Local view for "http://purl.org/linkedpolitics/eu/plenary/2008-05-21-Speech-3-301"

Predicate	Value (sorted: default)
rdf:type	lpv_eu:Speech6
dcterms:Date	"2008-05-21"^^xsd:date6
dcterms:Is Part Of	lp_eu:Situaţia tragică din Birmania (dezbatere)6
dcterms:Language	"fr"^^xsd:language6
lpv:document identification number	"en.20080521.23.3-301"6
lpv:hasSubsequent	lp_eu:2008-05-21-Speech-3-3026
lpv:speaker	lp:Louis Michel6
lpv:spoken text	"Madame la Présidente, honorables membres, avant toute chose, permettez-moi de vous remercier d'avoir mis la Birmanie à l'agenda de cette session. Un problème pratique se pose: ces terres devraient être plantées de manière à assurer la récolte d'octobre. Le délai est donc de trois à quatre semaines maximum. Or, un certain nombre des personnes qui sont déplacées dans des camps temporaires comme ils disent, une partie de ces personnes ne souhaitent pas retourner sur leurs terres, pour toutes sortes de raisons, et les autres souhaitent y retourner mais doivent avoir un accès à des semences d'une variété particulière puisque toutes les terres ont subi une salinisation, donc il faut des plantes qui soient beaucoup plus fortes ainsi que des engrais. J'ai donc essayé d'engager un dialogue constructif et pratique avec les autorités à ce propos-là. On avait envisagé que le du PNUD puisse servir de canal financier. On est occupé à en discuter pour le moment. Cela ne va pas vite, je dois vous le dire. La Commission a répondu très vite, avec une décision de première urgence de deux millions d'euros adoptée dès le 5 mai. Vous savez qu'en fait, j'ai le droit de dégager, sans passer par aucune instance, trois millions d'euros tout de suite. Alors, évidemment, comme on n'avait pas d'identification, comme personne ne pouvait identifier, on a commencé par en dégager deux, puis on a encore décidé d'une enveloppe de cinq millions d'euros pour l'aide alimentaire et on a pris en plus une mesure d'urgence supplémentaire de dix millions d'euros. Nous sommes bien sûr prêts à faire plus sur base des évaluations des besoins et des assurances en termes de suivi de l'aide. Quand je suis parti après les deux heures et demie de discussion avec les autorités, je leur ai fait transmettre une note qui reprenait, par écrit et très concrètement, les différentes demandes que j'avais formulées. Ma première demande portait sur une extension de visa pour le personnel qui était temporairement affecté à cette mission, le personnel de la Commission. Là, on a obtenu deux semaines. J'ai aussi demandé qu'ils clarifient définitivement, et qu'ils fassent savoir à nos autorités locales, qu'ils n'exigent plus du personnel birman qui travaille dans nos agences et parmi nos opérateurs de détenir une permission, une autorisation de voyager dans le pays. Ce point a été clarifié, manifestement. J'ai demandé des visas à entrées multiples pour six mois afin de permettre aux ONG qui travaillent avec un financement de l'Union européenne de pouvoir tripler leur personnel international. Quand j'ai quitté le pays, une centaine de demandes de visas étaient pendantes pour les agences des Nations unies et un peu plus de cent pour des ONG. J'ai demandé à ce que l'on puisse nous informer régulièrement, il y en a certains qui ont été délivrés depuis, mais on est loin de ce qui a été demandé. J'ai aussi demandé des visas et des autorisations de voyager pour visiter le delta et pour assurer qu'un nombre suffisant d'opérateurs puissent être mobilisés. Ensuite, j'ai demandé, comme je vous l'ai dit, qu'ils puissent donner les autorisations rapidement aux médecins de la région et au personnel médical de la région. Là, on a, semble-t-il, été entendus. En ce qui concerne l'aéroport de Pathein qui aurait pu servir, en quelque sorte, de de redistribution des produits arrivant par les avions de la communauté internationale, c'était un non manifeste qui était à la fois justifié, selon leur argumentation, par le fait que les moyens et les équipements de contrôle n'étaient pas conformes aux normes internationales et que, d'après eux, il est plus efficace de venir par Rangoun – ce dont je doute, parce Rangoun, au moment où je m'y trouvais, était déjà encombré et posait un certain nombre de problèmes qui ont été un peu fluidifiés, aussi. Je ne suis pas sûr que ce soit grâce à mon intervention que cela a été fluidifié, c'est parce que simplement, eux-mêmes ne savaient plus comment gérer l'aéroport de Rangoun. Et j'ai l'impression que c'est pour des raisons de confort au niveau institutionnel chez eux que cela a été mené de cette manière-là. Voilà, mission très frustrante, je dois vous dire. J'ai le sentiment qu'il y a une méfiance totale à l'égard de la communauté internationale. Il y a des a priori qui sont extrêmement ancrés. Manifestement, on a parfois l'impression d'être dans un dialogue de sourds. C'est extrêmement difficile de toucher la conscience et le mental de la personne qui est en face de nous. L'entretien s'est très bien passé puisque pendant deux heures et demie, on a vraiment débattu, assez poliment, mais assez durement, bien entendu, puisqu'il y a quand même une question qui est lancinante: pourquoi refuser les opérateurs internationaux qui sont tellement nécessaires pour aider les populations? J'ai évoqué d'ailleurs le devoir de protéger, notamment par ce biais, ce qui posait quand même un problème de principe. À ce moment-là, on m'a répondu qu'il y avait des questions qui ne justifiaient pas de réponse. Voilà comment les choses se sont passées. J'étais triste, bien entendu, de ne pas avoir vu plus de choses concrètes se dégager, mais je ne vous cache pas que j'étais assez content de revenir en Europe. Au vu de l'ampleur de la catastrophe causée par le cyclone Nargis le 2 mai dernier, nous avons proposé à la présidence de convoquer une réunion extraordinaire du Conseil des ministres des relations extérieures de l'Union européenne. Cette réunion du Conseil a été convoquée dans les meilleurs délais par la présidence slovène, que je veux remercier, et elle s'est tenue le 12 mai. Lors de cette réunion, l'Union européenne a lancé un appel à une plus grande coopération des autorités birmanes pour faciliter l'accès et la distribution de l'aide humanitaire internationale. J'ai décidé de donner une suite directe à cet appel en me rendant personnellement en Birmanie du 15 au 16 mai. Au cours de ma mission, que j'ai clairement dit être de nature strictement humanitaire et non pas politique, j'ai eu la possibilité de rencontrer les autorités birmanes, les représentants des organisations humanitaires présentes en Birmanie, et j'ai pu effectuer une visite de terrain, encadrée par les autorités, dans les zones sinistrées autour de Yangon. J'ai eu, pendant deux heures et demie, des entretiens et des discussions assez serrés avec le ministre du plan – qui, manifestement, était la personnalité la plus autorisée, en tout cas la plus autoritaire, des trois que j'ai rencontrées –, le ministre du bien-être social et le ministre de la santé. Il ressort clairement de ma mission que les autorités birmanes restent très réticentes à créer les conditions opérationnelles normalement requises pour une réponse humanitaire internationale à la hauteur des besoins. Il est tout aussi clair qu'une approche qui viserait à imposer l'assistance humanitaire internationale aux autorités birmanes me semble, compte tenu des moyens dont nous disposons aujourd'hui, vouée à l'échec, et peut-être même contre-productive. Toutes les organisations humanitaires sur place me l'ont dit et m'ont confirmé que le problème n'est évidemment pas le manque d'organisations sur place, ni même le manque d'argent, parce que bien sûr le manque de moyens dépend aussi de l'accès des experts internationaux et des professionnels internationaux, mais bien le manque d'accès. Ma mission a certainement contribué, modestement, à ouvrir une toute petite brèche permettant de créer progressivement un espace humanitaire minimal pour l'assistance humanitaire internationale. Les autorités birmanes ont répondu partiellement aux différentes demandes concrètes: par exemple, les visas pour les experts de la Commission ont été prolongés de deux semaines. On avait reçu des visas, ces gens avaient reçu des visas pour trois jours, ils ont été prolongés de deux semaines. Nous avions demandé un mois. Nous avons aussi clarifié une situation qui paraissait véritablement grave, c'est que, à certains endroits, les autorités locales birmanes exigeaient, même du personnel local, donc même des opérateurs que nos agences occupent, les agences des Nations unies occupent ou que les ONG occupent, ce personnel local devait aussi présenter une permission, donc une autorisation écrite, ce qui était évidemment, dans la plupart des cas, impossible. Cela a été clarifié et, manifestement, il ne faut pas d'autorisation pour le personnel local. Il n'en faut en tout cas plus pour se rendre dans les zones sinistrées, et notamment à l'aéroport de Pathein. J'ai aussi demandé que l'on ouvre un deuxième aéroport pour permettre l'atterrissage des avions contenant les biens matériels, l'aéroport de Pathein, qui est un aéroport militaire. Il m'a été répondu que cela n'était pas possible parce que les normes techniques de la tour de contrôle n'étaient pas conformes aux normes internationales et que, de toute façon, cela ne faciliterait pas le travail, les voies de communication entre Rangoun et le delta, qui est la région la plus affectée, étant plus carrossables et plus faciles. Je n'ai malheureusement pas eu l'autorisation de vérifier de visu ce genre de chose. Il importe, je pense, de continuer à maintenir une pression internationale forte, tant par les pays de la région que par la communauté internationale dans son ensemble. Je dois dire que, dans la discussion que j'ai eue avec les autorités, j'ai aussi demandé expressément – j'ai fait cinq demandes expresses et précises, je vous en parlerai sans doute rapidement dans un instant – qu'ils permettent aux docteurs et au personnel médical des pays de la région de se déployer dans les zones les plus sinistrées et le jour de mon départ, ils ont eu cette autorisation. Il y a donc 140 médecins qui se sont déployés, du personnel médical aussi venant du Laos, du Cambodge, de l'Inde, du Bangladesh et de Thaïlande. Ils ont donc pu se déployer dans les zones les plus affectées. Le rôle que joueront les pays de la région est crucial et j'ai d'ailleurs eu l'occasion de m'entretenir assez longuement avec le Secrétaire général Ban Ki-moon, lorsque j'étais en attente de mon avion pour revenir à Bangkok. Je lui ai transmis tous ces messages et je lui ai dit quel était mon sentiment et, surtout, comment ma mission s'était déroulée. Le Secrétaire général des Nations unies partageait cette analyse mais lui-même a fait deux suggestions concrètes: déployer un coordinateur conjoint Nations unies/ANASE pour l'assistance humanitaire et organiser rapidement une conférence des donateurs coprésidée par les Nations unies et l'ANASE les 24 et 25 mai prochains à Bangkok. Faisant suite à la visite du coordonnateur humanitaire des Nations unies, John Holmes, ces derniers jours, le Secrétaire général Ban Ki-moon va se rendre demain en Birmanie pour discuter de l'acheminement de l'aide internationale. Sur le plan des besoins, la situation humanitaire dans le pays demeure dramatique avec le risque qu'à la première catastrophe causée par le cyclone s'ajoute une seconde catastrophe humanitaire du fait du risque de famine, car les récoltes ont été détruites, et d'épidémies parmi les survivants, dont les conditions de vie sont déplorables. Il y a un risque d'épidémie. Au moment où nous y étions, l'Organisation mondiale de la santé ne voyait pas le risque de choléra, mais il y avait énormément d'enfants qui souffraient de diarrhée, etc. Il y avait donc un risque d'épidémie due à la pollution de l'eau. Il y a un risque de famine. Cette région-là est le grenier à riz et tous les stocks ont été détruits."@fr8
