-top Kehl-Straatsburg te organiseren. Wat in dit kader onze belangrijkste vordering is geweest, is dat de 27 landen voortaan inzien dat het gaat om een veiligheids- en defensiebeleid van Europa mét de NAVO, dat het hier gaat om een complementaire politiek en dat Europa op het gebied van veiligheids- en defensiebeleid nooit tegenover de NAVO kan komen te staan. En dan tenslotte het institutionele probleem. Na de “nee”-stem van Ierland tegen het Verdrag van Lissabon, ben ik op uitnodiging van de premier van Ierland, Brian Cowen, met Bernard Kouchner naar Dublin gegaan en heb ik erop gewezen, wat indertijd als een schok werd ervaren, dat de enige manier om dit probleem op te lossen, is om onze Ierse vrienden opnieuw naar hun mening te vragen. Deze verklaring heeft een waar debat teweeg gebracht. Alsof het niet van respect zou getuigen om een volk te vragen zich opnieuw uit te spreken! Wat is de situatie op dit moment? Op dit moment hebben 25 landen de ratificatie van het Verdrag van Lissabon bijna afgerond. Het 26e land, Tsjechië, heeft met de beslissing van het constitutionele hof dat het proces van ratificatie doorgang kan vinden een belangrijk besluit genomen en premier Topolanek heeft in een moedige en verantwoordelijke verklaring aangegeven dat het zijn voornemen is zich op te stellen achter de ratificatie van het Verdrag van Lissabon. Zo blijft alleen Ierland nog over. Dit is het akkoord waartoe wij in unanimiteit gekomen zijn. Het is een heel eenvoudig akkoord. Het bestaat om te beginnen uit de belofte dat, indien het Verdrag van Lissabon in werking treedt, elke lidstaat een Europees commissaris mag leveren. Ik weet dat dit niet makkelijk is voor een aantal onder u, zoals het niet makkelijk is voor een aantal regeringen die geloofden in de noodzakelijkheid van een kleinere en efficiëntere Europese Commissie. Ik zou een beroep willen doen op het inzicht van u allen. Indien we willen dat het Verdrag van Lissabon in werking treedt, en Europa heeft behoefte aan sterke en duurzame instellingen, kan dit alleen wanneer onze Ierse vrienden stemmen en ja zeggen tegen het verdrag. Om te zorgen dat de Ieren ja zeggen, moet een nieuw feit worden gepresenteerd. En de Europese Raad stelt één commissaris per lidstaat als nieuw feit voor. Tweede element. We hebben een aantal politieke toezeggingen gedaan op het vlak van specifieke Ierse thema´s zoals neutraliteit, belastingbeleid en gezinsleven. Het doen van deze politieke toezeggingen is niet moeilijk geweest. Wat is dan het probleem? Laat ons liever alles op tafel leggen. Het probleem is de rechtskracht van deze politieke toezeggingen. Ook in Ierland bestaat een constitutioneel hof en niemand twijfelt eraan dat de voorvechters van het nee, en dat is hun goed recht, zich zullen wenden tot dit constitutionele hof om een uitspraak te vragen over de rechtskracht van de politieke toezeggingen die zijn gedaan. Het voorzitterschap is met het volgende compromis gekomen. Niet opnieuw een ratificatie van het Verdrag van Lissabon voor de landen die het verdrag al hebben geratificeerd en geen wijzigingen van het Verdrag van Lissabon. Het is in niemands belang, lijkt mij, om 26 problemen te creëren door er één op te lossen. De zaak is duidelijk. Daar staat tegenover dat op het moment van de volgende uitbreiding van Europa, hoogstwaarschijnlijk gaat het dan om Kroatië en hoogstwaarschijnlijk zal dat gebeuren in 2010 of in 2011, als de zaken lopen zoals ze zouden moeten lopen, dat op dat moment, mijnheer de Voorzitter, een nieuw verdrag gesloten wordt voor een Europa dat is uitgebreid met de nieuwkomer. Wij hebben dus voorgesteld om niet vóór het moment van de uitbreiding van Europa twee elementen toe te voegen aan het verdrag van toetreding van Kroatië. Ten eerste het zogenaamde Ierse protocol en ten tweede de kwestie van het aantal parlementariërs. Omdat bij het verdrag van Lissabon een aantal lidstaten meer parlementariërs toegezegd hebben gekregen, zullen de Europese verkiezingen plaatsvinden op basis van de verhoudingen als vastgesteld in het Verdrag van Nice. Dat lijkt me onder de omstandigheden de enige juiste wijze van handelen. Ook dit probleem zou naar aanleiding van de eerstvolgende uitbreiding kunnen worden opgelost. Op deze gronden heeft de regering van Ierland, en dat is moedig, zich verbonden aan een nieuwe raadpleging van het Ierse volk over het Verdrag van Lissabon, een raadpleging die vóór eind 2009 moet plaatsvinden. Dat betekent dat, als de dingen lopen zoals ik hoop dat ze lopen, maar dat is natuurlijk aan de Ieren om te besluiten, het Verdrag van Lissabon met slechts een jaar vertraging in werking treedt. In deze zes maanden hebben wij een Europa voorgestaan dat verenigd is, een Europa dat sterk is en een Europa dat zelf initiatieven ontplooit. Wat is een sterk Europa? Een sterk Europa is een Europa dat nadenkt, dat overtuigingen heeft, dat zelf antwoorden formuleert en beschikt over verbeeldingskracht. Een sterk Europa stelt zich niet zomaar volgzaam op en legt zich niet neer bij een zwijgende consensus. Een sterk Europa gaat geen problemen uit de weg en vertrouwt er niet op dat de tijd uiteindelijk alle problemen oplost, want ik ben er van overtuigd dat hoe langer men wacht, hoe groter men de problemen maakt. Dames en heren, ook hier is sprake geweest van een gecompliceerde organisatie en discussie. Het zijn zaken die noch voor de Ieren, noch voor anderen eenvoudig liggen, maar de geest van Europa is vooral een geest van compromissen. Als men met zevenentwintig lidstaten niet in staat is tot compromissen, kan men een Europees ideaal wel opgeven. Het Europese ideaal bestaat uit luisteren naar de ander en uit het zoeken naar een gezamenlijke oplossing voor problemen. Ten slotte zou ik in de eerste plaats het Europees Parlement willen bedanken. Het veelvuldig contact met alle fracties die in dit Parlement vertegenwoordigd zijn, zijn voor het voorzitterschap erg makkelijk, erg prettig en erg nuttig geweest, onafhankelijk van de politieke gezindte, links of rechts, liberaal of groen, soevereinen of federalisten. Ieder op zijn eigen wijze, maar allen hebt u de wil getoond om Europa verder te brengen. De waarheid gebiedt mij te zeggen, mijnheer de Voorzitter, dat het Europees Parlement voor het presidentschap een bepalend onderdeel is geweest van de bereikte resultaten. Ik wil zelfs zover gaan te zeggen dat het met het Europees Parlement makkelijker was de discussiëren en te onderhandelen dan met, en ik zal hier niet in detail treden, bepaalde andere gesprekspartners. Aan het eind van het voorzitterschap behoort men expliciet te zijn in het complimenteren en laat men de minder geslaagde ervaringen liever onbesproken. Hieraan wil ik toevoegen dat wij hebben geprobeerd een tandem te vormen met, laat ons hem recht doen, de voorzitter van de Europese Commissie. Ieder is zich hierbij bewust geweest van zijn verantwoordelijkheden. En het resultaat van dit voorzitterschap zou nooit behaald zijn als wij daar niet hand in hand met voorzitter Barroso aan gewerkt hadden. Zo heb ik het ervaren en zo wil ik het uitdrukken. Ter afsluiting zou ik de staatshoofden en regeringsleiders willen bedanken. Dames en heren, Europa komt niet tot stand ten koste van de Europese naties. Dat is overduidelijk. Hoe Europees u ook bent, Europa is nooit een vijand van de nationale staten en de nationale staten zijn nooit een vijand van Europa. Dit Europa was nooit bereikt zonder dat we hadden geprobeerd de problemen van elke afzonderlijke Europese democratische regering te doorgronden. Het is een fout te willen regeren over de hoofden van hen die zijn gekozen in hun eigen land. Dat is geen Europees ideaal maar zou neerkomen op fundamentalisme en fundamentalisme, ook Europees fundamentalisme, heb ik mijn leven lang bestreden. Want als ik de uitdrukking Europees fundamentalisme hoor, hoor ik eigenlijk alleen het woord fundamentalisme en dat woord fluistert nooit een zinnige boodschap in. Een Europa bouwen ten koste van de Europese nationale staten zou een historische fout zijn. Elke regeringsleider heeft zijn verantwoordelijkheden genomen en elk land heeft zijn verantwoordelijkheden aanvaard. Ten leste wil ik op persoonlijk vlak zeggen dat ik van dit voorzitterschap van zes maanden veel geleerd heb en dat ik het werk heel graag gedaan heb. Ik begrijp heel goed dat de leden van het Europees Parlement gepassioneerd zijn over hun werk. Wanneer men gedurende zes maanden de mogelijkheid heeft om de problemen van 27 landen te leren kennen en te moeten oplossen, dan wint men aan tolerantie, dan wint men aan openheid van geest en begrijpt men dat Europa zondermeer de mooiste vondst is van de twintigste eeuw en dat we meer dan ooit behoefte hebben aan dat Europa. Ik heb geprobeerd Europa in beweging te krijgen maar Europa heeft mij veranderd. Eén diepe overtuiging wil ik nog kwijt. Ik geloof werkelijk dat het voor elk staatshoofd en elke regeringsleider goed zou zijn om deze taak op enig moment op te nemen. Om te beginnen zou men inzien dat nationale problemen vaak niet anders kunnen worden opgelost dan in samenwerking met de buurlanden. Men zou begrijpen dat naast de zaken waarin wij verschillen er heel veel zaken zijn waarin wij elkaar vinden, en men zou bovenal iets heel belangrijks inzien: namelijk dat het makkelijker is voor Europa om grote ambities te hebben dan om hele kleine ambities te hebben. Een zaak waarvan ik persoonlijk sterk overtuigd ben, is dat het in de Europese Raad, in het Europees Parlement en binnen de Europese Commissie eenvoudiger is om grote projecten van de grond te krijgen dan om kleine projecten van de grond te krijgen omdat de kleine projecten niet de noodzakelijke adem en kracht hebben om uit te stijgen boven nationaal egoïsme. Nationaal egoïsme is te overwinnen met grote projecten, grote ambities en grote ideeën. Laat Europa daarom ambitieus blijven en laat Europa begrijpen dat de wereld behoefte heeft aan Europese besluiten. Als men vandaag de problemen onder het tapijt veegt, vergroot men de problemen van morgen. Problemen moeten zo snel mogelijk, liefst meteen, worden aangepakt en het is niet waar dat Europese instellingen het nemen van besluiten bemoeilijken. Het nemen van besluiten wordt geblokkeerd door gebrek aan moed, gebrek aan vastberadenheid en gebrek aan een helder ideaal. Laat ons voor beslissingen niet wachten op het Verdrag van Lissabon. Laat ons niet wachten op morgen. Laat ons vandaag de beslissingen nemen en ik heb er alle vertrouwen in dat het werk van dit Franse voorzitterschap een voortzetting zal vinden in het werk van het Tsjechische voorzitterschap. Ten slotte zij opgemerkt dat dit voorzitterschap zich heeft ontwikkeld tegen de achtergrond van internationale ontwikkelingen die de organisatie van onze werkzaamheden sterk hebben beïnvloed. Het is zeker niet aan mij om een balans op te maken. Ik doe hier slechts verslag van de manier waarop wij de verschillende uitdagingen hebben benaderd. Toen zich op 8 augustus een crisis tussen Georgië en Rusland voordeed, werd onze reactie bepaald door één allesoverheersende gedachte: de oorlog moest worden gestopt en een Bosnië-scenario mocht zich niet herhalen. Want laat ons, zonder daar op dit moment een hard oordeel over te willen vellen, eerlijk zijn: toen het conflict in Bosnië uitbrak, was Europa nergens te bekennen. En Bosnië is toch deel van Europa. Het zijn de Verenigde Staten, onze vrienden en bondgenoten, geweest die hun verantwoordelijkheid genomen hebben en Europa kon niet anders dan volgen. Dat Europa in dit geval zijn verantwoordelijkheid zou nemen was het allesoverheersende uitgangspunt van dit voorzitterschap. Op 12 augustus zijn we een staakt-het-vuren overeengekomen en op 12 september is een akkoord gesloten over terugtrekking van de troepen. Uiteindelijk is een oorlog vermeden, hebben de troepen zich teruggetrokken en heeft Europa zich bovenal als eenheid gepresenteerd. Hiervoor komt alle lidstaten van de Unie eer toe. Dit alles lag niet voor de hand. Als we rekening houden met de verschillende historische achtergronden van de verschillende landen binnen onze Unie en in het bijzonder de droeve geschiedenis van al die Europeanen die decennia achter het IJzeren Gordijn geleefd hebben in een verdeeld, vernederd en gepijnigd Europa, is het niet meer dan normaal dat bepaalde landen andere gevoelens koesteren naar onze Russische buren dan de landen die in vrijheid leefden ten westen van het IJzeren Gordijn. Ondanks deze achtergrond is Europa verenigd gebleven en heeft het voorzitterschap samen met de voorzitter van de Europese Commissie alles gedaan om te voorkomen dat Rusland en Georgië in een oorlog verstrikt zouden raken. Op 8 augustus waren Russische troepen Tblisi genaderd tot op 40 kilometer. Op dit moment heeft bijna het gehele Russische leger zich teruggetrokken van Georgisch grondgebied buiten Ossetië en Abchazië."@nl3,3 ". Panie przewodniczący, panie i panowie! Kiedy Francja objęła prezydencję, w Europie panował impas w procesie przyjmowania traktatu lizbońskiego po tym, jak w referendum w Irlandii opowiedziano się za odrzuceniem traktatu. Europa zaznaczyła swoją obecność bez wdawania się w agresywną politykę na podwórku naszych rosyjskich sąsiadów. Żywię przekonanie, że naszą jedyną opcją na przyszłość jest współpraca z sąsiadami w celu rozwoju gospodarczego, bezpieczeństwa i pokoju, i jednoczesne wyjaśnianie im, że jeśli chcą liczyć się na arenie międzynarodowej - a Rosja to ogromny kraj - to muszą szanować wartości, praktyki i zachowania zgoła odmienne od tych, które wyznawali w Europie w minionej epoce. Europa była obecna. Potem nastał kryzys gospodarczy. Kryzys nie zrodził się w sierpniu 2007, jak niektórzy utrzymują: W sierpniu 2007 pojawiły się pierwsze problemy, lecz systemowy kryzys finansowy, który zapanował na całym świecie, rozpoczął się wraz z decyzją Stanów Zjednoczonych dotyczącą zezwolenia na bankructwo Lehman Brothers 18 sierpnia 2008 roku, co okazało się śmiertelnie poważnym posunięciem. To właśnie wtedy znaleźliśmy się w globalnym kryzysie finansowym na niespotykaną dotąd skalę. Wraz z przewodniczącym Barroso dążyliśmy do dwóch celów. Pierwszym była jedność europejska, którą stopniowo osiągaliśmy: najpierw zwołując spotkanie czterech największych państw w Europie z Komisją, Europejskim Bankiem Centralnym i przewodniczącym Eurogrupy, następnie organizując po raz pierwszy od 2000 roku posiedzenie Eurogrupy na szczeblu głów państw i szefów rządów, a wreszcie, we wrześniu, zgromadziwszy głowy państw i szefów rządów, opracowaliśmy plan naprawczy dla europejskich banków, który zyskał poparcie wszystkich europejskich państw. Jak państwo wiedzą, było to trudne, ponieważ dotkliwość kryzysu skłoniła niektóre państwa do podjęcia przedwczesnych decyzji: jestem przekonany, że nie mogły one postąpić inaczej — m.in. Irlandczycy, którzy byli zasypywani atakami na cały system bankowy. W końcu miesiąc później cała Europa zjednoczyła się wokół wspólnego planu pomocy dla banków, a my wraz z przewodniczącym Barroso podjęliśmy próbę przekształcenia europejskiego planu pomocy w powstrzymaniu upadku naszego systemu bankowego w plan globalny. Stany Zjednoczone Ameryki przeszły z planu Paulsona I do planu Paulsona II, a obecnie przystąpiły do planu Paulsona III, który niewątpliwie został zainspirowany pierwszym planem europejskim. Nie twierdzę, że wszystko udało się naprawić, mówię tylko, że gdyby państwa członkowskie, Komisja i instytucje europejskie nie wzięły na siebie odpowiedzialności w tamtym czasie, to — panie i panowie — stanęlibyśmy w obliczu bezprecedensowego upadku bądź bankructwa niektórych państw członkowskich oraz destrukcji europejskiego systemu bankowego. Europa pokazała jedność i solidarność. Mam na myśli zwłaszcza ten niechlubny weekend, kiedy musieliśmy uruchomić 22 miliardy euro kredytu dla Węgier, co znalazło się w ogniu krytyki po tym, jak trzeba było uruchomić 17 miliardów euro dla Ukrainy. Wciąż istnieje obawa o kondycję niektórych państw bałtyckich, nie wspominając o innych problemach natury globalnej, z którymi musimy się uporać. W sytuacji kryzysu finansowego Europa pozostała zjednoczona: z naszej inicjatywy zwołany został szczyt waszyngtoński, spotkanie grupy G20, a w dniu 2 kwietnia zorganizujemy w Londynie szczyt w sprawie reformy zarządzania finansami na świecie. Europa była jednomyślna twierdząc, że chce kapitalizmu opartego na przedsiębiorczości, a nie spekulacji, chce reformy systemu finansowego, chce innej roli dla państw wschodzących, chce kapitalizmu etycznego; Europa przemawiała jednym głosem w obronie swych wartości. Jeżeli chodzi o kryzys gospodarczy, w debacie brakowało otwartości, panie i panowie. A brakowało jej z dwóch względów. Po pierwsze sytuacja finansowa różnych krajów nie jest taka sama; po drugie nasze kultury gospodarcze i tożsamości polityczne nie są jednorodne. Ale nawet mimo to w końcu każdy uznał potrzebę skoordynowanego bodźca w wysokości około 1,5% PKB, zgodnie z zaleceniem Komisji. W pełni rozumiem, że ludzie mogą czuć się zaskoczeni nieporozumieniami na tym czy innym gruncie, wahaniami, zamieszaniem i zgrzytami. Przypominam tym, którzy obserwują Europę, że mamy tu 27 państw i niełatwo jest narzucić tę samą politykę tym 27 państwom, kiedy to każde z nich może być poddane naciskom wyborczym — ponieważ nie wszędzie wybory odbywają się w tym samym dniu — a w tej Izbie, świątyni europejskiej demokracji każdy wie, że zbliżające się kampanie wyborcze niekoniecznie sprzyjają osiągnięciu konsensusu. Mimo wszystko Europa, po ustanowieniu wspólnej polityki wobec kryzysu finansowego, zdołała tym samym sposobem wypracować wspólną politykę wobec kryzysu gospodarczego. Nie przypuszczaliśmy wtedy, że między Gruzją a Rosją może wybuchnąć konflikt zbrojny, nie zdawaliśmy sobie również sprawy z dotkliwości kryzysu finansowego, a w konsekwencji gospodarczego, w obliczu którego miała stanąć Europa. Znaleźliśmy również czas na Unię dla Śródziemnomorza. Zakładam, że konieczna była koordynacja i kompromis w celu wyjaśnienia dwóch spraw. Chodzi o to, że jeśli Europa nie przyłoży ręki do pokoju na Bliskim Wschodzie, to nie zrobi tego za nas nikt: Nie ma na świecie państwa, które byłoby w stanie krzewić pokój między Izraelem a światem arabskim w pojedynkę. Europa musi odegrać swoją rolę oraz zaznaczyć swą obecność, aby zapobiec zderzeniu czołowemu między światem arabskim, z jednej strony, a wiodącą potęgą na świecie — Stanami Zjednoczonymi — z drugiej strony. Unia dla Śródziemnomorza to organizacja służąca trwałemu dialogowi między Europą a państwami śródziemnomorskimi, w tym państwami arabskimi. To dialog, który jest potrzebny zarówno nam, jak i społeczności arabskiej. To dla Europy szansa, by przestać być tylko ofiarodawcą i wyrażać przekonania polityczne promujące pokój — zamiast zadowalać się samym łożeniem pieniędzy, może nawoływać do pokoju, wyważonego pokoju, zwłaszcza między Palestyńczykami, którym przysługuje prawo do nowoczesnego, demokratycznego i bezpiecznego państwa, a