Local view for "http://purl.org/linkedpolitics/eu/plenary/2008-05-21-Speech-3-326"

Predicate	Value (sorted: default)
rdf:type	lpv_eu:Speech⁶
dcterms:Date	"2008-05-21"^^xsd:date⁶
dcterms:Is Part Of	lp_eu:Situaţia tragică din Birmania (dezbatere)⁶
dcterms:Language	"fr"^^xsd:language⁶
lpv:document identification number	"en.20080521.23.3-326"⁶
lpv:hasSubsequent	lp_eu:2008-05-21-Speech-3-327⁶
lpv:speaker	lp:Louis Michel⁶
lpv:spoken text	"Madame la Présidente, Mesdames et Messieurs, je comprends évidemment et je partage entièrement le sentiment général qui a été exprimé et qui est à la fois un sentiment critique et de frustration, bien évidemment. Vous avez évoqué, et à peu près tous les intervenants l'ont fait, le recours au Conseil de sécurité, la notion du devoir de protéger, le droit d'ingérence en quelque sorte, les limites de la souveraineté nationale et, d'une manière générale, vous avez appelé à des sanctions. Parce qu'en fait, c'est de cela qu'il s'agit. Je voudrais quand même y ajouter la notion de moyens dont dispose la communauté internationale pour faire tout ce que vous avez dit et faire respecter tous ces principes. C'est un sujet, un rien plus difficile, parce que cela pose, au fond, la grave question du respect du droit international humanitaire qui est un sujet que nous avons décidé de traiter, Commission et Parlement européen, probablement au cours d'une grande réunion internationale avec des cas précis, etc., en septembre. Donc, il y a un large consensus sur l'analyse, nous sommes tous d'accord que c'est inacceptable, nous sommes tous d'accord que c'est inhumain, nous sommes tous d'accord qu'il faut un meilleur accès, etc. Ce que je voudrais quand même suggérer – c'est une position évidemment personnelle – c'est que, dans l'immédiat, on essaye de capitaliser ou, en tout cas, de tirer le maximum de ce qu'il y aura à tirer de la Conférence des donateurs, à laquelle sont invités les donateurs, à l'initiative du Secrétaire général Ban Ki-moon, à savoir l'Union européenne, l'ANASE, et, dans le cadre de cette initiative ou de cette proposition, de désigner un coordinateur conjoint Union européenne/ANASE. Cela, c'est l'immédiat. Il est évident que cela va être difficile. Si la communauté internationale veut être un tant soit peu cohérente, si ces deux initiatives ne donnent pas de résultat, il sera difficile de faire comme s'il n'y avait rien d'autre à faire et, à ce moment-là, il faudra tout de même que la communauté internationale, que ce soit au niveau des Nations unies ou à d'autres niveaux, pense à des moyens quelque peu différents. Parce que – et je terminerai par là - ce qui est évidemment le plus frustrant d'une certaine manière, ce qui discrédite, ou en tout cas affaiblit, dirais-je, le devoir moral d'ingérence, le concept même, la mise en application du concept du devoir de protéger, c'est qu'au-delà des déclarations de principe que nous sommes tous amenés à faire parce qu'elles correspondent évidemment à notre sentiment, elles correspondent à notre culture, elles correspondent à notre sens démocratique et des droits de l'homme, etc. – il y a les moyens dont nous disposons ou les moyens que nous sommes capables politiquement de mettre en œuvre. Parce que c'est ça la vérité, c'est ce courage politique qu'il faudra rechercher. Car il est trop facile de dire: «il faut intervenir, il faut envoyer ceci, il faut forcer, il faut faire tout ça». Oui, d'accord, mais avec quels moyens? Est-ce que nos différents pays sont capables ou prêts, politiquement, à assumer jusqu'au bout – en utilisant, le cas échéant, la contrainte – est-ce que nous avons la capacité d'agir de la sorte? Voilà une vraie question. Je suis d'accord avec tout ce qui a été dit ici, mais il faut tirer les conclusions de nos positions généreuses. Il faut tirer les conclusions de nos positions courageuses. Voilà pourquoi je dirais qu'il y a deux parties dans le débat. Il y a le débat général sur lequel nous sommes tous d'accord et il y a l'immédiat. Je crois que l'immédiat consiste à soutenir pleinement et à placer un Secrétaire général dans les meilleures conditions pour que le dialogue ait encore un sens et pour qu'il puisse tirer le maximum de ces deux initiatives qu'il prend. Voilà, en quelque sorte, ce que suggérerais. Je doute que des déclarations, des menaces ou un langage très dur, ici et maintenant – même si cela est nécessaire – puissent faire changer les choses. Je ne le pense pas, malheureusement. Donc, je suis d'avis qu'il faut que nous accompagnions, que nous soutenions à fond, les deux initiatives du Secrétaire général Ban Ki-moon. «"@fr⁸
lpv:translated text	"Paní předsedající, dámy a pánové, samozřejmě chápu a naplno sdílím všeobecné pocity v Parlamentu – pochopitelně jde o pocity kritiky a frustrace. Takřka všichni řečníci zmínili vyhledání útočiště v Radě bezpečnosti, koncepci povinnosti chránit, právo do jisté míry zasáhnout, hranice národní suverenity a sankce obecně. Právě tímto se ve skutečnosti zabýváme. Rád bych se však vyjádřil k prostředkům, které má mezinárodní společenství k dispozici, aby mohlo jednat ve všech zmíněných oblastech a zabezpečit respektování všech těchto zásad. Je to trochu problematičtější záležitost, protože klade vážnou otázku respektování mezinárodního humanitárního zákona, kterou se Evropská komise a Parlament zabývaly v září v souvislosti s některými zvláštními případy. Takže v souvislosti s touto analýzou existuje široký konsenzus: všichni souhlasíme, že je to nepřijatelné, všichni souhlasíme, že je to nelidské, a všichni souhlasíme, že je potřebný lepší přístup a tak dále. Rád bych navrhl – je to samozřejmě můj osobní názor –, abychom okamžitě zužitkovali, nebo aspoň vytěžili maximum z konference dárců uskutečněné na podnět generálního tajemníka Ban Ki-moona, jejímiž dárci jsou Evropská unie a ASEAN, a v rámci této iniciativy nebo návrhu jmenovali společného koordinátora EU/ASEAN. To musíme uskutečnit ve velmi krátké době. Bude to samozřejmě náročná úloha. Pokud si mezinárodní společenství přeje zabezpečit určitý stupeň soudržnosti, pokud z těchto iniciativ nevzejde žádný výsledek, bude velmi těžké jednat, jakoby už nebylo co dělat, a v tomto stadiu by se mělo mezinárodní společenství, buď OSN nebo jiné instituce, zaměřit na jiná řešení. Říkám to proto, neboť – a tady i skončím – očividně nejvíce frustrující ze všeho, co znevažuje nebo v každém případě oslabuje samotnou koncepci morální povinnosti zasáhnut nebo uplatňovat koncepci povinnosti chránit, je, že kromě toho, že jsme všichni vedeni uskutečňovat zásadní prohlášení, protože to takto vnímáme, je to naše kultura, je to naše pojímání demokracie a lidských práv a tak dále – existují prostředky, které jsou nám dostupné nebo které jsme schopni politicky užít. To je skutečná pravda. Toto je politická odvaha, o niž se musíme usilovat. Je příliš lehké říci: musíme zasáhnout, musíme poslat toto, musíme je přinutit, musíme udělat toto a ono. Ano, v pořádku, ale jakými prostředky? Jsou naše země schopné a ochotné politicky přijmout případné následky – použít sílu v případě potřeby – a dokážeme jednat takovýmto způsobem? Toto je skutečná otázka. Souhlasím se vším, co tu bylo řečeno, ale závěry musíme udělat na základě našich velkorysých postojů. Rád bych vysvětlil, proč se domnívám, že existují dvě části k této rozpravě. Existuje všeobecná rozprava, s níž všichni souhlasíme, a existuje neodkladná otázka. Domnívám se, že neodkladná otázka spočívá v poskytnutí plné podpory a vytvoření nejlepších podmínek pro generálního tajemníka tak, aby dialog, který vede, měl smysl, a umožnit mu vytěžit co nejvíce z jeho dvou iniciativ. Více či méně, to je všechno, co bych navrhoval. Pochybuji, že jakékoli prohlášení, výhružky, nebo dokonce řeči – i když jsou potřebné – mohou zde a teď změnit situaci. Naneštěstí si to nemyslím. Proto se domnívám, že bychom měli doprovodit dvě iniciativy generálního tajemníka Ban Ki-moona a naprosto je podpořit."@cs¹ "Fru formand, mine damer og herrer! Jeg forstår naturligvis og deler helt og holdent den generelle anskuelse, der er givet udtryk for, og som både er kritisk og udtryk for frustration selvfølgelig. Næsten alle talerne har nævnt spørgsmålet om at indbringe sagen for Sikkerhedsrådet, om beskyttelsesansvaret, retten til at blande sig mere eller mindre, grænserne for national suverænitet, og gennemgående har De opfordret til sanktioner. For det er egentlig det, det handler om. Jeg vil dog tilføje spørgsmålet om, hvilke midler det internationale samfund har til rådighed for at gøre det, De har nævnt, og sikre, at alle disse principper bliver overholdt. Det punkt er lidt sværere, fordi det i grunden rejser det alvorlige spørgsmål om respekt for international humanitær folkeret, et emne, som Kommissionen og Parlamentet har besluttet at behandle, formodentlig på et stort internationalt møde i september bl.a. med konkrete tilfælde. Der er altså bred enighed om analysen, for alle finder det uacceptabelt, alle finder det umenneskeligt, alle er enige om, at der må skaffes bedre adgang osv. Jeg vil dog foreslå - og det er naturligvis min personlige holdning - at vi i første omgang prøver at satse på eller i alt fald få mest muligt ud af donorkonferencen på generalsekretær Ban Ki-moons initiativ, hvor EU og ASEAN er indbudt som donorer, og i forbindelse med dette initiativ eller forslag udpege en fælles EU/ASEAN-koordinator. Det er planen på kort sigt. Det er klart, det bliver svært. Hvis det internationale samfund vil være en lille smule konsekvent, hvis der ikke kommer noget ud af disse to initiativer, vil det være svært at lade, som om der ikke var andre muligheder, og i så fald må det internationale samfund, hvad enten det er på FN-plan eller andre planer, nu alligevel tænke på at tage lidt andre midler i brug. Jeg vil slutte med at sige, at det mest frustrerende på en