lpv:translated text	". Paní předsedající, dámy a pánové, dovolte mi, abych v první řadě poděkoval za to, že jste zařadili Myanmar na pořad jednání. Vynořuje se jeden praktický problém: tato půda by měla být oseta tak, aby umožnila sběr úrody v říjnu. Zůstává tedy čas maximálně tří až čtyř týdnů. Množství lidí v dočasných táborech, jak je nazývají, si nepřeje návrat do jejich vlastních oblastí z více důvodů, zatímco někteří by se rádi vrátili, ale potřebují speciální druhy semen, protože všechna půda je slaná, a tedy potřebují mnohem odolnější rostliny i hnojiva. Takže jsem se snažil vést konstruktivní a praktický dialog s orgány na dané téma. Předpokládalo se, že jako finanční mechanismus by se mohl použít systém mikroúvěrů. V současnosti se o tom ještě stále diskutuje. Musím vám říci, že to není rychlý proces. Komise zareagovala rychle a poskytla pomoc v nouzi ve výši dvou milionů EUR, která byla přijata 5. května. Jak jistě víte, mám povolení uvolnit tři miliony EUR bez jakýchkoli oficiálních postupů. Samozřejmě, protože jsme neměli důkaz, na začátek jsme uvolnili dva miliony. Následně jsme se rozhodli uvolnit pět milionů EUR na potravinovou pomoc, a kromě toho jsme přijali dodatečné naléhavé opatření ve výši deseti milionů EUR. Jsme pochopitelně ochotní přispět více na základě hodnocení potřeb a záruk týkajících se monitorování pomoci. Když jsem po půldruhé hodině rozhovorů s orgány odešel, poslal jsem jim zvláštní písemné oznámení obsahující různé požadavky, které jsem zformuloval. Můj první požadavek se týkal prodloužení víz pro ty, kteří jsou pracovně vysláni na dočasnou misi, konkrétně pro zaměstnance Komise. Dosáhli jsme prodloužení na dva týdny. Rovněž jsem požadoval, aby bylo definitivně objasněno a oznámeno místním úřadům, že myanmarští zaměstnanci, kteří pracují v našich agenturách, stejně jako ostatní personál, už nadále nepotřebují oficiální nebo cestovní povolení. Tento bod byl samozřejmě objasněný. Žádal jsem víza s možností vícenásobného vstupu do země na šest měsíců, která by umožnila nevládním organizacím financovaným EU, jež tam pracují, aby ztrojnásobily mezinárodní personál. Po odchodu z Myanmaru zůstaly nevyřízeny stovky žádostí o víza pro agentury OSN a více než sto žádostí pro nevládní organizace. Požádal jsem, aby nás pravidelně informovali. Od té doby už některá víza byla vydaná, ale stále je to málo v porovnání s tím, co jsme žádali. Rovněž jsem žádal o víza a cestovní povolení na návštěvu ústí řeky a na zabezpečení, aby bylo možné zmobilizovat dostatečné množství zaměstnanců. Jak jsem zmínil, požádal jsem i o rychlé vydání povolení pro místní lékaře a zdravotnický personál. Vypadá to tak, že dokonale pochopili, co se od nich žádalo. Co se týká letiště Pathein, které mohlo sloužit jako jistý druh střediska na rozdělení nebo přesun zboží, které bylo dopravováno letadly a jež posílalo mezinárodní společenství, odpověď byla jednoznačné ne. Údajným důvodem bylo, že řídící zařízení a prostředky nebyly v souladu s mezinárodními normami a že je jednodušší se dostat přes Rangún. Pochybuji o tom, protože když jsem tam byl, Rangún byl už přeplněný a měl množství problémů, které se potom do jisté míry odstranily. Nejsem si jistý, že byly vyřešené díky mému zásahu. Důvodem byl prostě fakt, že nedokázali nalézt způsob, jak řídit letiště v Rangúnu. Rovněž se domnívám, že takovýmto způsobem se uskutečnilo řízení, a to z důvodu souvisejícího s institucionálním komfortem. Mohu vám říci, že celkově to byla mimořádně frustrující mise. Mám pocit, že tam převládá naprostá nedůvěra vůči mezinárodnímu společenství. V zemi jsou obavy, které jsou velmi hluboce zakořeněné. Očividně máte někdy dojem, že nikdo nikoho neposlouchá. Je mimořádně náročné zasáhnout vědomí a mysl osoby, s kterou právě hovoříte. Rozhovory probíhaly dobře, protože dvě a půl hodiny jsme vedli nefalšovanou diskusi, celkem zdvořilou, ale zároveň i tvrdou, protože je tu jedna otázka, která nás trápí: proč odmítat mezinárodní pracovníky, kteří jsou tak potřební pro pomoc obyvatelstvu? Rovněž jsem zmínil povinnost chránit, zejména tímto způsobem, a dokonce i to vedlo k zásadnímu problému. V dané chvíli mi bylo řečeno, že některé otázky nevyžadovaly odpovědi. Takto probíhala mise. Samozřejmě, že jsem byl smutný, že jsem nedocílil více konkrétních věcí, ale neskrývám, že jsem byl spokojný, že se vracím do Evropy. Vzhledem k rozsahu katastrofy, kterou způsobil cyklon Nargis 2. května, jsme navrhli předsednictví, aby svolalo mimořádně setkání ministrů zahraničních věcí Rady EU. Slovinské předsednictví svolalo setkání Rady hned, jak to bylo možné, za což bych se rád poděkoval, a uskutečnilo se 12. května. EU vyzvala ke schůzce myanmarské orgány kvůli intenzivnější spolupráci, aby umožnily přístup a rozdělení mezinárodní humanitární pomoci. Rozhodl jsem se přímo reagovat na výzvu tím, že jsem ve dnech 15. a 16. května navštívil Myanmar. Během své mise, která byla vyloženě humanitární a ne politická, jsem měl možnost se setkat s myanmarskými orgány a zástupci humanitárních organizací v Myanmaru a na místě jsem navštívil postižené oblasti v okolí Rangúnu. Dvě a půl hodiny jsem měl intenzivní schůzky a diskuse s ministrem pro plánování – který očividně disponoval největšími pravomocemi a byl určitě nejvíce autoritářský z těch tří, s nimiž jsem setkal –, ministrem sociálních věcí a ministrem zdravotnictví. Skutečnost, která velmi jasně vyšla najevo v souvislosti s mou misí, byla, že myanmarské orgány jsou ještě stále mimořádně neochotné vytvořit normální provozní podmínky, které jsou potřebné na poskytnutí mezinárodní humanitární reakce, aby se splnily místní potřeby. Je mi rovněž tak jasné, že přístup, který se snaží myanmarským orgánům vnucovat mezinárodní humanitární pomoc, nemůže vzhledem k prostředkům, kterými v současnosti disponujeme, fungovat a může být dokonce kontraproduktivní. Totéž mi řekly všechny humanitární organizace v Myanmaru a potvrdily, že problémem očividně není nedostatek organizací na místě, nebo dokonce nedostatek finančních prostředků, protože nedostatek prostředků závisí i na přístupu mezinárodních odborníků, ale spíše nedostatek přístupu. Má mise určitě pouze nepatrně přispěla k pootevření štěrbiny, která by postupně umožnila vytvořit minimální humanitární prostor pro humanitární pomoc. Myanmarské orgány poskytly jen částečnou odpověď na různé konkrétní požadavky: například víza pro odborníky pracující pro Komisi byla prodloužena pouze o dva týdny. Tyto osoby získaly víza na tři dni a byla prodloužena na dva týdny. Žádali jsme jeden měsíc. Rovněž jsme objasnili situaci, která vypadala, že je skutečně vážná. Místní myanmarské orgány vyžadovaly na některých místech písemné povolení dokonce i pro místní pracovníky, což znamená, že v případě osob, které zaměstnávají naše agentury, buď OSN, nebo mimovládní organizace, to ve většině případů nebylo samozřejmě možné. Tato záležitost byla objasněná a samozřejmě pro místní pracovníky už není zapotřebí žádného povolení. Povolení už není třeba ani pro vstup do oblastí postižených katastrofami, zejména na letiště Pathein. Rovněž jsem žádal, aby se pro přistávající letadla se zbožím otevřelo druhé letiště, jinými slovy letiště Pathein, které je vojenským letištěm. Bylo mi řečeno, že to není možné, protože technické normy, které využívá kontrolní věž, se liší od mezinárodních norem a že v každém případě by to neulehčilo práci, protože silnice mezi Rangúnem a ústím řeky, nejvíce postiženou oblastí, jsou v mnohem lepším stavu a bylo by jednodušší je využívat. Naneštěstí jsem neměl povolení ověřit si tento druh informace. Domnívám se, že je důležité udržovat mezinárodní tlak ze strany sousedních zemí, stejně jako ze strany mezinárodního společenství jako celku. Musím říci, že v diskusích, které jsem vedl s orgány, jsem vyjádřil zvláštní požadavek – ve skutečnosti jich bylo pět, o kterých se zmíním za chvíli –, aby umožnily lékařům a zdravotnickému personálu ze sousedních zemí rozmístit se v nejvíce postižených oblastech, a toto povolení získali v den mého odchodu. To znamená, že bylo rozmístěno 140 lékařů a také zdravotnický personál z Laosu, Kambodže, Indie, Bangladéše a Thajska. Takto měli možnost navštívit nejvíce postižené oblasti. Sousední země sehrávají klíčovou roli, a zatímco jsem čekal na letadlo pro návrat do Bangkoku, měl jsem možnost pohovořit si i s generálním tajemníkem Ban Ki-moonem. Odevzdal jsem mu všechny tyto informace, vyjádřil jsem své pocity a sdělil jsem mu, jak probíhala má mise. Generální tajemník OSN souhlasil s touto analýzou, ale přednesl dva konkrétní návrhy: pověřit společného koordinátora humanitární pomoci OSN/ASEAN a rychle uspořádat v Bangkoku ve dnech 24. a 25. května konferenci dárců, jíž by spolupředsedala OSN a ASEAN. Po nedávné návštěvě koordinátora humanitární pomoci OSN Johna Holmese zítra navštíví Myanmar generální tajemník Ban Ki-moon, aby prodiskutoval otázku, jakými prostředky přepravit mezinárodní pomoc. Vzhledem k reálné potřebě humanitární pomoci zůstává situace v Myanmaru i nadále dramatická. Existuje nebezpečí, že první katastrofu způsobenou cyklonem by mohla zhoršit druhá humanitární katastrofa: riziko nedostatku potravin, protože úrody byly zničeny, a rovněž epidemie mezi těmi, kteří přežili a jejichž životní podmínky jsou politováníhodné. Existuje riziko epidemie. V době, kdy jsme tam byli, Světová zdravotnická organizace neviděla riziko cholery, ale obrovské množství dětí trpělo průjmy a tak dále. To znamená, že existuje riziko epidemie způsobené znečištěním vody. Rovněž existuje riziko nedostatku potravin. Region je zásobován velkým množstvím rýže a všechny zásoby potravin byly zničeny."@cs1 "Fru formand, mine damer og herrer! Jeg vil indlede med at sige tak, fordi De har sat Burma på dette mødes dagsorden. Der foreligger et praktisk problem, eftersom disse jorder skulle tilplantes for at kunne høste i oktober. Tidsfristen er altså højst 3-4 uger. Imidlertid ønsker en del af de mennesker, der er forflyttet til midlertidige lejre, som de siger, ikke at vende tilbage til deres jorder af mange forskellige grunde, mens andre gerne vil tilbage, men har behov for en særlig slags sæd, fordi alle markerne er blevet oversvømmet med saltvand, og derfor skal der bruges meget mere hårdføre planter og også gødning. Jeg har forsøgt at få en konstruktiv og praktisk dialog i gang med myndighederne desangående. Vi havde forestillet os, at UNDP's micro-credit scheme kunne anvendes som finansieringskanal. Vi er stadig i færd med at drøfte det. Det går nemlig ikke særlig hurtigt, skal jeg sige Dem. Kommissionen reagerede meget hurtigt og traf en afgørelse om at yde 2 millioner euro til akut nødhjælp den 5. maj. Som bekendt har jeg ret til at frigøre 3 millioner euro omgående uden at spørge nogen. Så da vi naturligvis ikke havde nogen projektidentifikation, eftersom ingen kunne give den, startede vi med at frigøre 2 millioner. Derefter blev vi yderligere enige om en ramme på 5 millioner euro til fødevarehjælp og en nødhjælpsforanstaltning mere på 10 millioner euro. Vi er selvfølgelig parate til at give mere på basis af vurderinger af behovet og forsikringer om, at hjælpen følges op. Efter min to og en halv times samtale med myndighederne sendte jeg dem en note, hvor jeg skriftligt og meget konkret gentog mine forskellige anmodninger. Min første anmodning drejede sig om forlængelse af visum til det personale, som var midlertidigt knyttet til denne mission, Kommissionens personale. Der fik vi to uger. Jeg anmodede også om, at de gjorde det klart en god gang for alle og underrettede vores lokale myndigheder herom, at de ikke længere ville kræve, at det burmesiske personale, som arbejder for vores agenturer og vores operatører, er i besiddelse af en tilladelse til at rejse rundt i landet. Dette punkt er åbenbart afklaret. Jeg anmodede om visa for gentagne indrejser inden for seks måneder, således at de EU-finansierede ngo'er, der arbejder der, kan tredoble deres internationale personale. Da jeg forlod landet, var der omkring 100 visumansøgninger, som endnu ikke var gået i orden, til FN's agenturer og lidt over 100 til ngo'erne. Jeg anmodede om at blive underrettet jævnligt. Visse visa er blevet udstedt i mellemtiden, men vi er langt fra det antal, der er ansøgt om. Jeg anmodede også om visa og rejsetilladelser til deltaet for at sikre, at tilstrækkelig mange operatører kunne sættes ind. Endelig bad jeg dem som nævnt om snarest at