Izraelem, który będąc krajem uznawanym za cud demokracji ma prawo do bezpieczeństwa. W przedmiocie Unii dla Śródziemnomorza potrzebna była pewna doza perswazji: trzeba było przekonywać, że Unia dla Środziemnomorza nie podważa jedności Europy, a wręcz przeciwnie, tę jedność cementuje. Wreszcie, panie i panowie, jako Europejczycy możemy być dumni, że Unii dla Śródziemnomorza współprzewodniczą prezydencja UE i Egipt, a wśród pięciu zastępców sekretarzy generalnych znaleźli się przedstawiciele Izraela i Palestyny: to pierwszy raz, kiedy państwa arabskie zaakceptowały Izraelczyka jako członka zarządu regionalnej organizacji, jaką jest Unia dla Śródziemnomorza. To historyczne osiągnięcie. Chylę czoła przed Bernardem Kouchnerem, którego błyskotliwe negocjacje podczas szczytu w Marsylii pozwoliły osiągnąć rezultat, o jakim nawet nie marzyliśmy. W zamian za to Izraelczycy zgodzili się na udział Ligi Państw Arabskich w pracach Unii dla Śródziemnomorza. Unia ta w żaden sposób nie przeszkodzi prezydencji czeskiej, a następnie szwedzkiej w budowaniu partnerstw wschodnich, jakich potrzebuje Europa. Zajmę się teraz energią i zmianami klimatu. Postawmy tę sprawę jasno: to było kompromitujące starcie i jestem pewien, że każdy ma powody do niezadowolenia. Niektórzy są zdania, że oczekujemy zbyt wiele; inni, że nasze oczekiwania są niewystarczające — jedna grupa uważa, że należy pójść tą drogą, inna że tamtą. Prezydencja niemiecka wyznaczyła termin na koniec 2008 roku. Prezydencja niemiecka wytyczyła również trzy cele — „trzy razy 20” — których sednem jest porozumienie przypieczętowane podczas Rady Europejskiej. Żywię nadzieję, że jutro zostanie ono przyjęte przez Parlament Europejski i cele wyznaczone przez was samych zostaną osiągnięte. Szczerze przyznam, że wszystkim stronom trzeba było przypominać o ich obowiązkach. Szaleństwem byłoby poniechanie własnych celów przez Europę w czasie, gdy nowy prezydent Stanów Zjednoczonych wytyczył ambitne cele środowiskowe dla najpotężniejszego kraju świata. To byłoby nieodpowiedzialne, ponieważ nie uzyskawszy w Europie jednomyślności w sprawie pakietu Komisji dotyczącego energii i zmian klimatu, nie można oczekiwać, że wysłuchają nas Indie, Chiny, Brazylia i wszystkie inne państwa świata, które teraz muszą przyjąć odpowiedzialność za równowagę środowiskową na naszej planecie. Aby osiągnąć ten cel, musieliśmy być przekonujący, należało także znaleźć pola do kompromisu. Jakie one były? Oznajmiłem, że nigdy nie odstąpimy od harmonogramu ani celu trzy razy 20, lecz każdy tu musi zrozumieć, że państwa takie jak nowe wschodnie państwa członkowskie, w których przemysł ciężki padł ofiarą przekształcenia ustroju komunistycznego w gospodarkę rynkową, zgodziły się utrzymać odniesienie do roku 2005, choć miały dobre powody, by zażądać innego roku referencyjnego, na przykład 1990. Nie byłaby to żadna niespodzianka zważywszy na to, co stało się w tych krajach i przez co przeszły. Pieczę nad moim wystąpieniem sprawuje Jean-Louis Borloo, który wniósł kompletny, niezaprzeczalny i skuteczny wkład w te negocjacje. Nie chciałem budowania proaktywnego podejścia do środowiska kosztem polityki społecznej, która mogłaby doprowadzić nowe państwa członkowskie UE do upadku. Fundamentalistom mogę powiedzieć, że w moim odczuciu nigdy nie chodziło o nienakładanie wymogów środowiskowych na Polskę, Węgry i inne kraje, a raczej o uniknięcie krachu społecznego w tych państwach i niezmuszanie ich do wybierania między wzrostem gospodarczym a ochroną środowiska. Proponujemy zatem inny rodzaj wzrostu: zrównoważony, ekologiczny wzrost bez windowania cen i z uniknięciem takiego rodzaju oddziaływania na pracowników polskich, węgierskich i innych krajów Wschodu, którego nie może tolerować żadne demokratyczne państwo świata. Dodam też, że bardzo uważnie wysłuchałem państwa niepokojów dotyczących mojej ostatniej wizyty w Parlamencie. Niektórzy z was zarzucali mi — rozumiem nawet czemu — „panie prezydencie, poniechał pan swoich celów, ponieważ zaakceptował pan tryb jednomyślności w procesie decydowania w Radzie”. Zgodziłem się na jednomyślność z jednego prostego powodu: Wybory środowiskowe, które podejmuje Europa, nie mogą być wymuszone, lecz zamierzone. Czy potraficie sobie wyobrazić, jak kruche byłoby porozumienie większościowe, gdyby niektóre państwa nie przestrzegały jego warunków? Jak przedstawiałaby się wiarygodność pakietu energetyczno-klimatycznego, gdyby został ratyfikowany większością? Przecież każdy zdaje sobie sprawę, że tylko jednomyślność daje gwarancję wykonania zobowiązań politycznych. Panie przewodniczący! Prezydencja francuska próbowała oprzeć wszystkie swe działania na dwóch przekonaniach: po pierwsze, że świat potrzebuje silnej Europy, a po drugie, że podzielona Europa silna być nie może. Nie są to rzecz jasna żadne odkrywcze tezy, niemniej jednak dla nas istotne. Co więcej, niektórzy z państwa przypomnieli mi, że ta kwestia podlega procedurze współdecyzji. Pragnę zatem oznajmić, że zrobiłem z tego użytek. Przyznam szczerze, panie przewodniczący, że podczas moich dyskusji z głowami państw i szefami rządów baczna postawa Parlamentu zdeterminowanego do osiągnięcia porozumienia w sprawie pakietu energetyczno-klimatycznego była znaczącym czynnikiem motywującym dla tych głów państw i szefów rządów, którzy byli mniej skłonni do przyjęcia konkluzji niż pozostali. W każdym razie dziś przynoszę jednomyślną zgodę szefów wszystkich 27 państw lub rządów w sprawie pakietu dotyczącego energii i zmian klimatu. Proszę z nią postąpić według swojej woli. Na koniec poruszę dwie zwięzłe kwestie. Jeśli chodzi o politykę migracyjną, to dla Europy nie do pomyślenia jest — większość z jej państw należy to strefy Schengen, która opiera się na swobodnym przepływie osób i towarów — aby podążać dalej bez wypracowania powszechnych zasad ustanawiających wspólną politykę imigracyjną. Praca została juz wykonana, i to bez zbędnego szumu. Państwo w Parlamencie Europejskim zrobiliście wiele, by wnieść nutę spokoju do debaty nad polityką imigracyjną, która na szczeblu krajowym nie zawsze jest godna naśladowania w aspektach poszanowania człowieka, spokoju, rozwagi i odpowiedzialności. Obecnie mamy jednomyślne podwaliny dla wspólnej polityki imigracyjnej. Przechodząc do obronności, w przyszłym roku wraz z kanclerz Merkel będziemy mieli sposobność do zorganizowania szczytu NATO w Kehl/Strasburgu. W moim odczuciu istotne jest to, że odtąd 27 państw rozumie, że polityka bezpieczeństwa i obronności jest zarówno polityką europejską, jak i natowską, i że polityka bezpieczeństwa i obronności Europy jest dopełnieniem polityki NATO, a nie jej zaprzeczeniem. Wreszcie, pojawił się problem natury instytucjonalnej. Po irlandzkim wecie, wraz z Bernardem Kouchnerem udałem się do Dublina na zaproszenie premiera Irlandii Briana Cowena. Oznajmiłem tam — ku wielkiemu zaskoczeniu ogółu — że jedyną drogą wyjścia z impasu jest ponowne skonsultowanie się z naszymi irlandzkimi przyjaciółmi. To oświadczenie wywołało dyskusję, tak jakby proszenie o kolejną szansę na podjęcie decyzji miało oznaczać brak szacunku dla ludzi! A jak sytuacja przedstawia się teraz? Dziś w 25 państwach brakuje tylko zakończenia procesu ratyfikacji traktatu lizbońskiego. W 26. państwie, Czechach, właśnie zapadła ważna decyzja Trybunału Konstytucyjnego, że proces ratyfikacji traktatu lizbońskiego może się rozpocząć, a premier Topolánek w swoim odważnym i pełnym odpowiedzialności oświadczeniu oznajmił, że jego ambicją jest wystąpienie z wnioskiem o ratyfikację traktatu lizbońskiego. Wszystko zatem w rękach Irlandczyków. To porozumienie, które osiągnęliśmy jednomyślnie. Jego warunki są bardzo proste. Przede wszystkim zawiera ono gwarancję, że jeśli traktat lizboński wejdzie w życie, to każde państwo członkowskie będzie miało jednego komisarza. Wiem, że dla niektórych z was brzmi to jak wyrok, tak samo jak dla części rządów, które uważały, że Komisja powinna być mniejsza, aby pracowała skuteczniej. Proszę jednak uwzględnić jedną rzecz: jeśli chcemy traktatu lizbońskiego — a Europa potrzebuje mocnych, trwałych instytucji — to możemy go mieć wyłącznie z irlandzkim „tak”. Aby to „tak” usłyszeć, potrzebujemy nowej sytuacji. Rada Europejska proponuje, aby tą nową sytuacją był jeden komisarz na państwo członkowskie. Drugim elementem porozumienia są podjęte przez nas zobowiązania polityczne dotyczące konkretnych aspektów debaty irlandzkiej, m.in. neutralności, opodatkowania i rodziny. Poczynienie owych zobowiązań politycznych okazało się nietrudne, zatem w czym problem? Najlepiej wyłożyć wszystkie karty na stół. Problem dotyczy mocy prawnej owych zobowiązań politycznych. Irlandia posiada Trybunał Konstytucyjny i nie ma wątpliwości co do tego, że przeciwnicy traktatu — korzystając ze swego prawa — zwrócą się do Trybunału Konstytucyjnego z zapytaniem o moc prawną tych zobowiązań politycznych. Kompromis sugerowany przez prezydencję przedstawia się następująco: nie dla ponownej ratyfikacji traktatu lizbońskiego przez tych, którzy go już ratyfikowali i nie dla zmian w jego treści. Moim zdaniem nie ma sensu rozwiązywać jednego problemu, tworząc 26 kolejnych. Tyle jest jasne. Z drugiej strony, przy następnym rozszerzeniu Unii — prawdopodobnie akcesji Chorwacji w 2010 lub 2011 roku — jeśli wszystko pójdzie zgodnie z planem, będziemy potrzebować nowego traktatu, aby móc powiększyć Unię o kolejnego członka. Stąd też zaproponowaliśmy, by w chwili rozszerzenia Europy, ale nie wcześniej, dodać dwa elementy do chorwackiego traktatu akcesyjnego: pierwszym z nich będzie „protokół irlandzki”, natomiast drugi element będzie dotyczył liczby posłów do Parlamentu Europejskiego. Wybory europejskie będą się odbywać na podstawie traktatu nicejskiego. Nie widzę innej możliwości, ponieważ na mocy traktatu lizbońskiego niektóre państwa członkowskie zyskały dodatkowe mandaty europarlamentarne. Również i tym problemem możemy się zająć przy okazji kolejnego rozszerzenia. W związku z tym rząd irlandzki odważnie zobowiązał się do przeprowadzenia kolejnego referendum w sprawie traktatu lizbońskiego przed końcem 2009 roku. Oznacza to, że jeśli wszystko pójdzie zgodnie z moimi nadziejami — choć zależy to od wyborców irlandzkich — traktat lizboński wejdzie w życie z zaledwie rocznym opóźnieniem. Przez ostatnie sześć miesięcy zabiegaliśmy o jedność i siłę Europy, o jej zdolność do samodzielnego myślenia. Czym jest silna Europa? To Europa myśląca, pełna przekonania, znajdująca odpowiedzi i mająca wyobraźnię. To Europa, której nie cieszy pójście w czyjeś ślady, Europa odrzucająca konsensus zbudowany wyłącznie na niedopowiedzeniach, pozbywaniu się problemów i leczeniu ran czasem. W moim przekonaniu im dłużej czekamy, tym bardziej sprawy się komplikują. Panie i panowie! To również nie była prosta sprawa pod względem dyskusji czy organizacji. Nie będzie również łatwa ani dla Irlandczyków, ani dla innych, lecz duch europejski to przede wszystkim duch kompromisu. Jeśli nie zdołamy osiągnąć kompromisu między 27 naszymi państwami, to nie będziemy warci ideału europejskiego. Ideał europejski polega na słuchaniu racji innych i współpracy w celu znalezienia wspólnych dróg do rozwikłania problemów. Kończąc, pragnę podziękować przede wszystkim Parlamentowi Europejskiemu. Przyznam też, że utrzymywanie kontaktu ze wszystkimi grupami politycznymi w Izbie przebiegało bardzo łatwo i przyjemnie, bez względu na zapatrywania polityczne — lewica czy prawica, liberałowie czy zieloni, suwereniści czy federaliści. Wszyscy, choć każdy na swój sposób, pokazaliście państwo chęć pchnięcia Europy do przodu. Szczerze przyznam, że z punktu widzenia prezydencji Parlament odegrał decydującą rolę w osiągnięciu wyników. Powiem nawet, że łatwiej było rozmawiać, pracować i negocjować z Parlamentem Europejskim niż z niektórymi innymi kontaktami — nie podam ich nazw. Na zakończenie prezydencji należy uściślać pochwały, a uogólniać żale. Chcę również powiedzieć, że staraliśmy się pracować w duecie z przewodniczącym Komisji, bacząc na podział kompetencji. By oddać mu sprawiedliwość, Prezydencja nigdy nie osiągnęłaby tych rezultatów bez ścisłej współpracy z przewodniczącym Barroso. Trzeba to powiedzieć, gdyż taka jest prawda, przynajmniej z mojej perspektywy. Na koniec dziękuję głowom państw i szefom rządów. Panie i panowie, nie zbudujemy Europy w opozycji do jej państw: tyle jest jasne. Bez względu na to, jak mocno czujecie się Europejczykami, Europa nie jest wrogiem narodów, a narody nie są wrogami Europy. Powiem jedno: daleko byśmy nie zaszli, nie próbując zrozumieć problemów każdego demokratycznego rządu. Błędem jest próba ignorowania zapatrywań wybranych przedstawicieli państw: to jest sprzeczne z ideałem europejskim, to fundamentalizm. Całe życie walczę z fundamentalizmem, nawet fundamentalizmem europejskim. Kiedy słyszę określenie „fundamentalizm europejski”, to zapominam o słowie „Europa” i słyszę tylko słowo „fundamentalizm” — który nigdy nie jest dobrą drogą. Próba budowania Europy w opozycji do narodów byłaby błędem o wymiarze historycznym. Szefowie rządów przyjęli swoją odpowiedzialność, a kraje swoją. Tytułem konkluzji powiem, że osobiście wiele się nauczyłem w ciągu sześciu miesięcy prezydencji, a praca sprawiała mi wielką przyjemność. Rozumiem, czemu posłowie są tak oddani swojej pracy, gdyż mając sposobność spędzenia sześciu miesięcy na próbach zrozumienia i zmaganiu się z problemami 27 państw uczyliśmy się tolerancji, otwartości ducha i przyswoiliśmy sobie, że Europa to bez wątpienia najpiękniejsza idea wynaleziona w XX wieku i że obecnie potrzebujemy tej Europy bardziej niż kiedykolwiek. Starałem się pchnąć Europę naprzód, lecz to Europa zmieniła mnie. Chcę powiedzieć coś jeszcze, ponieważ jestem o tym głęboko przekonany. Szczerze uważam, że każdy szef państwa lub rządu skorzysta na przyjęciu tej odpowiedzialności w tym czy innym czasie, przede wszystkim dlatego, że pomaga to zrozumieć, że problemy, których doświadczają we własnych krajach, częstokroć można rozwiązać wyłącznie w porozumieniu z sąsiadami. Przywódcy nauczą się również, że bez względu na dzielące nas różnice jednoczy nas naprawdę wiele. Nauczą się też czegoś jeszcze ważniejszego: że dla Europy łatwiej jest mieć duże ambicje niż małe. Jest jeszcze jedna rzecz, o której jestem głęboko przekonany, mianowicie że w Radzie Europejskiej, Parlamencie Europejskim i Komisji Europejskiej łatwiej jest odnieść sukces z dużymi projektami niż z małymi, ponieważ małym projektom brakuje impetu zdolnego przełamać narodowe ego. Potrzeba nam dużych projektów, dużych ambicji i dużych idei: z nimi uda nam się przełamać narodowe ego. W konsekwencji niech Europa będzie ambitna, niech zrozumie, że świat jej potrzebuje do podejmowania decyzji! Zamiatając problemy pod dywan, gromadzimy je na przyszłość. Problemy należy rozwiązywać tu i teraz i nieprawdą jest, że instytucje europejskie wstrzymują podejmowanie decyzji. Tym, co wstrzymuje decyzje jest brak odwagi, brak motywacji: osłabienie ideału. Nie można czekać z decyzjami na Lizbonę! Nie możemy czekać jutra, lecz musimy decydować teraz. Wyrażam głęboką ufność, że prezydencja czeska będzie kontynuować dzieło prezydencji francuskiej. ) Wreszcie prezydencja ta działała w rytm wydarzeń międzynarodowych, które podyktowały organizację naszej pracy i oczywiście bilans tych działań nie należy do mnie. Chciałem po prostu rzec, że zostaliśmy postawieni w obliczu rozmaitych wyzwań. Kiedy 8 sierpnia nastąpił kryzys w Gruzji, nasz cel był jeden: powstrzymać wojnę i nie dopuścić do kolejnej Bośni. Będę szczery, choć daleki od surowych osądów. Kiedy rozgorzał konflikt w Bośni — w Europie — to Europy tam nie było. To Stany Zjednoczone, nasi przyjaciele i sojusznicy, wzięły odpowiedzialność na swoje barki, a Europa nie poszła w ich ślady. Prezydencja gorliwie dążyła do zapewnienia, by Europa wzięła na siebie odpowiedzialność — w sierpniu zaczęliśmy negocjować zawieszenie broni, dnia 12 sierpnia, a następnie porozumienie w sprawie wycofania wojsk, dnia 12 września. W końcu udało się uniknąć wojny, wojska rozpoczęły odwrót, a przede wszystkim Europa pozostała zjednoczona dzięki wysiłkowi wszystkich państw członkowskich. Nie było to wcale z góry przesądzone, gdyż zważywszy na dzieje różnych naszych krajów, bolesną historię europejczyków żyjących przez długie lata za żelazną kurtyną, w Europie upokorzonej, podzielonej, poświęconej, to naturalne, że w niektóre państwa darzą naszych rosyjskich sąsiadów zgoła odmiennymi uczuciami od tych państw, które znają tylko wolność. Mimo to Europa utrzymała jedność, a prezydencja wespół z przewodniczącym Komisji Europejskiej dołożyła wszelkich starań, by działania wojenne nie wymknęły się spod kontroli. 8 sierpnia wojska rosyjskie znajdowały się 40 km od Tbilisi; dziś praktycznie wszystkie wojska rosyjskie opuściły terytorium Gruzji, poza Osetią i Abchazją."