eller anden måde, det, der miskrediterer eller i det mindste, om jeg så må sige, svækker den moralske pligt til at gribe ind, selve konceptet, gennemførelsen af beskyttelsesansvarskonceptet, er, at der - ud over de principerklæringer, som vi alle ser os foranlediget til at fremkomme med, fordi de selvfølgelig svarer til vores anskuelse, vores kultur, vores syn på demokrati og menneskerettigheder osv. - er de midler, vi råder over, og de midler, vi er politisk i stand til at iværksætte. For det er sagens kerne, det er politisk mod, der skal til. For det er for let at sige: "Der skal gribes ind, der skal sendes dette og hint, der skal lægges pres på, der skal gøres det ene og det andet." Javist, men hvordan? Er vores lande i stand til eller politisk parate til at tage konsekvenserne og om nødvendigt bruge magt? Kan og vil vi handle sådan? Det er det, det drejer sig om. Jeg er enig i alt, hvad der er blevet sagt her, men vi må drage slutningerne af vores storsindede holdninger. Vi må drage slutningerne af vores modige holdninger. Derfor mener jeg, der er to dele i denne debat. Der er den generelle debat, hvor alle er enige, og der er den kortsigtede plan. Jeg tror, den kortsigtede plan bør gå ud på at give en generalsekretær fuld opbakning og bedst mulige betingelser, således at dialogen stadig giver mening, og han kan få mest mulig ud af sine to initiativer. Det er i store træk, hvad jeg vil foreslå. Jeg tvivler på, at erklæringer, trusler eller en meget skarp tone her og nu - selv om det er nødvendigt - kan sætte skub i tingene. Det tror jeg desværre ikke. Derfor mener jeg, at vi bør følge og bakke op om generalsekretær Ban Ki-moons to initiativer."@da² ". Frau Präsidentin, meine Damen und Herren! Ich verstehe natürlich und teile voll und ganz das allgemeine Gefühl, das hier zum Ausdruck kam, und das ganz offensichtlich ein Gefühl der Kritik und der Frustration zugleich ist. Nahezu alle Redner haben die Möglichkeit angesprochen, den Sicherheitsrat einzuschalten, haben sich auf die Schutzpflicht berufen, also in gewisser Weise auf das Recht auf Einmischung, sie sprachen über die Grenzen staatlicher Souveränität und allgemein über Sanktionen. Denn darum geht es eigentlich. Ich möchte noch den Gedanken an die Mittel hinzufügen, die der internationalen Gemeinschaft zur Verfügung stehen, um all das zu machen, was Sie gesagt haben, und um zu erreichen, dass all diese Prinzipien eingehalten werden. Das ist schon eine etwas schwierigere Sache, weil hier im Grunde genommen die schwerwiegende Frage der Einhaltung des humanitären Völkerrechts aufgeworfen wird. Und die Europäische Kommission und das Parlament haben bereits beschlossen, dieses Thema im September an präzisen Beispielen zu behandeln. Es besteht folglich ein breiter Konsens in Bezug auf die Analyse: Wir sind alle einer Meinung, dass es inakzeptabel ist, wir sind alle der Meinung, dass es inhuman ist, und wir sind z. B. alle einer Meinung, dass ein besserer Zugriff notwendig ist. Trotzdem möchte ich anregen – hierbei handelt es sich natürlich um meine persönliche Meinung –, dass wir im Augenblick versuchen sollten, aus der Geberkonferenz Kapital zu schlagen oder zumindest so viel wie möglich aus ihr herauszuholen. Zu ihr sind auf Initiative des UN-Generalsekretärs Ban Ki-moon die Geber, also die Europäische Union und die ASEAN-Länder, geladen. Und wir sollten im Rahmen dieser Initiative bzw. dieses Vorschlags einen gemeinsamen Koordinator der Europäischen Union und der ASEAN-Länder benennen. Das muss sehr kurzfristig geschehen. Es liegt auf der Hand, dass dies schwierig sein wird. Wenn die internationale Gemeinschaft in gewissem Maße kohärent auftreten möchte, dann wird es, falls diese beiden Initiativen zu keinem Ergebnis führen, schwierig sein, so zu tun, als könne man nichts anderes machen, und dann sollte sich die internationale Gemeinschaft, unabhängig davon, ob auf Ebene der Vereinten Nationen oder auf anderen Ebenen, wohl darauf konzentrieren, über etwas andere Mittel nachzudenken. Ich sage dies – und damit will ich zum Schluss kommen –, weil das, was von allen Dingen in gewissem Grade am meisten enttäuscht, was ein schlechtes Licht auf die moralische Einmischungspflicht sowie auf das Konzept der Schutzverpflichtung an sich bzw. auf seine Anwendung wirft oder auf jeden Fall schwächt, die Tatsache ist, dass uns – einmal abgesehen von den Grundsatzerklärungen, von denen wir uns alle leiten lassen, weil das eindeutig unserem Gefühl entspricht, weil das unsere Kultur ist, weil das unserem Sinn für Demokratie und Menschenrechte entspricht – Mittel zur Verfügung stehen, oder anders gesagt, dass es Mittel gibt, die wir politisch in der Lage sind umzusetzen. So sieht also die Wahrheit aus. Diesen politischen Mut gilt es anzustreben. Denn es ist zu einfach, wenn wir nur sagen: „Wir müssen etwas tun, wir müssen dies versenden, wir müssen sie zwingen, wir müssen dies und jenes tun“. Ja, einverstanden, aber mit welchen Mitteln? Sind unsere Länder politisch fähig und auch bereit, die letzten Konsequenzen mitzutragen – gegebenenfalls unter Anwendung von Zwang – sind wir zu einer solchen Handlungsweise fähig? Das ist hier die eigentliche Frage. Ich bin mit all dem hier Gesagten einverstanden, aber aus unseren noblen Standpunkten müssen Schlussfolgerungen gezogen werden. Und deshalb möchte ich erklären, weshalb meiner Meinung nach die Debatte aus zwei Teilen besteht. Wir haben die allgemeine Diskussion, über die wir uns alle einig sind, und wir haben diese Dringlichkeitsfrage. Ich meine, diese Frage besteht darin, einen Generalsekretär voll und ganz zu unterstützen und für ihn die besten Bedingungen zu schaffen, damit der Dialog doch noch Sinn macht und damit er den bestmöglichen Nutzen aus seinen beiden Initiativen herausholen kann. Das ist es mehr oder weniger, was ich anregen möchte. Ich bezweifle, dass Erklärungen, Drohungen oder eine sehr harte Sprache hier und jetzt – selbst, wenn dies notwendig ist – die Dinge verändern können. Ich glaube es nicht, leider. Ich bin der Meinung, dass wir die beiden Initiativen von Generalsekretär Ban Ki-moon aus vollstem Herzen mittragen und unterstützen sollten."@de⁹ ". − Κυρία Πρόεδρε, κυρίες και κύριοι, προφανώς κατανοώ και συμμερίζομαι πλήρως τα γενικά αισθήματα που εκφράζονται στο Κοινοβούλιο – αισθήματα επίκρισης και απελπισίας φυσικά. Σχεδόν όλοι οι ομιλητές αναφέρθηκαν στην προσφυγή στο Συμβούλιο Ασφαλείας, στην έννοια της ευθύνης για προστασία, στο δικαίωμα παρέμβασης σε ένα ορισμένο βαθμό, στα όρια της εθνικής κυριαρχίας, και σε κυρώσεις γενικά. Στην πραγματικότητα με αυτό ασχολούμαστε. Ωστόσο, θα ήθελα να μιλήσω σχετικά με τα μέσα που είναι διαθέσιμα στη διεθνή κοινότητα για να πραγματοποιηθούν όλες οι δράσεις που αναφέρονται και για να διασφαλιστεί ο σεβασμός όλων αυτών των αρχών. Αυτό το θέμα είναι ελαφρώς πιο δύσκολο διότι βασικά άπτεται του σοβαρού θέματος της τήρησης του διεθνούς ανθρωπιστικού δικαίου, ενός θέματος που η Ευρωπαϊκή Επιτροπή και το Κοινοβούλιο έχουν ήδη αποφασίσει να συζητήσουν σε σχέση με συγκεκριμένες υποθέσεις τον Σεπτέμβριο. Επομένως, υπάρχει ευρεία συναίνεση ως προς την ανάλυση: όλοι συμφωνούμε ότι είναι απαράδεκτο, όλοι συμφωνούμε ότι είναι απάνθρωπο, και όλοι συμφωνούμε ότι πρέπει να υπάρξει καλύτερη πρόσβαση και τα λοιπά. Αυτό που θα ήθελα να προτείνω –πρόκειται προφανώς για προσωπική άποψη– είναι να κάνουμε μια προσφορά σε βραχυπρόθεσμο ορίζοντα για να κεφαλαιοποιήσουμε ή τουλάχιστον να εκμεταλλευτούμε όσο το δυνατόν περισσότερο οτιδήποτε θα προκύψει από τη διάσκεψη των δωρητών που έχει διοργανωθεί με πρωτοβουλία του Γενικού Γραμματέα Ban Ki-moon, με δωρητές την Ευρωπαϊκή Ένωση και τον ASEAN, και, στο πλαίσιο αυτής της πρωτοβουλίας ή πρότασης, να διορίσουμε έναν κοινό συντονιστή ΕΕ/ASEAN. Αυτό για το πολύ βραχυπρόθεσμο πλαίσιο. Θα είναι προφανώς ένα δύσκολο καθήκον. Εάν η διεθνής κοινότητα επιθυμεί να διασφαλίσει έναν ορισμένο βαθμό συνοχής, εάν δεν προκύψουν αποτελέσματα από τις δύο πρωτοβουλίες, θα είναι δύσκολο να ενεργήσουμε σαν να μην υπήρχε τίποτε άλλο να κάνουμε, και στο σημείο αυτό η διεθνής κοινότητα, είτε είναι ο ΟΗΕ είτε άλλοι οργανισμοί, πρέπει να εστιάσουν σε ελαφρώς διαφορετικά μέσα. Το λέω αυτό επειδή –και ολοκληρώνω τώρα– αυτό που προφανώς είναι το πιο απογοητευτικό σε κάποιο βαθμό, που αμφισβητεί ή εν πάση περιπτώσει αποδυναμώνει το ηθικό καθήκον να παρέμβουμε και την ίδια την έννοια ή την εφαρμογή της έννοιας της ευθύνης για προστασία, είναι ότι, πέρα από τις δηλώσεις αρχής στις οποίες όλοι ωθούμαστε, επειδή έτσι νιώθουμε, αυτός είναι ο πολιτισμός μας, αυτή είναι η άποψή μας για τη δημοκρατία και τα ανθρώπινα δικαιώματα και τα λοιπά, υπάρχουν μέσα που έχουμε στη διάθεσή μας, ή μέσα που μπορούμε πολιτικά να εφαρμόσουμε. Αυτή είναι η ουσία του θέματος. Αυτό είναι το πολιτικό σθένος που πρέπει να επιδιώξουμε. Γιατί είναι πάρα πολύ εύκολο να λέμε: «πρέπει να κάνουμε κάτι, πρέπει να στείλουμε αυτό, πρέπει να τους πιέσουμε, πρέπει να κάνουμε αυτό και εκείνο». Ναι, ωραία, αλλά πού είναι τα μέσα; Είναι οι χώρες μας ικανές και πολιτικά πρόθυμες να δεχτούν τις τελικές συνέπειες –της χρήσης βίας, εφόσον χρειαστεί– και έχουμε την ικανότητα να δράσουμε με αυτόν τον τρόπο; Αυτό είναι το πραγματικό ερώτημα. Συμφωνώ με όλα όσα ειπώθηκαν εδώ, αλλά πρέπει να εξαχθούν συμπεράσματα από τις γενναιόδωρες θέσεις μας. Θα ήθελα να εξηγήσω γιατί νιώθω ότι υπάρχουν δύο μέρη σε αυτήν την συζήτηση. Υπάρχει η γενική συζήτηση όπου όλοι συμφωνούμε και υπάρχει και το άμεσο θέμα. Νομίζω ότι το τελευταίο συνίσταται στην παροχή πλήρους υποστήριξης και στην τοποθέτηση ενός Γενικού Γραμματέα στην καλύτερη θέση ώστε ο διάλογος να έχει νόημα, και στο να του επιτρέψουμε να αποκομίσει τα καλύτερα δυνατά οφέλη από τις δύο πρωτοβουλίες του. Αυτή είναι περίπου η πρότασή μου. Αμφιβάλω εάν οποιαδήποτε δήλωση, απειλή ή σκληρή κουβέντα, εδώ και τώρα –ακόμα και εάν χρειαστεί– μπορεί να αλλάξει την κατάσταση. Δυστυχώς, δεν το νομίζω. Συνεπώς, νομίζω ότι πρέπει να συμφωνήσουμε με τις δύο πρωτοβουλίες του Γενικού Γραμματέα Ban Ki-moon και να τις υποστηρίξουμε μέχρι τέλους."