udstede tilladelser til læger og lægepersonale fra regionen. Dette skulle åbenbart være efterkommet. Med hensyn til Pathein lufthavn, der kunne have været brugt som en slags hub til viderefordeling af de varer, der ankommer med fly fra det internationale samfund, fik vi et klart nej, som ifølge deres argumenter var begrundet med, at kontrolmidlerne og -udstyret ikke svarede til internationale standarder, og at det efter deres mening var lettere tage fra Rangoon. Det tvivler jeg nu på, for Rangoon var allerede overbelastet, da jeg var der, og forbundet med en række problemer, som til dels også er blevet afhjulpet. Jeg er ikke sikker på, det er min fortjeneste. Det var simpelthen, fordi de ikke selv anede, hvordan de skulle styre Rangoon lufthavn. Og det er mit indtryk, at de håndterede tingene på den måde af institutionelle bekvemmelighedshensyn. Det var altså en meget frustrerende mission, kan jeg godt sige. Jeg fornemmer en total mistillid til det internationale samfund. De forudfattede meninger er dybt rodfæstet. Man har til tider klart det indtryk, at alle taler forbi hinanden. Det er yderst vanskeligt at nå ind til samtalepartnerens samvittighed og bevidsthed. Samtalen forløb godt, for vi diskuterede virkelig i to og en halv time ret høfligt men også ret hårdt naturligvis, fordi der jo er et påtrængende spørgsmål: Hvorfor afvise de internationale hjælpearbejdere, som er så nødvendige for befolkningen? Jeg nævnte i øvrigt beskyttelsesansvaret, bl.a. i denne forbindelse, hvilket dog førte til et principielt problem. Dertil blev der svaret, at der fandtes spørgsmål, som ikke berettigede noget svar. Sådan forløb missionen altså. Jeg var naturligvis ked af, at der ikke kom noget mere konkret ud af den, men jeg lægger ikke skjul på, at jeg var ret glad for at vende tilbage til Europa. Under henvisning til omfanget af den katastrofe, cyklonen Nargis forårsagede den 2. maj d.å., foreslog vi formandskabet at indkalde til ekstraordinært møde i Rådet (udenrigsministrene). Rådet blev indkaldt med kort varsel af det slovenske formandskab, som jeg gerne vil takke, og det blev holdt den 12. maj. På mødet anmodede EU om bedre samarbejde fra de burmesiske myndigheders side for at lette adgangen for og uddelingen af international humanitær bistand. Jeg besluttede at følge denne anmodning op direkte og besøgte personligt Burma den 15. og 16. maj. Under min mission, som jeg understregede, havde et rent humanitært og ikke politisk formål, fik jeg lejlighed til at tale med de burmesiske myndigheder og repræsentanterne for de humanitære hjælpeorganisationer i Burma og til - eskorteret af myndighederne - at besøge de skaderamte områder omkring Yangon. Jeg havde to og en halv times ret skarpe samtaler og drøftelser med planlægningsministeren - åbenbart den mest bemyndigede og i alt fald den mest autoritære af de tre, jeg mødte - ministeren for socialt velfærd og sundhedsministeren. Under min mission blev det klart, at de burmesiske myndigheder fortsat er meget tilbageholdende med at skabe de operationsvilkår, der normalt kræves til at sætte international humanitær bistand ind svarende til behovene. Det er lige så klart, at en tilgang, som går ud på at påtvinge de burmesiske myndigheder international humanitær nødhjælp, efter min mening - i betragtning af de midler, vi har til rådighed nu - er dømt til at mislykkes og måske tilmed kontraproduktiv. Alle de humanitære hjælpeorganisationer på stedet sagde og har bekræftet over for mig, at problemet selvfølgelig ikke er mangel på organisationer på stedet, ej heller mangel på penge - for naturligvis afhænger manglen på midler også af adgangen for internationale eksperter og internationale hjælpearbejdere - men simpelthen manglende adgang. Min mission har sikkert været med til på beskeden vis at åbne en ganske lille mulighed for gradvis oprettelse af et humanitært minimalt råderum for det internationale hjælpearbejde. De burmesiske myndigheder efterkom forskellige konkrete anmodninger delvis, f.eks. blev Kommissionens eksperters visa forlænget to uger. Vi havde fået visa, disse folk havde fået visa til tre dage, og de blev forlænget to uger. Vi havde bedt om en måned. Vi fik også afklaret et forhold, som virkelig så alvorligt ud. For visse steder krævede de lokale burmesiske myndigheder, at selv lokale medarbejdere - altså selv folk, der arbejder for vores agenturer, FN's agenturer eller ngo'er - foreviste en tilladelse, altså en skriftlig tilladelse, hvilket naturligvis i de fleste tilfælde var umuligt. Det blev afklaret, og vitterlig skal lokale medarbejdere ikke have tilladelse. Det kræves i det mindste ikke længere for at komme ind i de katastroferamte områder og bl.a. Pathein lufthavn. Jeg henstillede også, at der blev åbnet en anden lufthavn, således at fly med udstyr kunne lande, altså Pathein lufthavn, som er en militærlufthavn. Jeg fik at vide, at det ikke var muligt, fordi kontroltårnets tekniske standarder ikke svarede til internationale standarder, og at det under alle omstændigheder ikke ville lette arbejdet, fordi vejene mellem Rangoon og deltaet, som er den hårdest ramte region, var mere farbare og lettere fremkommelige. Jeg fik desværre ikke tilladelse til at konstatere dette ved selvsyn. Jeg tror, det gælder om at opretholde et stærkt internationalt pres både fra nabolandene og fra hele det internationale samfund. Jeg må tilføje, at jeg under mine drøftelser med myndighederne også udtrykkelig anmodede om - jeg fremsatte fem udtrykkelige og præcise anmodninger, som jeg nok vil komme kort ind på om lidt - at læger og lægepersonale fra nabolandene fik lov til at operere i de hårdest ramte områder, og på afrejsedagen fik de denne tilladelse. Der er således sat 140 læger ind, og også lægepersonale, fra Laos, Cambodja, Indien, Bangladesh og Thailand. De har kunnet sætte ind i de hårdest ramte områder. Nabolandene kommer til at spille en afgørende rolle, og jeg havde i øvrigt en ret lang samtale med generalsekretær Ban Ki-moon, mens jeg ventede på mit fly tilbage til Bangkok. Jeg gav ham alle disse oplysninger og fortalte, hvad min opfattelse var, og især, hvordan min mission var forløbet. FN's generalsekretær var enig i min analyse, men fremkom med to konkrete forslag om at indsætte en fælles FN/ASEAN-koordinator for det humanitære hjælpearbejde og snarest arrangere en donorkonference ledet af FN og ASEAN i fællesskab den 24. og 25 maj 2008 i Bangkok. I forlængelse af FN's humanitærhjælpskoordinator John Holmes besøg for nylig vil generalsekretær Ban Ki-moon tage til Burma i morgen for at drøfte, hvordan den internationale bistand kan befordres. Hvad behovene angår, er den humanitære situation i landet stadig dramatisk med risiko for, at den første katastrofe forårsaget af cyklonen forværres af en ny humanitær katastrofe, da der er fare for hungersnød, fordi afgrøderne er ødelagt, og for epidemier blandt de overlevende, som lever under jammerlige forhold. Der er risiko for epidemi. Mens vi opholdt os der, pegede Verdenssundhedsorganisationen ikke på risiko for kolera, men der var mange børn, som led af bl.a. diarré. Der var altså risiko for epidemi på grund af vandforurening. Og der er risiko for hungersnød. Denne region har landets forråd af ris, og alle lagrene er ødelagt."@da2 ". Frau Präsidentin, sehr geehrte Damen und Herren! Zuallererst gestatten Sie mir, Ihnen dafür zu danken, dass Sie Birma auf die Tagesordnung dieser Sitzung gesetzt haben. Es gibt da ein praktisches Problem: Diese Böden müssten bepflanzt werden, um die Oktoberernte zu sichern. Dafür bleibt ein Zeitraum von maximal drei bis vier Wochen. Nun ist es so, dass einige der Menschen, die in, wie sie sagen, zeitweilige Camps, gezogen sind, aus allen möglichen Gründen nicht auf ihren Grund und Boden zurückkehren möchten, und dass andere dorthin zurückkehren möchten, aber besondere Samenarten benötigen, da sämtliche Böden eine Versalzung erlitten und nun kräftigere Pflanzen und auch Düngemittel erforderlich sind. Ich habe daraufhin versucht, zu diesem Thema mit den Behörden einen konstruktiven und praxisbezogenen Dialog in Gang zu bringen. Es war angedacht gewesen, dass das Micro Credit Scheme des UNDP als Finanzkanal dienen könnte. Gegenwärtig sind wir damit beschäftigt, darüber zu diskutieren. Das geht nicht so schnell, muss ich Ihnen sagen. Die Kommission reagierte sehr rasch mit einem schon am 5. Mai angenommenen ersten Nothilfebeschluss über zwei Millionen Euro. Sie wissen, dass ich eigentlich das Recht habe, sofort und ohne irgendeine Instanz zu durchlaufen, drei Millionen Euro bereitzustellen. Da wir dann aber über keine formale Erfassung verfügten, begannen wir mit der Bereitstellung von zwei Millionen. Danach entschieden wir nochmals über Geldmittel in Höhe von fünf Millionen Euro für die Nahrungsmittelhilfe sowie eine zusätzliche Dringlichkeitsmaßnahme über zehn Millionen Euro. Natürlich sind wir bereit, auf der Grundlage von Bedarfsbewertungen und von Zusicherungen in Bezug auf die Überwachung der Hilfeleistung noch mehr zu machen. Als ich mich nach dem zweieinhalbstündigen Gespräch mit den Behörden verabschiedete, ließ ich ihnen ein Schreiben mit meinen konkreten Bitten übermitteln. Mein erster Wunsch betraf die Verlängerung der Visa für das vorübergehend mit dieser Aufgabe betraute Personal, die Mitarbeiter der Kommission. Hier erhielten wir eine Verlängerung um zwei Wochen. Ich habe außerdem gebeten, dass sie definitiv klären und unseren örtlichen Behörden mitteilen, dass das in unseren Agenturen arbeitende birmanische Personal sowie andere Techniker nicht länger eine offizielle Erlaubnis oder eine Reisegenehmigung vorweisen müssen. Dieser Punkt wurde offenbar geklärt. Ich bat um Visa für Mehrfacheinreisen mit einer Gültigkeit von sechs Monaten, um den von der EU finanzierten Nichtregierungsorganisationen die Möglichkeit zu bieten, ihr internationales Personal zu verdreifachen. Als ich das Land verließ, gab es um die hundert Visumanträge für Einrichtungen der Vereinten Nationen und ein wenig mehr als hundert für die NRO. Ich bat darum, dass wir regelmäßig informiert werden. Es gibt einige, die seitdem ausgestellt wurden, aber wir sind noch weit davon entfernt, was wir gefordert hatten. Ich beantragte auch Visa und Reisegenehmigungen für Fahrten in das Delta, und um zu sichern, dass eine genügende Anzahl von Technikern mobilisiert werden kann. Schließlich bat ich, wie schon gesagt, um die rasche Erteilung der Genehmigungen für die Ärzte vor Ort und für das medizinische Personal der Region. Diesbezüglich, scheint es, wurden wir perfekt verstanden. In Bezug auf den Flughafen von Pathein, der in gewisser Weise als Dreh- und Angelpunkt für die Verteilung der mit Flugzeugen der internationalen Gemeinschaft eintreffenden Erzeugnisse hätte dienen können, gab es ein klares Nein, das einerseits, ihrer Argumentation zufolge, durch die Tatsache gerechtfertigt war, dass die Kontrollmittel und –ausrüstungen nicht den internationalen Normen entsprächen, und dass es andererseits ihrer Meinung nach effektiver sei, über Rangun zu gehen – was ich bezweifle –, weil Rangun, zu dem Zeitpunkt, als ich mich dort befand, bereits überlastet war und mit einer Reihe von Problemen zu kämpfen hatte, die nach und nach ein wenig geklärt wurden. Ich bin mir nicht sicher, ob es vielleicht dank meiner Intervention zu dieser Lockerung kam, oder ob sie selbst einfach nicht mehr wussten, wie sie den Flughafen von Rangun beherrschen sollten. Und ich habe den Eindruck, dass Trägheit auf institutioneller Ebene der Grund dafür war, dass dies auf diese Weise geregelt wurde. Alles in allem muss ich Ihnen sagen, dass die Reise äußerst frustrierend verlief. Ich habe das Gefühl, dass gegenüber der internationalen Gemeinschaft totales Misstrauen herrscht. Es gibt in diesem Land Apriori, die sehr tief verankert sind. Ganz offensichtlich entsteht manchmal der Eindruck, dass man von niemandem erhört wird. Es ist äußerst schwierig, die Auffassung und die Gedankenwelt desjenigen, der vor einem steht, zu berühren. Die Gespräche verliefen gut, in den zweieinhalb Stunden wurde echt debattiert, zwar sehr höflich, aber auch in sehr strengem Ton, weil es da nämlich noch eine quälende Frage gibt: Warum werden internationale