@pl16 "Senhor Presidente, Senhoras e Senhores Deputados, quando a França assumiu a Presidência, a situação na Europa era dominada pelo impasse no processo de ratificação do Tratado de Lisboa, após a votação da Irlanda que rejeitou o Tratado. A Europa fez sentir a sua presença sem, contudo, se envolver numa política agressiva na região dos nossos vizinhos russos. Estou convencido de que a nossa única opção para o futuro é trabalhar com os nossos vizinhos para alcançarmos uma situação de desenvolvimento económico, segurança e paz, explicando-lhes que, se pretendem ser importantes a nível mundial – e a Rússia é um grande país – terão de respeitar valores, práticas e comportamentos muito diferentes dos que habitualmente adoptavam na Europa, noutra era. A Europa esteve presente. Depois veio a crise financeira. Não nasceu em Agosto de 2007, como ouvi dizer: Agosto de 2007 marcou o início dos problemas, mas a crise financeira sistémica que se viveu em todo o mundo começou quando os Estados Unidos decidiram, no que se viria a revelar uma decisão extremamente grave, permitir a falência do Lehman Brothers em 18 de Setembro 2008. Foi nesse momento, e apenas nesse momento, que entrámos numa crise financeira com uma escala sem precedentes a nível mundial. Nós, em conjunto com o senhor Presidente Barroso, procurámos conseguir duas coisas. A primeira era a unidade da Europa, que construímos progressivamente: primeiro, reunindo os quatro maiores países da Europa com a Comissão, o Banco Central Europeu e o Presidente do Eurogrupo; posteriormente, organizando, pela primeira vez desde 2000, uma reunião dos países do Eurogrupo a nível de Chefes de Estado ou de Governo, e, finalmente, em Setembro, juntando todos os Chefes de Estado e de Governo, desenvolvemos um plano de recuperação para os bancos europeus que é apoiado por todos os países da Europa. Foi um processo difícil, como sabem, porque a gravidade da crise levou alguns países a tomarem decisões prematuras: estou certo de que não poderiam ter procedido de maneira diferente, por exemplo os irlandeses, dominados pelos ataques a todo o seu sistema bancário. No final, um mês depois, toda a Europa se uniu em torno de um plano comum de apoio aos bancos, e nós, com o senhor Presidente Barroso, procurámos transformar este plano de apoio europeu, destinado a evitar que nosso sistema bancário se desmoronasse, num plano mundial. Os Estados Unidos avançaram do plano Paulson I para o plano Paulson II, e temos agora o plano Paulson III, claramente inspirado no primeiro plano europeu. Não estou a dizer que tudo foi resolvido; estou simplesmente a afirmar que, se os Estados-Membros, a Comissão e as instituições europeias não tivessem assumido as suas responsabilidades naquele momento, Senhoras e Senhores Deputados, teríamos de enfrentar o risco inédito de colapso ou falência de alguns Estados-Membros e a destruição do sistema bancário europeu. A Europa demonstrou a sua unidade e a sua solidariedade. Estou a pensar, em particular, naquele célebre fim-de-semana em que precisámos de mobilizar 22 mil milhões de euros de crédito para a Hungria, que estava, ela própria, a ser atacada, depois de ter sido necessário mobilizar 17 mil milhões de euros para a Ucrânia. Existe apenas uma preocupação relativamente a alguns Estados bálticos, para não falar dos outros problemas mundiais que temos de enfrentar. Na crise financeira, a Europa esteve unida: solicitou a Cimeira de Washington, solicitou a reunião do G20, e vai organizar, em Londres, em 2 de Abril, a cimeira dedicada à governação financeira mundial. A Europa falou a uma só voz para dizer que pretende um capitalismo assente no espírito empreendedor, não na especulação, que pretende uma reforma do sistema financeiro, que pretende um papel diferente para os países emergentes e que pretende um capitalismo ético; a Europa falou a uma só voz para defender os seus princípios. No que respeita à crise económica, o debate não foi fácil, Senhoras e Senhores Deputados. Não foi fácil por dois motivos. O primeiro é que a situação financeira não é igual em todos os nossos países; o segundo é que as nossas culturas económicas e identidades políticas não são iguais. Ainda assim, em última análise, todos reconheceram a necessidade de um reforço coordenado de cerca de 1,5% do PIB, como a Comissão recomendou. Entendo perfeitamente que as pessoas possam ficar surpreendidas com divergências numa ou noutra ocasião, hesitações, confusão e mal-entendidos. Quero recordar a quem observa a Europa que existem aqui 27 países e que não é fácil aplicar nesses 27 países a mesma política ao mesmo tempo, quando qualquer país pode ser sujeito a pressões eleitorais – porque não temos todos eleições no mesmo dia – e que neste Parlamento, o templo da democracia europeia, todos compreendem que as próximas campanhas eleitorais não são exactamente propícias à obtenção de consenso. Apesar de tudo, a Europa, depois de definir uma política comum na crise financeira, foi capaz, de certo modo, de definir uma política comum para a crise económica. Não imaginávamos naquele momento que se iniciaria uma guerra entre a Geórgia e a Rússia e também não fazíamos ideia da gravidade da crise financeira, e posteriormente económica, com que a Europa se viria a confrontar. Tivemos igualmente o período da União para o Mediterrâneo. Assumo, com naturalidade, que era necessário coordenar e fazer cedências para deixar claras duas coisas. Uma é que, se a Europa não der o seu contributo no que respeita à paz no Médio Oriente, ninguém o dará por nós: não há um único país no mundo capaz de promover a paz entre Israel e o mundo árabe. A Europa tem de assumir o seu papel e fazer sentir a sua presença a fim de evitar uma colisão frontal entre o mundo árabe, por um lado, e a maior potência do mundo, os Estados Unidos, por outro lado. Quanto à União para o Mediterrâneo, trata-se de uma organização criada para um diálogo permanente entre a Europa e o Mediterrâneo, incluindo os países árabes. Este é um diálogo de que nós precisamos e de que os árabes precisam. A Europa precisa deste diálogo para poder deixar de ser simplesmente um doador e poder ter convicções políticas que promovam a paz, e para, em vez de se contentar apenas em pagar, possa também apelar à paz, a uma paz equilibrada, particularmente entre os palestinianos, que têm direito a um Estado moderno, democrático e seguro, e Israel, que tem direito à segurança para um país que é um milagre de democracia. Foi necessário persuadir na questão da União do Mediterrâneo: persuadir que a União para o Mediterrâneo não estava a colocar em causa a unidade da Europa mas que, ao contrário, a reforçaria. Finalmente, Senhoras e Senhores Deputados, nós, enquanto europeus, podemos orgulhar-nos do facto de a União para o Mediterrâneo ser co-presidida pela Presidência da UE e do Egipto e incluir cinco secretários-gerais adjuntos, incluindo um israelita e um palestiniano: é a primeira vez que os países árabes aceitam um israelita como membro do executivo de uma organização regional como a União para o Mediterrâneo, o que é uma conquista histórica. Gostaria de prestar homenagem ao Ministro Bernard Kouchner, que negociou brilhantemente na cimeira de Marselha e alcançou um resultado que nunca tínhamos sonhado. Em troca, os israelitas aceitaram a participação da Liga Árabe no trabalho da União para o Mediterrâneo. Esta União não vai impedir a Presidência checa nem, posteriormente, a Presidência sueca de desenvolverem, no futuro, as parcerias orientais de que a Europa necessita. Passemos agora à energia e às alterações climáticas. Nesta matéria, sejamos muito claros: esta foi uma batalha notável, e eu tenho a certeza de que todos têm motivos de insatisfação. Alguns acham que esperamos demasiado da indústria; outros, que não esperamos o suficiente; um grupo entende que devemos seguir este caminho; outro grupo entende que devemos seguir aquele caminho. No final, a Presidência alemã fixou o prazo no final de 2008. A Presidência alemã tinha estipulado três objectivos – o “triplo 20” – e, na sua essência, o acordo que firmámos no Conselho Europeu, e que espero que seja aprovado amanhã pelo Parlamento Europeu, cumpre os objectivos que os senhores definiram. Tenho de ser franco e dizer que todos os partidos têm de ser recordados das suas responsabilidades. Seria impensável, precisamente no momento em que um novo Presidente dos Estados Unidos estipulava metas ambientais arrojadas para o país mais poderoso do mundo, que a Europa tivesse abdicado das suas próprias metas. Teria sido irresponsável, porque, caso a Europa não tivesse alcançado a unanimidade a propósito do pacote da Comissão relativo ao clima e à energia, não poderíamos esperar ser ouvidos pela Índia, pela China, pelo Brasil e por todos os outros países no mundo que devem agora responsabilizar-se pelo equilíbrio ambiental do planeta. Para chegarmos a esse ponto, tivemos de ser persuasivos e foi necessário encontrar vias de compromisso. Quais foram? Eu afirmei que nunca desistíramos do calendário ou do objectivo do triplo 20, mas todos aqui têm de entender que países como os novos Estados-Membros orientais, onde a indústria pesada foi vítima da transição do sistema comunista para a economia de mercado, aceitaram manter a referência de 2005 mesmo tendo bons motivos para apelar à utilização de um ano de referência diferente, por exemplo 1990. Não teria sido surpreendente que o fizessem, tendo em conta o que sucedeu nesses países e tudo o que sofreram. Falo sob o olhar atento do Ministro Jean-Louis Borloo, que prestou um apoio completo, decidido e eficaz nestas negociações. Eu não queria que fosse seguida uma abordagem pro-activa do ambiente à custa de uma política social que conduzisse estes novos membros da UE ao colapso. Aos fundamentalistas, diria que, para mim, a questão nunca foi a de não impor requisitos ambientais à Polónia, à Hungria e aos outros países, mas a de não colocar estes países numa situação de colapso social e não os obrigar a escolher entre a protecção ambiental e o crescimento. O que propusemos foi um novo tipo de crescimento: um crescimento sustentável e ecológico que evitasse uma escalada dos preços e o tipo de impacto sobre os trabalhadores polacos, húngaros e orientais que nenhum país democrático no mundo poderia tolerar. Acrescentaria ainda que ouvi atentamente as vossas preocupações na minha última visita ao Parlamento. Alguns do senhores – e entendo que o tenham feito – disseram-me “o senhor desistiu das nossas metas, Senhor Presidente, porque aceitou a unanimidade para a decisão do Conselho”. Concordei com a unanimidade por uma razão simples: as escolhas ambientais que a Europa faz não podem ser escolhas forçadas, têm de ser escolhas deliberadas. Conseguirão imaginar a fragilidade de um acordo obtido numa votação por maioria, com vários países a não aderirem aos objectivos? Qual seria a credibilidade do pacote relativo à energia e ao clima se fosse ratificado por uma maioria, quando todos podem ver que é esta unanimidade que assegura o cumprimento dos nossos compromissos políticos? Senhor Presidente, a Presidência francesa procurou fundamentar todas as suas acções em duas convicções: em primeiro lugar, o mundo necessita de uma Europa forte, e, em segundo lugar, a Europa não pode ser forte se estiver dividida. Estou certo, naturalmente, que estas ideias não sejam originais, mas não deixam por isso de ser essenciais. Além disso, alguns dos presentes recordaram-me que esta é uma matéria em que se aplica a co-decisão, e eu gostaria de dizer que recorri a esse argumento. Na minha discussão com os meus colegas Chefes de Estado ou de Governo, tenho de dizer, com toda a franqueza, que a presença atenta de um Parlamento determinado a alcançar um acordo sobre o pacote relativo à energia e ao clima constituiu um factor de motivação influente para os Chefes de Estado ou de Governo que estavam menos dispostos do que outros a chegar a conclusões. Em qualquer caso, estou hoje aqui com o acordo unânime de todos os 27 Chefes de Estado ou de Governo sobre o pacote relativo à energia e ao clima. Utilizem-no como entenderem melhor. Termino com dois pontos breves. No que respeita à política de migração, é inconcebível que a Europa – em que a maioria dos países faz parte do espaço Schengen, que se baseia na livre circulação de pessoas e bens – avance sem desenvolver princípios comuns para a definição de uma política comum de imigração. Este trabalho foi realizado e, devo dizer, foi realizado sem excessos. Os senhores, no Parlamento Europeu, fizeram muito para conferir um registo sereno ao debate sobre política de imigração, que, a nível nacional, nem sempre é exemplar no que se refere ao respeito pelas pessoas, à calma, à ponderação e a à responsabilidade. Temos agora os fundamentos de uma política comum de imigração. Passando por breves momentos para a questão da defesa, eu próprio, em conjunto com a senhora Chanceler Merkel, teremos oportunidade, no próximo ano, de organizar a cimeira da NATO em Kehl/Estrasburgo. Na minha opinião, a decisão importante que temos de tomar é que, a partir de agora, os 27 países entendem que a política de segurança e de defesa diz respeito à Europa e à NATO, que a política de segurança e de defesa da Europa é complementar, e não contrária, à da NATO. Finalmente, temos o problema institucional. Depois do voto no “não” na Irlanda, desloquei-me a Dublim com o senhor Ministro Bernard Kouchner, a convite do Primeiro-Ministro irlandês Brian Cowen, e afirmei então, surpreendendo as pessoas naquele momento, que a única forma de ultrapassar o problema era consultar novamente os nossos amigos irlandeses. Esta declaração provocou um debate, como se eu tivesse desrespeitado a população pedindo-lhe que se pronunciasse novamente! Qual é a situação hoje? Hoje, 25 países estão prestes a concluir o processo de ratificação do Tratado de Lisboa. O 26.º, a República Checa, acabou de tomar uma decisão importante, visto que o Tribunal Constitucional indicou que a ratificação do Tratado de Lisboa pode ter lugar, e o Primeiro-Ministro Topolánek afirmou, numa declaração corajosa e responsável, que é seu desejo propor a ratificação do Tratado de Lisboa. Restam-nos os irlandeses. Este é o acordo que alcançámos por unanimidade. Trata-se de um acordo muito simples. Consiste, primordialmente, na garantia de que, se o Tratado de Lisboa entrar em vigor, haverá um Comissário por Estado-Membro. Sei que é um esforço para alguns dos presentes, tal como para determinados governos que entendiam que a Comissão precisava de ser mais pequena para ser mais eficaz. Peço-vos, contudo, que reflictam no seguinte: se queremos Lisboa – e a Europa necessita de instituições fortes e sustentáveis – só a poderemos ter se os irlandeses votarem e disserem “sim” e, para que digam “sim”, precisamos de uma situação nova. O Conselho Europeu propõe que esta nova situação seja um Comissário por Estado-Membro. O segundo elemento do acordo é o facto de termos assumido alguns compromissos políticos relativos às características específicas do debate irlandês, como a neutralidade, a tributação e a família. Estes compromissos políticos não foram difíceis de assumir, portanto onde reside o problema? É melhor colocar tudo sobre a mesa. O problema é o valor jurídico que estes compromissos vão ter, porque a Irlanda tem um Tribunal Constitucional, e não há dúvida de que a campanha a favor do “não” – que tem esse direito – vai recorrer ao Tribunal Constitucional irlandês e perguntar que valor têm estes compromissos políticos. O compromisso sugerido pela Presidência é o seguinte: não a uma nova ratificação do Tratado de Lisboa pelos países que já o fizeram e não a alterações ao Tratado de Lisboa. Não nos interessa, do meu ponto de vista, resolver um problema criando mais 26. Isso é evidente. Por outro lado, no próximo alargamento da Europa – provavelmente para incluir a Croácia em 2010 ou 2011 se tudo correr como planeado – nesse momento, Senhor Presidente, necessitaremos de um novo tratado a fim de alargar a Europa a um novo membro. Propusemos, pois, que, quando ocorrer o alargamento da Europa, e nunca antes disso, sejam acrescentados dois elementos ao Tratado de Adesão da Croácia: o primeiro será um protocolo “irlandês” e o segundo estará relacionado com o número de eurodeputados. As eleições europeias serão realizadas com base no Tratado de Nice. Não vejo outra opção, porque foram atribuídos eurodeputados suplementares a alguns Estados ao abrigo do Tratado de Lisboa. Poderemos igualmente tratar este problema por ocasião do próximo alargamento. Nesta base, o Governo irlandês comprometeu-se corajosamente a realizar outro referendo sobre o Tratado de Lisboa antes do final de 2009. Isso significa que, se tudo correr como espero – embora caiba aos irlandeses decidir – o Tratado de Lisboa entrará em vigor apenas com um ano de atraso. Tentámos, durante os últimos seis meses, assegurar que a Europa esteja unida e forte e que pense por si mesma. O que é uma Europa forte? É uma Europa que pensa, que tem convicções, que tem respostas e que tem imaginação. É uma Europa que não se contenta em seguir uma liderança e que rejeita um consenso assente unicamente no que fica por dizer, na rejeição dos problemas e em aguardar por soluções com o passar do tempo, porque estou convencido de que, quanto mais esperamos, mais complicadas se tornam as coisas. Senhoras e Senhores Deputados, esta também não foi uma matéria fácil de discutir e de organizar, e não foi uma questão simples, nem para os irlandeses nem para os restantes países, mas o espírito europeu é, acima de tudo, um espírito de compromisso. Se não conseguirmos alcançar um compromisso entre os 27, não vale a pena termos um ideal europeu. O ideal europeu consiste em ouvir os outros e trabalhar em conjunto para encontrar caminhos comuns que permitam ultrapassar os problemas. Concluo agradecendo, em primeiro lugar, ao Parlamento Europeu. Diria igualmente que foi muito fácil, e agradável, para a Presidência manter-se em contacto com todos os grupos desta Assembleia, quaisquer que fossem as suas tendências políticas, esquerda ou direita, liberais ou verdes, soberanistas ou federalistas. Todos revelaram o desejo de fazer avançar a Europa, à vossa maneira. Tenho de dizer, com toda a sinceridade, que, para a Presidência, o Parlamento teve um papel decisivo na obtenção de resultados. Diria mesmo que foi mais fácil falar, trabalhar e negociar com o Parlamento Europeu do que com alguns outros contactos, sem referir nomes. No final de uma presidência, devemos ser precisos nos nossos cumprimentos, mas genéricos nos lamentos. Gostaria de dizer ainda que procurámos trabalhar em cooperação com o senhor Presidente da Comissão, cada um ciente das suas responsabilidades, e, para lhe fazer justiça, a Presidência nunca poderia ter alcançado os resultados que alcançou sem trabalhar estreitamente com o senhor Presidente Barroso. Penso que é importante dizê-lo porque é verdade, pelo menos de acordo com a minha experiência. Finalmente, quero agradecer aos Chefes de Estado ou de Governo. Senhoras e Senhoras Deputados, não vamos construir a Europa em oposição aos Estados: isso é indiscutível. Contudo, por muito europeus que sejamos, a Europa não é o inimigo das nações, e as nações não são as inimigas da Europa. Vou dizer-vos uma coisa: se não tivéssemos procurado entender os problemas de cada governo democrático, não teríamos isso muito longe. É um erro tentar passar por cima dos representantes eleitos dos seus países: esse não é um ideal europeu, isso é fundamentalismo, e eu lutei contra o fundamentalismo durante toda a minha vida, mesmo o fundamentalismo europeu, porque, quando ouço a expressão “fundamentalismo europeu”, esqueço a palavra “europeu” e ouço apenas a palavra fundamentalismo, e o fundamentalismo nunca é uma boa ideia. Seria um erro de proporções históricas tentar construir a Europa em oposição às nações. Os Chefes de Governo assumiram as suas responsabilidades, tal como os países. Para concluir, gostaria de dizer, a nível pessoal, que aprendi muito durante os seis meses da Presidência e que gostei bastante deste trabalho. Compreendo o motivo pelo qual os eurodeputados são apaixonados pelo que fazem, porque, quando temos oportunidade de passar seis meses a perceber e a enfrentar os problemas de 27 países, reforçamos a nossa tolerância, a nossa abertura de espírito e a nossa compreensão de que a Europa é, sem dúvida, a mais bela ideia inventada no século XX e de que precisamos hoje, mais do que nunca, da Europa. Procurei fazer avançar a Europa, mas a Europa mudou-me. Quero dizer mais uma coisa, porque é minha profunda convicção. Penso sinceramente que cada Chefe de Estado ou de Governo beneficiaria de exercer ocasionalmente esta responsabilidade, em primeiro lugar porque os ajudaria a entender que os problemas que vivem nos seus países só podem ser resolvidos, muitas vezes, em acordo com os seus vizinhos. Aprenderiam também que, apesar das nossas diferenças, há muito mais coisas que nos aproximam, e compreenderiam algo mais importante: que é mais fácil para a Europa ter grandes ambições do