@el¹⁰ ". − Madam President, ladies and gentlemen, I obviously comprehend and fully share the general sentiments expressed in the House – sentiments of criticism and frustration, of course. Almost all the speakers mentioned resorting to the Security Council, the concept of the responsibility to protect, the right to interfere to a certain extent, the boundaries of national sovereignty, and sanctions in general. This is, in fact, what we are dealing with. However, I wish to speak on the means available to the international community to take all the courses of action you mention and to ensure respect for all these principles. This issue is slightly more difficult for it basically raises the serious matter of respect for international humanitarian law, a subject the European Commission and Parliament have already decided to discuss in relation to specific cases in September. Thus there is broad consensus as to the analysis: we all agree it is unacceptable, we all agree it is inhumane, and we all agree there must be better access and so on. What I do wish to suggest – this is obviously a personal opinion – is that we make a bid in the short term to capitalise on or at least to extract maximum advantage from whatever emerges from the donor conference arranged on the initiative of Secretary-General Ban Ki-moon, with the donors being the European Union and ASEAN, and, within the framework of this initiative or proposal, to appoint a joint EU/ASEAN coordinator. This is in the very short term. It will obviously be a difficult task. If the international community wishes to ensure a certain degree of coherence, if no results emerge from the two initiatives, it will be difficult to act as if there were nothing else to be done, and at that point the international community, whether this be the UN or other institutions, ought to focus on slightly different means. I say this because – and I am finishing up now – what is evidently the most frustrating thing of all to some extent, which discredits or at any rate weakens the moral duty to intervene and the very concept or application of the concept of the responsibility to protect, is that, beyond the declarations of principle we are all led to make, because this is the way we feel, this is our culture, this is our view of democracy and human rights and so on, there are means available to us, or means we are politically capable of implementing. This is the truth of the matter. This is the political courage that must be sought. For it is all too easy to say: ‘we must do something, we must send this, we must force them, we must do this and that’. Yes, fine, but where are the means? Are our countries able and willing politically to accept the ultimate consequences – of using force, if necessary – and do we have the ability to act in this way? That is the real question. I agree with everything that has been said here, but conclusions must be drawn from our generous positions. I wish to explain why I feel that there are two parts to this debate. There is the general debate on which we all agree, and there is the immediate issue. I think the latter consists of providing full support and placing a Secretary-General at the best location for dialogue to make sense, and allowing him to extract the best possible advantage from his two initiatives. This is more or less what I would suggest. I doubt that any statements, threats or tough talk, here and now – even if it is necessary – can change the situation. Unfortunately, I do not think so. I therefore feel that we ought to go along with Secretary-General Ban Ki-moon’s two initiatives, and back them to the hilt."@en⁴ ". − Señora Presidenta, Señorías, comprendo evidentemente y comparto totalmente el sentimiento general que se ha expresado aquí y que es un sentimiento a la vez crítico y de frustración, naturalmente. Casi todas sus Señorías han mencionado el recurso al Consejo de Seguridad, el concepto del deber de proteger, el derecho de injerencia en cierta medida, los límites de la soberanía nacional y, de forma general, las sanciones. Porque de hecho de eso es de lo que se trata. Me gustaría, no obstante, añadir el concepto de los medios de los que dispone la comunidad internacional para hacer todo lo que se ha mencionado y hacer respetar todos estos principios. Es una cuestión ligeramente más difícil, porque plantea, en el fondo, la grave cuestión del respeto del Derecho internacional humanitario, un tema que hemos decidido abordar, Comisión y Parlamento Europeo, probablemente durante una reunión internacional importante en la que se examinarán casos concretos en septiembre. Por consiguiente, existe un amplio consenso sobre el análisis y estamos todos de acuerdo en que es inaceptable, todos convenimos en que resulta inhumano y todos afirmamos que es necesario un mejor acceso, etc. Lo que me gustaría sugerir —y se trata de una posición evidentemente personal— es que, de forma inmediata, intentemos aprovechar o, en todo caso, sacar el mayor partido posible, de la conferencia de donantes organizada por iniciativa del Secretario General Ban Ki-moon en la que participarán la Unión Europea y la ASEAN como donantes y, en el marco de esta iniciativa o propuesta, designar un coordinador conjunto Unión Europea/ASEAN. Todo a ello a muy corto plazo. Evidentemente, no va a ser tarea fácil. Si la comunidad internacional quiere ser un poco coherente, si estas dos iniciativas no dan resultados, será difícil actuar como si no se pudiese hacer nada más y, en ese momento, la comunidad internacional, tanto en el seno de las Naciones Unidas como a otros niveles, deberá pensar en medios algo diferentes. Porque —y concluiría diciendo esto— lo que resulta evidentemente más frustrante y, en cierto sentido, lo que desacredita, o en todo caso debilita, diría, el deber moral de injerencia, el propio concepto, la aplicación del concepto del deber de proteger, es que, más allá de las declaraciones de principio que todos sentimos el deber de pronunciar, porque corresponden evidentemente a nuestro sentimiento, a nuestra cultura, a nuestro sentido democrático y de los derechos humanos, etc., existen medios de los que disponemos o medios que somos capaces de poner en práctica desde un punto de vista político. Ése es el quid de la cuestión. Ése es el valor político que habrá que reunir. Es demasiado fácil decir: «tenemos que intervenir, tenemos que enviar esto, tenemos que forzar, tenemos que hacer esto y lo otro». Muy bien, pero ¿con qué medios? ¿Acaso nuestros países son capaces o están dispuestos, políticamente, a asumir las últimas consecuencias —utilizando, en su caso, la fuerza—? ¿Somos capaces de actuar de este modo? Éstas son las auténticas preguntas. Estoy de acuerdo con todo lo que se ha dicho aquí, pero debemos extraer las conclusiones de nuestras generosas posiciones. Debemos extraer las conclusiones de nuestras valientes posiciones. Me gustaría explicar por qué considero que este debate tiene dos partes. Está el debate general sobre el que todos estamos de acuerdo, y está la cuestión de la inmediatez. Creo que lo inmediato es apoyar plenamente al Secretario General de las Naciones Unidas y colocarle en las mejores condiciones para que el diálogo tenga sentido y para que pueda aprovechar al máximo sus dos iniciativas. Esto es más o menos lo que sugeriría. Dudo que cualquier declaración o amenaza, en este momento y en esta situación —aunque resultase necesario—, pueda cambiar en algo la situación. Desafortunadamente creo que no. Así, considero que deberíamos apoyar las dos iniciativas del Secretario General Ban Ki-moon y respaldarlas incondicionalmente."@es²¹ ". − Proua juhataja, daamid ja härrad, loomulikult ma mõistan ja jagan täielikult siin täiskogul väljendatud üldist meelsust – kriitika ja pettumuse meelsust. Peaaegu kõik sõnavõtjad mainisid julgeolekunõukogu poole pöördumist, kodanike kaitsmise kohustuse mõistet, õigust teataval määral sekkuda, riikliku suveräänsuse piire ja sanktsioone üldiselt. See ongi tegelikult see, millega me tegeleme. Samas tahan rääkida rahvusvahelise üldsuse käsutuses olevatest vahenditest teie nimetatud tegevussuundade elluviimiseks ja kõigi nende põhimõtete austamise tagamiseks. See teema on veidi keerulisem, sest sisuliselt tõstatab see tõsise küsimuse rahvusvahelise humanitaarõiguse järgimisest – Euroopa Komisjon ja parlament on juba otsustanud arutada seda teemat septembris seoses konkreetsete juhtumitega. Seega valitseb analüüsi osas ulatuslik konsensus: me kõik nõustume, et see on lubamatu, me kõik nõustume, et see on ebainimlik, me kõik nõustume, et juurdepääs peab olema parem ja nii edasi. Ma tahaks soovitada – see on mõistagi isiklik arvamus –, et me püüaks lühikeses perspektiivis maksimaalselt ära kasutada peasekretär Ban Ki-mooni algatatud doonorriikide konverentsi tulemusi, kus doonorriikideks on Euroopa Liidu ja ASEANi riigid, ning määrata selle algatuse või ettepaneku raames ametisse ELi/ASEANi ühine koordinaator. See on väga lühikeses perspektiivis. Mõistagi saab see olema raske ülesanne. Kui rahvusvaheline üldsus tahab tagada teataval määral ühtsust olukorras, kus need kaks algatust tulemusi ei anna, on raske tegutseda nii, nagu midagi muud polekski teha, ning sel hetkel peaks rahvusvaheline üldsus kas ÜRO või muude institutsioonide näol keskenduma veidi teistsugustele vahenditele. Ma ütlen seda seepärast – ja ma hakkan kohe lõpetama –, et ilmselt teatud määral kõige masendavam asjaolu, mis diskrediteerib või vähemalt nõrgestab moraalset kohustust sekkuda ning kaitsmise kohustuse mõistet või selle rakendamist, on tõsiasi, et lisaks põhimõttelistele avaldustele, mida me teeme oma sisetunde, kultuuri ning demokraatia ja inimõiguste jne käsitluse pärast, on meie käsutuses vahendid või vahendid, mille rakendamiseks meil on poliitiline suutlikkus. See on tõde. Poliitiline julgus on see, mida tuleb otsida. Sest liigagi lihtne on öelda: „me peame midagi tegema, me peame saatma seda, me peame neid sundima, me peame tegema seda ja teist”. Jah, hästi, aga kus on vahendid? Kas meie riigid on võimelised ja poliitiliselt valmis leppima – vajaduse korral ka jõu kasutamise – kaugemate tagajärgedega ning kas me oleme suutelised sel moel tegutsema? See on tegelik küsimus. Ma nõustun kõigega, mis siin on öeldud, kuid meie suuremeelsetest seisukohtadest tuleb teha järeldusi. Tahan selgitada, miks minu arvates on sellel arutelul kaks osa. On üldine arutelu, kus me oleme kõik ühel meelel, ja siis on praegune kohest lahendust vajav probleem. Ma arvan, et viimane seisneb peasekretäri täielikus toetamises ning tema paigutamises mõttekaks dialoogiks parimasse kohta, samuti lubamises kasutada tal parimal viisil ära tema kahte algatust. Selline on enam-vähem minu ettepanek. Ma kahtlen, et mis tahes avaldused, ähvardused või karmid sõnad – isegi kui need on vajalikud – suudaks siin ja praegu olukorda muuta. Ma arvan, et kahjuks ei ole see võimalik. Seetõttu leian, et meil tuleks kaasa minna peasekretär Ban Ki-mooni kahe algatusega ja neid lõpuni toetada."