Techniker zurückgewiesen, die doch so sehr bei diesen Aktionen gebraucht werden? Ich habe im Übrigen an die Pflicht zu schützen erinnert, insbesondere auf diese Weise, was aber trotz allem ein grundsätzliches Problem aufwarf. Man hat mir darauf geantwortet, dass es Fragen gibt, die sich nicht beantworten lassen. So sind die Dinge abgelaufen. Ich war natürlich enttäuscht darüber, dass ich nicht mehr konkrete Dinge in Gang bringen konnte, aber ich verschweige Ihnen gegenüber auch nicht, dass ich dann doch sehr froh war, nach Europa zurückzukehren. Angesichts des Ausmaßes der vom Wirbelsturm Nargis am 2. Mai dieses Jahres verursachten Katastrophe haben wir dem Vorsitz vorgeschlagen, eine außerordentliche Tagung des Rates der Außenminister der Europäischen Union einzuberufen. Diese Ratstagung wurde durch den slowenischen Vorsitz ohne unnötige Verzögerung einberufen, wofür ich mich bedanken möchte, und sie fand am 12. Mai statt. Auf dieser Tagung rief die EU zu einer verstärkten Zusammenarbeit der Behörden Birmas auf, um den Zugriff auf die internationale humanitäre Hilfe sowie deren Verteilung zu erleichtern. Ich beschloss, direkt auf diesen Aufruf zu reagieren, indem ich persönlich am 15. und 16. Mai nach Birma reiste. Während meiner Reise, die ich eindeutig als rein humanitär und unpolitisch deklarierte, hatte ich die Möglichkeit, mich mit birmanischen Behörden und Vertretern humanitärer Organisationen in Birma zu treffen, und ich konnte den Katastrophengebieten um Yangon einen Arbeitsbesuch abstatten. Während zweieinhalb Stunden hatte ich recht angespannte Unterredungen und Gespräche mit dem Minister für Planung, dem Minister für soziale Wohlfahrt und dem Gesundheitsminister – wobei der Minister für Planung von den drei Ministern, mit denen ich zusammengetroffen bin, ganz offensichtlich die meisten Befugnisse besaß und sicher der autoritärste unter diesen war. Meine Reise hat deutlich gezeigt, dass die birmanischen Behörden nur sehr widerstrebend bereit sind, die normalerweise notwendigen praktischen Modalitäten für eine den Bedürfnissen vor Ort entsprechende internationale humanitäre Antwort zu schaffen. Es ist jedoch meiner Meinung nach genauso klar, dass ein Herangehen, das darauf abzielt, den birmanischen Behörden die internationale humanitäre Hilfe aufzuzwingen, in Anbetracht der uns heute zur Verfügung stehenden Mittel zum Scheitern verurteilt und womöglich sogar kontraproduktiv ist. Alle humanitären Organisationen vor Ort haben mir das gesagt und bestätigt, dass das Problem offensichtlich nicht der Mangel an Organisationen vor Ort und erst recht nicht der Mangel an Geld ist – da fehlende Mittel natürlich auch mit dem Zugang internationaler Experten und internationaler Fachleute zu tun haben –, sondern eben der fehlende Zugang. Meine Reise hat sicherlich in bescheidenem Maße dazu beigetragen, eine ganz kleine Öffnung zu erzielen, über die sich nach und nach ein minimaler humanitärer Raum für internationale humanitäre Hilfe schaffen lässt. Die birmanischen Behörden gingen teilweise auf unterschiedliche konkrete Forderungen ein: So wurden zum Beispiel die Visa für die Sachverständigen der Kommission um zwei Wochen verlängert. Diese hatten Visa für drei Tage erhalten, die dann um zwei Wochen verlängert wurden. Wir hatten einen Monat beantragt. Wir haben außerdem eine Situation geklärt, die sich als wirklich bedenklich erwies. Und zwar ging es darum, dass an einigen Orten die einheimischen Behörden selbst vom örtlichen Personal, also sogar von den Technikern, die für unsere Agenturen, für die Vereinten Nationen oder für die Nichtregierungsorganisationen arbeiten, eine Erlaubnis, also eine schriftliche Genehmigung forderten, was in den meisten Fällen natürlich unmöglich war. Das wurde geklärt, und ganz offensichtlich ist nun für das örtliche Personal keine Genehmigung erforderlich. Es ist auch keine mehr erforderlich, um in die Katastrophengebiete und insbesondere auf den Flughafen von Pathein zu gelangen. Ich habe außerdem gefordert, dass ein zweiter Flughafen, also der Flughafen von Pathein, bei dem es sich um einen Militärflughafen handelt, geöffnet wird, um die Landung von Flugzeugen mit materiellen Gütern an Bord zu ermöglichen. Mir wurde geantwortet, dass dies unmöglich sei, da die technischen Normen des Kontrollturms nicht den internationalen Normen entsprächen, und dass dies in keiner Weise die Arbeit erleichtern würde, da die Verkehrswege zwischen Rangun und dem Delta, der am meisten betroffenen Region, besser befahrbar und einfacher zu benutzen seien. Leider hatte ich keine Genehmigung, um diese Sachlage mit eigenen Augen prüfen zu können. Ich meine, dass es wichtig ist, weiterhin einen starken internationalen Druck aufrechtzuerhalten, sowohl seitens der Länder der Region als auch seitens der gesamten internationalen Gemeinschaft. Ich möchte erwähnen, dass ich in dem Gespräch mit den Behörden außerdem ausdrücklich forderte – ich stellte fünf ganz konkrete Forderungen, die ich Ihnen gleich etwas genauer erläutern werde –, dass sie den Ärzten und dem medizinischen Personal aus den Ländern der Region erlauben, in den am meisten zerstörten Gebieten tätig zu werden, und am Tag meiner Abreise erhielten sie die Genehmigung. Es gibt demnach 140 Ärzte, die dorthin gegangen sind, sowie medizinisches Personal aus Laos, aus Kambodscha, Indien, Bangladesch und Thailand. Sie konnten also in die am ärgsten betroffenen Gebiete fahren. Die Länder der Region werden eine entscheidende Rolle spielen, und ich hatte, nebenbei bemerkt, Gelegenheit, mich ziemlich eingehend mit Generalsekretär Ban Ki-moon zu unterhalten, während ich auf mein Flugzeug für den Rückflug nach Bangkok wartete. Ich habe ihm all diese Nachrichten übermittelt und ihm gesagt, welchen Eindruck ich hatte, und vor allem, wie meine Reise abgelaufen ist. Der Generalsekretär der Vereinten Nationen teilte diese Analyse, legte aber auch selbst zwei konkrete Vorschläge vor: die Entsendung eines gemeinsamen Koordinators der Vereinten Nationen und der ASEAN-Länder für humanitäre Aktionen und die alsbaldige Abhaltung einer Geberkonferenz unter dem gemeinsamen Vorsitz der Vereinten Nationen und der ASEAN-Länder am 24. und 25. Mai diesen Jahres in Bangkok. Nachdem der UN-Koordinator für humanitäre Aktionen, John Holmes, in den letzten Tagen in Birma weilte, wird der Generalsekretär Ban Ki-moon morgen dorthin reisen, um die Weiterleitung der internationalen Hilfe zu besprechen. Was die konkreten Bedürfnisse betrifft, bleibt die humanitäre Lage im Land dramatisch, und es besteht die Gefahr, dass zu der ersten, durch den Zyklon verursachten Katastrophe noch eine zweite humanitäre Katastrophe hinzukommt: die Gefahr einer Hungersnot, weil die Ernten zerstört sind, sowie Seuchengefahr unter den Überlebenden, deren Lebensbedingungen erbärmlich sind. Es besteht Seuchengefahr. Zu dem Zeitpunkt, als wir dort waren, sah die Weltgesundheitsorganisation nicht die Gefahr des Ausbruchs von Cholera, aber es gab enorm viele Kinder, die an Durchfall usw. litten. Es bestand also eine Seuchengefahr aufgrund der Verschmutzung des Wassers. Und es besteht die Gefahr einer Hungersnot. Die dortige Region ist die Reiskammer, und sämtliche Lebensmittelvorräte wurden vernichtet."@de9 ". − Κυρία Πρόεδρε, κυρίες και κύριοι, πρώτον και κύριον θα ήθελα να σας ευχαριστήσω για την ένταξη της Βιρμανίας στην ημερήσια διάταξη αυτής της συνεδρίασης. Υπάρχει ένα πρακτικό πρόβλημα: αυτή η γη έπρεπε να έχει σπαρθεί ώστε να διασφαλιστεί η συγκομιδή τον Οκτώβριο. Το μέγιστο χρονικό περιθώριο είναι λοιπόν τρεις με τέσσερις εβδομάδες. Αρκετοί άνθρωποι που βρίσκονται στους προσωρινούς καταυλισμούς, όπως τους αποκαλούν, δεν επιθυμούν να επιστρέψουν στις περιοχές τους για πολλούς και διάφορους λόγους, ενώ άλλοι που επιθυμούν να επιστρέψουν, χρειάζονται ειδικά είδη σπόρων εφόσον όλο το έδαφος έχει αλατωθεί, και ως εκ τούτου χρειάζονται πολύ πιο δυνατά φυτά, καθώς επίσης και λιπάσματα. Έτσι, προσπάθησα να κάνω εποικοδομητικό, πρακτικό διάλογο με τις αρχές σχετικά με αυτό το θέμα. Εκφράστηκε η σκέψη ότι το μικρο-πιστωτικό σύστημα του Αναπτυξιακού Προγράμματος των Ηνωμένων Εθνών (UNDP) θα μπορούσε να χρησιμοποιηθεί ως χρηματοδοτικός μηχανισμός. Το θέμα το συζητάμε ακόμα επί του παρόντος. Πρέπει να σας πω ότι δεν υπάρχει ταχεία διαδικασία. Η Επιτροπή παρείχε άμεση ανταπόκριση, με μία επείγουσα απόφαση για δύο εκατομμύρια ευρώ που εγκρίθηκε στις 5 Μαΐου. Όπως γνωρίζετε, είμαι εξουσιοδοτημένος να απελευθερώσω τρία εκατομμύρια ευρώ αμέσως χωρίς επίσημες διαδικασίες. Φυσικά, επειδή δεν είχαμε αναγνώριση, ξεκινήσαμε απελευθερώνοντας δύο εκατομμύρια. Στη συνέχεια αποφασίσαμε σχετικά με ένα κονδύλι πέντε εκατομμυρίων ευρώ σε επισιτιστική βοήθεια, καθώς επίσης και ένα επιπλέον επείγον κονδύλι δέκα εκατομμυρίων ευρώ. Φυσικά, είμαστε πρόθυμοι να κάνουμε περισσότερα ανάλογα με τις εκτιμήσεις των αναγκών και τις διασφαλίσεις όσον αφορά την παρακολούθηση της βοήθειας. Όταν έφυγα μετά από τις συζητήσεις διάρκειας δυόμισι ωρών με τις αρχές, τους έστειλα ειδικό γραπτό σημείωμα με τα διάφορα αιτήματα που είχα υποβάλει. Το πρώτο μου αίτημα αφορούσε τις παρατάσεις των θεωρήσεων για όσους εργάζονταν προσωρινά στην αποστολή, δηλαδή το προσωπικό της Επιτροπής. Μας έδωσαν παράταση δύο εβδομάδων. Ζήτησα επίσης τελική διευκρίνιση, καθώς και να ενημερώσουν τις τοπικές αρχές μας ότι οι βιρμανοί εργαζόμενοι των υπηρεσιών μας και άλλοι φορείς δεν χρειάζονται πλέον επίσημη άδεια ή άδεια μετακίνησης. Αυτό το σημείο έχει προφανώς διευκρινιστεί. Ζήτησα θεωρήσεις πολλαπλής εισόδου ώστε να επιτρέπεται σε ΜΚΟ που χρηματοδοτούνται από την ΕΕ και που εργάζονται εκεί να τριπλασιάσουν το διεθνές προσωπικό τους. Όταν έφυγα από τη Βιρμανία υπήρχαν εκατό περίπου εκκρεμείς αιτήσεις θεώρησης για τις υπηρεσίες των Ηνωμένων Εθνών και λίγο περισσότερες από εκατό αιτήσεις ΜΚΟ. Ζήτησα να ενημερώνομαι τακτικά. Ορισμένες έχουν εκδοθεί από τότε, αλλά ο αριθμός τους απέχει πολύ από τον ζητούμενο. Ζήτησα επίσης θεωρήσεις και άδειες μετακίνησης για επισκέψεις στο δέλτα και για να διασφαλιστεί ότι θα μπορούσε να κινητοποιηθεί επαρκές προσωπικό. Όπως είπα, ζήτησα έπειτα να χορηγηθούν γρήγορα άδειες σε γιατρούς της περιοχής και σε τοπικό ιατρικό προσωπικό. Φάνηκε ότι κατάλαβαν τέλεια αυτό το θέμα. Όσο για το αεροδρόμιο Pathein, το οποίο θα μπορούσε να έχει λειτουργήσει ως ένα είδος κόμβου αναδιανομής για προϊόντα που στέλνει με αεροπλάνα η διεθνής κοινότητα, η απάντηση ήταν ένα ευθύ όχι. Ο λόγος ήταν, σύμφωνα με αυτούς, ότι ο εξοπλισμός και τα μέσα ελέγχου δεν ήταν συμβατά με τα διεθνή πρότυπα, και ότι ήταν πολύ πιο εύκολη η μεταφορά μέσω της Ρανγκούν. Αμφιβάλω για αυτό επειδή, όταν ήμουν εκεί, η Ρανγκούν ήταν ήδη κατακλυσμένη και είχε αρκετά προβλήματα που στη συνέχεια αποκαταστάθηκαν έως ένα βαθμό. Δεν είμαι σίγουρος εάν επιλύθηκαν χάρη σε μένα. Απλά δεν μπορούσαν ούτε να βρουν τρόπο να λειτουργήσουν το αεροδρόμιο της Ρανγκούν. Πιστεύω επίσης ότι οι επιχειρήσεις οργανώθηκαν με αυτόν τον τρόπο για λόγους που σχετίζονται με τη θεσμική άνεση. Γενικά, ήταν μια εξαιρετικά απογοητευτική αποστολή, πραγματικά. Πιστεύω ότι δεν υπάρχει καμία εμπιστοσύνη στη διεθνή κοινότητα. Υπάρχουν μερικές πολύ βαθιά ριζωμένες ανησυχίες στη χώρα. Μερικές φορές έχει κανείς την έντονη εντύπωση ότι κανείς δεν ακούει κανέναν. Είναι πάρα πολύ δύσκολο να καταλάβεις τη λογική και τον τρόπο σκέψης του προσώπου με το οποίο συνομιλείς. Οι συζητήσεις πήγαν καλά επειδή για δυόμισι ώρες κάναμε μια αληθινή συζήτηση, αρκετά ευγενική αλλά και αυστηρή, επειδή παραμένει ένα αναπάντητο ερώτημα: γιατί να λένε όχι στο διεθνές προσωπικό που είναι τόσο απαραίτητο για την παροχή βοήθειας στις επιχειρήσεις; Ανέφερα επίσης την ευθύνη για προστασία, ειδικά με αυτόν τον τρόπο, και ακόμα και αυτό οδήγησε σε πρόβλημα αρχών. Τότε μου είπαν ότι ορισμένα ερωτήματα δεν χρειάζονται απάντηση. Έτσι πήγε η αποστολή. Προφανώς ήμουν στενοχωρημένος που δεν είχα καταφέρει να διασφαλίσω κάτι άλλο πιο συγκεκριμένο, αλλά δεν μπορώ να προσποιηθώ ότι δεν χαιρόμουν που επέστρεφα στην Ευρώπη. Λόγω της κλίμακας της καταστροφής που προκάλεσε ο κυκλώνας Ναργκίς στις 2 Μαΐου, προτείναμε στην Προεδρία να συγκαλέσει έκτακτη συνεδρίαση του Συμβουλίου των Υπουργών Εξωτερικών της ΕΕ. Η συνεδρίαση του Συμβουλίου