que pequenas ambições. O último ponto em que acredito profundamente é que, no Conselho Europa, no Parlamento Europeu e na Comissão Europeia, é mais fácil ter sucesso com grandes projectos do que com pequenos projectos, porque estes não têm a força de que necessitam para ultrapassar os egos nacionais. São necessários grandes projectos, grandes ambições e grandes ideias: com estas grandes ideias e grandes ambições, podemos ultrapassar os egos nacionais. Consequentemente, espero que a Europa continue a ser ambiciosa e perceba que o mundo precisa que ela tome decisões! Quando varremos as questões para debaixo do tapete, estamos a acumular problemas para o futuro. É essencial enfrentar os problemas aqui e agora, e não é verdade que as instituições europeias impeçam a tomada de decisões. O que impede as decisões é a falta de coragem, a falta de dinamismo: é o enfraquecimento de um ideal. As decisões não podem esperar por Lisboa! Não podemos esperar por amanhã, devemos tomar decisões já, e tenho plena confiança na Presidência checa para dar seguimento ao trabalho da Presidência francesa. No final, esta Presidência acompanhou sempre o ritmo dos acontecimentos internacionais que perturbaram a organização do nosso trabalho, e não me cabe certamente fazer um balanço. Quero apenas dizer-vos como enfrentámos estes vários desafios. Quando surgiu a crise na Geórgia em Agosto, em 8 de Agosto, tínhamos apenas uma prioridade: parar a guerra e não permitir que o país se transformasse noutra Bósnia. Para ser franco, e sem pretender fazer julgamentos demasiado severos, quando o conflito se iniciou na Bósnia – na Europa – a Europa não esteve lá. Foram os Estados Unidos, nossos amigos e aliados, que assumiram as suas responsabilidades, e a Europa teve de seguir a sua liderança. A Presidência estava determinada a assegurar que a Europa assumisse as suas responsabilidades e, em Agosto, começámos a negociar o cessar-fogo, em 12 de Agosto, seguido de um acordo de retirada em 12 de Setembro. Em última análise, a guerra foi evitada, iniciou-se a retirada e, acima de tudo – graças a todos os Estados-Membros da UE – a Europa manteve-se unida. Esta não era uma conclusão provável porque, dada a história dos nossos vários países, uma história dolorosa para os europeus que viveram tantos anos atrás da Cortina de Ferro, numa Europa humilhada, numa Europa dividida, numa Europa sacrificada, seria perfeitamente natural que alguns países tivessem uma sensibilidade em relação aos nossos vizinhos russos diferente da dos Estados que só conheceram a liberdade. Apesar disso, a Europa manteve-se unida, e a Presidência, com o Presidente da Comissão Europeia, envidou todos os esforços para evitar uma espiral de guerra descontrolada. Em 8 de Agosto, as tropas russas estavam a 40 km de Tbilissi; hoje, quase todas as tropas russas abandonaram o território da Geórgia, à excepção da Ossétia e da Abcásia."@pt17 "Monsieur le Président, Mesdames et Messieurs les parlementaires européens, lorsque la France a commencé à exercer sa présidence, la situation en Europe était marquée par l'interruption du processus de ratification du traité de Lisbonne, à la suite du vote de nos amis irlandais rejetant ledit traité. L'Europe a répondu présente, sans pour autant s'engager dans une politique agressive à l'endroit de nos voisins russes. Ma conviction, c'est que nous n'avons pas d'avenir autre que de trouver, avec nos voisins, les conditions du développement économique, de la sécurité et de la paix en leur expliquant que, s'ils veulent compter dans le monde – et la Russie est un grand pays –, ils doivent respecter des valeurs, des pratiques et des comportements qui ne doivent plus être ceux qui étaient les leurs, à une autre époque, en Europe. Mais l'Europe a existé. Puis la crise financière est arrivée. La crise financière n'est pas née au mois d'août 2007, comme je l'entends dire parfois. Le mois d'août 2007 a marqué le début des ennuis. Mais la crise financière systémique que nous avons connue dans le monde a commencé lorsque les Américains ont pris la décision, qui s'est avérée gravissime, d'accepter la faillite de Lehman Brothers le 18 septembre 2008. C'est à partir de ce moment-là, et de ce moment-là seulement, que nous sommes rentrés dans une crise financière d'une ampleur inédite dans le monde. Nous avons essayé, avec le président Barroso, d'obtenir deux choses. La première, l'unité de l'Europe que nous avons construite progressivement: d'abord, en réunissant les quatre plus grands pays d'Europe, avec la Commission, avec la Banque centrale, avec le président de l'Eurogroupe; ensuite, en réunissant, pour la première fois depuis 2000, les pays de l'Eurogroupe, au niveau des chefs d'État et de gouvernement, et, enfin, en réunissant, au mois de septembre, l'ensemble des chefs d'État et de gouvernement, nous avons obtenu un plan de redressement des banques européennes porté par tous les États d'Europe, avec les difficultés que l'on connaît puisque la violence de la crise avait conduit certains pays à prendre des décisions anticipées – sans doute, d'ailleurs, ne pouvaient-ils faire autrement, je pense à nos amis irlandais, submergés par des attaques contre l'ensemble de leur système bancaire. À l'arrivée, un mois après, toute l'Europe était réunie autour du même plan de soutien aux banques, et nous avons essayé, avec le président Barroso, de faire en sorte que ce plan européen de soutien pour éviter l'explosion de notre système bancaire devienne le plan mondial, alors que les Américains passaient du plan Paulson I au plan Paulson II, pour arriver au plan Paulson III, qui n'est rien d'autre que l'inspiration du plan européen I. Je ne dis pas que les choses sont arrangées, je dis simplement que si les États d'Europe, la Commission, les institutions européennes, n'avaient pas pris, à l'époque, leurs responsabilités, Mesdames et Messieurs, nous nous serions trouvés face à un fait sans précédent, le collapse ou la faillite d'un certain nombre d'États membres, la destruction du système bancaire européen. L'Europe a manifesté son unité et sa solidarité. Je pense notamment à ce fameux week-end où il a fallu mobiliser 22 milliards d'euros de crédit pour la Hongrie, attaquée elle-même, à son tour, après qu'il a fallu mobiliser 17 milliards d'euros pour l'Ukraine et qu'aujourd'hui encore, nous devons nous occuper d'un certain nombre de pays baltes, sans compter les autres problèmes que nous avons à gérer dans le monde. Dans la crise financière, l'Europe a été unie, l'Europe a demandé le sommet de Washington, l'Europe a demandé le G20 et l'Europe organisera à Londres, le 2 avril prochain, le sommet de la réforme de la gouvernance mondiale. L'Europe a dit, d'une seule voix, qu'elle voulait d'un capitalisme d'entrepreneurs et non pas d'un capitalisme de spéculateurs, qu'elle voulait la réforme du système financier, qu'elle voulait une autre place pour les pays émergents, qu'elle voulait la moralisation du capitalisme; l'Europe a essayé de défendre, d'une seule voix, ses convictions. S'agissant de la crise économique, le débat n'a pas été simple, Mesdames et Messieurs les parlementaires. Il n'a pas été simple pour deux raisons. La première, c'est que la situation financière de nos pays n'est pas la même. La seconde, c'est que notre culture économique, notre identité politique, n'est pas la même; pourtant, à l'arrivée, tout le monde s'est retrouvé sur la nécessité d'une relance concertée aux environs d'un point et demi de PIB, comme l'a recommandé la Commission. On peut toujours, et je le comprends parfaitement, s'étonner des désaccords ici ou là, des hésitations, des incompréhensions ou des malentendus. Je voudrais rappeler à ceux qui regardent l'Europe que nous sommes 27 pays et que ce n'est pas facile de donner à ces 27 pays la même politique, au même moment, alors que chacun peut être pressé par des contraintes électorales – parce que nos élections n'ont pas lieu le même jour – et, devant cette Assemblée, temple de la démocratie européenne, chacun peut comprendre que la proximité d'une campagne électorale n'est pas un facteur déterminant pour obtenir le consensus. Eh bien, l'Europe, malgré tout, après avoir défini une politique commune dans la crise financière, a réussi à définir, tant bien que mal, une politique commune face à la crise économique. On n'imaginait pas à l'époque qu'une guerre éclaterait entre la Géorgie et la Russie et on n'imaginait pas, non plus, la violence de la crise financière, d'abord, de la crise économique ensuite, que l'Europe aurait à affronter. Il y a également eu le temps de l'Union pour la Méditerranée. J'assume, bien volontiers, qu'il a fallu concerter, qu'il a fallu faire des compromis, pour faire comprendre deux choses. Que si l'Europe ne prend pas sa part de la paix au Moyen-Orient, personne ne le fera à notre place. Il n'y a pas un seul pays au monde qui soit capable de favoriser la paix entre les Israéliens et le monde arabe. L'Europe doit jouer sa partition, l'Europe doit être présente pour éviter un tête-à-tête frontal entre le monde arabe, d'un côté, et la première puissance du monde, les États-Unis, de l'autre. Et l'Union pour la Méditerranée? C'est l'organisation d'un dialogue constant entre l'Europe et la Méditerranée, donc les pays arabes, dialogue dont nous avons besoin, dont les Arabes ont besoin, dont l'Europe a besoin pour que l'Europe cesse d'être uniquement un bailleur de fonds et que l'Europe ait des convictions politiques au service de la paix et que l'Europe ne se contente pas de payer, qu'elle demande également que la paix ait lieu, une paix équilibrée, notamment entre les Palestiniens, qui ont le droit à un État moderne, un État démocratique, un État sûr, et Israël, qui a le droit à la sécurité pour ce pays qui est un miracle de démocratie. S'agissant de l'Union pour la Méditerranée, il a fallu convaincre. Convaincre de quoi? Que l'Union pour la Méditerranée ne mettait pas en cause l'unité de l'Europe et qu'au contraire, elle la renforcerait. Et finalement, Mesdames et Messieurs, soyons fiers, nous les Européens, l'Union pour la Méditerranée est coprésidée par la Présidence européenne et par l'Égypte, elle compte cinq secrétaires généraux adjoints, dont un Israélien et un Palestinien. C'est la première fois que les pays arabes acceptent qu'un Israélien soit membre de l'exécutif d'une organisation régionale comme l'Union pour la Méditerranée, c'est un succès historique. Je voudrais rendre hommage à Bernard Kouchner qui, au sommet de Marseille, a négocié brillamment pour obtenir ce résultat absolument inespéré. En échange, les Israéliens ont accepté la participation de la Ligue arabe aux travaux de l'Union pour la Méditerranée, laquelle union ne fait nullement obstacle à ce que la Présidence tchèque, puis la Présidence suédoise développent, demain, les partenariats orientaux dont l'Europe a besoin. Et puis, il y a l'énergie-climat. Sur l'énergie-climat, que les choses soient claires. La bataille fut fameuse et je suis bien persuadé que chacun a des motifs d'insatisfaction. Pour les uns, on demande trop à l'industrie; pour les autres, on ne demande pas assez; pour les troisièmes, il fallait passer par ici, pour les autres par là-bas; à l'arrivée, la Présidence allemande avait fixé un calendrier avant la fin 2008. La Présidence allemande avait fixé trois objectifs: le triple 20. Et, au fond, l'accord que nous avons scellé au Conseil européen, qui, je l'espère, sera décidé par le Parlement européen demain, respecte les objectifs que vous vous étiez donnés. Je dois à la vérité de dire que chacun a dû être mis devant ses responsabilités. Il eût été insensé, au moment où un nouveau président des États-Unis d'Amérique fixait pour la première puissance du monde des objectifs ambitieux en matière de défense de l'environnement, que l'Europe renonçât aux siens. Irresponsable, car si l'Europe ne faisait pas son unité sur la paquet énergie-climat de la Commission, comment imaginer que l'Europe soit entendue des Indiens, des Chinois, des Brésiliens, de tous les pays du monde qui, maintenant, doivent prendre en charge les équilibres environnementaux de la planète. Pour y arriver, il a fallu convaincre et il a fallu trouver des voies de compromis. Quelles voies de compromis? J'avais indiqué que, jamais, nous ne renoncerions au calendrier et à l'objectif des trois 20. Mais chacun doit le comprendre ici. Des pays comme les nouveaux pays de l'Est rentrés dans l'Union, dont l'industrie lourde a été sacrifiée par le passage du système communiste au système de l'économie de marché, ont accepté que nous gardions la référence à l'année 2005 alors qu'il y avait des raisons, pour eux, de demander que soit retenue une autre référence, par exemple l'année 1990, ce qui n'eût pas été choquant compte tenu de ce qui s'est passé dans ces pays-là et de ce qu'ils ont subi. Je parle sous le contrôle du ministre Jean-Louis Borloo, qui a été un soutien total, constant et efficace dans cette négociation. J'ai voulu que le volontarisme en matière environnementale ne se fasse pas au détriment d'une politique sociale qui fasse exploser ces nouveaux adhérents de l'Union. Aux intégristes, je veux dire que la question, pour moi, n'a jamais été de ne pas imposer à la Pologne, à la Hongrie et aux autres des obligations environnementales, mais de ne pas mettre ces pays en situation d'explosion sociale et de ne jamais les mettre en situation de choisir entre la protection de l'environnement et la croissance. C'est une nouvelle croissance, une croissance durable, une croissance verte que nous leur avons proposée mais qui évite une explosion des prix ou des conséquences sur les ouvriers polonais, les ouvriers hongrois, les ouvriers de l'Est, qu'aucun pays démocratique au monde ne pourrait supporter. J'ajoute, enfin, que j'ai bien entendu vos inquiétudes lors de ma dernière venue au Parlement. Certains d'entre vous – et je les comprends – m'ont dit: "Vous avez renoncé à vos objectifs, Monsieur le Président, puisque vous avez accepté l'unanimité pour la décision au Conseil". J'ai accepté l'unanimité pour une raison simple, c'est que le choix environnemental que fait l'Europe ne doit pas être un choix subi, il doit être un choix revendiqué. Imaginez la faiblesse d'un accord obtenu à la majorité, avec une partie des pays qui n'auraient pas adhéré au pacte! Quelle aurait été la crédibilité du paquet énergie-climat ratifié à la majorité alors que chacun voit bien que c'est l'unanimité qui était la garantie du respect de nos engagements politiques? La Présidence française, Monsieur le Président, a essayé d'organiser toute son action autour de deux convictions: le monde a besoin d'une Europe forte, première conviction; deuxième conviction, il ne peut pas y avoir d'Europe forte si l'Europe est désunie. Naturellement, j'imagine que ces idées ne sont pas originales, elles n'en sont pas moins nécessaires. J'ajoute qu'un certain nombre d'entre vous m'ont rappelé qu'il s'agissait de la codécision et je veux dire que je m'en suis servi. Dans les discussions avec mes collègues chefs d'État et de gouvernement, je dois à la vérité de dire, Monsieur le Président, que la présence vigilante d'un Parlement déterminé à obtenir un accord sur le paquet énergie-climat a été un puissant facteur de mobilisation pour les chefs de gouvernement ou les chefs d'État qui avaient moins envie d'aboutir que d'autres. En tout cas, aujourd'hui, je vous apporte – vous en ferez ce que vous voudrez – l'accord unanime des vingt-sept chefs d'État sur le paquet énergie-climat. Je terminerai par deux points que j'évoquerai rapidement. La politique migratoire: comment imaginer qu'une Europe – dont la plupart des pays sont dans l'espace de Schengen, qui pose comme postulat la libre circulation des personnes et des biens – puisse continuer sans se doter de principes communs pour élaborer une politique d'immigration commune? Ce travail a été fait et je dois le dire, il a été fait sans outrance. Et vous, au Parlement européen, vous avez beaucoup contribué à apaiser un débat sur les politiques d'immigration qui, sur le plan national, ne donnent pas toujours l'exemple du respect des personnes, du calme, de la pondération et de l'esprit de responsabilité. Nous avons maintenant les bases d'une politique d'immigration commune, à l'unanimité. Juste un mot sur la défense. J'aurai l'occasion, l'année prochaine, avec la chancelière Merkel, d'organiser le sommet de l'OTAN Kehl-Strasbourg, et je crois que ce qui est important dans ce que nous avons décidé, c'est que, désormais, les vingt-sept comprennent que c'est la politique de sécurité et de défense de l'Europe et de l'OTAN, que la politique de défense et de sécurité de l'Europe est complémentaire de celle de l'OTAN et qu'il n'y a pas lieu d'opposer l'une à l'autre. Enfin, le problème institutionnel. Lorsque le vote "non" est intervenu en Irlande, je me suis rendu à Dublin avec Bernard Kouchner, à l'invitation de Brian Cowen, le premier ministre irlandais, et j'ai indiqué, même si ça a choqué à l'époque, que la seule façon de sortir du problème, c'était que nos amis irlandais soient à nouveau consultés. Cette déclaration a provoqué débat, comme s'il n'était pas respectueux d'un peuple que de demander que ce peuple puisse à nouveau se prononcer! Quelle est la situation aujourd'hui? Aujourd'hui, vingt-cinq pays ont quasiment terminé le processus de ratification de Lisbonne. Le vingt-sixième, la Tchéquie, vient de prendre une décision importante, puisque la Cour constitutionnelle a indiqué que le processus de ratification de Lisbonne pouvait avoir lieu, et le premier ministre Topolanek, dans une déclaration courageuse et responsable, a indiqué que son ambition était de proposer la ratification du traité de Lisbonne. Reste donc le cas irlandais. Voilà l'accord que nous avons trouvé à l'unanimité. Cet accord est très simple. Il consiste, premièrement, à garantir à chaque État membre, si le traité de Lisbonne entre dans les faits, un commissaire par État membre. Je sais que c'est un effort pour un certain nombre d'entre vous, comme c'est un effort pour un certain nombre de gouvernements qui croyaient à la nécessité d'une Commission plus restreinte pour être plus efficace. J'en appelle cependant à la réflexion de chacun d'entre vous. Si l'on veut Lisbonne – et l'Europe a besoin d'institutions fortes et durables – on ne peut l'avoir que si nos amis irlandais votent et disent oui. Pour qu'ils disent oui, il faut un fait nouveau. Ce fait nouveau, le Conseil européen propose qu'il s'agisse d'un commissaire par État membre. Deuxième élément. Nous avons pris un certain nombre d'engagements politiques tenant à la spécificité du débat irlandais, la neutralité, la fiscalité, la famille. Ces engagements politiques n'ont pas posé de problème à prendre. Quel est le problème? Il vaut mieux que tout soit mis sur la table. Le problème, c'est la force juridique de ces engagements politiques. Car en Irlande, il existe une Cour