@et⁵ ". − Arvoisa puhemies, arvoisat parlamentin jäsenet, ymmärrän ja jaan luonnollisesti täysin parlamentissa ilmaissut yleiset tunteet – kriittiset ja turhautuneet tunteet. Lähes kaikki puhujat mainitsivat turvautumisen turvallisuusneuvostoon, suojeluvastuun käsitteen, oikeuden puuttua jossain määrin, kansallisen suvereniteetin rajat ja sanktiot yleensä. Itse asiassa näistä asioista nyt on kyse. Haluan kuitenkin puhua niistä keinoista, joita kansainvälisellä yhteisöllä on käytettävissään kaikkien mainitsemienne toimien toteuttamiseksi ja kaikkien näiden periaatteiden noudattamisen varmistamiseksi. Asia on hieman monimutkaisempi, sillä pohjimmiltaan on kyse vakavasta asiasta, kansainvälisen humanitaarisen oikeuden kunnioittamisesta. Euroopan komissio ja parlamentti ovat jo päättäneet keskustella tästä aiheesta tiettyjen tapausten yhteydessä syyskuussa. Asiasta ollaan siis laajalti yhtä mieltä: olemme kaikki sitä mieltä, että se on tuomittavaa, olemme kaikki sitä mieltä, että se on epäinhimillistä ja olemme kaikki sitä mieltä, että alueelle on päästävä ja niin edelleen. Haluan ehdottaa – ja tämä on tietysti henkilökohtainen mielipide – että tarjoamme lyhyellä aikavälillä sen hyödyntämistä tai ainakin suurimman mahdollisen hyödyn irrottamista, mitä pääsihteeri Ban Ki-moonin aloitteesta järjestettävässä avunantajien konferenssissa sitten päätetään. Avunantajia ovat Euroopan unioni ja ASEAN, ja nimitämme tämän aloitteen tai ehdotuksen yhteydessä yhteisen EU:n/ASEANin koordinoijan. Tämä siis hyvin lyhyellä aikavälillä. Tehtävä on luonnollisesti vaikea. Jos kansainvälinen yhteisö haluaa varmistaa tietyn asteisen johdonmukaisuuden, jos kahdesta aloitteesta ei synny tuloksia, on vaikea toimia, kuin mitään muuta ei olisi tehtävissä, ja tässä tilanteessa kansainvälisen yhteisön, olipa se YK tai muut toimielimet, olisi keskityttävä hieman toisenlaisiin keinoihin. Sanon tämän koska – ja olen lopettelemassa – selvästi jossain määrin kaikkein turhauttavin asia, joka saattaa huonoon valoon tai ainakin heikentää moraalista velvoitetta puuttua asiaan ja nimenomaan suojeluvastuun käsitettä tai sen soveltamista, on se, että näiden julistustemme takana, jotka koskevat sitä, mitä me tunnemme, tämä on meidän kulttuurimme, meidän näkemyksemme demokratiasta ja ihmisoikeuksista ja niin edelleen, meidän käytettävissämme on keinoja, joita olemme poliittisesti kyvykkäitä panemaan täytäntöön. Tämä on tosiasia. Tällaiseen poliittiseen rohkeuteen on pyrittävä. On nimittäin aivan liian helppoa sanoa: ”meidän on tehtävä jotain, meidän on lähetettävä tämä, meidän on pakotettava heitä, meidän on tehtävä sitä ja tätä”. Kyllä, aivan, mutta millä keinoin? Ovatko jäsenvaltiomme kykeneviä ja poliittisesti halukkaita hyväksymään lopulliset seuraukset – tarvittaessa voimankäytön – ja kykenemmekö me toimimaan näin? Tästä todella on kyse. Olen samaa mieltä kaikesta täällä sanotusta, mutta on tehtävä johtopäätökset yleisestä kannastamme. Haluan selittää miksi minusta tuntuu, että keskustelussa on kaksi osaa. On yleinen keskustelu, jossa olemme kaikki samaa mieltä, ja sitten on välittömästi käsiteltävä asia. Minusta viimeksi mainitussa on kyse täyden tuen antaminen ja pääsihteerin asettaminen keskeiseen asemaan, jotta vuoropuhelu olisi järkevää ja jotta hän voisi saada näistä kahdesta aloitteesta irti parhaan mahdollisen hyödyn. Lähinnä tätä haluan ehdottaa. Epäilen, etteivät mitkään lausunnot, uhkailut tai tiukat puheet nyt täällä – vaikka ovatkin tarpeellisia – voi muuttaa tilannetta. En valitettavasti usko siihen. Tämän vuoksi katson, että meidän on seurattava pääsihteeri Ban Ki-moonin kahta aloitetta ja tuettava niitä viimeiseen asti."@fi⁷ ". − Elnök asszony, hölgyeim és uraim, természetesen megértem és teljes mértékben azonosulok a Házban általában tanúsított érzelmekkel, a bírálat és csalódottság megnyilvánulásaival. Szinte minden felszólaló feszegette a Biztonsági Tanácshoz való fordulás, az oltalom felelőssége fogalmának, vagy a beavatkozáshoz való jog kiterjedésének kérdését, érintette a nemzeti szuverenitás határait, és a szankciókat általában. Ugyanis ez az, amiről itt szó van. Szeretnék azonban a nemzetközi közösség rendelkezésére álló eszközökről szólni, amelyek segítségével megvalósítható mindaz, amit említettek, így az érintett elveknek tiszteletben tartása is. A kérdés némiképpen összetett, hiszen felveti a nemzetközi humanitárius törvény tiszteletben tartásának komoly problémáját is. Az Európai Bizottság és a Parlament már eldöntötte, hogy konkrét esetek kapcsán e témáról szeptemberben tárgyalnak. Látszik, hogy széleskörű az egyetértés a helyzetértékelést illetően: egyetértünk abban, hogy a mai helyzet elfogadhatatlan, egyetértünk abban, hogy az embertelen, és egyetértünk abban, hogy jobb hozzáférést kellene biztosítanunk, és így tovább. Azt javaslom – és ez nyilvánvalóan személyes véleményem –, hogy rövidtávon támaszkodjunk, vagy legalábbis hozzuk ki a maximumot abból, amit a Ban Ki-moon főtitkár kezdeményezte, az Európai Unió és az ASEAN-országok részvételével rendezett donorkonferencia nyújtani tud, és ennek a kezdeményezésnek vagy indítványnak keretében nevezzünk ki egy közös EU/ASEAN koordinátort. Ez a rövidtávú teendő. Ez egyértelműen nehéz feladat lesz. Ha a nemzetközi közösség valamilyen szinten következetességet szeretne tanúsítani, akkor – abban az esetben, ha a két kezdeményezés egyike sem hozza meg a várt eredményt – akkor sem sugallhatjuk azt, hogy semmi mást sem tehetünk. Ekkor majd a nemzetközi közösségnek, legyen bár szó az ENSZ-ről, vagy más intézményekről, némiképpen eltérő eszközökre kell koncentrálnia. Ezt azért mondom, mert – és itt be is fejezem –nyilvánvalóan mindenek között, bizonyos tekintetben az a legzavaróbb dolog, ha hiteltelenné válik, vagy legalábbis meginog a beavatkozáshoz kapcsolódó erkölcsi kötelességünk, a polgári védelem kötelme eszméjének alkalmazása. Hiszen az elvi nyilatkozatokon túl is, mi mindent azért teszünk, mert így érzünk, ez a kultúránk, ez a demokráciáról és az emberi jogokról kialakított képünk, és mert állnak a rendelkezésünkre olyan eszközök, amelyeket politikailag képesek vagyunk felhasználni. Ez az igazság. Ez az a politikai bátorság, melyet keresnünk kell. Mivel nagyon egyszerű azt mondani: “tegyünk valamit, küldjük ezt, kényszerítsük őket arra, csináljuk ezt, csináljuk azt…”. Igen, mindez rendben van, de hol vannak ehhez az eszközök? Képesek-e és hajlandók-e országaink politikailag felvállalni a végső következményeket – így az erőszak alkalmazását, ha szükséges – és képesek vagyunk-e így cselekedni? Ez a valódi kérdés. Egyetértek mindennel, ami itt elhangzott, de le kell vonnunk álláspontunk végkövetkeztetéseit. Hadd magyarázzam el, miért érzem úgy, hogy e vitának két oldala van! Ott az általános vita, amikor mind egyetértünk, és ott van egy közvetlen teendő. Úgy vélem, ez utóbbi azt jelenti, hogy teljes mértékben támogatnunk kell az ENSZ-főtitkárt, a lehető legkedvezőbb tárgyalási pozícióba kell hoznunk, és lehetővé kell tennünk, hogy minél jobb kihozzon saját kezdeményezéseiből. Többé-kevésbé ez az, amit javasolnék. Kétlem, hogy bármiféle nyilatkozatok, fenyegetés, vagy kemény beszéd, amit néha itt és ott tapasztalunk – még ha szükséges is – megváltoztatná a helyzetet. Sajnos nem hiszek ebben. Ezért gondolom, hogy csatlakoznunk kell Ban Ki-moon főtitkár két kezdeményezéséhez, és mindvégig ki kell tartanunk azok mellett."