συγκλήθηκε το συντομότερο δυνατόν από τη σλοβενική Προεδρία, την οποία θα ήθελα να ευχαριστήσω, και πραγματοποιήθηκε στις 12 Μαΐου. Στη συνεδρίαση η ΕΕ απηύθυνε έκκληση για ενίσχυση της συνεργασίας από την πλευρά των αρχών της Βιρμανίας ώστε να επιτρέψουν την πρόσβαση και τη διανομή διεθνούς ανθρωπιστικής βοήθειας. Αποφάσισα να ανταποκριθώ άμεσα στην έκκληση και επισκέφθηκα τη Βιρμανία στις 15 και 16 Μαΐου. Κατά τη διάρκεια της αποστολής μου, για την οποία διευκρίνισα ότι ήταν αυστηρά ανθρωπιστικού και όχι πολιτικού χαρακτήρα, κατάφερα να συναντήσω τις αρχές της Βιρμανίας και τους εκπροσώπους ανθρωπιστικών οργανώσεων στη Βιρμανία, καθώς επίσης πραγματοποίησα επίσκεψη και στις πληγείσες περιοχές γύρω από την Γιανγκόν. Πραγματοποίησα αρκετά έντονες συναντήσεις δυόμισι ωρών και συζητήσεις με τον Υπουργό Χωροταξίας –ο οποίος είχε προφανώς τη μεγαλύτερη εξουσία και ήταν σίγουρα ο πιο απολυταρχικός σε σχέση με τα άλλα δύο πρόσωπα που συνάντησα– τον Υπουργό Κοινωνικής Πρόνοιας και τον Υπουργό Υγείας. Από την αποστολή μου κατέστη ιδιαίτερα σαφές ότι οι αρχές της Βιρμανίας διστάζουν ακόμα πολύ να δημιουργήσουν τις επιχειρησιακές συνθήκες που απαιτούνται κανονικά για την παροχή διεθνούς ανθρωπιστικής ανταπόκρισης ώστε να ικανοποιηθούν οι τοπικές ανάγκες. Είναι εξίσου σαφές σε μένα ότι μια προσέγγιση η οποία προσπαθεί να επιβάλει τη διεθνή ανθρωπιστική βοήθεια στις αρχές της Βιρμανίας, με τη δέουσα εκτίμηση των υπαρχόντων μέσων μας, είναι καταδικασμένη να αποτύχει και θα μπορούσε μάλιστα να καταστεί αντιπαραγωγική. Όλες οι ανθρωπιστικές οργανώσεις στη Βιρμανία μου είπαν το ίδιο και επιβεβαίωσαν ότι το πρόβλημα δεν είναι προφανώς η έλλειψη οργανώσεων επί τόπου, ή ακόμα και η έλλειψη κονδυλίων, εφόσον η έλλειψη μέσων εξαρτάται επίσης σίγουρα από την πρόσβαση σε διεθνείς εμπειρογνώμονες και επαγγελματίες, αλλά κυρίως η έλλειψη πρόσβασης. Η αποστολή μου σίγουρα αποτέλεσε μια μικρή συνεισφορά στο άνοιγμα ενός μικρού παραθύρου για τη σταδιακή δημιουργία ενός ελάχιστου ανθρωπιστικού χώρου για τη διεθνή ανθρωπιστική βοήθεια. Οι αρχές της Βιρμανίας παρείχαν μερική ανταπόκριση σε διάφορες ειδικές απαιτήσεις: για παράδειγμα, οι βίζες των εμπειρογνωμόνων που εργάζονται για την Επιτροπή παρατάθηκαν κατά δύο εβδομάδες. Τους είχαν χορηγηθεί βίζες τριών ημερών οι οποίες παρατάθηκαν για δύο εβδομάδες. Είχαμε ζητήσει ένα μήνα. Διευκρινίσαμε επίσης μία κατάσταση που φαινόταν πραγματικά σοβαρή. Σε ορισμένα μέρη, οι τοπικές αρχές ζητούσαν άδεια, και επομένως γραπτές εξουσιοδοτήσεις, ακόμα και για τοπικούς εργαζομένους, δηλαδή άτομα που απασχολούνταν από τις υπηρεσίες μας, από τον ΟΗΕ ή από ΜΚΟ, και στις περισσότερες περιπτώσεις αυτό ήταν φυσικά αδύνατον. Αυτό διευκρινίστηκε και προφανώς δεν απαιτείται εξουσιοδότηση για τοπικούς εργαζομένους. Επίσης δεν απαιτείται πλέον εξουσιοδότηση για την είσοδο στις περιοχές της καταστροφής, ειδικότερα στο αεροδρόμιο Pathein. Ζήτησα επίσης να ανοιχτεί ένα δεύτερο αεροδρόμιο για αεροπλάνα που φτάνουν με εξοπλισμό, δηλαδή το αεροδρόμιο Pathein που είναι στρατιωτικό αεροδρόμιο. Μου είπαν ότι αυτό δεν μπορούσε να γίνει επειδή τα τεχνικά πρότυπα που χρησιμοποιούνται από τον πύργο ελέγχου διέφεραν από τα διεθνή πρότυπα και ότι, σε κάθε περίπτωση, αυτό δεν θα διευκόλυνε τις εργασίες επειδή οι δρόμοι μεταξύ της Ρανγκούν και του δέλτα, της περιοχής που υπέστη τις περισσότερες ζημιές, ήταν σε πολύ καλύτερη κατάσταση και πολύ πιο εύκολο να χρησιμοποιηθούν. Δυστυχώς, δεν είχα εξουσιοδότηση να ελέγξω αυτού του είδους την πληροφορία ο ίδιος. Πιστεύω ότι είναι σημαντικό να διατηρηθεί η διεθνής πίεση, τόσο από γειτονικές χώρες όσο και από τη διεθνή κοινότητα στο σύνολό της. Οφείλω να πω ότι, στις συζητήσεις μου με τις αρχές, υπέβαλα επίσης ένα ειδικό αίτημα –μάλιστα, υπέβαλα πέντε ειδικά αιτήματα για τα οποία θα σας μιλήσω σε λίγο– να επιτρέπεται σε ιατρούς και ιατρικό προσωπικό από γειτονικές χώρες να εγκατασταθούν στις περιοχές που έχουν υποστεί τις χειρότερες καταστροφές, και πήραν άδεια για αυτό την ημέρα που έφυγα. Αυτό σημαίνει ότι τοποθετήθηκαν 140 ιατροί καθώς και ιατρικό προσωπικό από το Λάος, την Καμπότζη, την Ινδία, το Μπαγκλαντές και την Ταϊλάνδη. Μπόρεσαν έτσι να επισκεφτούν τις περιοχές που επλήγησαν περισσότερο. Ο ρόλος που πρέπει να παίξουν οι γειτονικές χώρες είναι πολύ σημαντικός, και είχα την ευκαιρία να κάνω μια μακρά συζήτηση με τον Γενικό Γραμματέα Ban Ki-moon ενώ περίμενα το αεροπλάνο μου για να επιστρέψω στην Μπανγκόκ. Του μετέφερα όλες αυτές τις πληροφορίες, του είπα την άποψή μου για το θέμα, καθώς και την πορεία της αποστολής. Ο Γενικός Γραμματέας των Ηνωμένων Εθνών συμφώνησε με αυτήν την ανάλυση, αλλά έκανε και ο ίδιος δύο συγκεκριμένες προτάσεις: να συσταθεί ένας κοινός συντονιστής ανθρωπιστικής βοήθειας ΟΗΕ/ASEAN, και να διοργανωθεί άμεσα μια διάσκεψη δωρητών με συμπροεδρία του ΟΗΕ και του ASEAN στις 24 και 25 Μαΐου στην Μπανγκόκ. Έπειτα από την πρόσφατη επίσκεψη του συντονιστή ανθρωπιστικής βοήθειας των Ηνωμένων Εθνών John Holmes, ο Γενικός Γραμματέας Ban Ki-moon θα επισκεφθεί αύριο τη Βιρμανία για να συζητήσει πώς θα διοχετευθεί η διεθνής βοήθεια. Όσον αφορά τις ανάγκες, η ανθρωπιστική κατάσταση στη Βιρμανία παραμένει δραματική. Υπάρχει κίνδυνος η πρώτη καταστροφή που προκλήθηκε από τον κυκλώνα να επιδεινωθεί από μια δεύτερη ανθρωπιστική καταστροφή: τον κίνδυνο λιμού, καθώς οι σοδειές καταστράφηκαν, καθώς και τον κίνδυνο επιδημιών μεταξύ των επιζώντων, των οποίων οι συνθήκες διαβίωσης είναι αξιοθρήνητες. Υπάρχει κίνδυνος επιδημιών. Όταν ήμασταν εκεί, η Παγκόσμια Οργάνωση Υγείας δεν εντόπισε κίνδυνο χολέρας, αλλά πολλά παιδιά υπέφεραν από διάρροια και άλλες παρόμοιες παθήσεις. Αυτό σήμαινε ότι υπήρχε κίνδυνος επιδημίας λόγω της μόλυνσης του νερού. Υπάρχει επίσης κίνδυνος λιμού. Η περιοχή παράγει μεγάλες ποσότητες ρυζιού, και όλα τα αποθέματα τροφίμων έχουν καταστραφεί."@el10 ". − Madam President, ladies and gentlemen, first and foremost I wish to thank you for placing Burma on the agenda for this sitting. There is one practical problem: this land ought to be sown to ensure a harvest in October. The timeline is therefore a maximum of three to four weeks. A number of people at the temporary camps, as they call them, do not wish to return to their own areas for all sorts of reasons, while others do wish to return, but need special kinds of seeds since all the soil has been salinated, and therefore they need much stronger plants, and also fertilisers. I thus attempted to engage in constructive, practical dialogue with the authorities on this matter. It was thought that the UNDP micro-credit scheme could be used as a finance mechanism. We are still discussing this at present. I must tell you it is no rapid process. The Commission provided a rapid response, with an emergency decision of two million euros adopted on 5 May. As you know, I am authorised to release three million euros right away with no official procedures. Of course, since we had no identification, we began by releasing two million. We subsequently decided on an envelope of five million euros in food aid, and also an additional emergency envelope of ten million euros. We are, of course, willing to do more on the basis of needs assessments and assurances in terms of aid monitoring. When I left after my two and a half hours of discussions with the authorities, I sent them a specific written note of the various requests I had made. My first request concerned visa extensions for those working temporarily on the mission, namely the Commission staff. We were given a two-week extension. I also asked for final clarification, and for them to notify our local authorities that Burmese workers at our agencies and other operators no longer require official authorisation or a travel permit. This point has obviously been clarified. I asked for multiple-entry visas for six months to allow the EU-financed NGOs working there to triple their international personnel. When I left Burma there were one hundred or so visa applications outstanding for UN agencies, and just over one hundred NGO applications. I asked to be informed regularly. Some have been issued since, but it is a far cry from what was requested. I also requested visas and travel permits to visit the delta and to ensure that sufficient personnel could be mobilised. As I said, I then asked for permits to be issued rapidly to doctors in the area and local medical staff. It would appear they understood this point perfectly. As for Pathein airport, which could have acted as a kind of redistribution hub for products arriving in planes sent by the international community, the answer here was an outright no. The reason was, according to them, that the control equipment and means were not in line with international standards, and that it was much easier to go via Rangoon. I doubt this because, when I was there, Rangoon was already overwhelmed and had a number of problems which were subsequently rectified to a certain extent. I am not sure that these were sorted out thanks to me. It was simply that they could not find a way to operate Rangoon airport either. I also feel that operations were handled in this manner for reasons relating to institutional comfort. All in all, it was an extremely frustrating mission, I can tell you. I feel there is total distrust of the international community. There are some very deep-rooted concerns in the country. One occasionally has the distinct impression that nobody is listening to anyone else. It is extremely difficult to reach the conscience and mindset of the person we are talking to. The talks went well because for two and a half hours we had a genuine discussion, all quite courteous but firm too, because one nagging question persists: why say no to the international personnel that is so necessary to assist with operations? I also mentioned the responsibility to protect, in this way in particular, and even this led to a problem of principles. At that point I was told that certain questions required no answers. That was how the mission went. Obviously I was sad I had not secured anything more specific, but I cannot pretend I was not glad to return to Europe. In view of the scale of the catastrophe caused by Cyclone Nargis on 2 May, we suggested the Presidency call an extraordinary meeting of the Council of EU Foreign Affairs Ministers. The Council meeting was convened as soon as possible by the Slovenian Presidency, who I wish to thank, and was held on 12 May. At the meeting the EU called for increased cooperation by the Burmese authorities to allow access and distribution of international humanitarian aid. I decided to follow up the call directly by visiting Burma on 15 and 16 May. During my mission, which I made clear was strictly humanitarian and non-political, I was able to meet the Burmese authorities and the representatives of humanitarian organisations in Burma, and I made a visit on the ground to the areas affected around Yangon. I had two and a half hours of quite intense meetings and discussions with the Minister for Planning – who obviously held most authority and was certainly the most authoritarian of the three I met – the Minister for Social Welfare and the Minister for Health. What emerged very clearly from my mission was that the Burmese authorities are still extremely reluctant to create the operational conditions normally required to provide an international humanitarian response to meet local needs. It is equally clear to me that an approach seeking to impose international humanitarian aid on the Burmese authorities, in due consideration of our current means, is doomed to failure and could even be counterproductive. All the humanitarian organisations in Burma told me this, and confirmed that the problem is obviously not the lack of organisations on the ground, or even a lack of funds, since a lack of means also certainly depends on access to international experts and professionals, but rather lack of access. My mission certainly made a modest contribution to opening up a tiny window to gradually create a minimum humanitarian space for international humanitarian aid. The Burmese authorities provided a partial response to various specific demands: for example, visas for experts working for the Commission were