constitutionnelle et personne ne doute que les partisans du non – et c'est leur droit – saisiront la Cour constitutionnelle irlandaise pour demander la force des engagements politiques qui ont été pris. Voilà le compromis que la Présidence a proposé: pas de reratification du traité de Lisbonne par tous ceux qui l'ont fait, pas de modification du traité de Lisbonne. On n'a pas intérêt, me semble-t-il, à résoudre un problème pour en créer vingt-six autres! La chose est claire. En revanche, au moment du prochain élargissement de l'Europe, vraisemblablement la Croatie, vraisemblablement en 2010 ou en 2011 – si les choses vont comme elles doivent aller –, à ce moment-là, Monsieur le Président, il faudra un nouveau traité pour élargir l'Europe au nouvel entrant. Nous avons donc proposé qu'au moment de l'élargissement de l'Europe, et à ce moment seulement, nous rajoutions au traité d'adhésion de la Croatie deux éléments: premier élément, le protocole dit "irlandais" et, deuxième élément, la question du nombre de parlementaires. Les élections européennes auront lieu sur la base du traité de Nice – je ne vois pas comment on pourrait faire autrement. Or, un certain nombre d'États se sont vu octroyer, dans le cadre de Lisbonne, plus de parlementaires. On pourrait également régler, à l'occasion du premier élargissement, ce problème. Sur cette base, le gouvernement irlandais, courageusement, s'est engagé à consulter à nouveau les Irlandais sur le traité de Lisbonne, avant la fin de l'année 2009. Ce qui veut donc dire que, si les choses se passaient comme je souhaite qu'elles se passent – mais c'est aux Irlandais d'en décider –, le traité de Lisbonne entrerait dans les faits avec une année de retard seulement. Nous avons essayé de faire en sorte, tout au long de ces six mois, que l'Europe soit unie et que l'Europe soit forte, qu'elle pense par elle-même. Qu'est-ce que c'est qu'une Europe forte? C'est une Europe qui pense, qui a des convictions, qui a ses réponses et qui imagine. C'est une Europe qui ne se contente pas de suivre, c'est une Europe qui refuse un consensus fondé uniquement sur le non-dit, sur l'évacuation des problèmes et sur le temps censé tout arranger, alors que ma conviction, c'est que plus on attend, plus on complique. Mesdames et Messieurs, là aussi, ce ne fut pas simple à discuter, ce ne fut pas aisé à organiser, ce ne fut pas non plus, ni pour les Irlandais, ni pour les autres, quelque chose de facile mais l'esprit européen, c'est d'abord un esprit de compromis. Si, à vingt-sept, on n'est pas capable de faire de compromis, ce n'est pas la peine d'avoir un idéal européen. L'idéal européen, c'est d'écouter l'autre et d'essayer ensemble de trouver les voies communes pour surmonter les problèmes. Enfin, je voudrais terminer en adressant mes remerciements d'abord au Parlement européen. Je voudrais d'ailleurs vous dire que ce fut pour la Présidence très facile, très agréable et très utile d'entretenir des contacts nombreux avec la totalité des groupes de votre Assemblée, quel que soit leur engagement politique, droite ou gauche, libéraux ou verts, souverainistes ou fédéralistes. Tous, vous avez montré une volonté de faire progresser, à votre manière, l'Europe. Je dois à la vérité de dire que pour la Présidence, le Parlement a été un élément décisif pour obtenir, Monsieur le Président, des résultats. Je voudrais même dire que ça a été plus facile de discuter, de travailler, de négocier avec le Parlement européen qu'avec – je ne rentre pas dans les détails – tel ou tel autre interlocuteur. À la fin d'une Présidence, on précise ses compliments, on n'adresse pas ses regrets. Je voudrais également dire qu'avec le président de la Commission, et que justice lui soit rendue, nous avons essayé de faire un tandem, chacun conscient de ses responsabilités, et jamais nous n'aurions pu obtenir les résultats que la Présidence a obtenus sans le travail, main dans la main, avec le président Barroso. Je tiens à le dire parce que c'est la vérité, en tout cas, telle que je l'ai vécue. Enfin, je voudrais remercier les chefs d'État et de gouvernement. Mesdames et Messieurs, on ne construira pas l'Europe contre les États. C'est une évidence. Aussi Européens que vous le soyez, l'Europe n'est pas l'ennemie des nations et les nations ne sont pas les ennemies de l'Europe. Je veux vous dire une chose, si nous n'avions pas cherché à comprendre les problèmes de chaque gouvernement démocratique, on n'y serait pas arrivé. Vouloir passer par-dessus la tête de ceux qui sont élus dans leur pays, c'est une erreur. Ça ne s'appelle pas un idéal européen, ça s'appelle un intégrisme, et les intégrismes, je les ai toujours combattus dans ma vie, même l'intégrisme européen. Parce que dans l'intégrisme européen, j'oublie le mot Europe et j'entends le mot intégrisme, et jamais l'intégrisme n'est de bon conseil. Vouloir construire l'Europe contre les nations serait une erreur historique. Chaque chef de gouvernement a pris ses responsabilités, chaque nation les a assumées. Enfin, je voudrais vous dire, à titre personnel, que cette Présidence de six mois m'a beaucoup appris et que j'ai beaucoup aimé ce travail. Je comprends que les parlementaires européens soient passionnés par ce qu'ils font. Parce que lorsque l'on a la chance, pendant six mois, de connaître et d'avoir à trancher des problèmes de vingt-sept pays, on gagne en tolérance, on gagne en ouverture d'esprit et on comprend que l'Europe, c'est sans doute la plus belle idée qui ait été inventée au 20e siècle et que cette Europe on en a plus que jamais besoin. J'ai essayé de faire bouger l'Europe, mais l'Europe m'a changé! Je veux dire une chose parce que je le pense profondément. Je crois vraiment que chaque chef d'État et de gouvernement gagnerait à exercer de temps à autre cette responsabilité. D'abord parce qu'il comprendrait que les problèmes qu'il connaît dans son pays ne peuvent bien souvent trouver de solution qu'en accord avec nos voisins. Il comprendrait qu'au-delà de ce qui nous différencie, il y a tellement de choses qui nous rapprochent, et il comprendrait surtout quelque chose de plus important: c'est que c'est plus facile pour l'Europe d'avoir de grandes ambitions que de toutes petites ambitions. La dernière chose que je crois au plus profond de moi-même, c'est qu'au Conseil européen, au Parlement européen, à la Commission européenne, il est plus facile de faire aboutir des grands projets que des petits projets, parce que les petits projets n'ont pas le souffle ni la force nécessaires pour faire reculer les égoïsmes nationaux. Les grands projets, les grandes ambitions, les grandes idées, au nom de ces grandes idées et de ces grandes ambitions, on peut surmonter les égoïsmes nationaux. Alors que l'Europe reste ambitieuse et que l'Europe comprenne que le monde a besoin qu'elle prenne des décisions! Quand on met la poussière sous le tapis, on se prépare des lendemains difficiles. Les problèmes, il faut les régler tout de suite et maintenant, et ce n'est pas vrai que les institutions européennes empêchent la prise de décisions. Ce qui empêche la prise de décisions, c'est le manque de courage, le manque de volontarisme, c'est l'affadissement d'un idéal. Les décisions, on ne doit pas attendre Lisbonne! On ne doit pas attendre demain, on doit les prendre maintenant et je fais toute confiance à la Présidence tchèque pour assumer le continuum de la Présidence française. Finalement, cette Présidence s'est déroulée au rythme d'événements internationaux qui ont bouleversé l'organisation de nos travaux. Ce n'est certainement pas à moi de faire un bilan. Je voudrais simplement vous dire comment nous avons affronté ces différentes épreuves. Quand, au mois d'août, le 8 août, s'est présentée la crise géorgienne, nous avons eu à l'esprit une obsession: arrêter la guerre et ne pas tomber dans ce qui s'était passé au moment de la Bosnie. Franchement, sans porter de jugement cruel, quand le conflit s'est déroulé en Bosnie - nous sommes en Europe -, l'Europe a été absente. Ce sont les États-Unis, nos alliés, nos amis, qui ont pris leurs responsabilités et l'Europe qui a dû suivre. L'obsession qui a été celle de la Présidence, c'est que l'Europe prenne ses responsabilités et, en ce mois d'août, nous avons d'abord négocié le cessez-le-feu, le 12 août, puis un accord de retrait, le 12 septembre. Finalement, la guerre fut évitée, le retrait fut engagé et, par-dessus tout – et hommage en soit rendu à tous les pays membres de l'Union –, l'Europe est restée unie. Ce n'était pas si évident car, compte tenu de l'histoire de nos différents pays, une histoire douloureuse pour ceux des Européens qui ont vécu tant de décennies derrière le rideau de fer, dans une Europe humiliée, dans une Europe divisée, dans une Europe martyrisée, il est normal que certains pays aient une sensibilité, à l'endroit de nos voisins russes, différente de ceux qui n'ont connu que la liberté. Malgré cela, l'Europe est restée unie, la Présidence, avec le président de la Commission européenne, a tout fait pour éviter l'engrenage de la guerre. Le 8 août, les forces russes étaient à 40 km de Tbilissi; aujourd'hui, la quasi-totalité des forces russes ont évacué le territoire de la Géorgie, hors Ossétie et Abkhazie."@ro18 "Vážený pán predseda, dámy a páni, keď Francúzsko prevzalo predsedníctvo, situácia v Európe sa vyznačovala tým, že proces ratifikácie Lisabonskej zmluvy uviazol na mŕtvom bode, keď Írsko hlasovaním túto zmluvu odmietlo. Európa dala pocítiť svoju prítomnosť, ale bez toho, aby sa dala zatiahnuť do agresívnej politiky pod nosom našich ruských susedov. Som presvedčený o tom, že našou jedinou možnosťou do budúcnosti je spolupracovať s našimi susedmi a dosiahnuť stav hospodárskeho rozvoja, bezpečnosti a mieru, vysvetľovať im, že ak chcú niečo znamenať na svetovej úrovni – a Rusko je veľká krajina – budú musieť rešpektovať hodnoty, postupy a správanie úplne iné než to, ktoré za inej éry zvykli predvádzať v Európe. Európa bola prítomná. Potom prišla finančná kríza. Nezrodila sa v auguste 2007, ako vravia ľudia: problémy sa začali v auguste 2007, ale systémová finančná kríza, ktorú zakúša celý svet, sa začala vtedy, keď Spojené štáty 18. septembra 2008 umožnili bankrot banky Lehman Brothers, z čoho sa napokon vyvinul mimoriadne závažný krok. Vtedy, až vtedy sme sa ocitli vo finančnej kríze nevídanej miery vo svete. My sme sa spolu s predsedom Barrosom snažili dosiahnuť dve veci. Prvou bola európska jednota, ktorú sme postupne rozvíjali: po prvé, schôdzkou štyroch najväčších krajín Európy s Komisiou, Európskou centrálnou bankou a prezidentom Euroskupiny, potom usporiadaním schôdzky – prvej od roku 2000 – krajín Euroskupiny na úrovni hláv štátov alebo predsedov vlád, a napokon v septembri stretnutím všetkých hláv štátov alebo predsedov vlád, a tak sme vytvorili plán obnovy európskych bánk, ktorý podporujú všetky krajiny Európy. Ako viete, bolo to ťažké, pretože závažnosť krízy viedla niektoré krajiny k predčasným rozhodnutiam. Som si istý, že nemohli urobiť inak, napríklad Íri, keď ich ochromili útoky na celý ich bankový systém. O mesiac neskôr sa napokon celá Európa spojila pri jednotnom pláne na podporu bánk a my sme sa s predsedom Barrosom pokúsili, aby sa európsky plán na zastavenie kolapsu bankového systému zmenil na celosvetový plán. Spojené štáty pokročili od Paulsonovho plánu I k Paulsonovmu plánu II a teraz pristúpili k Paulsonovmu plánu III, ktorý je zjavne inšpirovaný Európskym plánom I. Netvrdím, že všetko sa napravilo, hovorím len to, že keby členské štáty, Komisia a európske inštitúcie v danom čase neniesli svoj diel zodpovednosti, dnes by sme, dámy a páni, čelili nevídaným vyhliadkam na kolaps alebo bankrot niektorých členských štátov a zničeniu európskeho bankového systému. Európa prejavila svoju jednotu a solidaritu. Mám na mysli najmä smutne známy víkend, keď sme museli zmobilizovať 22 miliárd EUR na úver pre Maďarsko, ktoré samotné sa ocitlo pod tlakom, keď muselo zmobilizovať 17 miliárd EUR pre Ukrajinu. Ešte existujú isté obavy o niektoré pobaltské krajiny, nehovoriac o iných globálnych problémoch, ktoré treba vyriešiť. Európa je vo finančnej kríze jednotná: zvolala washingtonský samit, zvolala zasadnutie krajín G20 a v Londýne 2. apríla zorganizuje samit o reforme globálnej správy financií. Európa prehovorila jedným hlasom, že chce kapitalizmus na základe podnikania, nie špekulácií, že chce reformu finančného systému, že chce inú úlohu pre krajiny s rozvíjajúcim sa hospodárstvom a že chce etický kapitalizmus – Európa prehovorila jedným hlasom na obhajobu svojich princípov. Čo sa týka hospodárskej krízy, debata nebola priamočiara, dámy a páni. Nebola priamočiara z dvoch dôvodov. Prvým je, že finančná situácia v jednotlivých našich krajinách sa líši, druhým je, že sa líši aj naša hospodárska kultúra a politická identita. I napriek tomu si napokon každý uvedomil potrebu koordinovaného posilnenia hospodárstva o približne 1,5 % HDP, ako odporúčala Komisia. Plne chápem, že ľudí môže sem-tam zaskočiť nezhoda, váhanie, zmätok a nedorozumenie. Pozorovateľom Európy by som rád pripomenul, že tu je 27 krajín a že nie je ľahké dať týmto 27 krajinám rovnakú politiku súbežne, keď ktorákoľvek krajina môže byť vystavená volebným tlakom, pretože tu nemáme všetci voľby v jeden deň, a že v tomto Parlamente, chráme európskej demokracie, každý chápe, že blížiace sa volebné kampane nie veľmi prispievajú k dosiahnutiu konsenzu. Európa, ktorá si vytvorila spoločnú politiku v čase finančnej krízy, dokázala napriek všetkému nejako vybudovať aj spoločnú politiku pre hospodársku krízu. Vtedy sme ani len netušili, že medzi Gruzínskom a Ruskom vypukne vojna, a tušenie sme nemali ani o závažnosti finančnej, neskôr aj hospodárskej krízy, pred ktorou bude Európa stáť. Mali sme čas aj na Úniu pre Stredozemie. Skôr by som povedal, že bolo potrebné koordinovať a robiť kompromisy s cieľom vyjasniť dve veci. Po prvé, ak Európa neurobí svoju časť práce pre mier na Blízkom východe, nikto to za nás nespraví: na svete neexistuje žiadna iná krajina, ktorá by dokázala presadiť mier medzi Izraelom a arabským svetom. Európa musí hrať svoju úlohu a musí dať pocítiť svoju prítomnosť, aby sa predišlo čelnej zrážke arabského sveta na jednej strane s hlavnou svetovou veľmocou, Spojenými štátmi, na druhej strane. Čo sa týka Únie pre Stredozemie, ide o organizáciu sústavného dialógu medzi Európou a Stredozemím vrátane arabských krajín. Ide o dialóg, ktorý potrebujeme my aj Arabi. Európa ho potrebuje na to, aby prestala byť len donorom a aby mohla mať politické presvedčenie o presadení mieru, aby namiesto spokojnosti s platením mohla vyzývať na mier, vyvážený mier, a to najmä medzi Palestínčanmi, ktorí majú nárok na moderný, demokratický, bezpečný štát, a Izraelom, zázrakom demokracie, ktorý má právo na bezpečnosť. Vec Únie pre Stredozemie si vyžadovala isté presvedčovanie: presvedčovanie, že Únia pre Stredozemie nespochybňuje jednotu Európy, ale naopak, že Európu posilní. Dámy a páni, my ako Európania môžeme byť napokon hrdí, že Únii pre Stredozemie spoločne predsedá predsedníctvo EÚ a Egypt a že má päť zastupujúcich generálnych tajomníkov vrátane Izraelčana a Palestínčana. Toto je po prvýkrát, čo arabské krajiny akceptovali Izraelčana ako člena exekutívy regionálnej organizácie, akou je Únia pre Stredozemie, čo je historickým úspechom. Chcel by som vzdať hold Bernardovi Kouchnerovi, ktorý skvelo rokoval na samite v Marseilles a dosiahol výsledok, o ktorom sme nemohli ani snívať. Izraelčania zas súhlasili s účasťou Arabskej ligy na práci Únie pre Stredozemie. Táto Únia nebude nijako brániť českému a potom ani švédskemu predsedníctvu rozvíjať v budúcnosti Východné partnerstvo, ktoré Európa potrebuje. Teraz prejdime k energetike a zmene klímy. V tejto téme buďme celkom jednoznační: išlo o smutne známy boj a som si celkom istý, že každý má dôvod byť nespokojný. Niektorí si myslia, že očakávame priveľa od priemyslu, ďalší si myslia, že toho neočakávame dosť. Jedna skupina si myslí, že by sme mali ísť týmto smerom, ďalšia si myslí, že tamtým. Nemecké predsedníctvo napokon stanovilo termín na koniec roka 2008. Nemecké predsedníctvo si stanovilo tri ciele – „trikrát 20“ – a dohoda, ktorú sme spečatili na zasadnutí Európskej rady a ktorú – ako dúfam – Európsky parlament zajtra prijme, v podstate spĺňa ciele, ktoré ste sami stanovili. Musím byť úprimný a povedať, že všetkým stranám treba pripomenúť ich povinnosti. Bolo by šialenstvom, keby sa Európa teraz vzdala svojich vlastných cieľov, práve keď nový prezident Spojených štátov určuje ambiciózne environmentálne ciele pre najsilnejšiu krajinu na svete. Bolo by to nezodpovedné, lebo keby Európa nedosiahla jednomyseľnosť o balíku opatrení Komisie týkajúcom sa energetiky a zmeny klímy, nemohli by sme očakávať, že nás bude počúvať India, Čína, Brazília a všetky ďalšie krajiny sveta, ktoré teraz musia prevziať zodpovednosť za environmentálnu rovnováhu planéty. Aby sme k tomu dospeli, museli sme byť presvedčiví a museli sme nájsť priestor na kompromis. Kde bol? Konštatoval som, že sa nikdy nevzdáme harmonogramu ani cieľa trikrát 20, ale každý tu musí pochopiť, že krajiny, ako napríklad nové východné členské štáty, kde ťažký priemysel padol za obeť prechodu z komunistického systému na trhové hospodárstvo, súhlasili zachovať referenciu z roku 2005, hoci mali dobrý dôvod požadovať, aby sa použil iný referenčný rok, napríklad rok 1990. To by nebolo prekvapením z hľadiska toho, čo sa v týchto krajinách udialo a čím prešli. Rozprávam pod pozorným okom Jeana-Louisa Borlooa, ktorý pri týchto rokovaniach poskytol úplnú, neochvejnú a účinnú podporu. Nechcel som, aby sa aktívny prístup k životnému prostrediu dosiahol na úkor sociálnej politiky, čo by spôsobilo kolaps týchto nových členov EÚ. Fundamentalistom by som povedal, že pre mňa to nikdy nebola vec uloženia environmentálnych požiadaviek na Poľsko, Maďarsko a ostatné krajiny, ale skôr mi išlo o to, aby sa tieto krajiny nedostali do situácie sociálneho kolapsu a aby neboli nútené voliť medzi ochranou životného prostredia a rastom. Navrhli sme nový druh rastu: trvalo udržateľný, ekologický rast, ktorý by sa vyhol prudko rastúcim cenám a dôsledkom pre poľských, maďarských a východných pracovníkov, ktoré by nemohla tolerovať žiadna demokratická krajina na svete. Ešte by som dodal, že pri poslednej návšteve Parlamentu som pozorne počúval vaše obavy. Niektorí z vás mi povedali – a ja to chápem: „upustili ste od svojich cieľov, pán prezident, lebo ste prijali jednomyseľnosť pre rozhodnutie Rady“. Súhlasil som s jednomyseľnosťou z jedného prostého dôvodu: environmentálne rozhodnutia, ktoré Európa prijíma, nesmú byť nanútené rozhodnutia, ale dobrovoľná voľba. Dokážete si predstaviť, aký slabý by bol súhlas získaný väčšinovým hlasovaním, keď by mnohé krajiny za ním nestáli? Nakoľko by bol dôveryhodný balík opatrení v oblasti klímy a energetiky, ak by ho ratifikovala väčšina, keď každý vidí, že práve jednomyseľnosť zaručuje