@hu¹¹ ". − Signora Presidente, onorevoli deputati, ovviamente comprendo e condivido appieno i sentimenti generali espressi in quest’Aula – sentimenti di critica e di frustrazione, certo. Quasi tutti gli oratori hanno accennato al ricorso del Consiglio di sicurezza, al concetto di responsabilità di proteggere, al diritto in interferire fino a un certo punto, ai limiti della sovranità generale e alle sanzioni in generale. Questo è in effetti ciò di cui si tratta. Desidero tuttavia parlare degli strumenti a disposizione della comunità internazionale per fare tutto ciò a cui avete accennato e garantire il rispetto di tutti questi principi. Si tratta di un tema un po’ più difficile perché in sostanza solleva la grave questione del rispetto del diritto umanitario internazionale, un argomento che la Commissione europea e il Parlamento hanno già deciso di discutere in settembre in relazione a casi specifici. Vi è pertanto un ampio consenso sull’analisi: tutti concordiamo che è inaccettabile, tutti concordiamo che è disumano, tutti concordiamo che vi deve essere un accesso migliore e così via. Ciò che desidero suggerire – si tratta ovviamente di un’opinione personale – è di cercare, nel breve periodo, di capitalizzare o almeno di trarre il massimo vantaggio da qualsiasi cosa emerga dalla conferenza dei donatori, organizzata per iniziativa del Segretario generale Ban Ki-moon, a cui interverranno l’Unione europea e l’ASEAN, e, nel quadro di tale iniziativa o proposta, di nominare un coordinatore congiunto UE/ASEAN. Questo nell’immediato. Sarà senza dubbio un compito difficile. Se la comunità internazionale desidera garantire un certo grado di coerenza, qualora non emerga alcun risultato dalle due iniziative, risulterà difficile agire come se non vi fosse nient’altro da fare e a quel punto la comunità internazionale, che sia l’ONU o altre istituzioni, deve concentrarsi su mezzi leggermente diversi. Perché direi che – e con questo concludo – ciò che evidentemente è in un certo senso più frustrante, ciò che discredita o in ogni caso indebolisce, direi, il dovere morale d’ingerenza, il concetto stesso o l’applicazione del concetto della responsabilità di proteggere, è, al di là delle dichiarazioni di principio che siamo tutti portati a fare perché esse corrispondono ai nostri sentimenti, corrispondono alla nostra cultura, al nostro senso democratico e dei diritti dell’uomo e così via, vi sono strumenti di cui disponiamo o che siamo politicamente in grado di attuare. Questa è la vera questione. Questo è il coraggio politico da cercare. Perché è troppo facile dichiarare: “Dobbiamo intervenire, dobbiamo inviare questo, dobbiamo forzare, dobbiamo fare di qua, fare di là”. Sì, bene, ma dove sono i mezzi? Sono i nostri paesi in grado e politicamente intenzionati ad accettare le conseguenze fino in fondo – di ricorrere alla forza, se necessario – e abbiamo la capacità di agire in questo modo? Questa è la vera questione. Concordo riguardo a tutto ciò che è stato affermato in quest’Aula, ma dalle nostre generose posizioni si devono tirare le conclusioni. Desidero spiegare perché penso che vi siano due parti nella presente discussione. Vi è il dibattito generale su cui tutti noi concordiamo e vi è la questione immediata. Ritengo che quest’ultima consista nel fornire pieno appoggio e mettere un Segretario generale nelle migliori condizioni perché il dialogo abbia ancora senso e permettergli di trarre il miglior vantaggio possibile dalle sue due iniziative. Questo è più o meno quanto desidero suggerire. Dubito che qualsiasi dichiarazione, minaccia o un linguaggio molto duro anche se necessario – possa cambiare la situazione. Purtroppo non la penso così. Ritengo pertanto che dobbiamo accompagnare le due iniziative del Segretario generale Ban Ki-moon e appoggiarle completamente."@it¹² "Ponia Pirmininke, ponios ir ponai, visiškai suprantu ir prisidedu prie pareikštos viešosios nuomonės – viešos kritikos ir nusivylimo. Beveik visi kalbėjusieji užsiminė apie kreipimąsi į Saugumo Tarybą, atsakomybės ginti koncepciją, teisę tam tikru mastu įsikišti, valstybinio suvereniteto ribas ir bendras sankcijas. Tiesą sakant, tai ir bandome suderinti. Tačiau norėčiau kalbėti apie tarptautinei bendruomenei prieinamas priemones imtis visų jūsų išvardintų veiksmų ir užtikrinti visų šių principų paisymą. Ši problema kiek sudėtingesnė, nes iškelia rimtą klausimą apie pagarbą tarptautiniams humanitariniams įstatymams – šia tema Europos Komisija ir Parlamentas jau nusprendė diskutuoti rugsėjį, remdamiesi konkrečiais atvejais. Taigi, pasiektas aiškus šios analizės konsensusas: visi pritariame, kad tai nepriimtina, visi sutinkame, kad tai nežmoniška, visi suprantame, kad turi atsiverti siena ir taip toliau. Norėčiau pasiūlyti – žinoma, tai asmeninė nuomonė – artimiausiu metu siekti pasinaudoti ar bent jau gauti maksimalios naudos iš paramą teikiančių šalių – Europos Sąjungos ir ASEAN – konferencijos, organizuojamos generalinio sekretoriaus Ban Ki-moono iniciatyva, ir šios iniciatyvos arba pasiūlymo pagrindu paskirti bendrą ES / ASEAN koordinatorių. Tai turėtų įvykti artimiausiu metu. Žinoma, tai nelengva užduotis. Jei tarptautinė bendruomenė nori pasiekti tam tikro lygio darnos, abiem iniciatyvoms nedavus rezultatų bus sunku veikti taip, tarsi nieko daugiau nebuvo galima pasiekti, ir šioje vietoje tarptautinė bendruomenė – ar tai būtų JT, ar kitos institucijos – turėtų sutelkti dėmesį į šiek tiek kitas priemones. Sakau taip todėl – ir tuo baigiu savo kalbą, – kad akivaizdžiai didžiausią pyktį kelia tai, kas diskredituoja ar bet kokiu būdu silpnina moralinę pareigą įsikišti, ir pati atsakomybės ginti koncepcija arba jos taikymas, be mūsų visų išsakytų principinių pareiškimų, yra tai, ką jaučiame: tai mūsų kultūra, mūsų demokratijos, žmonių teisių ir kitų dalykų suvokimas, ir mes turime priemonių, kitaip tariant, yra priemonių, kurias mes esame politiškai pajėgūs taikyti. Tokia reikalo esmė. Reikia rasti politinės drąsos. Nes pernelyg lengva sakyti: „Mes turime kažką daryti, privalome nusiųsti, būtina juos priversti, reikia padaryti tą ir aną.“ Puiku, bet kokios mūsų priemonės? Ar mūsų šalys politiškai pajėgios ir nori prisiimti pasekmes – jei prireiktų, jėgos panaudojimo – ir ar turime galimybę veikti šitokiu būdu? Čia esminis klausimas. Sutinku su visais čia išsakytais dalykais, bet išvadas reiktų daryti atsižvelgiant į mūsų kilnią poziciją. Norėčiau paaiškinti, kodėl jaučiu, kad ši diskusija susideda iš dviejų dalių. Mes visi sutariame bendroje diskusijoje, bet kyla viena problema. Manau, ji kyla iš visos reikalingos pagalbos teikimo ir generalinio sekretoriaus apgalvoto dialogo, kuris turėtų prasmę, bei leidimo jo dviem iniciatyvomis įgyti didžiausią galimą pranašumą. Tai aš ir siūlau. Abejoju, ar bet kokie pareiškimai, grasinimai ar griežtos kalbos čia ir dabar – net jei jos būtinos – galėtų pakeisti situaciją. Deja, aš taip nemanau. Todėl tikiu, kad turėtume sekti generalinio sekretoriaus Ban Ki-moono dviem iniciatyvomis ir iki galo jas remti."@lt¹⁴ "Priekšsēdētājas kundze, dāmas un kungi, es neapšaubāmi saprotu kopējos uzskatus, kas tika izteikti Parlamentā, un pilnīgi pievienojos tiem – kritikai un izmisumam, bez šaubām. Gandrīz visi runātāji pieminēja vēršanos pie Drošības padomes, atbildības aizsargāt koncepciju, tiesības zināmā mērā iejaukties, valsts suverenitātes robežas, kā arī sankcijas kopumā. Faktiski šie ir jautājumi, ko mēs risinām. Tomēr es vēlos runāt par līdzekļiem, kas pieejami starptautiskajai kopienai, lai veiktu visas darbības, ko jūs minējāt, un, lai nodrošinātu visu minēto principu ievērošanu. Šī lieta ir mazliet sarežģītāka, jo tā pamatā izvirza nopietnu jautājumu par starptautisko humanitāro tiesību ievērošanu, tēmu, ko Eiropas Komisija un Parlaments jau ir nolēmuši apspriest saistībā ar konkrētiem gadījumiem septembrī. Tādējādi pastāv plaša vienprātība attiecībā uz šo analīzi: mēs visi piekrītam, kas tas ir nepieņemami, mēs visi piekrītam, ka tas ir nehumāni, un mēs visi piekrītam, ka ir jābūt labākai piekļuvei, un tā tālāk. Es vēlos ierosināt – tas nepārprotami ir personīgs viedoklis – lai mēs īstermiņā celtu prasību kapitalizēt vai vismaz iegūt maksimālu labumu no tā, ko dos ziedotāju konference, kas tiks sarīkota pēc ģenerālsekretāra kunga iniciatīvas, kurā ziedotāji būs Eiropas Savienība un valstis, un saistībā ar šo iniciatīvu vai priekšlikumu nozīmēt kopīgu ES/ koordinatoru. Tas ir ļoti īsā termiņā. Tas acīmredzami būs grūts uzdevums. Ja starptautiskā kopiena vēlas nodrošināt zināmu saskaņotības pakāpi, tad, ja šīs divas iniciatīvas nedos nekādus rezultātus, būs grūti rīkoties tā, it kā neko citu nevarētu darīt, un šajā sakarībā starptautiskajai kopienai, vai tā būtu ANO vai arī citas iestādes, būtu jākoncentrējas uz mazliet atšķirīgiem līdzekļiem. Es to saku, jo – un es tūlīt pabeigšu par to – ir acīmredzams, ka zināmā mērā visapbēdinošākā lieta no visām, kas mazina uzticību vai katrā ziņā vājina morālo pienākumu iejaukties un pašu kancepciju piemērot pienākuma aizsargāt koncepciju, ir tas, ārpus deklarācijām par principu, ko mēs visi cenšamies īstenot, ka tas ir veids, kā mēs jūtam, tā ir mūsu kultūra, tas ir mūsu uzskats par demokrātiju un cilvēktiesībām, un tā tālāk, tie ir mums pieejamie līdzekļi vai līdzekļi, ko mēs politiski spējam īstenot. Tāda ir lietas būtība. Ir jātiecas pēc politiskās drosmes. Jo ir pārāk vienkārši pateikt: „mums kaut kas ir jādara, mums ir jānosūta šis, mums viņi ir jāpiespiež, un mums ir jādara šis un tas”. Jā, tas ir jauki, bet kur ir līdzekļi? Vai mūsu valstis spēj un vēlas politiski pieņemt galīgās sekas, ko radītu spēka lietošana vajadzības gadījumā, un vai mēs spējam rīkoties šādā veidā? Tas ir patiesais jautājums. Es piekrītu visam, kas šeit tika sacīts, bet secinājumi ir jāizdara no mūsu augstsirdīgās nostājas. Es vēlos paskaidrot, kādēļ man šķiet, ka šajās debatēs ir divas daļas. Ir vispārējās debates, kurās mēs visi piekrītam, un ir šis steidzamais jautājums. Es domāju, ka pēdējais ietver pilnīga atbalsta sniegšanu un ģenerālsekretāra atrašanās vietas nodrošināšanu tā, lai dialogam būtu jēga, un ļaut viņam iegūt vislabākās iespējamās priekšrocības no abām viņa ierosinātājām iniciatīvām. Tas vairāk vai mazāk būtu tas, ko es ierosinātu. Es šaubos, vai jebkādi apgalvojumi, draudi vai asi paziņojumi šeit un tagad – pat, ja tas ir nepieciešams, – var mainīt šo stāvokli. Diemžēl es tā nedomāju. Tādēļ es uzskatu, ka mums vajadzētu rīkoties saskaņā ar ģenerālsekretāra kunga abām iniciatīvām un tās pilnībā atbalstīt."