extended by two weeks. They had been issued with three-day visas and these were extended for two weeks. We had requested one month. We also clarified a situation that appeared genuinely serious. At certain locations, the local authorities were demanding a permit, and therefore written authorisation, even for local workers, meaning people employed by our agencies, by the UN or by NGOs, and in most cases this was of course impossible. This was clarified, and obviously no authorisation is required for local workers. Authorisation is also no longer required to enter the disaster areas, in particular Pathein airport. I also asked for a second airport to be opened up for planes arriving with equipment, in other words Pathein airport which is a military airport. I was told that this was not possible because the technical standards used by the control tower differed from international standards and, in any case, that this would not make the work any easier since the roads between Rangoon and the delta, the area worst affected, were in much better condition and much easier to use. Unfortunately I had no authorisation to check this kind of information for myself. I feel it is important for international pressure to be maintained, both by neighbouring countries and by the international community as a whole. I ought to say that, in my discussions with the authorities, I also made a specific request – I made, in fact, five specific requests which I will tell you about in just a moment – that doctors and medical staff from neighbouring countries be allowed to deploy in the areas worst hit, and they obtained authorisation for this on the day I left. This means that 140 doctors were deployed and also medical staff from Laos, Cambodia, India, Bangladesh and Thailand. They were thus able to visit the areas worst hit. The role to be played by neighbouring countries is crucial, and I was also able to have quite a long discussion with Secretary-General Ban Ki-moon while waiting for my plane to return to Bangkok. I passed on all this information to him, told him my feelings on the issue, and also how the mission had gone. The UN Secretary-General agreed with this analysis, but had two specific suggestions to make himself: to deploy a joint UN/ASEAN humanitarian aid coordinator, and to quickly organise a donor conference co-presided by the UN and ASEAN on 24 and 25 May in Bangkok. Following on from the recent visit by the United Nations humanitarian aid coordinator John Holmes, Secretary-General Ban Ki-moon is visiting Burma tomorrow to discuss how to channel international aid. In relation to needs, the humanitarian situation in Burma remains dramatic. There is a danger that the first catastrophe caused by the cyclone could be worsened by a second humanitarian disaster: the risk of famine, since harvests were destroyed, and also epidemics among survivors whose living conditions are deplorable. There is a risk of epidemics. When we were there, the World Health Organization did not see identify risk of cholera, but large numbers of children were suffering from diarrhoea and so on. This meant there was a risk of epidemic caused by water pollution. There is also a risk of famine. The region stockpiles large amounts of rice, and all food in storage has been destroyed."@en4 ". − Señora Presidenta, Señorías, antes de nada, permítanme agradecerles haber incluido a Birmania en el orden del día de esta reunión. También existe un problema práctico: las tierras debían sembrarse para asegurar la cosecha de octubre. El plazo es, por tanto, como máximo de tres a cuatro semanas. Sin embargo, una cierta cantidad de personas desplazadas y acogidas en campamentos temporales, como les llaman, no desea volver a sus tierras por diversos motivos y otras sí quieren hacerlo, pero deben tener acceso a semillas de una variedad especial, ya que todas las tierras han sufrido una salinización, por lo que las plantas y los abonos deben ser mucho más resistentes. Así, intenté entablar un diálogo constructivo y práctico con las autoridades sobre esta cuestión. Se consideró la posibilidad de que el programa de microcréditos del PNUD pudiese servir de canal financiero. Por el momento, aún estamos examinando esta cuestión. Sin embargo, debo decir que no es un proceso demasiado rápido. La Comisión respondió muy rápidamente y el 5 de mayo adoptó una decisión urgente para aportar dos millones de euros. Como saben, puedo autorizar, sin pasar por ningún procedimiento oficial, hasta tres millones de euros de forma inmediata. Naturalmente, como no disponíamos de identificación, empezamos por aportar dos millones, posteriormente decidimos remitir una dotación de cinco millones de euros como ayuda alimentaria y más tarde adoptamos una medida urgente adicional por importe de diez millones de euros. Evidentemente, estamos dispuestos a contribuir aún en mayor medida sobre la base de las evaluaciones de las necesidades existentes y de ciertas garantías en términos de seguimiento de la ayuda. Tras mi marcha después de dos horas y media de conversaciones con las autoridades, les remití una nota que recogía por escrito y de forma concreta todas las peticiones que había formulado. Mi primera solicitud concernía una prolongación de los visados del personal temporalmente destinado a esta misión, el personal de la Comisión. Se nos concedieron dos semanas. También pedí que aclarasen definitivamente, y que así lo transmitiesen a nuestras autoridades locales, que ya no pedían al personal local que trabaja para nuestras agencias y nuestro propio personal una autorización para viajar al país. Este punto se ha aclarado de forma evidente. Pedí visados de entrada múltiples de seis meses para permitir a las ONG que trabajan con financiación comunitaria poder triplicar su personal internacional. Cuando abandoné el país, un centenar de solicitudes de visado se encontraban pendientes de autorización para las agencias de las Naciones Unidas y un poco más de cien para las ONG. También pedí que se nos informase periódicamente al respecto. Se han emitido algunos visados desde entonces, pero aún estamos lejos de lo que habíamos pedido. También pedí visados y permisos de viaje para visitar el delta y para garantizar la movilización de un número suficiente de personal. Como ya he dicho, pedí también que se autorizase rápidamente el despliegue de médicos y personal sanitario de la región. Creo que esta petición ha sido atendida satisfactoriamente. En lo que se refiere al aeropuerto de Pathein, que habría podido servir de alguna manera de centro de redistribución de los productos que llegan por avión procedentes de la comunidad internacional, la respuesta fue completamente negativa, justificada, según su propia argumentación, por el hecho de que los medios y los equipos de control no eran conformes a las normas internacionales y que, en su opinión, resultaría más eficaz que los aviones aterrizasen en Yangón, algo que me hace dudar, porque Yangón, en aquel momento, estaba ya saturado y planteaba una serie de problemas que después se lograron resolver en cierta medida, aunque no estoy seguro de que mi intervención haya contribuido a tal resolución y creo, por el contrario que, simplemente, ellos mismos no sabían muy bien cómo gestionar el aeropuerto de Yangón. Tengo la impresión de que las operaciones se gestionaron de este modo por motivos que tienen que ver con una mayor comodidad institucional. En definitiva, puedo decir que la misión resultó de lo más frustrante. De hecho tengo la impresión de que se desconfía totalmente de la comunidad internacional. Existen diferentes prejuicios extremadamente arraigados en el país. Se tiene la impresión a veces de haber entablado un diálogo de sordos. Es extremadamente difícil llegar a la conciencia y la mentalidad de la persona con la que se habla. Las conversaciones se desarrollaron bien porque durante dos horas y media debatimos en el auténtico sentido de la palabra, de forma educada, pero también bastante firme, naturalmente, porque se trataba de una cuestión bastante insidiosa: ¿por qué rechazar al personal internacional tan necesario para ayudar a la población? También mencioné el deber de proteger, especialmente de este modo, e incluso esto supuso un problema de principio. En ese momento se me dijo que había preguntas que no requerían una respuesta. Así se desarrollaron los acontecimientos. Naturalmente, sentía una gran tristeza por no haber podido lograr algo más concreto, pero tampoco puedo negar que no me sintiese contento por volver a Europa. Habida cuenta de la magnitud de la catástrofe ocasionada por el ciclón Nargis el pasado 2 de mayo, propusimos a la Presidencia convocar una reunión extraordinaria del Consejo de ministros de asuntos exteriores de la Unión Europea. La Presidencia eslovena convocó esta reunión del Consejo con la mayor brevedad, una iniciativa que agradezco, y tal reunión se celebró el 12 de mayo. En esta reunión la Unión Europea pidió el refuerzo de la cooperación de las autoridades birmanas para facilitar el acceso y la distribución de la ayuda humanitaria internacional. Decidí dar curso directamente a este llamamiento visitando personalmente Birmania del 15 al 16 de mayo. Durante mi misión, que anuncié de forma inequívoca de naturaleza estrictamente humanitaria y no política, tuve la oportunidad de entrevistarme con las autoridades del país y las organizaciones humanitarias presentes en Birmania, y pude realizar una visita sobre el terreno, organizada por las autoridades, a las zonas siniestradas alrededor de Yangón. Durante dos horas y media pude entrevistarme y charlar de forma intensa con el Ministro de Planificación —quien, de forma manifiesta, era la personalidad más autorizada y, en todo caso, la más autoritaria de las tres con las que me entrevisté—, el Ministro de Asistencia Social y el Ministro de Salud. Una de las conclusiones más inequívocas de mi misión es que las autoridades birmanas siguen siendo muy reticentes a crear las condiciones operativas precisas para ofrecer una respuesta humanitaria internacional a la altura de las necesidades. También me resultó evidente que un enfoque dirigido a imponer la asistencia humanitaria internacional a las autoridades del país, habida cuenta de los medios de los que disponemos actualmente, está destinado al fracaso, e incluso puede resultar contraproducente. Todas las organizaciones humanitarias en Birmania me confirmaron esta impresión, así como el hecho de que el problema no reside ciertamente en la falta de organizaciones sobre el terreno —y ni siquiera en la falta de fondos, porque, naturalmente, la falta de medios depende también del acceso de los expertos y profesionales internacionales—, sino más bien en la falta de acceso. Mi misión contribuyó modestamente a abrir un pequeño frente que permita crear progresivamente un espacio mínimo para la asistencia humanitaria internacional. Las autoridades birmanas han respondido parcialmente a las diferentes demandas concretas: por ejemplo, los visados para los expertos de la Comisión se han prolongado dos semanas más. Se habían recibido visados para tres días y se han prolongado para dos semanas más. Habíamos pedido que fuese un mes. También aclaramos una situación que parecía auténticamente grave. En ciertos sitios las autoridades birmanas exigían, incluso del personal local y de los operadores que trabajan para nuestras agencias, las agencias de las Naciones Unidas u ONG, la presentación de un permiso, es decir, una autorización escrita, algo que era a todas luces imposible en la mayoría de los casos. Esta situación se aclaró y ahora ya no hace falta ninguna autorización para el personal local. Tampoco es necesaria una autorización para entrar en las zonas siniestradas, especialmente el aeropuerto de Pathein. También pedí que se abriese un segundo aeropuerto para permitir el aterrizaje de aviones que contenían equipos, a saber, el aeropuerto de Pathein, que es un aeropuerto militar. Se me dijo que ello no era posible porque las normas técnicas de la torre de control no eran conformes a las normas internacionales y que, en todo caso, no facilitaría el trabajo, ya que las vías de comunicación entre