splnenie našich politických záväzkov? Vážený pán predseda, francúzske predsedníctvo sa svoje konanie snažilo založiť na dvoch presvedčeniach: po prvé, že svet potrebuje silnú Európu, a po druhé, že Európa nemôže byť silná, ak bude rozdelená. Pochopiteľne, viem, že nejde o originálne myšlienky, ale preto nie sú o nič menej zásadné. Niektorí mi okrem toho pripomenuli, že išlo o vec spolurozhodovacieho postupu, a chcel by som podotknúť, že som ho využil. Pokiaľ ide o diskusiu s mojimi kolegami, hlavami štátov a predsedami vlád, musím so všetkou otvorenosťou povedať, pán predseda, že pozorná prítomnosť Parlamentu odhodlaného dosiahnuť dohodu o balíku opatrení v oblasti klímy a energetiky bola vplyvným motivujúcim faktorom pre tie hlavy štátov a tých predsedov vlád, ktorí boli menej ochotní než iní dospieť k záverom. V každom prípade sem dnes prinášam jednomyseľný súhlas hláv štátov alebo predsedov vlád všetkých 27 štátov týkajúci sa balíka opatrení v oblasti klímy a energetiky. Urobte s ním, čo chcete. Na záver uvediem dva stručné body. V súvislosti s migračnou politikou je nepredstaviteľné, aby Európa – kde väčšina jej krajín patrí do schengenského priestoru založeného na voľnom pohybe osôb a tovarov – fungovala bez vypracovania spoločných zásad tvoriacich spoločnú prisťahovaleckú politiku. Táto práca sa realizovala a musím povedať, že sa vykonala bez nadmernej medializácie. Vy v Európskom parlamente ste urobili veľa pre to, aby sa vniesol pokojný tón do rozpravy o prisťahovaleckej politike, ktorá na vnútroštátnej úrovni nie je vždy príkladná, čo sa týka rešpektu k ľuďom, pokoja, ohľaduplnosti a zodpovednosti. Teraz máme jednomyseľný základ spoločnej prisťahovaleckej politiky. V skratke sa dotknem obrany a poviem, že spolu s pani kancelárkou Merkelovou budeme mať na budúci rok príležitosť organizovať samit NATO v Kehli/Štrasburgu. Dôležitým rozhodnutím, ktoré sme tu podľa mňa urobili, je to, že 27 krajín odteraz chápe, že bezpečnostná a obranná politika patrí Európe a aliancii NATO, že európska bezpečnostná a obranná politika dopĺňa politiku NATO a nie je proti nej. Napokon tu máme inštitucionálny problém. Po tom, ako Írsko hlasovalo „nie“, som išiel do Dublinu s Bernardom Kouchnerom na pozvanie predsedu írskej vlády Briana Cowena a vtedy som k zdeseniu ľudí povedal, že jediný spôsob, ako sa dostať z tohto problému, je znova diskutovať s našimi írskymi priateľmi. Toto vyhlásenie vyprovokovalo diskusiu, akoby bolo neslušné voči ľuďom požadovať, aby dostali ďalšiu možnosť rozhodnúť sa. Ako to vyzerá dnes? Dnes 25 krajín už takmer dokončilo proces ratifikácie Lisabonskej zmluvy. Česká republika, 26. krajina, práve prijala dôležité rozhodnutie, v ktorom Ústavný súd konštatoval, že proces ratifikácie Lisabonskej zmluvy môže prebehnúť, a pán premiér Topolánek v odvážnom a zodpovednom vyhlásení naznačil, že jeho cieľom je navrhnúť ratifikáciu Lisabonskej zmluvy. Zostávajú už len Íri. Toto je dohoda, ktorú sme dosiahli jednomyseľne. Je to veľmi jednoduchá dohoda. Týka sa predovšetkým záruky, že ak Lisabonská zmluva nadobudne platnosť, bude jeden komisár na každý členský štát. Viem, že pre niektorých z vás je to priveľa, ako aj pre niektoré vlády, ktoré sa domnievali, že Komisia musí byť menšia, aby bola efektívnejšia. Chcel by som vás však požiadať, aby ste zvážili toto: ak chceme Lisabon – a Európa potrebuje silné udržateľné inštitúcie, môžeme ho mať len vtedy, ak Íri vo voľbách povedia „áno“ a aby povedali „áno“, potrebujeme novú situáciu. Európska rada navrhuje, aby touto novou situáciou bol jeden komisár na každý členský štát. Druhým prvkom dohody je to, že sme prijali isté politické záväzky týkajúce sa konkrétnych znakov írskej diskusie, napríklad neutrality, daní a rodiny. Prijatie týchto politických záväzkov nebolo ťažké, tak kde je problém? Najlepšie je vyložiť karty na stôl. Problémom je právna sila, ktorú budú mať tieto politické záväzky, pretože Írsko má ústavný súd a kampaň za „nie“ – čo je ich právom – nepochybne pôjde pred írsky ústavný súd s otázkou, akú silu majú tieto politické záväzky. Predsedníctvo navrhuje tento kompromis: žiadna opätovná ratifikácia Lisabonskej zmluvy pre tých, ktorí ju už ratifikovali, a žiadne zmeny a doplnenia Lisabonskej zmluvy. Podľa mňa nemá zmysel riešiť jeden problém tak, že vytvoríme 26 ďalších. Toto je jasné. Na druhej strane, pri ďalšom rozšírení Európy – pravdepodobne o Chorvátsko v roku 2010 alebo 2011, ak všetko pôjde podľa plánu – budeme potrebovať novú zmluvu, pán predseda, aby sa Európa rozšírila o nového člena. Preto sme navrhli, že v čase rozšírenia Európy a nie skôr doplníme dva body do zmluvy o pristúpení Chorvátska; prvým bude „írsky“ protokol a druhý sa bude týkať počtu poslancov Európskeho parlamentu. Európske voľby sa budú konať na základe Zmluvy z Nice. Nevidím žiadnu inú možnosť, lebo niektorým štátom boli na základe Lisabonskej zmluvy zaručení ďalší poslanci Európskeho parlamentu. Týmto problémom by sme sa mohli zaoberať aj pri príležitosti ďalšieho rozšírenia. Írska vláda sa na tomto základe odvážne zaviazala uskutočniť ďalšie referendum o Lisabonskej zmluve do konca roka 2009. To znamená, že ak veci vyjdú tak, ako dúfam – hoci to je na Íroch, ako rozhodnú –, Lisabonská zmluva nadobudne platnosť len o jeden rok neskôr. V posledných šiestich mesiacoch sme sa snažili zabezpečiť, aby Európa bola jednotná a silná a aby myslela za seba. Čo je to silná Európa? To je Európa, ktorá myslí, má svoje presvedčenie, má odpovede a má predstavivosť. Je to Európa, ktorá sa neuspokojí s nasledovaním vodcu a ktorá odmieta konsenzus jedine na základe toho, čo zostáva nevypovedané, na základe odsunutia problémov a na základe toho, že čas vylieči všetky rany, takže som presvedčený, že čím viac čakáme, tým viac sa to skomplikuje. Dámy a páni, ani toto nebola jednoduchá téma na rokovanie alebo zorganizovanie a nebude ľahká ani pre Írov, ani nikoho iného, ale európsky duch je v prvom rade duchom kompromisu. Ak nedokážeme dosiahnuť kompromis medzi našimi 27 členskými štátmi, neoplatí sa mať európsky ideál. Európskym ideálom je počúvať ostatných a spoločne pracovať na hľadaní spoločných spôsobov riešenia problémov. Na záver by som chcel poďakovať predovšetkým Európskemu parlamentu. Takisto by som chcel povedať, že pre predsedníctvo bolo veľmi jednoduché a veľmi potešujúce udržiavať styky so všetkými skupinami Parlamentu bez ohľadu na ich politické smerovanie, ľavicové či pravicové, liberálne alebo zelené, za zvrchovanosť alebo za federáciu. Všetci ste prejavili túžbu posúvať Európu dopredu svojím vlastným spôsobom. So všetkou čestnosťou musím povedať, že pre predsedníctvo hral Parlament zásadnú úlohu pri dosahovaní výsledkov. Povedal by som dokonca, že v Európskom parlamente sa ľahšie hovorilo, pracovalo a rokovalo ako s inými nemenovanými kontaktmi. Na konci predsedníctva však treba pochvaly adresovať konkrétne, no ponosy všeobecne. Rád by som taktiež povedal, že sme sa snažili pracovať spoločne s predsedom Komisie, pričom sme si každý uvedomovali svoje povinnosti, a aby som to uviedol na pravú mieru, predsedníctvo by nikdy nedosiahlo takéto výsledky, keby nespolupracovalo ruka v ruke s pánom predsedom Barrosom. Myslím, že je dôležité to spomenúť, lebo taká je pravda, prinajmenšom z mojej skúsenosti. Nakoniec by som chcel poďakovať hlavám štátov a predsedom vlád. Dámy a páni, Európu nevybudujeme v rozpore so štátmi, to je zrejmé. Ste však Európania a Európa nie je nepriateľom národov a národy nie sú nepriateľom Európy. Poviem vám jednu vec: ak by sme sa nesnažili pochopiť problémy každej demokratickej vlády, ďaleko by sme sa nedostali. Je chybou pokúšať sa obísť zvolených zástupcov krajín: to nie je európsky ideál, to je fundamentalizmus a ja proti fundamentalizmu bojujem celý svoj život, a to aj proti európskemu fundamentalizmu, lebo keď počujem „európsky fundamentalizmus“, zabúdam na slovo Európa a počujem len slovo fundamentalizmus a fundamentalizmus nie je nikdy dobrá myšlienka. Išlo by o chybu historického rozmeru, keby sme sa snažili budovať Európu v protiklade s národmi. Predsedovia vlád prijali svoje povinnosti a krajiny svoje. Na záver by som si dovolil osobnú poznámku, že počas šiestich mesiacov predsedníctva som sa veľa naučil a že táto práca sa mi veľmi páčila. Chápem, že poslanci Európskeho parlamentu sú nadšení svojou prácou, lebo keď máme príležitosť stráviť šesť mesiacov, aby sme pochopili a uchopili problémy 27 krajín, získame toleranciu, otvorenosť ducha a porozumenie, že Európa je nepochybne najkrajšia idea vytvorená v 20. storočí a že túto Európu teraz potrebujeme viac než kedykoľvek predtým. Pokúsil som sa pohnúť Európou, Európa však zmenila mňa. Chcel by som spomenúť ešte jednu vec, lebo som o nej hlboko presvedčený. Naozaj si myslím, že prijatie tejto úlohy teraz alebo inokedy by bolo prospešné pre každú hlavu štátu alebo každého predsedu vlády po prvé preto, lebo im to pomôže pochopiť, že problémy, s ktorými sa stretávajú vo svojej krajine, možno často vyriešiť len dohodou so susedmi. Taktiež sa naučia, že i napriek našim rozdielom existuje veľké množstvo vecí, ktoré nás spájajú, a naučia sa aj niečo ešte dôležitejšie: že pre Európu je ľahšie mať veľké ambície než malé. Posledná vec, o ktorej som z hĺbky srdca presvedčený, je, že v Európskej rade, v Európskom parlamente a v Európskej komisii je ľahšie uspieť s veľkými projektmi než s malými, lebo malé projekty nemajú silu potrebnú na prekonanie národného ega. Potrebujeme veľké projekty, veľké ambície a veľké idey: týmito veľkými ideami a veľkými ambíciami dokážeme prekonať národné ego. Takže nech Európa zostáva ambiciózna a nech chápe, že svet ju potrebuje na prijímanie rozhodnutí. Keď veci zametáme pod koberec, zakladáme tým problém do budúcnosti. Problémy treba riešiť tu a teraz a nie je pravda, že Európske inštitúcie zastavujú prijímanie rozhodnutí. Prijímaniu rozhodnutí bráni nedostatočná odvaha, nedostatočná motivácia: ide o oslabenie ideálu. Rozhodnutia nemôžu čakať na Lisabon. Nesmieme čakať na zajtra, ale rozhodnutia musíme prijímať teraz a plne dôverujem českému predsedníctvu, že bude pokračovať v práci francúzskeho predsedníctva. Toto predsedníctvo ku koncu tancovalo do rytmu medzinárodných udalostí, ktoré prevalcovali organizáciu našej práce, a mne skutočne neprislúcha, aby som sa zaoberal ich inventúrou. Chcel som vám len porozprávať, ako sme sa vyrovnávali s týmito rôznymi úlohami. Keď v auguste – 8. augusta – vznikla kríza v Gruzínsku, zamerali sme sa na jediné: zastaviť túto vojnu a zabrániť, aby prerástla do druhej Bosny. Ak mám byť úprimný, a to nechcem byť prísnym sudcom, keď sa začal konflikt v Bosne, v Európe, Európa tam nebola. Boli tam Spojené štáty, naši priatelia a spojenci, ktorí niesli svoju zodpovednosť, a Európa, ktorá ich musela nasledovať. Predsedníctvo nadšene zabezpečilo, aby Európa niesla svoj diel zodpovednosti, a v auguste sme začali dohodnutím prímeria z 12. augusta, po čom nasledovala dohoda o stiahnutí z 12. septembra. Vojne sme sa napokon vyhli, začal sa ústup a predovšetkým Európa zostala jednotná vďaka všetkým členským štátom EÚ. Nešlo o predčasný záver, pretože vzhľadom na históriu našich rôznych krajín, na bolestnú históriu Európanov, ktorí prežili toľko rokov za železnou oponou v pokorenej Európe, rozdelenej Európe, obetovanej Európe, bolo pomerne prirodzené, že isté krajiny budú inak vnímať našich ruských susedov než krajiny, ktoré poznali len slobodu. Európa i napriek tomu ostala jednotná a predsedníctvo spolu s predsedom Európskej komisie vynaložilo všetko úsilie s cieľom zamedziť, aby sa vojna vymkla kontrole. Dňa 8. augusta bolo ruské vojsko 40 km od Tbilisi, dnes už prakticky všetky ruské jednotky opustili územie Gruzínska okrem Osetska a Abcházska."@sk19 ". Gospod predsednik, gospe in gospodje, ko je Francija prevzela predsedovanje, je položaj v Evropi obvladovalo mirovanje postopka ratifikacije Lizbonske pogodbe, ki je sledilo glasovanju Irske, ki je zavrnila Pogodbo. Evropa je dala čutiti svojo prisotnost, ne da bi se zapletla v agresivno politiko na dvorišču naših ruskih sosedov. Prepričan sem, da je naša edina možnost v prihodnje sodelovati z našimi sosedi, da bi dosegli situacijo gospodarskega razvoja, varnosti in miru, in jim razložiti, da bodo morali, če hočejo, da se jih upošteva na svetovni ravni – in Rusija je velika država –, spoštovati vrednote, prakse in vedenje, ki so zelo drugačni od tistih, ki so jih zagovarjali v Evropi v drugem obdobju. Evropa je bila prisotna. Potem je prišla finančna kriza. Ni nastala avgusta 2007, kot sem slišal govoriti ljudi: avgusta 2007 so se začeli problemi, sistemska finančna kriza, ki jo je doživljal ves svet, pa se je začela, ko so se Združene države v potezi, ki se je izkazala za izredno resno, odločile dovoliti, da gre Lehman Brothers v stečaj 18. septembra 2008. Šele in izključno takrat smo se znašli v finančni krizi neprimerljivih razsežnosti na svetovni ravni. Skupaj s predsednikom Barrosom smo si prizadevali za dvoje. Prvič za evropsko enotnost, ki smo jo postopno razvili: najprej tako, da smo povezali štiri največje države v Evropi s Komisijo, Evropsko centralno banko in predsednikom Evropskupine; nato z organiziranjem srečanja, prvič po letu 2000, držav Evroskupine na ravni voditeljev držav in vlad, in nazadnje smo septembra z zedinjenjem vseh voditeljev držav in vlad razvili načrt za oživitev evropskih bank, ki ga podpirajo vse države Evrope. Kot veste, je bilo težko, saj so določene države zaradi resnosti krize sprejele preuranjene odločitve: prepričan sem, da niso mogle drugače, na primer Irci, ko so jih preplavili napadi na njihov celotni bančni sistem. Na koncu se je mesec kasneje Evropa zedinila o enotnem načrtu za podporo bankam, mi pa smo si skupaj s predsednikom Barrosom prizadevali, da evropski podporni načrt za preprečitev sesutja bančnega sistema spremenimo v svetovni načrt. Združene države so od Paulsonovega načrta I napredovale k Paulsonovemu načrtu II in so zdaj prišle do Paulsonovega načrta III, ki ga je zagotovo navdihnil Evropski načrt I. Ne trdim, da je vse urejeno; pravim samo, da bi se, če države članice, Komisija in evropske institucije takrat ne bi prevzele svoje odgovornosti, gospe in gospodje, soočili z možnostjo zloma ali stečaja določenih držav članic in uničenjem evropskega bančnega sistema. Evropa je pokazala svojo enotnost in solidarnost. Mislim predvsem na razvpiti konec tedna, ko smo morali mobilizirati 22 milijard EUR posojila za Madžarsko, ki je bila sama napadena, potem ko je bilo trreba mobilizirati 17 milijard EUR za Ukrajino. Še vedno obstaja zaskrbljenost glede določenih baltskih držav, da ne omenjam drugih svetovnih problemov, s katerimi se moramo spopasti. V finančni krizi je bila Evropa enotna: pozivala je k vrhu v Washingtonu, pozivala je k zasedanju G20 in 2. aprila bo v Londonu organizirala vrh o globalnem finančnem upravljanju. Evropa je spregovorila enotno, da bi povedala, da hoče kapitalizem, utemeljen na podjetništvu, ne špekulacijah, da hoče reformo finančnega sistema, da hoče drugačno vlogo držav v vzponu in da hoče etični kapitalizem; Evropa je bila enotna, da bi obranila svoja načela. Glede gospodarske krize razprava ni bila enostavna. Enostavna ni bila iz dveh razlogov: Prvi je, da finančna situacija ni enaka v vseh državah, drugi pa, da niso enake naše gospodarske kulture in politične identitete. Kljub temu pa so na koncu vsi priznali potrebo po usklajenem zagonu približno 1,5 % BDP, kot je priporočila Komisija. Povsem razumem, da lahko ljudi tu in tam presenetijo nesoglasja, pomisleki, zmeda in nesporazumi. Tiste, ki spremljajo Evropo, bi spomnil, da je sestavljena iz 27 držav in da tem 27 državam ni enostavno sočasno dati enake politike, ko pa je lahko katera koli država podvržena volilnim pritiskom – ker nimamo vsi volitev na isti dan –, v tem Parlamentu, svetišču evropske demokracije, pa vsi razumejo, da prihajajoče volilne kampanje ne vodijo k dosegi soglasja. Kljub vsemu je Evropi, potem ko je vzpostavila skupno politiko v finančni krizi, uspelo kolikor toliko vzpostaviti skupno politiko za gospodarsko krizo. Takrat se nam niti sanjalo ni, da bo izbruhnila vojna med Gruzijo in Rusijo, prav tako pa nismo vedeli, kako huda bo finančna in nato gospodarska kriza, s katero bo soočena Evropa. Imeli smo tudi obdobje Unije za Sredozemlje. Raje domnevam, da je bilo treba usklajevati in sklepati kompromise, da bi pojasnili dve stvari. Prva je, da če Evropa ne bo storila svojega dela za mir na Bližnjem vzhodu, tega nihče ne bo storil za nas: na svetu ni države, ki bi lahko spodbudila mir med Izraelom in arabskim svetom. Evropa mora odigrati svojo vlogo in mora dati čutiti svojo prisotnost, da bi se izognila čelnemu trčenju med arabskim svetom na eni strani in vodilno silo sveta, Združenimi državami, na drugi. Unija za Sredozemlje je organizacija za stalen dialog med Evropo in Sredozemljem, vključno z arabskimi državami. To je dialog, ki ga potrebujemo mi in Arabci. Evropa ga potrebuje, da bi lahko nehala biti samo darovalka in bi lahko imela politična prepričanja, ki spodbujajo mir, in da bi, namesto da bi bila zgolj zadovoljna s plačevanjem, lahko tudi pozvala k miru, uravnoteženemu miru, predvsem med Palestinci, ki imajo pravico do moderne, demokratične, varne države, in Izraelom, ki ima pravico do varnosti države, ki je čudež demokracije. Glede Unije za Sredozemlje je bila potrebna določena mera prepričevanja: prepričevanja, da Unija za Sredozemlje ne postavlja pod vprašaj enotnosti Evrope, ampak jo bo, nasprotno, okrepila. Nazadnje, gospe in gospodje, smo kot Evropejci lahko ponosni, da Uniji za Sredozemlje sopredsedujeta predsedstvo EU in Egipt in da ima pet namestnikov generalnega sekretarja, vključno z Izraelcem in Palestincem: to je prvič, da so arabske države sprejele Izraelca kot člana izvršilnega organa regionalne organizacije kot je Unija za Sredozemlje, kar je zgodovinski dosežek. Pokloniti bi se želel Bernardu Kouchnerju, ki se je izvrstno pogajal na vrhu v Marseillu in dosegel rezultat, o katerem ne bi bili mogli niti sanjati. V zameno so se Izraelci strinjali s sodelovanjem Arabske lige pri delu Unije za Sredozemlje. Ta unija na noben način ne bo ovirala češkega in zatem švedskega predsedstva, da v prihodnosti razvije vzhodna partnerstva, ki jih Evropa potrebuje. Zdaj se bomo posvetili energiji in podnebnim spremembam. Glede te teme bodimo povsem jasni: to je bil sramoten boj in prepričan sem, da ima vsak razlog za nezadovoljstvo. Nekateri menijo, da preveč pričakujemo od industrije, drugi, da ne pričakujemo dovolj; ena skupina misli, da bi morali ubrati to pot, druga, da moramo ubrati drugačno. Nenazadnje je nemško predsedstvo določilo rok konec leta 2008. Nemško predsedstvo je določilo tri cilje – „trikrat 20“ – in sporazum, ki je njegova osrednja točka in ki smo ga potrdili na Evropskem svetu ter za katerega upam, da ga bo jutri sprejel Evropski parlament, sporazum, ki dosega cilje, ki ste jih sami določili. Biti moram odkrit in reči, da je treba vse strani