@lv¹³ "Madame la Présidente, Mesdames et Messieurs, je comprends évidemment et je partage entièrement le sentiment général qui a été exprimé et qui est à la fois un sentiment critique et de frustration, bien évidemment. Vous avez évoqué, et à peu près tous les intervenants l'ont fait, le recours au Conseil de sécurité, la notion du devoir de protéger, le droit d'ingérence en quelque sorte, les limites de la souveraineté nationale et, d'une manière générale, vous avez appelé à des sanctions. Parce qu'en fait, c'est de cela qu'il s'agit. Je voudrais quand même y ajouter la notion de moyens dont dispose la communauté internationale pour faire tout ce que vous avez dit et faire respecter tous ces principes. C'est un sujet, un rien plus difficile, parce que cela pose, au fond, la grave question du respect du droit international humanitaire qui est un sujet que nous avons décidé de traiter, Commission et Parlement européen, probablement au cours d'une grande réunion internationale avec des cas précis, etc., en septembre. Donc, il y a un large consensus sur l'analyse, nous sommes tous d'accord que c'est inacceptable, nous sommes tous d'accord que c'est inhumain, nous sommes tous d'accord qu'il faut un meilleur accès, etc. Ce que je voudrais quand même suggérer – c'est une position évidemment personnelle – c'est que, dans l'immédiat, on essaye de capitaliser ou, en tout cas, de tirer le maximum de ce qu'il y aura à tirer de la Conférence des donateurs, à laquelle sont invités les donateurs, à l'initiative du Secrétaire général Ban Ki-moon, à savoir l'Union européenne, l'ANASE, et, dans le cadre de cette initiative ou de cette proposition, de désigner un coordinateur conjoint Union européenne/ANASE. Cela, c'est l'immédiat. Il est évident que cela va être difficile. Si la communauté internationale veut être un tant soit peu cohérente, si ces deux initiatives ne donnent pas de résultat, il sera difficile de faire comme s'il n'y avait rien d'autre à faire et, à ce moment-là, il faudra tout de même que la communauté internationale, que ce soit au niveau des Nations unies ou à d'autres niveaux, pense à des moyens quelque peu différents. Parce que – et je terminerai par là – ce qui est évidemment le plus frustrant d'une certaine manière, ce qui discrédite, ou en tout cas affaiblit, dirais-je, le devoir moral d'ingérence, le concept même, la mise en application du concept du devoir de protéger, c'est qu'au-delà des déclarations de principe que nous sommes tous amenés à faire parce qu'elles correspondent évidemment à notre sentiment, elles correspondent à notre culture, elles correspondent à notre sens démocratique et des droits de l'homme, etc. – il y a les moyens dont nous disposons ou les moyens que nous sommes capables politiquement de mettre en œuvre. Parce que c'est ça la vérité, c'est ce courage politique qu'il faudra rechercher. Car il est trop facile de dire: "il faut intervenir, il faut envoyer ceci, il faut forcer, il faut faire tout ça". Oui, d'accord, mais avec quels moyens? Est-ce que nos différents pays sont capables ou prêts, politiquement, à assumer jusqu'au bout – en utilisant, le cas échéant, la contrainte – est-ce que nous avons la capacité d'agir de la sorte? Voilà une vraie question. Je suis d'accord avec tout ce qui a été dit ici, mais il faut tirer les conclusions de nos positions généreuses. Il faut tirer les conclusions de nos positions courageuses. Voilà pourquoi je dirais qu'il y a deux parties dans le débat. Il y a le débat général sur lequel nous sommes tous d'accord et il y a l'immédiat. Je crois que l'immédiat consiste à soutenir pleinement et à placer un Secrétaire général dans les meilleures conditions pour que le dialogue ait encore un sens et pour qu'il puisse tirer le maximum de ces deux initiatives qu'il prend. Voilà, en quelque sorte, ce que suggérerais. Je doute que des déclarations, des menaces ou un langage très dur, ici et maintenant – même si cela est nécessaire – puissent faire changer les choses. Je ne le pense pas, malheureusement. Donc, je suis d'avis qu'il faut que nous accompagnions, que nous soutenions à fond, les deux initiatives du Secrétaire général Ban Ki-moon."@mt¹⁵ ". − Mevrouw de Voorzitter, dames en heren, natuurlijk begrijp ik en deel ik volledig de globale gevoelens van dit Huis, gevoelens van kritiek en frustratie. Bijna alle sprekers hebben gezegd om beroep te doen op de Veiligheidsraad, het concept van de het recht om tot op zekere hoogte te interveniëren, de grenzen aan nationale soevereiniteit en maatregelen in het algemeen. Dit is in principe waar we mee bezig zijn. Toch wil ik het even hebben over de middelen die de internationale gemeenschap ter beschikking heeft om alle vermelde acties uit te voeren en om naleving van al deze principes te waarborgen. Dit ligt echter iets moeilijker omdat hier het Internationaal Humanitair Recht opduikt. Dit is tevens een onderwerp waarover de Europese Commissie en het Europees Parlement reeds hebben beslist dat zij het onderwerp met betrekking tot specifieke gevallen in september zullen bespreken. Er bestaat dus een ruime consensus over de analyse: wij gaan er allemaal mee akkoord dat dit onaanvaardbaar is, dat dit onmenselijk is en dat er betere toegang moet zijn, enzovoorts. Wat ik echter wil voorstellen – dit is natuurlijk louter een persoonlijke mening – is dat wij op korte termijn proberen te profiteren van of ten minste zo veel mogelijk voordeel proberen te halen uit wat dan ook het resultaat mag zijn van de donorconferentie. Deze wordt opgezet op initiatief van secretaris-generaal Ban Ki-moon, met als donors de Europese Unie en ASEAN. Binnen het raamwerk van dit initiatief of voorstel wordt een gemeenschappelijke EU/ASEAN-coördinator aangesteld. Dit is op zeer korte termijn. Natuurlijk zal dit niet gemakkelijk zijn. Als de internationale gemeenschap voor een zekere mate van coherentie wil zorgen, als de twee initiatieven geen resultaat opleveren, zal het moeilijk zijn om te doen alsof er niets anders kan gebeuren. Op dat moment zal de internationale gemeenschap, of dit nu de Verenigde Naties of andere instituties zijn, zich op andere middelen moeten toespitsen. Ik zeg dit omdat – en ik ben nu aan het afronden – wat natuurlijk in zekere mate het meest frustrerend is, wat de morele taak om te interveniëren en het eigenlijke concept of de eigenlijke toepassing van het concept van de in diskrediet brengt of ten minste verzwakt, is dat – naast onze principeverklaringen die we allemaal maken, omdat wij dat vinden, dit is onze cultuur, dit is onze visie op democratie en mensenrechten, enzovoorts – er middelen zijn die wij tot onze beschikking hebben of middelen die wij politiek mogen implementeren. Dat is de waarheid. Er is politieke moed nodig. Het is maar al te gemakkelijk te zeggen: “wij moeten iets doen, wij moeten dit sturen, wij moeten zorgen dat zij, wij moeten zus of zo”. Ja, maar wat zijn de middelen? Kunnen en willen onze landen de uiteindelijke gevolgen – van dwang te gebruiken, indien nodig – aanvaarden en kunnen wij echt op die manier te werk gaan? Dat is de hamvraag. Ik ga akkoord met alles dat hier is gezegd, maar uit onze genereuze standpunten moeten conclusies getrokken worden. Ik leg even uit waarom er volgens mij aan dit debat twee kanten zijn. Er is het algemene debat waarover we het allemaal eens zijn en er is het onmiddellijke probleem. Ik denk dat dit laatste bestaat uit het zorgen voor volledige ondersteuning en de aanstelling van een secretaris-generaal op de locatie die het meest geschikt is om een dialoog te voeren, en waardoor hij het grootste voordeel uit zijn twee initiatieven kan halen. Dat is min of meer wat ik zou voorstellen. Ik betwijfel of verklaringen, dreigementen of harde woorden, hier en nu – zelfs als het nodig is – de situatie kunnen veranderen. Jammer, maar ik denk het niet. Daarom vind ik dat wij de twee initiatieven van secretaris-generaal Ban Ki-Moon volledig moeten steunen."@nl³ ". − Pani przewodnicząca, panie i panowie! Oczywiście rozumiem i w pełni podzielam ogólny sens uwag przedstawionych w tej Izbie, które są wyrazem naszej krytyki i frustracji. Prawie wszyscy mówcy wspomnieli o zwróceniu się do Rady Bezpieczeństwa, o pojęciu odpowiedzialności za ochronę obywateli, o prawie do interwencji w pewnym zakresie, o granicach narodowej suwerenności i ogólnie o sankcjach. Właśnie tymi zagadnieniami aktualnie się zajmujemy. Chcę jednak wspomnieć o środkach, które społeczność międzynarodowa ma do dyspozycji, by podjąć wszystkie wymienione przez państwa działania i zapewnić poszanowanie tych wszystkich zasad. Ta sprawa jest nieco bardziej skomplikowana, ponieważ dotyczy poważnej kwestii przestrzegania międzynarodowego prawa humanitarnego, która we wrześniu będzie przedmiotem dyskusji w Komisji Europejskiej i Parlamencie w odniesieniu do konkretnych przypadków. Istnieje szeroki konsensus co do następującej analizy: wszyscy zgadzamy się, że jest to nieludzkie i wszyscy zgadzamy się, że organizacje humanitarne muszą mieć lepszy dostęp do potrzebujących itd. Chciałbym zasugerować – i jest to oczywiście moja osobista opinia – żeby spróbować na krótką metę wykorzystać do maksimum to, co wyłoni się z konferencji państw-darczyńców zorganizowanej z inicjatywy sekretarza generalnego Ban Ki-moon, a w ramach tej inicjatywy czy propozycji, powołanie wspólnego koordynatora z ramienia UE i ASEAN. To jeśli chodzi o działania na najbliższy czas. Będzie to z pewnością bardzo trudne zadanie. Jeśli społeczność międzynarodowa pragnie zapewnić jakiś stopień spójności działań, w przypadku gdy te dwie inicjatywy nie przyniosą wyników, trudno będzie coś osiągnąć w tym zakresie i wtedy ONZ i inne instytucje powinny skupić się na nieco innym rodzaju działań. Mówię to, ponieważ – i już zmierzam do końca – tym, co jest najbardziej frustrujące, co dyskredytuje czy przynajmniej osłabia moralny obowiązek interwencji i zastosowanie pojęcia obowiązku ochrony obywateli, jest to, że poza deklaracjami zasad, które wszyscy złożyliśmy, ponieważ w nie wierzymy, ponieważ to jest nasza kultura, nasze pojmowanie demokracji i praw człowieka i tak dalej, istnieją również pewne dostępne środki, które jesteśmy w stanie wykorzystać, mając poparcie polityczne. Taka jest prawda. Właśnie tej politycznej odwagi nam trzeba. Bardzo łatwo jest powiedzieć „musimy coś zrobić, musimy wysłać to, musimy zmusić ich”. Tak, świetnie, ale gdzie są środki? Czy nasze państwa są w stanie i są gotowe, by wziąć na siebie konsekwencje polityczne – użycia siły, jeśli to konieczne – i czy jesteśmy zdolni do działania w taki sposób? To jest kluczowe pytanie. Zgadzam się ze wszystkim, co tu powiedziano, lecz należy wyciągnąć konkluzje z naszego stanowiska. Moim zdaniem są dwa aspekty tej debaty. Jest pewna ogólna debata, w której wszyscy zgadzamy się i jest kwestia bardziej konkretna. Ta druga to udzielenie pełnego poparcia dla sekretarza generalnego ONZ i wybór najlepszego miejsca dla podjęcia dialogu oraz umożliwienia mu wyciągnięcia jak największych korzyści ze swoich dwóch inicjatyw. Tak mniej więcej wygląda moja sugestia. Wątpię, czy jakiekolwiek oświadczenia, groźby czy twarde stanowiska – nawet, jeśli konieczne – mogą zmienić sytuację. Niestety tak myślę. Dlatego uważam, że powinniśmy udzielić pełnego poparcia dla dwóch inicjatyw sekretarza generalnego Ban Ki-moona."