Yangón y el delta, la región más afectada, estaban en mejores condiciones y eran mucho más transitables. Sin embargo, desgraciadamente no se me autorizó a comprobar por mí mismo esta información. Creo que es importante seguir ejerciendo una fuerte presión internacional, tanto por parte de los países de la región como a través de la comunidad internacional en su conjunto. Debo decir que, en las conversaciones mantenidas con las autoridades, también pedí expresamente —realicé cinco demandas expresas y concretas en este sentido de las que les hablaré dentro de unos instantes— que se permitiese a los médicos y el personal sanitario de los países de la región el acceso a las zonas más afectadas, y el día de mi partida se obtuvo esta autorización. Esto significa que se desplegó a 140 médicos, y también a personal sanitario procedente de Laos, Camboya, la India, Bangladesh y Tailandia, quienes pudieron visitar las zonas más afectadas. El papel que desempeñarán los países vecinos es fundamental y, por otra parte, tuve ocasión de entrevistarme también largamente con el Secretario General de las Naciones Unidas, el señor Ban Ki-moon, mientras esperaba el avión de vuelta a Bangkok. Así, pude transmitirle toda esta información, le comenté mis impresiones y, sobre todo, le hablé del desarrollo de mi misión. El Secretario General de las Naciones Unidas compartía mi análisis, pero me hizo también dos sugerencias concretas, a saber, el despliegue de un coordinador conjunto Naciones Unidas/ASEAN para la ayuda humanitaria y la organización urgente de una conferencia de donantes copresidida por las Naciones Unidas y la ASEAN los días 24 y 25 de mayo próximos en Bangkok. Tras la reciente visita del coordinador de las Naciones Unidas para la ayuda humanitaria, John Holmes, el Secretario General Ban Ki-moon visitará mañana Birmania para debatir la canalización de la ayuda internacional. En lo que respecta a las necesidades, la situación humanitaria en el país sigue siendo dramática. Existe el riesgo de que a la primera catástrofe ocasionada por el ciclón se añada una segunda catástrofe humanitaria, a saber, el riesgo de la desnutrición, ya que las cosechas se han destruido, y que se propaguen epidemias entre los supervivientes, cuyas condiciones de vida son deplorables. Existe el riesgo de que se produzcan epidemias. En la época de mi visita la Organización Mundial de la Salud no consideraba que existiese el riesgo de una epidemia de cólera, pero un gran número de niños sufrían diarreas, etc. Esto significa que existía el riesgo de epidemias debido a la contaminación del agua. También hay riesgo de desnutrición. En la zona afectada se almacenaban enormes cantidades de arroz y todas las reservas han sido destruidas."@es21 ". − Proua juhataja, daamid ja härrad, eelkõige tahan teid tänada, et võtsite Birma küsimuse selle istungi päevakorda. On üks praktiline probleem: põllumaa tuleb täis külvata, et tagada oktoobris saak. Selleks on aega maksimaalselt kolm kuni neli nädalat. Paljud inimesed ajutistes laagrites, nagu nad neid nimetavad, ei soovi mitmetel erinevatel põhjustel oma kodupiirkonda tagasi pöörduda, samas kui teised tahavad tagasi pöörduda, kuid vajavad spetsiaalseid seemneid, sest kogu pinnas on sooldunud ning nad vajavad tugevamaid taimi ja ka väetisi. Seega püüdsin asuda selles küsimuses ametivõimudega konstruktiivsesse praktilisse dialoogi. Arvati, et rahastamismehhanismina võiks kasutada ÜRO Arenguprogrammi väikelaenude süsteemi. Me arutame seda praegu ikka veel. Pean teile ütlema, et see ei ole kiire protsess. Komisjon reageeris olukorrale kiiresti, tehes 5. mail erakorralise otsuse eraldada kaks miljonit eurot. Nagu te teate, on mul volitused eraldada kohe kolm miljonit eurot ilma ametlike menetlusteta. Loomulikult alustasime kahe miljoni eraldamisega, kuna meil polnud täpsemaid andmeid. Hiljem langetasime otsuse viie miljoni euro suuruse toiduabi paketi ja ka täiendava kümne miljoni euro suuruse erakorralise abi paketi kohta. Loomulikult oleme valmis tegema veelgi enam, lähtudes hinnangust vajadustele ning tagatistest seoses abi kasutamise järelevalvega. Kui ma pärast oma kaks ja pool tundi kestnud vestlust ametivõimudega lahkusin, saatsin neile konkreetse kirjaliku teatise oma erinevatest soovidest. Minu esimene soov hõlmas ajutiselt missioonil töötavate inimeste, nimelt komisjoni personali viisade pikendamist. Meile anti kahenädalane pikendus. Samuti palusin lõplikult selgitada ja kohalikele ametivõimudele teada anda, et meie allasutuste ja teiste üksuste birmalastest töötajatel ei ole enam vaja ametlikku volitust ega reisiluba. See punkt on nähtavasti selgeks saanud. Ma palusin kuuekuulise tähtajaga mitmekordset sisenemist võimaldavaid viisasid, et ELi rahastamisel seal töötavad mittetulundusühingud saaks oma rahvusvahelist personali kolmekordistada. Kui ma Birmast lahkusin, oli menetluses umbes sada ÜRO asutuste viisataotlust ja veidi üle saja mittetulundusühingu taotluse. Ma palusin, et mind korrapäraselt teavitataks. Mõned viisad on pärast seda väljastatud, kuid see on kaugel taotletud arvust. Samuti soovisin viisasid ja reisilubasid, mis võimaldaks külastada deltat ning tagada piisavalt arvuka personali mobiliseerimise. Nagu ma ütlesin, palusin siis kiiresti lubade väljastamist piirkonna arstidele ja kohalikele meditsiinitöötajatele. Tundub, et sellest punktist said nad täielikult aru. Patheini lennuvälja küsimuses, mis oleks võinud toimida teatava transpordisõlmena rahvusvahelise üldsuse poolt lennukiga saadetavate kaupade jaoks, oli vastus kindel ei. Nende põhjendus oli, et juhtimisseadmed ja -vahendid ei vasta rahvusvahelistele standarditele ning palju lihtsam oleks minna Rangooni kaudu. Ma kahtlen selles, sest minu sealoleku ajal oli Rangoon juba üle koormatud ning seal esines mitmeid probleeme, mis hiljem teataval määral lahendati. Ma ei ole kindel, et need lahendati tänu minule. Asi oli lihtsalt selles, et nad ei leidnud võimalust ka Rangooni lennuvälja kasutamiseks. Samuti leian, et tegevust korraldati selliselt ametiasutuste mugavusega seotud põhjustel. Kokkuvõttes võin teile öelda, et see oli äärmiselt pettumust valmistav missioon. Mulle näib, et rahvusvahelise üldsuse suhtes valitseb seal täielik usaldamatus. Riigis on mitmeid väga sügavate juurtega aprioorseid muresid. Aeg-ajalt tekib mulje, et keegi ei kuula kedagi. Äärmiselt raske on jõuda vestluspartneri südametunnistuse ja mõtteviisini. Kõnelused läksid hästi, sest kahe ja poole tunni vältel toimus meil reaalne arutelu, küll väga viisakas, aga ka sihipärane, kuna õhku jääb üks näriv küsimus: miks keelduda rahvusvahelisest personalist, mis on tegevustes abistamiseks sedavõrd vajalik? Samuti mainisin ma eriti just sellist kaitsmise kohustust ning isegi see tõi kaasa põhimõtete probleemi. Sel hetkel öeldi mulle, et teatud küsimused ei vaja vastuseid. Nii see missioon läks. Mõistagi oli mul kahju, et mul ei õnnestunud saavutada midagi konkreetsemat, aga ma ei salga, et mul oli hea meel Euroopasse tagasi jõuda. Arvestades 2. mail tsüklon Nargise põhjustatud katastroofi suurust, soovitasime eesistujariigil kutsuda kokku ELi välisministrite erakorraline nõukogu. Eesistujariik Sloveenia, keda ma tahan tänada, kutsus nõukogu kokku esimesel võimalusel ning see toimus 12. mail. Kohtumisel kutsus EL Birma ametivõime üles suuremale koostööle, et lubada rahvusvahelise humanitaarabi kohaletoimetamist ja jagamist. Ma otsustasin vastust sellele üleskutsele ise uurida, külastades Birmat 15. ja 16. mail. Oma missioonil, mida ma selgelt nimetasin humanitaarseks ja mittepoliitiliseks, oli mul võimalus kohtuda Birma ametivõimudega ja Birma humanitaarabiorganisatsioonide esindajatega ning ma külastasin mööda maismaad Yangoni ümbruse kannatanud piirkondi. Ma pidasin kahe ja poole tunnise üsna intensiivse kohtumise ja arutelu planeerimisministriga – kellel oli ilmselt kõige rohkem võimu ning kes oli kolmest ministrist, keda ma kohtasin, selgelt kõige autoritaarsem –, sotsiaalkindlustus- ja tervishoiuministriga. Minu missioonil ilmnes väga selgelt, et Birma ametivõimud suhtuvad endiselt äärmise vastumeelsusega tegevustingimuste loomisesse, mis oleks tavapäraselt vajalikud kohalike vajaduste jaoks rahvusvahelise humanitaarabi osutamisel. Samuti on mulle selge, et katsed suruda rahvusvahelist humanitaarabi Birma ametivõimudele peale, arvestades praegu meie käsutuses olevaid vahendeid, on määratud läbikukkumisele ja võiks anda hoopis vastupidiseid tulemusi. Seda ütlesid mulle kõik Birma humanitaarabiorganisatsioonid, kes kinnitasid, et probleem ei ole kohapealsete organisatsioonide puudumine ega isegi rahaliste vahendite puudumine, sest vahendite puudumine sõltub kindlasti ka kontaktivõimalusest rahvusvaheliste ekspertide ja asjatundjatega, vaid eelkõige juurdepääsu puudumine. Minu missioon andis kindlasti tagasihoidliku panuse, et avada väike aken, mis võimaldaks järk-järgult luua minimaalse humanitaarruumi rahvusvahelise humanitaarabi jaoks. Birma ametivõimud andsid osalise vastuse mitmetele konkreetsetele nõudmistele: näiteks komisjoni heaks töötavate ekspertide viisasid pikendati kahe nädala võrra. Neile olid antud kolmepäevased viisad ja neid pikendati kahe nädala võrra. Meie olime taotlenud ühte kuud. Samuti selgitasime olukorda, mis näis olevat tõeliselt tõsine. Teatud kohtades nõudsid kohalikud ametivõimud luba ning seega ka kirjalikke volitusi isegi kohalike töötajate jaoks, ehk siis meie allasutuste, ÜRO või mittetulundusühingute poolt tööle võetud inimeste jaoks, ning enamikel juhtudel oli selle hankimine loomulikult võimatu. See sai selgeks ning mõistagi ei nõuta volitusi kohalike töötajate jaoks. Samuti ei ole vaja enam luba katastroofipiirkonda, eriti Patheini lennuväljale sisenemiseks. Lisaks palusin avada varustust vedavate saabuvate lennukite jaoks veel teise lennuvälja, Patheini lennuvälja, mis on sõjaväe lennuväli. Mulle öeldi, et see ei ole võimalik, kuna lennujuhtimistornis kasutatavad tehnilised standardid erinevad rahvusvahelistest standarditest ning pealegi ei muudaks see tööd niikuinii lihtsamaks, sest teed Rangooni ja delta, kõige rohkem kannatanud piirkonna vahel on palju paremas seisus ja neid oleks palju lihtsam kasutada. Kahjuks ei olnud mul volitusi sellise teabe isiklikuks kontrollimiseks. Leian, et oluline on jätkata rahvusvahelise surve avaldamist nii naaberriikide poolt kui ka rahvusvahelise üldsuse poolt tervikuna. Peaksin ütlema, et avaldasin oma vestlustes ametivõimudega ka konkreetse soovi – tegelikult esitasin viis konkreetset soovi, millest räägin teile hetke pärast –, et naaberriikide arste ja meditsiinitöötajaid lubataks viia kõige rohkem kannatanud piirkondadesse, ning nad said selleks loa minu lahkumispäeval. See tähendab, et sinna viidi 140 arsti ja meditsiinitöötajat Laosest, Kambodžast, Indiast, Bangladeshist ja Taist. Seega oli neil võimalus külastada kõige rängemalt kannatanud piirkondi. Naaberriikide roll on otsustav ning mul oli samuti võimalus pidada küllaltki pikk vestlus peasekretär Ban Ki-mooniga, oodates Bangkokki tagasipöördumiseks oma lennukit. Ma edastasin talle kogu selle teabe, rääkisin talle oma arvamusest selles küsimuses ning ka sellest, kuidas missioon oli kulgenud. ÜRO peasekretär nõustus selle analüüsiga, kuid tal oli endal kaks konkreetset ettepanekut: saata kohale ÜRO ja ASEANi ühine humanitaarabi koordinaator ning korraldada kiirelt 24. ja 25. mail Bangkokis doonorriikide konverents ÜRO ja ASEANi eesistumisel. Pärast ÜRO humanitaarabi koordinaatori John Holmesi hiljutist visiiti külastab Ban Ki-moon Birmat uuesti homme, et arutada rahvusvahelise abi suunamist. Võrreldes vajadustega, on humanitaarolukord Birmas endiselt dramaatiline. Valitseb oht, et esialgset tsükloni põhjustatud katastroofi halvendab teine, humanitaarkatastroof: näljahäda oht saagi hävimise tõttu ning samuti epideemia oht ellujäänute hulgas, kelle elutingimused on masendavad. Valitseb epideemia oht. Meie sealoleku ajal ei tuvastanud Maailma Terviseorganisatsioon koolera riski, kuid suur osa lapsi kannatas kõhulahtisuse ja muude hädade all. See tähendab, et vee saastumisest tingitud epideemia oht on olemas. Samuti valitseb näljahäda oht. Sellesse piirkonda varuti suures koguses riisi ning kogu ladudes olnud toit on hävinud."