spomniti na njihove dolžnosti. Bilo bi noro, če bi Evropa v trenutku, ko je novi predsednik Združenih držav določal ambiciozne okoljske cilje za najmočnejšo državo na svetu, opustila svoje cilje. Bilo bi neodgovorno, saj ne bi mogli pričakovati, če Evropa ne bi dosegla soglasja glede energetskega in podnebnega svežnja Komisije, da nas bodo poslušale Indija, Kitajska, Brazilija in vse druge države na svetu, ki morajo zdaj prevzeti odgovornost za okoljsko ravnotežje planeta. Da smo prišli do te točke, smo morali biti prepričljivi in najti področja za sklepanje kompromisov. Katerih? Izjavil sem, da nikoli ne bomo odstopili od časovnega načrta ali cilja trikrat 20, vendar pa morate vsi tu razumeti, da so se države, kot so nove vzhodne države članice, kjer je bila težka industrija žrtev prehoda s komunističnega sistema na tržno gospodarstvo, strinjale, da obdržijo referenco za 2005, čeprav so imele dobre razloge, da pozovejo k uporabi drugega referenčnega leta, na primer 1990. To ne bi bilo presenečenje glede na to, kaj se je zgodilo v teh državah in kaj so pretrpele. Govorim pod budnim očesom Jean-Louisa Borlooja, ki je zagotovil popolno, neomajno in učinkovito podporo v teh pogajanjih. Nisem hotel, da se doseže proaktiven pristop k okolju na račun socialne politike, kar bi povzročilo zlom teh novih držav članic EU. Fundamentalistom bi rad povedal, da zame nikoli ni bilo vprašanje, ali Poljski, Madžarski in drugim naložiti okoljske zahteve, vsekakor pa je bilo pomembno, da teh držav ne spravimo v položaj zloma socialnega sistema in jih ne prisilimo, da izberejo med varstvom okolja in rastjo. Kar smo predlagali, je bila nova vrsta rasti: trajnostna, zelena rast, s katero bi se izognili naraščanju cen in vplivu na poljske, madžarske in vzhodne delavce, ki ga ne bi mogla tolerirati. Dodal bi tudi, da sem pozorno prisluhnil vašim skrbem ob mojem zadnjem obisku v Parlamentu. Nekateri izmed vas – in to razumem – so mi rekli: „Odpovedali ste se svojim ciljem, gospod predsednik, ker ste sprejeli soglasje za sklep Sveta“. S soglasjem sem se strinjal iz enega samega enostavnega razloga: okoljske odločitve, ki jih sprejema Evropa, ne smejo biti prisiljene odločitve, ampak premišljene odločitve. Si lahko predstavljate, kako šibek bi bil sporazum, dosežen z glasovanjem z večino, s številnimi državami, ki se ga ne bi držale? Kako verodostojen bi bil energetski in podnebni sveženj, če bi ga ratificirala večina, ko pa lahko vsak vidi, da soglasje zagotavlja, da bodo izpolnjene naše politične zaveze? Gospod predsednik, francosko predsedstvo je skušalo vse svoje aktivnosti utemeljiti na dveh prepričanjih: prvo je, da svet potrebuje močno Evropo, drugo pa, da Evropa ne more biti močna, če je razdeljena. Seveda sem prepričan, da to nista izvirni zamisli, vendar pa nista zato nič manj pomembni. Poleg tega so me nekateri izmed vas spomnili, da je to stvar za soodločanje, in povedal bi rad, da sem to izkoristil. V pogovorih s kolegi voditelji držav in vlad je bila, če sem iskren, gospod predsednik, budna prisotnost Parlamenta, odločenega, da doseže dogovor o energetskem in podnebnem svežnju, vpliven motivacijski dejavnik za tiste voditelje držav in vlad, ki so bili manj pripravljeni doseči sklep kot drugi. Kakor koli že, danes tu posredujem soglasni dogovor vseh 27 voditeljev držav in vlad o energetskem in podnebnem svežnju. Naredite z njim, kar želite. Zaključil bom z dvema kratkima točkama. Glede politike priseljevanja je za Evropo nesprejemljivo – večina njenih držav je v schengenskem območju, ki je utemeljen na prostem pretoku oseb in blaga –, da nadaljuje, ne da bi razvila skupna načela za vzpostavitev skupne politike priseljevanja. Delo je bilo opravljeno in reči moram, da je bilo opravljeno brez pretiranega dvigovanja prahu. V Evropskem parlamentu ste veliko naredili za pomiritev razprave o politiki priseljevanja, ki na nacionalni ravni ni vedno zgledna v smislu spoštovanja ljudi, miru, premišljenosti in odgovornosti. Zdaj imamo soglasen temelj za skupno politiko priseljevanja. Če se na kratko posvetim obrambi – skupaj s kanclerko Merkel bom imel naslednje leto priložnost organizirati vrh Nata v Kehlu/Strasbourgu. Po mojem mnenju je pomembna odločitev, ki smo jo sprejeli, ta, da odslej 27 držav razume, da je varnostna in obrambna politika stvar Evrope in Nata, da varnostna in obrambna politika Evrope dopolnjuje Natovo in ni v nasprotju z njo. Nazadnje, imamo institucionalni problem. Po irskem „ne“ sem na povabilo Briana Cowna, irskega predsednika vlade, z Bernardom Kouchnerjem odšel v Dublin in takrat sem na veliko presenečenje ljudi izjavil, da je edina pot za rešitev problema ta, da se ponovno posvetujemo z našimi irskimi prijatelji. Izjava je sprožila razpravo, kot da bi bil nespoštljivo do ljudi, če prosimo, da dobijo še eno priložnost za odločitev! Kakšne so stvari danes? Danes je 25 držav je že zaključilo postopek ratifikacije Lizbonske pogodbe. Češka republika kot šestindvajseta je pravkar sprejela pomemben sklep, v katerem je ustavno sodišče navedlo, da se lahko začne postopek za ratifikacijo, predsednik vlade Topolánek pa je v pogumni in odgovorni izjavi navedel, da je njegova ambicija predlagati ratifikacijo Lizbonske pogodbe. Ostanejo samo še Irci. To je dogovor, ki smo ga dosegli soglasno. Je zelo enostaven dogovor. Sestavljen je predvsem iz zagotovila, da bo, če bo začela veljati Lizbonska pogodba, en komisar na državo članico. Vem, da je to za nekatere izmed vas razširitev, tako kot za nekatere vlade, ki so menile, da bi morala biti Komisija manjša, da bi bila učinkovitejša. Vendar pa bi vas prosil, da preučite naslednje: če hočemo Lizbono – in Evropa potrebuje trajnostne institucije –, jo lahko imamo samo, če Irci glasujejo in rečejo „da“, da pa bi rekli „da“, potrebujemo novo situacijo. Evropski svet predlaga, da bi bila ta nova situacija en komisar na državo članico. Drugi element sporazuma je, da smo dali določene politične zaveze, ki se nanašajo na posebno naravo irske razprave, kot so nevtralnost, obdavčenje in družina. Teh političnih zavez ni bilo težko skleniti, torej v čem je problem? Najbolje je vse položiti na mizo. Problem je pravna veljava, ki jo bodo imele te politične zaveze, ker ima Irska ustavno sodišče, in nobenega dvoma ni, da bo kampanja, ki je proti – do česar ima vso pravico –, irsko ustavno sodišče, kakšno veljavo imajo te politične zaveze. Kompromis, ki ga predlaga predsedstvo, je: nobene ponovne ratifikacije Lizbonske pogodbe s strani tistih, ki so to že storili, in nobene spremembe Lizbonske pogodbe. Po mojem mnenju nima smisla rešiti enega problema in hkrati ustvariti 26 novih. To je jasno. Po drugi strani bomo naslednjič, ko se bo Evropa širila – verjetno za vključitev Hrvaške leta 2010 ali 2011, če se bo vse odvijalo po načrtu –, potrebovali novo pogodbo, gospod predsednik, da bi Evropo razširili za novo članico. Zato smo predlagali, da se ob širitvi Evrope in ne prej hrvaški pristopni pogodbi doda dva elementa: prvi bo „irski“ protokol, drugi pa se bo nanašal na število poslancev EP. Evropske volitve bodo potekale na temelju Pogodbe iz Nice. Ne vidim nobene druge možnosti, saj so bili določenim državam odobreni dodatni poslanci EP po Lizbonski pogodbi. S tem problemom se lahko ukvarjamo tudi ob naslednji širitvi. Na podlagi tega se je irska vlada pogumno zavezala izvedbi ponovnega referenduma o Lizbonski pogodbi pred koncem leta 2009. To pomeni, da bo, če se bodo stvari obrnile, kakor si želim, da bi se – čeprav je odločitev stvar Ircev –, Lizbonska pogodba začela veljati samo eno leto kasneje. V zadnjih šestih mesecih smo si prizadevali zagotoviti združeno in močno Evropo, ki sama razmišlja. Kaj je močna Evropa? To je Evropa, ki razmišlja, ki ima prepričanja, ki ima odgovore in ki ima domišljijo. To je Evropa, ki ni zadovoljna s tem, da se ravna po nasvetu drugih, in ki zavrača soglasje, temelječe samo na tem, kar ni bilo povedano, na odpravljanju problemov in tem, da čas celi vse rane, saj sem prepričan, da se stvari, dalj ko čakamo, vse bolj zapletajo. Gospe in gospodje, tudi o tem ni bilo enostavno razpravljati ali tega organizirati, prav tako pa ne bo lahko ne za Irce ne za druge, vendar pa je evropski duh predvsem duh kompromisa. Če ne moremo doseči dogovora med nami 27, ni vredno imeti evropskega ideala. Evropski ideal pomeni prisluhniti drugim in sodelovati, da bi našli skupno pot za rešitev problemov. Zaključiti želim z zahvalo, in sicer najprej Evropskemu parlamentu. Povedal bi tudi, da je bilo za predsedstvo zelo lahko in mu je bilo v veliko zadovoljstvo ohranjati stike z vsemi skupinami v tem Parlamentu, ne glede na njihovo politično usmeritev, levico ali desnico, liberalce ali zelene, suvereniste ali federaliste. Vsi ste vsak na svoj način pokazali željo, da Evropa napreduje. Povsem iskreno moram povedati, da je za predsedstvo Parlament igral odločilno vlogo pri doseganju rezultatov. Rekel bi celo, da se je bilo lažje pogovarjati, delati in pogajati z Evropskim parlamentom kot pa z določenimi drugimi kontakti, če ne omenjam imen. Ob koncu predsedovanja mora biti človek natančen pri pohvalah in splošen pri obžalovanju. Povedati želim tudi, da smo si prizadevali delati v tandemu s predsednikom Komisije, pri čemer smo se vsi zavedali svojih odgovornosti, in naj povem, da predsedstvo nikoli ne bi moglo doseči rezultatov, ki jih je, če ne bi sodelovalo s predsednikom Barrosom. Menim, da je to pomembno povedati, saj je resnica, vsaj po mojih izkušnjah. Nazadnje bi se rad zahvalil voditeljem držav in vlad. Gospe in gospodje, Evrope ne bomo zgradili z nasprotovanjem državam: to je jasno. Ne glede na to, kako evropski ste, Evropa ni sovražnica narodov in narodi niso sovražniki Evrope. Naj vam povem nekaj: če si ne bi prizadevali razumeti problemov vsake demokratične vlade, ne bi prišli daleč. Napaka je iti preko izvoljenih predstavnikov njihovih držav: to ni evropski ideal, to je fundamentalizem, proti fundamentalizmu, celo evropskemu fundamentalizmu pa sem se boril vse svoje življenje, ker ko slišim „evropski fundamentalizem“, pozabim besedo Evropa in slišim samo besedo fundamentalizem, fundamentalizem pa nikoli ni dobra zamisel. Bila bi napaka zgodovinskih razsežnosti, če bi poskušali Evropo zgraditi v nasprotju z narodi. Voditelji vlad so prevzeli svojo odgovornost, države pa svojo. Za zaključek bi rad na osebni ravni povedal, da sem se veliko naučil med šestmesečnim predsedovanjem in da sem zelo užival v delu. Razumem, zakaj so poslanci EP tako strastni glede tega, kar počnejo, saj se, ko imamo priložnost šest mesecev porabiti za razumevanje in reševanje problemov 27 držav, naučimo strpnosti, odprtosti duha in razumevanja, da je Evropa nedvomno najlepša zamisel 20. stoletja in da to Evropo zdaj potrebujemo bolj kot kdaj koli prej. Prizadeval sem si premakniti Evropo, vendar je Evropa spremenila mene. Povedati želim samo še nekaj, v kar sem globoko prepričan. Resnično menim, da bi vsakemu izmed voditeljev države ali vlade koristilo, če bi kadar koli prevzeli to odgovornost, predvsem zato, ker jim bo pomagalo razumeti, da je probleme, ki jih doživljajo v svoji državi, pogosto mogoče rešiti samo v dogovoru s sosednjimi državami. Naučili se bodo tudi, da kljub našim razlikam obstajajo številne stvari, ki nas povezujejo, naučili pa se bodo tudi nečesa še pomembnejšega: da je za Evropo lažje imeti velike ambicije kot majhne. Zadnja stvar, v katero verjamem z vsem srcem, je, da je v Evropskem svetu, Evropskem parlamentu in Evropski komisiji lažje uspeti z velikimi projekti kot majhnimi, ker majhni projekti nimajo zagona, ki ga potrebujejo za preseganje nacionalnega ega. Potrebni so veliki projekti, velike ambicije in velike ideje: s temi velikimi idejami in velikimi ambicijami lahko presežemo nacionalni ego. Naj Evropa posledično ostane ambiciozna in naj razume, da jo svet potrebuje za sprejemanje odločitev! Ko stvari pometemo pod preprogo, težave prihranimo za prihodnost. Probleme je treba obravnavati tu in zdaj in ni res, da evropske institucije ustavljajo sprejemanje odločitev. Sprejemanje odločitev preprečuje pomanjkanje poguma, pomanjkanje zagona: gre za slabitev ideala. Odločitve ne morejo počakati na Lizbono! Ne smemo čakati na jutri, ampak moramo odločitve sprejeti zdaj, in povsem zaupam češkemu predsedstvu, da bo nadaljevalo delo francoskega predsedstva. Na koncu se je predsedstvo prilagodilo mednarodnim dogodkom, ki so organizacijo našega dela postavili na glavo, vsekakor pa ni moja stvar, da to preučim. Povedati sem vam želel samo, kako smo se spopadli s temi različnimi izzivi. Ko je avgusta, 8. avgusta prišlo do krize v Gruziji, smo se osredotočili samo na eno: kako ustaviti vojno in ne dovoliti, da se spremeni v še eno Bosno. Če sem odkrit in ne da bi hotel preostro soditi, Evrope ni bilo tam, ko se je začel spor v Bosni – v Evropi. Združene države, naš prijatelj in zaveznik, so bile tiste, ki so prevzele odgovornost, Evropa pa jim je morala slediti. Predsedstvo si je vneto prizadevalo zagotoviti, da bi Evropa prevzela svojo odgovornost, in avgusta smo začeli s pogajanji o prekinitvi ognja, 12. avgusta, temu pa je sledil sporazum o umiku 12. septembra. Na koncu smo se izognili vojni, začel se je umik, predvsem pa je – hvala vsem državam članicam EU – Evropa ostala združena. To ni bil očiten zaključek, saj je glede na zgodovino naših različnih držav, bolečo zgodovino za tiste Evropejce, ki so toliko let živeli za železno zaveso, v ponižani Evropi, razdeljeni Evropi, žrtvovani Evropi, bilo povsem naravno, da bodo določene države drugače čutile do naših ruskih sosedov v primerjavi s tistimi, ki so poznale samo svobodo. Kljub temu je Evropa ostala združena, predsedstvo pa si je skupaj s predsednikom Evropske komisije nadvse prizadevalo, da vojna ne bi ušla izpod nadzora. 8. avgusta so bile ruske enote 40 km oddaljene od Tbilisija; danes so praktično vse ruske enote zapustile ozemlje Gruzije, razen Osetije in Abhazije."@sl20 ". Herr talman, mina damer och herrar! När Frankrike tog över ordförandeskapet dominerades situationen i Europa av dödläget i ratificeringen av Lissabonfördraget efter Irlands beslut vid omröstningen att förkasta fördraget. EU gjorde sig påmint, men utan att bli inblandat i en aggressiv politik på våra ryska grannars bakgård. Jag är övertygad om att vårt enda alternativ för framtiden är att samarbeta med våra grannar för att uppnå en situation med ekonomisk utveckling, säkerhet och fred och att förklara för dem att de, om de vill räknas på global nivå – och Ryssland är ett stort land – måste respektera värderingar, metoder och beteenden som skiljer sig mycket från vad de verkade för i Europa, under en annan epok. EU var närvarande. Då kom finanskrisen. Den inleddes inte i augusti 2007, som jag har hört folk säga. Det var i augusti 2007 som problemen startade, men den systemrelaterade finanskris som har märkts över hela världen startade när Förenta staterna beslutade, vilket visade sig vara ytterst allvarligt, att låta Lehman Brothers gå i konkurs den 18 september 2008. Det var då och först då som vi befann oss i en finanskris utan tidigare motstycke i världen. Tillsammans med ordförande José Manuel Barroso har vi försökt uppnå två saker. För det första en europeisk sammanhållning, som vi har utvecklat successivt. Genom att först sammanföra de fyra största länderna i Europa med kommissionen, Europeiska centralbanken och Eurogruppens ordförande, och sedan genom att för första gången sedan 2000 anordna ett möte med länderna i Eurogruppen på stats- och regeringschefsnivå och slutligen, i september, genom att sammanföra alla stats- och regeringschefer, har vi utvecklat en återhämtningsplan för europeiska banker som stöds av alla EU-länder. Som ni vet var detta svårt eftersom den allvarliga krisen hade fått vissa länder att fatta förhastade beslut. Jag är säker på att de inte hade kunnat göra på något annat sätt, till exempel irländarna när de överväldigades av angreppen på hela deras banksystem. En månad senare enades slutligen hela EU om en enhetlig plan för att stödja bankerna, och vi, med ordförande Barroso, har försökt att göra den europeiska stödplanen för att hindra att vårt banksystem kollapsar till en global plan. Förenta staterna har gått från Paulsonplan I till Paulsonplan II och har nu kommit till Paulsonplan III, som uppenbart har tagit intryck av Europas plan I. Jag hävdar inte att allt har rättats till. Jag säger bara att om medlemsstaterna, kommissionen och EU-institutionerna inte hade tagit sitt ansvar vid den tidpunkten skulle vi ha stått inför den tidigare aldrig skådade risken för vissa medlemsstaters kollaps eller konkurs och ett sammanbrott av det europeiska banksystemet. EU har gett prov på sin sammanhållning och sin solidaritet. Jag tänker särskilt på den omtalade helgen då vi behövde mobilisera 22 miljarder euro i krediter till Ungern, som självt var under attack efter att det hade varit nödvändigt att mobilisera 17 miljarder euro till Ukraina. Det finns fortfarande en viss oro när det gäller vissa baltiska länder, för att inte nämna andra globala problem som vi behöver ta itu med. I den finansiella krisen har EU varit enat. EU uppmanade till Washingtontoppmötet och till G20-toppmötet, och det kommer att anordna toppmötet om reformen av den globala finansiella styrningen i London den 2 april. EU har talat med en röst för att säga att det vill ha en kapitalism som grundas på företagande och inte spekulation, att det vill ha en reform av det finansiella systemet, att det vill ha en annorlunda roll för tillväxtländerna och att det vill ha en etisk kapitalism. EU har uppträtt enat för att försvara sina principer. När det gäller den ekonomiska krisen har debatten inte varit enkel. Det finns två skäl till detta. För det första är den finansiella situationen inte densamma i alla våra länder. För det andra är vår ekonomiska kultur, och vår politiska identitet, inte densamma. I slutändan insåg ändå alla behovet av ett samordnat stöd på omkring 1,5 procent av BNP, såsom kommissionen rekommenderade. Jag förstår helt och fullt att folk kan vara förvånade över oenigheten på olika punkter, villrådigheten, förvirringen och missförstånden. Jag vill påminna dem som betraktar EU om att det finns 27 länder här, och det är inte lätt att ge dessa 27 länder samma politik samtidigt. Olika länder kan vara föremål för påtryckningar i samband med val – vi har inte alla val på samma dag – och i Europaparlamentet, den europeiska demokratins tempel, förstår alla att kommande valkampanjer inte precis leder till att man uppnår samförstånd. Trots allt har EU, efter att ha uppnått en gemensam politik i finanskrisen, på sätt och vis lyckats inrätta en gemensam politik för den ekonomiska krisen. Vid den tiden hade vi ingen tanke på att krig skulle bryta ut mellan Georgien och Ryssland, och vi hade inte heller någon tanke på allvaret i den finansiella och senare ekonomiska kris som Europa skulle drabbas av. Vi hade också tid för unionen för Medelhavsområdet. Jag antar att det var nödvändigt