@pl¹⁶ ". Senhora Presidente, Senhoras e Senhores Deputados, compreendo evidentemente, e partilho inteiramente, o sentimento geral manifestado, que é simultaneamente um sentimento crítico e de frustração, como é óbvio. Quase todos os oradores referiram o recurso ao Conselho de Segurança das Nações Unidas, a noção do dever de proteger, de certa forma o direito de ingerência, os limites da soberania nacional e, de uma maneira geral, apelaram à aplicação de sanções. Pois, no fundo, é disso que se trata. Gostaria apesar de tudo de acrescentar a noção de meios de que dispõe a comunidade internacional para fazer tudo aquilo de que falaram e para fazer respeitar todos esses princípios. Trata-se de um tema, um pormenor, mais difícil, pois coloca, no fundo, a grave questão do respeito do direito internacional humanitário, que é um tema que decidimos tratar - Comissão e Parlamento Europeu - provavelmente numa grande reunião internacional com casos concretos, etc., em Setembro. Assim, existe um vasto consenso sobre a análise, estamos todos de acordo que é inaceitável, estamos todos de acordo que é desumano, estamos todos de acordo que é preciso um melhor acesso, etc.. O que eu gostaria apesar de tudo de sugerir - trata-se de uma posição evidentemente pessoal - é que, para já, tentássemos capitalizar, ou, pelo menos, tirar o máximo partido da Conferência dos Doadores, para a qual estão convidados os doadores, por iniciativa do Secretário-Geral das Nações Unidas Ban Ki-moon, a saber, a União Europeia, a ASEAN e, no âmbito desta iniciativa ou desta proposta, designar um coordenador conjunto União Europeia/ASEAN. E isto a curto prazo. É evidente que vai ser difícil. Se a comunidade internacional pretende ser minimamente coerente, se estas duas iniciativas não derem resultados, será difícil agir como se não houvesse mais nada a fazer e, nesse momento, a comunidade internacional terá apesar de tudo - a nível das Nações Unidas ou a outros níveis - de pensar em meios um pouco diferentes. Porque - e vou terminar - o que é evidentemente mais frustrante, de certa maneira, o que desacredita, ou pelo menos enfraquece, penso eu, o dever moral de ingerência, o próprio conceito, a aplicação do conceito do dever de proteger, é que, independentemente das declarações de princípio que somos todos levados a fazer porque correspondem evidentemente àquilo que sentimos, correspondem à nossa cultura, correspondem ao nosso sentido democrático e dos direitos humanos, etc., há os meios de que dispomos ou os meios que somos politicamente capazes de pôr em prática. Pois é essa a verdade, é essa coragem política que temos de procurar. Pois é demasiado fácil dizer: "temos de intervir, temos de enviar isto ou aquilo, temos de forçar, temos de fazer tudo isso". Sim, muito bem, mas com que meios? Será que os nossos diferentes países são capazes ou estão dispostos, politicamente, a assumir até ao fim - utilizando eventualmente a coerção -, seremos capazes de agir assim? Eis a verdadeira questão. Estou de acordo com tudo o que foi dito, mas temos de tirar as conclusões das nossas posições generosas. Eis a razão por que diria que há duas partes neste debate. Há o debate geral, sobre o qual estamos todos de acordo, e há o imediato. Penso que o imediato consiste em apoiar integralmente e em colocar um Secretário-Geral nas melhores condições para que o diálogo tenha ainda algum sentido e para que ele possa tirar o máximo partido destas duas iniciativas que está a tomar. Eis o que eu sugeriria. Duvido que declarações, ameaças ou linguagens muito duras, aqui e agora - mesmo que sejam necessárias - possam alterar as coisas. Penso que não, infelizmente. Assim, sou de opinião que temos de acompanhar e apoiar a fundo as duas iniciativas do Secretário-Geral das Nações Unidas Ban Ki-moon."@pt¹⁷ "Madame la Présidente, Mesdames et Messieurs, je comprends évidemment et je partage entièrement le sentiment général qui a été exprimé et qui est à la fois un sentiment critique et de frustration, bien évidemment. Vous avez évoqué, et à peu près tous les intervenants l'ont fait, le recours au Conseil de sécurité, la notion du devoir de protéger, le droit d'ingérence en quelque sorte, les limites de la souveraineté nationale et, d'une manière générale, vous avez appelé à des sanctions. Parce qu'en fait, c'est de cela qu'il s'agit. Je voudrais quand même y ajouter la notion de moyens dont dispose la communauté internationale pour faire tout ce que vous avez dit et faire respecter tous ces principes. C'est un sujet, un rien plus difficile, parce que cela pose, au fond, la grave question du respect du droit international humanitaire qui est un sujet que nous avons décidé de traiter, Commission et Parlement européen, probablement au cours d'une grande réunion internationale avec des cas précis, etc., en septembre. Donc, il y a un large consensus sur l'analyse, nous sommes tous d'accord que c'est inacceptable, nous sommes tous d'accord que c'est inhumain, nous sommes tous d'accord qu'il faut un meilleur accès, etc. Ce que je voudrais quand même suggérer – c'est une position évidemment personnelle – c'est que, dans l'immédiat, on essaye de capitaliser ou, en tout cas, de tirer le maximum de ce qu'il y aura à tirer de la Conférence des donateurs, à laquelle sont invités les donateurs, à l'initiative du Secrétaire général Ban Ki-moon, à savoir l'Union européenne, l'ANASE, et, dans le cadre de cette initiative ou de cette proposition, de désigner un coordinateur conjoint Union européenne/ANASE. Cela, c'est l'immédiat. Il est évident que cela va être difficile. Si la communauté internationale veut être un tant soit peu cohérente, si ces deux initiatives ne donnent pas de résultat, il sera difficile de faire comme s'il n'y avait rien d'autre à faire et, à ce moment-là, il faudra tout de même que la communauté internationale, que ce soit au niveau des Nations unies ou à d'autres niveaux, pense à des moyens quelque peu différents. Parce que – et je terminerai par là – ce qui est évidemment le plus frustrant d'une certaine manière, ce qui discrédite, ou en tout cas affaiblit, dirais-je, le devoir moral d'ingérence, le concept même, la mise en application du concept du devoir de protéger, c'est qu'au-delà des déclarations de principe que nous sommes tous amenés à faire parce qu'elles correspondent évidemment à notre sentiment, elles correspondent à notre culture, elles correspondent à notre sens démocratique et des droits de l'homme, etc. – il y a les moyens dont nous disposons ou les moyens que nous sommes capables politiquement de mettre en œuvre. Parce que c'est ça la vérité, c'est ce courage politique qu'il faudra rechercher. Car il est trop facile de dire: "il faut intervenir, il faut envoyer ceci, il faut forcer, il faut faire tout ça". Oui, d'accord, mais avec quels moyens? Est-ce que nos différents pays sont capables ou prêts, politiquement, à assumer jusqu'au bout – en utilisant, le cas échéant, la contrainte – est-ce que nous avons la capacité d'agir de la sorte? Voilà une vraie question. Je suis d'accord avec tout ce qui a été dit ici, mais il faut tirer les conclusions de nos positions généreuses. Il faut tirer les conclusions de nos positions courageuses. Voilà pourquoi je dirais qu'il y a deux parties dans le débat. Il y a le débat général sur lequel nous sommes tous d'accord et il y a l'immédiat. Je crois que l'immédiat consiste à soutenir pleinement et à placer un Secrétaire général dans les meilleures conditions pour que le dialogue ait encore un sens et pour qu'il puisse tirer le maximum de ces deux initiatives qu'il prend. Voilà, en quelque sorte, ce que suggérerais. Je doute que des déclarations, des menaces ou un langage très dur, ici et maintenant – même si cela est nécessaire – puissent faire changer les choses. Je ne le pense pas, malheureusement. Donc, je suis d'avis qu'il faut que nous accompagnions, que nous soutenions à fond, les deux initiatives du Secrétaire général Ban Ki-moon."