att samordna och kompromissa för att klargöra två saker. Den ena är att om Europa inte gör sitt för freden i Mellanöstern kommer ingen att göra det i stället för oss. Det finns inget land i världen som kan främja freden mellan Israel och arabvärlden. EU måste spela sin roll och vara aktivt närvarande för att undvika en frontalkrock mellan arabvärlden, å ena sidan, och världens ledande makt, Förenta staterna, å andra sidan. Unionen för Medelhavsområdet är en organisation för ständig dialog mellan EU och Medelhavet, inklusive arabländerna. Det är en dialog som både vi och araberna behöver. EU behöver den så att det kan sluta att bara vara en givare och även ha politiska övertygelser som främjar freden, och så att EU i stället för att bara vara tillfreds med att betala också kan uppmana till fred, en balanserad fred, särskilt mellan palestinierna, som har rätt till en modern, demokratisk och säker stat, och Israel, som har rätt till säkerhet för detta land som är ett demokratiskt mirakel. Ett visst mått av övertalning krävdes i fråga om Medelhavsunionen, att Medelhavsunionen inte äventyrar EU:s sammanhållning utan tvärtom stärker denna. Slutligen kan vi som européer vara stolta över att Medelhavsunionen som ordförande har både EU:s ordförandeskap och Egypten och att den har fem vice generalsekreterare, varav en israelisk och en palestinsk. Detta är första gången som arabländerna har accepterat en israel som medlem i ledningen för en regional organisation såsom Medelhavsunionen, vilket är en historisk landvinning. Jag vill hedra Bernard Kouchner, som förhandlade på ett lysande sätt vid toppmötet i Marseilles för att uppnå ett resultat som vi inte ens hade kunnat drömma om. I gengäld har israelerna gått med på att Arabförbundet deltar i arbetet inom Medelhavsunionen. Denna union kommer inte på något sätt att hindra det tjeckiska, och senare det svenska, ordförandeskapet från att i framtiden utveckla de partnerskap i öst som EU behöver. Sedan har vi energi- och klimatfrågan. Låt oss vara mycket tydliga i denna fråga. Detta var en verklig kamp, och jag är säker på att alla har skäl att vara missnöjda. Vissa upplever att vi kräver för mycket av industrin, medan andra upplever att vi inte kräver tillräckligt mycket. En grupp anser att vi bör gå åt det ena hållet, och en annan grupp anser att vi bör gå åt andra hållet. Slutligen fastställde det tyska ordförandeskapet en tidsgräns i slutet av 2008. Det tyska ordförandeskapet hade satt upp tre mål – 3 gånger 20. Det avtal som vi ingick vid Europeiska rådets möte, och som jag hoppas kommer att antas av Europaparlamentet i morgon, möter i grund och botten de mål som ni själv satte upp. Uppriktigt sagt behövde alla parter påminnas om sitt ansvar. Just när Förenta staternas nye president satte upp ambitiösa miljömål för det mäktigaste landet i världen skulle det ha varit galenskap för EU att ge upp sina egna mål. Det skulle ha varit oansvarigt. Om EU inte hade nått enhällighet i fråga om kommissionens energi- och klimatpaket hade vi inte kunnat förvänta oss att bli hörsammade av Indien, Kina, Brasilien och alla andra länder i världen som nu behöver ta ansvar för planetens miljömässiga balans. För att komma fram till denna punkt behövde vi vara övertygande, och vi behövde hitta områden för kompromisser. Vilka var dessa? Jag hävdade att vi aldrig skulle ge upp tidsramen eller ”3 gånger 20-målet”, men alla här måste förstå att länder såsom de nya medlemsstaterna i öst, där den tunga industrin har blivit ett offer för övergången från det kommunistiska systemet till marknadsekonomin, gick med på att behålla referensen till 2005 även om de hade goda skäl att begära att ett annat referensår, till exempel 1990, skulle användas. Det skulle inte ha varit förvånande mot bakgrund av vad som har skett i dessa länder och vad de har genomgått. Jag talar under överinseende av minister Jean-Louis Borloo. Han var ett komplett, orubbligt och effektivt stöd i dessa förhandlingar. Jag ville inte att en proaktiv miljöstrategi skulle uppnås på bekostnad av socialpolitiken på så sätt att dessa nya EU-medlemmar skulle kollapsa. Till fundamentalisterna vill jag säga att det för mig aldrig handlade om att inte införa miljökrav för Polen, Ungern och de andra, utan snarare om att inte utsätta dessa länder för en situation av social kollaps och att inte tvinga dem att välja mellan miljöskydd och tillväxt. Vad vi föreslog var en ny typ av tillväxt, en hållbar, miljövänlig tillväxt som skulle undvika ständigt stigande priser och en sådan effekt på polska, ungerska och östeuropeiska arbetstagare som inget demokratiskt land i världen skulle kunna tolerera. Jag vill också tillägga att jag lyssnade noga på era frågeställningar vid mitt senaste besök i parlamentet. Vissa av er sade då till mig – och jag förstår det – ”ni har gett upp era mål, herr president, eftersom ni accepterade enhälligheten vid rådets beslut”. Jag gick med på enhälligheten av en enkel anledning. De miljöval som EU gör får inte vara påtvingade, utan måste vara frivilliga. Kan ni föreställa er hur svag en överenskommelse genom majoritetsomröstning skulle ha varit, då ett antal länder inte skulle ha följt denna? Hur trovärdigt skulle energi- och klimatpaketet ha varit om det ratificerades av en majoritet, när alla kan se att det är enhällighet som garanterar att våra politiska åtaganden kommer att uppfyllas? Det franska ordförandeskapet har försökt att grunda alla sina åtgärder på två övertygelser. Den första är att världen behöver ett starkt EU, och den andra är att EU inte kan vara starkt om det är splittrat. Naturligtvis är dessa idéer inte originella, men de är inte desto mindre nödvändiga. Vissa av er har dessutom påmint mig om att detta var en fråga för medbeslutande, och jag skulle vilja säga att jag använde mig av detta. I mina diskussioner med de andra stats- och regeringscheferna – det måste medges – var den uppmärksamma närvaron av ett parlamentet med avsikt att nå en överenskommelse om energi- och klimatpaketet en inflytelserik motiverande faktor för de stats- och regeringschefer som var mindre villiga än andra att komma fram till slutsatser. I alla händelser är jag här i dag med alla 27 stats- och regeringschefers enhälliga överenskommelse om energi- och klimatpaketet. Gör vad ni vill med den. Jag ska avsluta med två korta punkter. När det gäller invandringspolitiken är det svårt att föreställa sig att EU – där de flesta länder är med i Schengenområdet, som grundas på fri rörlighet för personer och varor – kan fortsätta utan att utveckla gemensamma principer för att inrätta en gemensam invandringspolitik. Arbetet har gjorts, och det gjordes, måste jag säga, utan överdrifter. Ni i Europaparlamentet har gjort mycket för att tillföra ett lugnare tonläge till en debatt om invandringspolitiken som, på nationell nivå, inte alltid är exemplarisk med avseende på respekt för människor, lugn, hänsyn och ansvarstagande. Vi har nu en enhällig grund för en gemensam invandringspolitik. För att snabbt beröra försvaret kommer jag, tillsammans med förbundskansler Angela Merkel, nästa år ha möjlighet att anordna Natotoppmötet i Kehl/Strasbourg. Det viktiga beslut som vi har fattat här är att de 27 länderna från och med nu förstår att säkerhets- och försvarspolitiken är Europas och Natos, att Europas säkerhets- och försvarspolitik kompletterar Natos och inte står i motsättning till denna. Slutligen har vi det institutionella problemet. Efter det negativa resultat i Irlands omröstning åkte jag till Dublin med Bernard Kouchner, på inbjudan av Irlands premiärminister Brian Cowen, och jag uppgav då, till folks förvåning, att det enda sättet att komma ifrån problemet var att rådfråga våra irländska vänner på nytt. Detta uttalande ledde till debatt, som om det var respektlöst mot folket att be om att de skulle ges ett nytt tillfälle att fatta beslut! Hur ser det ut i dag? I dag har 25 länder nästan slutfört ratificeringen av Lissabonfördraget. Det 26:e landet, Tjeckien, har just fattat ett viktigt beslut. Konstitutionsdomstolen har uppgett att ratificeringen av Lissabonfördraget kan äga rum, och premiärminister Mirek Topolánek har på ett modigt och ansvarsfullt sätt angett att hans ambition är att föreslå att Lissabonfördraget ratificeras. Då återstår irländarna. Det är den överenskommelse som vi har nått genom enhälligt beslut. Det är en mycket enkel överenskommelse. Den består främst i att garantera att det kommer att bli en kommissionsledamot per medlemsstat om Lissabonfördraget träder i kraft. Jag vet att detta inte är idealiskt för vissa av er, liksom för vissa regeringar som ansåg att kommissionen behövde bli mindre för att bli mer effektiv. Jag ber er ändå att överväga följande: Om vi vill ha Lissabonfördraget – och EU behöver starka och hållbara institutioner – kan vi bara uppnå det om irländarna röstar och säger ”ja”, och för att de ska säga ”ja” behöver vi en ny situation. Europeiska rådet föreslår att denna nya situation bör vara en kommissionsledamot per medlemsstat. Det andra inslaget i överenskommelsen är att vi har gjort vissa politiska åtaganden som gäller de specifika inslagen i den irländska debatten, såsom neutralitet, beskattning och familj. Dessa politiska åtaganden var inte svåra att göra, så vad är problemet? Det är bäst att lägga alla kort på bordet. Problemet är den rättsliga inverkan som dessa politiska åtaganden kommer att ha, eftersom Irland har en konstitutionsdomstol, och det råder inga tvivel om att nej-kampanjen – vilket de har rätt till – kommer att gå till Irlands konstitutionsdomstol för att fråga vilken inverkan dessa politiska åtaganden har. Ordförandeskapet har förslagit följande kompromiss: Ingen förnyad ratificering av Lissabonfördraget för de länder som redan har gjort detta och ingen ändring av Lissabonfördraget. Det finns ingen poäng med att lösa ett problem genom att skapa 26 andra. Så mycket är klart. Å andra sidan, nästa gång EU utvidgas – troligen för att inkludera Kroatien 2010 eller 2011 om allt går enligt planerna – kommer vi att behöva ett nytt fördrag för att utvidga EU med en ny medlemsstat. Vi har därför föreslagit att vi när EU utvidgas, och inte dessförinnan, kommer att lägga till två delar i Kroatiens anslutningsfördrag. Den första kommer att vara ett ”irländskt” protokoll, och den andra kommer att gälla antalet parlamentsledamöter. Valet till Europaparlamentet kommer att hållas på grundval av Nicefördraget. Jag ser inte att det finns något annat alternativ, eftersom vissa stater beviljades extra parlamentsledamöter enligt Lissabonfördraget. Vi skulle också kunna hantera detta problem vid nästa utvidgning. På denna grundval har Irlands regering modigt nog åtagit sig att genomföra ytterligare en folkomröstning om Lissabonfördraget före utgången av 2009. Om situationen utvecklas som jag hoppas – men det är upp till irländarna att bestämma – innebär detta att Lissabonfördragets ikraftträdande bara kommer att försenas ett år. Vi har under de senaste sex månaderna försökt se till att Europa är enat och starkt och att det tänker på egen hand. Vad är ett starkt Europa? Det är ett Europa som tänker, som har övertygelser, som har svar och som har fantasi. Det är ett Europa som inte är tillfreds med att följa någon annan och som avvisar samförstånd som bara grundas på vad som är osagt, när det gäller att komma till rätta med problem och om att tiden läker alla sår. Ju mer vi väntar, desto mer komplicerad blir situationen. Det är jag övertygad om. Detta handlade inte bara om att diskutera och organisera. Inte heller kommer det att bli lätt, vare sig för irländarna eller för andra. Men den europeiska andan är först och främst en kompromissanda. Om vi inte kan nå en kompromiss mellan 27 av oss är det inte värt att ha ett europeiskt ideal. Det europeiska idealet är att lyssna på andra och att samarbeta för att hitta gemensamma vägar för att kringgå problem. Jag vill avsluta med att först och främst tacka Europaparlamentet. Jag vill också säga att det har varit mycket lätt, och mycket angenämt, för ordförandeskapet att hålla kontakt med alla grupper här i parlamentet, var de än står politiskt, till vänster eller till höger, liberala eller gröna, för suveränitet eller för federalism. Ni har alla visat en önskan att nå framsteg med EU, var och en på sitt sätt. Ärligt talat måste jag säga att parlamentet har spelat en avgörande roll för ordförandeskapet när det handlar om att uppnå resultat. Jag skulle till och med säga att det har varit lättare att tala, arbeta och förhandla med Europaparlamentet än med vissa andra kontakter, utan att nämna några namn. I slutet av ett ordförandeskap bör man vara specifik i sina komplimanger men allmän i sina beklaganden. Jag vill också säga att vi har strävat efter att arbeta sida vid sida med kommissionens ordförande, var och en medveten om sitt eget ansvar. För att göra honom rättvisa hade ordförandeskapet aldrig kunnat uppnå det resultat som det har uppnått utan det nära samarbetet med ordförande José Manuel Barroso. Det är viktigt att säga eftersom det är sanningen, åtminstone som jag upplever den. Slutligen vill jag tacka stats- och regeringscheferna. Vi kommer inte att bygga EU i motsättning till staterna. Så mycket är klart. Hur europeisk man än är är EU inte nationernas fiende, och nationerna är inte EU:s fiende. Jag ska säga er något: Om vi inte hade försökt förstå problemen hos de olika demokratiska regeringarna skulle vi inte ha kommit särskilt långt. Det är ett misstag att försöka gå över huvudet på ländernas valda företrädare. Det är inget europeiskt ideal, det är fundamentalism, och jag har kämpat mot fundamentalism hela mitt liv, även europeisk fundamentalism. När jag hör ”europeisk fundamentalism” glömmer jag ordet Europa och hör bara ordet fundamentalism, och fundamentalism är aldrig någon bra idé. Det skulle vara ett misstag av historiska mått att försöka bygga EU i motsättning till nationerna. Regeringscheferna har tagit sitt ansvar, och länderna har tagit sitt. För att avsluta vill jag säga, på ett personligt plan, att jag har lärt mig mycket under ordförandeskapets sex månader och att jag har uppskattat arbetet en hel del. Jag förstår varför Europaparlamentets ledamöter är passionerade för det de gör. När vi har möjlighet att tillbringa sex månader med att förstå och brottas med 27 olika länders problem ökar vi vår tolerans, öppenhet och förståelse för att detta Europa utan tvivel är den vackraste idé som har uppfunnits under 1900-talet och att vi behöver detta Europa nu mer än någonsin. Jag har försökt att få Europa att förändras, men Europa har förändrat mig. Jag vill säga en sak till, eftersom det är något som jag verkligen tror. Jag tror verkligen att alla stats- och regeringschefer skulle ha nytta av att ta detta ansvar förr eller senare, för det första eftersom det kommer att hjälpa dem förstå att de problem som de upplever i sina länder ofta bara kan lösas genom att de kommer överens med sina grannländer. De kommer också att lära sig att det trots våra skillnader finns många, många saker som för oss samman, och de kommer också att lära sig något som är än viktigare: att det är lättare för Europa att ha höga ambitioner än låga ambitioner. Det som jag slutligen tror i djupet av mitt hjärta är att det i Europeiska rådet, Europaparlamentet och Europeiska kommissionen är lättare att lyckas med stora projekt än med små projekt, eftersom små projekt inte har den kraft som krävs för att övervinna nationella egon. Stora projekt, höga ambitioner och stora idéer behövs. Med dessa stora idéer och höga ambitioner kan vi övervinna nationella egon. Därför, låt Europa vara ambitiöst, och låt det förstå att dess beslut behövs i världen! När vi sopar saker under mattan sparar vi problemen för framtiden. Problemen måste hanteras här och nu, och det är inte sant att EU-institutionerna hindrar att beslut fattas. Vad som hindrar att beslut fattas är bristande mod, bristande kraft, försvagade ideal. Besluten kan inte invänta Lissabonfördraget! Låt oss inte vänta på morgondagen utan fatta beslut nu. Jag har det största förtroende för att det tjeckiska ordförandeskapet kommer att fortsätta det franska ordförandeskapets arbete. Detta ordförandeskap har utvecklats i takt med internationella händelser som i grunden har påverkat hur vi har organiserat vårt arbete. Det är inte upp till mig att göra ett bokslut över detta. Jag ville bara berätta hur vi närmade oss dessa olika utmaningar. När krisen i Georgien uppstod i augusti, den 8 augusti, fokuserade vi bara på en sak, att stoppa kriget och att inte låta det bli ett nytt Bosnien. För att vara uppriktig, men utan att komma med alltför hårda omdömen, när konflikten startade i Bosnien – i Europa – då var EU inte där. Det var Förenta staterna, våra vänner och allierade, som tog sitt ansvar. EU fick sedan följa i deras fotspår. Ordförandeskapet var fast beslutet att se till att EU tog sitt ansvar, och den 12 augusti inledde vi förhandlingar om vapenvila, som sedan följdes av ett avtal om utträde den 12 september. Slutligen kunde ett krig undvikas, återtåget inleddes och, framför allt, tack vare alla EU-medlemsstater – förblev Europa enat. Detta var inte klart på förhand, med tanke på våra olika länders historia, en smärtsam historia för de européer som under så många år levde bakom järnridån, i ett förödmjukat Europa, ett delat Europa, ett offrat Europa. Det var helt naturligt att vissa länder skulle ha annorlunda känslor gentemot våra ryska grannar än de länder som bara har upplevt frihet. Trots detta förblev Europa enat, och ordförandeskapet gjorde tillsammans med kommissionens ordförande allt de kunde för att undvika att kriget skulle utvecklas och bli okontrollerbart. Den 8 augusti var de ryska trupperna 40 kilometer utanför Tbilisi. I dag har praktiskt taget alla ryska trupper lämnat Georgiens territorium, bortsett från Ossetien och Abchazien."@sv22
lpv:unclassifiedMetadata	"(Aplaus)"5 "(Aplausi)"13 "(Aplausos)"21,17 "(Aplavz)"20 "(Applaudissements)"18,15,8 "(Applaus)"3 "(Applause)"4 "(Applausi)"12 "(Applåder)"22 "(Beifall)"9 "(Bifald)"2 "(Bučen aplavz)"20 "(Garsūs plojimai)"14 "(Grandes aplausos)"21 "(Gromkie oklaski)"16 "(Hangos taps)"11 "(Hlasitý potlesk)"1 "(Kovaäänisiä suosionosoituksia)"7 "(Kraftigt bifald)"2 "(Lebhafter Beifall)"9 "(Levendig applaus)"3 "(Livliga applåder)"22 "(Loud applause)"4 "(Oklaski)"16 "(Plojimai)"14 "(Potlesk)"1 "(Skaļi aplausi)"13 "(Suosionosoituksia)"7 "(Taps)"11 "(Vali aplaus)"5 "(Vifs applaudissements)"18,15,8 "(Vivi applausi)"12 "(Vivos aplausos)"17 "(hlasný potlesk)"19 "(potlesk)"19 "(Ζωηρά χειροκροτήματα)"10 "(Χειροκροτήματα)"10 "Barroso"13 "Bernard Kouchner"13 "Borroso"13 "Brian Cowen"13 "H. Paulson"13 "Jean-Louis Borloo"13 "Lehman Brothers"13 "Merkel"13 "Nicolas Sarkozy,"18,15,8 "Topolánek"13 "e"8 "governance"12 "président en exercice du Conseil"18,15,8 "ο"10
lpv:videoURI	<go to Events_and_structure europarl>6

Named graphs describing this resource:

The resource appears as object in 2 triples

Context graph