@ro¹⁸ "Pani predsedajúca, dámy a páni, samozrejme chápem a naplno zdieľam všeobecné pocity v Parlamente – pochopiteľne ide o pocity kritiky a frustrácie. Takmer všetci rečníci spomenuli vyhľadanie útočišťa v Bezpečnostnej rade, koncepciu povinnosti chrániť, právo do istej miery zasiahnuť, hranice národnej suverenity a sankcie všeobecne. Práve s týmto sa v skutočnosti zaoberáme. Rád by som sa však vyjadril k prostriedkom, ktoré má medzinárodné spoločenstvo k dispozícii, aby mohlo konať vo všetkých spomínaných oblastiach a zabezpečiť rešpektovanie všetkých týchto zásad. Je to trochu problematickejšia záležitosť, pretože kladie vážnu otázku rešpektovania medzinárodného humanitárneho zákona, ktorou sa Európska komisia a Parlament zaoberali v septembri v súvislosti s niektorými osobitnými prípadmi. Takže v súvislosti s touto analýzou existuje široký konsenzus: všetci súhlasíme, že je to neprijateľné, všetci súhlasíme, že je to neľudské a všetci súhlasíme, že je potrebný lepší prístup a tak ďalej. Rád by som navrhol – je to, samozrejme, môj osobný názor –, aby sme okamžite zužitkovali, alebo aspoň vyťažili maximum z konferencie darcov uskutočnenej na podnet generálneho tajomníka Ban Ki-moona, ktorej darcami sú Európska únia a ASEAN, a v rámci tejto iniciatívy alebo návrhu vymenovali spoločného koordinátora EÚ/ASEAN. To musíme uskutočniť vo veľmi krátkom čase. Bude to, samozrejme, náročná úloha. Ak si medzinárodné spoločenstvo praje zabezpečiť určitý stupeň koherencie, ak z týchto iniciatív nevznikne žiadny výsledok, bude veľmi ťažké konať, akoby už nebolo čo urobiť, a v tomto štádiu by sa malo medzinárodné spoločenstvo, buď OSN alebo iné inštitúcie, zamerať na iné riešenia. Hovorím to preto, lebo – a tu aj skončím – očividne najviac frustrujúce zo všetkého, čo znevažuje alebo v každom prípade oslabuje samotnú koncepciu morálnej povinnosti zasiahnuť alebo uplatňovať koncepciu povinnosti chrániť je, že sme všetci vedení uskutočňovať zásadné vyhlásenia, pretože to takto vnímame, je to naša kultúra, je to naše ponímanie demokracie a ľudských práv a tak ďalej – existujú prostriedky, ktoré sú nám dostupné, alebo ktoré sme schopní politicky vykonávať. Toto je skutočná pravda. Toto je politická odvaha, o ktorú sa musíme usilovať. Je príliš ľahké povedať: musíme zasiahnuť, musíme poslať toto, musíme ich prinútiť, musíme urobiť toto a tamto. Áno, v poriadku, ale akými prostriedkami? Sú naše krajiny schopné a ochotné politicky prijať prípadné následky – použiť silu v prípade potreby – a dokážeme konať takýmto spôsobom? Toto je skutočná otázka. Súhlasím so všetkým, čo tu bolo povedané, ale závery musíme urobiť na základe našich veľkorysých postojov. Rád by som vysvetlil, prečo sa domnievam, že existujú dve časti k tejto rozprave. Existuje všeobecná rozprava, v súvislosti s ktorou všetci súhlasíme, a existuje neodkladná otázka. Domnievam sa, že neodkladná otázka spočíva v poskytnutí plnej podpory a vytvorení najlepších podmienok pre generálneho tajomníka tak, aby dialóg, ktorý vedie, mal zmysel a umožniť mu vyťažiť čo najviac z jeho dvoch iniciatív. Viac alebo menej, to je všetko, čo by som navrhoval. Pochybujem, že akékoľvek vyhlásenia, vyhrážky alebo dokonca reči – aj keď sú potrebné – môžu tu a teraz zmeniť situáciu. Nanešťastie si to nemyslím. Preto sa domnievam, že by sme mali sprevádzať dve iniciatívy generálneho tajomníka Ban Ki-moona a úplne ich podporiť."@sk¹⁹ ". − Gospa predsednica, gospe in gospodje, seveda razumem splošno mnenje, ki je bilo izraženo v Parlamentu – kritike in razočaranje – ter se v celoti strinjam z njim. Skoraj vsi govorniki so omenili sodelovanje z Varnostnim svetom, pojem odgovornosti za zaščito, pravico do nekakšnega ukrepanja, meje nacionalne suverenosti in splošne sankcije. Ravno s tem se ukvarjamo. Vendar bom govoril o možnostih, ki jih ima mednarodna skupnost na voljo, da sprejme vse ukrepe, ki ste jih omenili, in zagotovi spoštovanje vseh teh načel. To vprašanje je nekoliko težje, ker je povezano z resno zadevo spoštovanja mednarodnega humanitarnega prava, tj. tema, glede katere sta se Evropska komisija in parlament že odločila, da jo bosta septembra obravnavala v zvezi s posameznimi zadevami. Zato je oblikovano splošno soglasje glede analize: vsi se strinjamo, da je to nesprejemljivo, vsi se strinjamo, da je nečloveško, in vsi se strinjamo, da je potreben boljši dostop in tako naprej. Predlagam – to je moje osebno mnenje – da poskušamo takoj izkoristiti rezultate konference donatorjev, organizirane na pobudo generalnega sekretarja Ban Ki-moona, ali da vsaj poskušamo čim več pridobiti od njih, pri čemer so donatorji Evropska unija in države ASEAN, ter da v okviru te pobude ali predloga imenujemo skupnega koordinatorja za EU/države združenja ASEAN. To lahko naredimo takoj. To bo očitno težka naloga. Če želi mednarodna skupnost zagotoviti neko stopnjo usklajenosti in če pobudi ne bosta prinesli rezultatov, bo težko ukrepati tako, kot da ne bi mogli storiti ničesar več, pri čemer se mora takrat mednarodna skupnost (ZN ali druge institucije) opreti na nekoliko drugačna sredstva. Za konec izpostavljam, da to govorim, ker je očitno do neke mere najbolj skrb vzbujajoča stvar od vseh, zaradi katere se zmanjšuje verodostojnost ali v vsakem primeru ogrožata moralna dolžnost ukrepanja in sam pojem ali izvajanje pojma odgovornosti za zaščito, to, da imamo poleg načelnih izjav, ki jih dajemo, ker tako čutimo, ker je to naša kultura, naše dojemanje demokracije in človekovih pravic itn., na voljo druge možnosti oziroma možnosti, ki smo jih politično sposobni izvajati. To je dejstvo. Zagotoviti je treba tak politični pogum. Preveč preprosto je reči: „nekaj moramo narediti, to moramo poslati, prisiliti jih moramo, narediti moramo to ali ono“. Že prav, vendar kakšna sredstva imamo na voljo za to? Ali so naše države politično sposobne in pripravljene sprejeti končne posledice – uporabo sile, če bo to potrebno – in ali smo sposobni ukrepati na tak način? To je resnično vprašanje. Strinjam se z vsem, kar ste povedali, vendar je treba oblikovati sklepe iz naših velikodušnih stališč. Rad bi pojasnil, zakaj menim, da ima ta razprava dve strani. Na eni strani je splošna razprava, s katero se vsi strinjamo, na drugi strani pa je neposredno vprašanje. Menim, da to vključuje zagotavljanje popolne podpore in vzpostavitev najboljših pogojev za generalnega sekretarja, da bo dialog smiseln, ter omogočanje, da bo mogoče čim več pridobiti iz teh dveh pobud. To je večinoma moj predlog. Dvomim, da se bodo lahko s katerimi koli izjavami, grožnjami ali nepopustljivimi besedami tu in zdaj – čeprav je to potrebno – spremenile razmere. Žal menim, da se ne bodo. Zato menim, da se moramo strinjati s pobudama generalnega sekretarja Bana Ki-moona in ju v celoti podpreti."@sl²⁰ ". − Fru talman, mina damer och herrar! Jag förstår och delar naturligtvis till fullo den allmänna känsla som har uttryckts i parlamentet – en självklar känsla av kritik och frustration. Nästan alla talare nämnde säkerhetsrådet, begreppet ansvar att skydda, rätten att ingripa i viss utsträckning, gränserna för den nationella suveräniteten och sanktioner i allmänhet. Det är faktiskt det här vi har att göra med. Jag vill dock tala om de medel som står till det internationella samfundets förfogande för att vidta alla åtgärder som ni nämner och säkerställa respekten för alla dessa principer. Denna fråga är något svårare eftersom den i princip väcker den allvarliga frågan om respekt för den internationella humanitära rätten, ett ämne som Europeiska kommissionen och parlamentet redan har beslutat att diskutera avseende särskilda fall i september. Det finns därför en bred enighet när det gäller analysen – vi är alla överens om att det är oacceptabelt, och vi är alla överens om att tillträdet måste bli större och så vidare. Det jag vill föreslå – och detta är naturligtvis en personlig åsikt – är att vi på kort sikt ska sträva efter att utnyttja eller åtminstone dra största möjliga fördel av det som framkommer vid den givarkonferens som arrangeras på initiativ av generalsekreterare Ban Ki-moon, där givarna är Europeiska unionen och Asean, och att inom ramen för detta initiativ eller förslag utse en gemensam samordnare för EU och Asean. Detta gäller på mycket kort sikt. Det kommer naturligtvis att bli en mycket svår uppgift. Om det internationella samfundet vill säkerställa en viss grad av sammanhållning, om inga resultat kommer av de två initiativen, blir det svårt att agera som om det inte fanns något annat att göra, och då bör det internationella samfundet, oavsett om det handlar om FN eller andra institutioner, inrikta sig på lite andra metoder. Jag säger detta eftersom – och nu ska jag avsluta – det som naturligtvis till viss del är mest frustrerande av allt, som misskrediterar eller i alla händelser försvagar den moraliska skyldigheten att ingripa och själva konceptet eller tillämpningen av konceptet ansvar att skydda är att utöver de principförklaringar som vi alla leds att göra, eftersom det är så här vi känner, det här är vår kultur, det här är vår syn på demokrati och mänskliga rättigheter och så vidare, så har vi medel till vårt förfogande, eller medel som vi har politisk förmåga att genomföra. Det här är sanningen. Det är detta politiska mod som måste eftersträvas. Det är nämligen alltför enkelt att säga ”vi måste göra något, vi måste skicka denna, vi måste tvinga dem, vi måste göra ditt eller datt”. OK, men var finns medlen? Är våra länder kapabla och politiskt villiga att acceptera de slutliga konsekvenserna – att använda tvång om det blir nödvändigt – och har vi förmågan att agera så här? Det är den verkliga frågan. Jag håller med om allt som har sagts här, men man måste dra slutsatser av vår generösa inställning. Jag vill förklara varför vi känner att den här debatten har två delar. Det finns en allmän debatt om hur väl vi alla är överens, och det finns den omedelbara sakfrågan. Jag anser att den sistnämnda består av att ge fullt stöd och placera en generalsekreterare på den bästa platsen för att dialogen ska bli vettig, och tillåta honom att dra största möjliga nytta av sina två initiativ. Det är mer eller mindre detta som jag skulle föreslå. Jag tvivlar på att uttalanden, hot eller hårda ord, här och nu – även om de är nödvändiga – kan förändra situationen. Tyvärr tror jag inte det. Jag känner därför att vi bör gå med på generalsekreterare Ban Ki-moons två initiativ, och stödja dem till fullo."@sv²²
lpv:unclassifiedMetadata	"ASEAN"¹³ "Ban Ki-moon"¹³ "Ban Ki-moon"¹³ "Louis Michel,"^18,15 "hic et nunc"¹² "membre de la Commission"^18,15 "“responsibility to protect”"³