@et5 ". − Arvoisa puhemies, arvoisat parlamentin jäsenet, haluan ennen kaikkea kiittää teitä siitä, että otitte Burman tämän istunnon esityslistalle. On yksi käytännön ongelma: siemenet olisi kylvettävä maahan, jotta sato saataisiin lokakuussa. Aikaa on siis enintään kolmesta neljään viikkoa. Monet ihmiset väliaikaisilla leireillä, joiksi niitä kutsutaan, eivät halua palata kotiseudulleen erilaisista syistä, kun taas toiset haluavat palata, mutta tarvitsevat tietynlaista siemenviljaa, koska kaikki maaperä on suolapitoista, joten he tarvitsevat paljon voimakkaampia kasveja sekä lannoitteita. Olen siis pyrkinyt käynnistämään rakentavaa käytännöllistä vuoropuhelua viranomaisten kanssa tästä asiasta. Ajateltiin, että rahoitusmekanismina voitaisiin käyttää YK:n kehitysohjelman mikroluottojärjestelmää. Asiasta keskustellaan edelleen. Minun on sanottava, että tämä ei ole nopea prosessi. Komissio vastasi hätään nopeasti tehden kahden miljoonan euron hätäapupäätöksen 5. toukokuuta. Kuten tiedätte, minulla on valtuudet vapauttaa kolme miljoonaa euroa välittömästi ilman virallisia menettelyjä. Koska emme tunteneet asiaa, vapautimme aluksi kaksi miljoonaa euroa. Seuraavaksi päätimme viiden miljoonan euron ruoka-avusta sekä ylimääräisestä kymmenen miljoonan euron hätäapumäärärahasta. Olemme tietenkin halukkaita auttamaan enemmänkin tarpeiden arvioinnin ja tuen valvontaa koskevien vakuutusten perusteella. Viranomaisten kanssa käymistäni kahden ja puolen tunnin keskusteluista lähdettyäni lähetin heille kirjallisen viestin, jossa toistin heille esittämäni pyynnöt. Ensimmäinen pyyntöni koski tehtävissään tilapäisesti työskentelevien, erityisesti komission henkilöstöön kuuluvien henkilöiden viisumien jatkamista. Viisumeita jatkettiin kahdella viikolla. Pyysin myös lopullista vahvistusta ja ilmoitusta paikan päällä oleville virkailijoillemme siitä, että virastoissamme toimivat burmalaiset työntekijät ja muut toimijat eivät enää tarvitse virallista lupaa tai matkustuslupaa. Tämä asia on ilmeisesti selvitetty. Pyysin kuuden kuukauden toistuvaisviisumeja, jotta EU:n rahoitusta saavat siellä työskentelevät kansalaisjärjestöt voisivat kolminkertaistaa kansainvälisen henkilöstönsä. Lähtiessäni Burmasta YK:n virastoilla oli vireillä noin sata viisumihakemusta ja kansalaisjärjestöillä vähän yli sata hakemusta. Pyysin, että minulle tiedotettaisiin säännöllisesti asiasta. Joitakin viisumeita on myönnetty, mutta ei todellakaan kaikkia anottuja. Pyysin myös viisumeita ja matkustuslupia suistoalueelle sekä riittävän laajan henkilöstön mobilisoimista. Kuten jo kerroin, pyysin myös lupien myöntämistä nopeasti alueella oleville lääkäreille ja paikalliselle lääkintähenkilöstölle. Tämä asia ilmeisesti ymmärrettiin täysin. Patheinin lentokentän osalta puolestaan, jota olisi voitu käyttää kansainvälisen yhteisön lähettämien lentokoneilla saapuvien tuotteiden jakelukeskuksena, vastaus oli tiukka ei. Heidän mukaansa syy oli se, että valvontalaitteet ja keinot eivät ole kansainvälisten standardien mukaisia ja että kulku Rangoonin kautta on paljon helpompaa. Suhtaudun tähän epäilevästi, sillä vierailuni aikana Rangoon oli jo aivan täyttä ja siellä oli paljon ongelmia, jotka sittemmin on jossain määrin ratkaistu. En ole varma, ratkaistiinko ne minun ansiostani. Kyse oli vain siitä, etteivät he kyenneet käyttämään Rangooninkaan lentokenttää. Uskon myös, että toimintaa kohdeltiin näin viranomaisten mukavuudenhalusta. Kaiken kaikkiaan voin kertoa teille, että vierailu oli äärimmäisen turhauttava. Minusta kansainväliseen yhteisöön ei luoteta lainkaan. Valtiossa on joitakin hyvin syvään juurtuneita ennalta omaksuttuja huolia. Toisinaan saa selkeän vaikutelman, ettei kukaan kuuntele ketään. On hyvin vaikea saada yhteyttä niiden ihmisten omatuntoon ja ajatuksiin, joille puhuimme. Keskustelut sujuivat hyvin, sillä kahden ja puolen tunnin ajan me keskustelimme aidosti, täysin ystävällisesti mutta myös tiukasti, sillä yksi kysymys kiusaa meitä edelleen: miksi kieltäydytään kansainvälisestä henkilöstöstä, joka on kovasti tarpeen operaation tukemisessa? Mainitsin myös suojeluvelvoitteen, juuri tällä tavalla, ja sekin johti periaatteelliseen ongelmaan. Tässä yhteydessä minulle ilmoitettiin, että tietyt kysymykset eivät edellytä vastauksia. Näin vierailuni sujui. Olin luonnollisesti surullinen, koska en saanut varmistettua mitään erityistä, mutta en voi väittää, ettenkö olisi ollut onnellinen palatessani Eurooppaan. Hirmumyrsky Nargisin 2. toukokuuta aiheuttaman katastrofin laajuuden vuoksi kehotimme puheenjohtajavaltiota kutsumaan koolle EU:n ulkoministerit ylimääräiseen istuntoon. Puheenjohtajavaltio Slovenia, jota haluan kiittää tästä, kutsui neuvoston koolle mahdollisimman nopeasti, ja se kokoontui 12. toukokuuta. Istunnossa EU kehotti Burman viranomaisia lisäämään yhteistyötä kansainvälisen humanitaarisen avun perille pääsyn ja jakelun mahdollistamiseksi. Päätin seurata kehotusta suoraan vierailemalla Burmassa 15. ja 16. toukokuuta. Vierailuni aikana, ja tein täysin selväksi, että se oli puhtaasti humanitaarinen eikä poliittinen, tapasin Burman viranomaisia ja humanitaaristen järjestöjen edustajia Burmassa ja kävin Yangonin katastrofialueella. Kävin kahden ja puolen tunnin ajan varsin voimakkaita keskusteluja tapaamisissa suunnitteluministerin – joka ilmeisesti on korkein auktoriteetti ja varmasti autoritaarisin kolmesta tapaamastani – sosiaalihuoltoministerin ja terveysministerin kanssa. Vierailuni aikana kävi hyvin selvästi ilmi, että Burman viranomaiset ovat edelleen hyvin haluttomia luomaan kansainvälisen humanitaarisen avun tarjoamisen edellyttämiä tavanomaisia toiminnallisia edellytyksiä paikallisten tarpeiden täyttämiseksi. Minulle on yhtä selvää, että lähestymistapa, jolla yritetään määrätä Burman viranomaisille kansainvälistä humanitaarista apua ottaen tarkkaan huomioon nykyiset keinomme, on tuomittu epäonnistumaan ja voi olla jopa haitallista. Kaikki Burman humanitaariset järjestöt kertoivat minulle tämän ja vahvistivat, ettei ongelma selvästikään ole paikan päällä toimivien järjestöjen puuttuminen tai edes varojen puute, sillä keinojen puuttuminen riippuu myös kansainvälisten asiantuntijoiden ja ammattilaisten pääsystä maahan, vaan pikemminkin maahanpääsyn vaikeus. Vierailustani oli varmasti se vähäinen hyöty, että aukesi pieni ikkuna, jonka kautta voidaan asteittain luoda humanitaarinen vähimmäistila kansainväliselle humanitaariselle avulle. Burman viranomaiset vastasivat osittain erilaisiin erityispyyntöihin: esimerkiksi komission asiantuntijoiden viisumeita jatkettiin kahdella viikolla. Heille oli annettu kolmen päivän viisumit, ja näitä jatkettiin kahdeksi viikoksi. Olimme pyytäneet kuukautta. Selvitimme myös tilanteen, jonka vaikutti aidosti vakavalta. Tietyissä paikoissa paikallisviranomaiset vaativat lupia, siis kirjallisia lupia, jopa paikallisilta työntekijöiltä, siis virastojemme, YK:n tai kansalaisjärjestöjen palkkaamilta henkilöiltä, ja tämä oli tietysti monissa tapauksissa mahdotonta. Asia selvitettiin, ja ilmeisesti paikallisilta työntekijöiltä ei vaadita lupia. Lupia ei enää vaadita myöskään katastrofialueille, erityisesti Patheinin lentokentälle pääsemiseksi. Pyysin myös toisen lentokentän avaamista avustusvälineitä tuoville lentokoneille, toisin sanoen Patheinin lentokentän, joka on sotilaslentokenttä. Minulle kerrottiin, ettei se ole mahdollista, koska lennonvalvontatornin käyttämät tekniset standardit poikkeavat kansainvälisistä standardeista, ja ettei tämä joka tapauksessa helpottaisi työtä lainkaan, koska Rangoonin ja suistomaan, pahiten kärsineen alueen, väliset tiet olivat paljon paremmassa kunnossa ja helpompia käyttää. Valitettavasti minulla ei ollut oikeutta tarkistaa itse tätä tietoa. Katson, että on tärkeää jatkaa kansainvälistä painostusta, niin naapurimaiden kuin koko kansainvälisen yhteisönkin painostusta. Minun on kerrottava, että keskusteluissani viranomaisten kanssa esitin myös erityisen vaatimuksen – itse asiassa esitin viisi erityistä vaatimusta, joista kerron teille hetken kuluttua – että naapurimaista tulevien lääkäreiden ja lääkintähenkilöstön annetaan asettua pahiten kärsineille alueille, ja he saivat luvan tähän lähtöpäivänäni. Näin 140 lääkäriä sekä myös lääkintähenkilöstöä Laosista, Kambodžasta, Intiasta, Bangladeshista ja Thaimaasta sai asettua maahan. Näin he pääsivät vierailemaan pahiten kärsineillä alueilla. Naapurivaltioiden asema on ratkaiseva, ja minulla oli myös mahdollisuus käydä varsin pitkä keskustelu pääsihteeri Ban Ki-moonin kanssa odotellessani paluulentoani Bangkokiin. Välitin kaiken tämän tiedon hänelle, kerroin omista ajatuksistani ja myös siitä, kuinka vierailuni oli sujunut. YK:n pääsihteeri oli tilanteesta samaa mieltä, mutta hän esitti itse kaksi erityistä ehdotusta: YK:n/ASEAin yhteisen humanitaarisen avun koordinoijan käyttämistä sekä YK:n ja ASEANin johtaman avunantajien konferenssin pikaista järjestämistä 24. ja 25. toukokuuta Bangkokissa. Yhdistyneiden Kansakuntien humanitaarisen avun koordinoija John Holmes vieraili hiljattain Burmassa, ja pääsihteeri Ban Ki-moon matkustaa sinne huomenna keskustellakseen kansainvälisen avun ohjaamisesta. Avun tarpeen osalta tilanne on Burmassa edelleen dramaattinen. On olemassa vaara, että hirmumyrskyn aiheuttamaa ensimmäistä katastrofia seuraa ja pahentaa toinen humanitaarinen katastrofi. On olemassa nälänhädän vaara, sillä sato on tuhoutunut, ja on myös tartuntatautien vaara eloonjääneiden joukossa, joiden elinolot ovat kurjat. On olemassa epidemiavaara. Siellä ollessamme Maailman terveysjärjestö ei havainnut koleravaaraa, mutta suuret määrät lapsia sairastivat ripulia ja niin edelleen. Tämä tarkoittaa, että on olemassa veden saastumisen aiheuttama epidemiavaara. On myös nälänhädän vaara. Alueella varastoidaan suuria määriä riisiä, mutta kaikki varastot ovat tuhoutuneet."@fi7 ". − Elnök asszony, hölgyeim és uraim, mindenekelőtt szeretném megköszönni önöknek, hogy Burma ügyét a mai ülés napirendjére tűzték. Itt felmerül egy gyakorlati probléma: hogy az októberi termést biztosítani lehessen, ezeket a földeket két-három héten belül meg kell művelni. Az úgynevezett ideiglenes táborokban tartózkodó emberek egy része, mindenféle okok miatt, nem kíván visszatérni saját földjére, míg egy másik része igen. Nekik azonban a talaj sótartalma miatt speciális vetőmagra lesz szükségük, azonkívül pedig erősebb növényekre és műtrágyára. Ennek kapcsán próbáltam konstruktív és gyakorlatias párbeszédet kezdeményezni a hatóságokkal. Felmerült az a gondolat, hogy az ENSZ Fejlesztési Programjának mikrohitel-rendszere szolgálhatna pénzügyi mechanizmusként. Jelenleg még folynak az egyeztetések. Meg kell jegyeznem, ez nem tűnik gyors folyamatnak. Május 5-én a Bizottság gyorsan reagált. Rendkívüli döntésével két millió eurót biztosított. Amint azt önök is tudják, saját hatáskörben három millió euró felhasználását mindenféle hivatalos eljárás nélkül engedélyezhetem. Természetesen, miután nem rendelkeztünk pontos ismeretekkel, kezdetben csak két milliót szabadítottunk fel. Majd ötmillió eurós élelmiszersegély-csomag mellett döntöttünk, és további tíz millió eurós csomagot határoztunk meg, vészhelyzetekre. Természetesen többre is hajlandóak vagyunk, a szükségletek felbecsülése és a segélyek nyomon követésére vonatkozó biztosítékok alapján. A hatóságokkal folytatott két és fél órás tárgyalást követően, külön írásos jegyzékben is összefoglaltam kéréseimet. Első kérésem a vízum meghosszabbításához kapcsolódott az uniós képviseleten ideiglenesen dolgozók, tehát a bizottsági tisztviselők számára. Két hetes hosszabbítást sikerült elérni. Kértem annak egyértelmű tisztázását, majd helyi képviseletünk tájékoztatását arról, hogy a mi ügynökségeinknél és más szervezeteknél dolgozó burmaiak számára a jövőben ne legyen kötelező hivatalos felhatalmazást vagy utazási engedélyt kérni. Ezt a kérdést egyértelműen tisztáztuk. Hat havi, többszöri beutazási vízumot kértem az EU-finanszírozta NGO-k számára, hogy megháromszorozhassák nemzetközi munkatársaik számát. Amikor elhagytam Burmát, mintegy száz ENSZ-es, és száznál valamivel több NGO-s vízumkérelem volt függőben. E témában folyamatos tájékoztatást kértem. Azóta néhány vízumot már kiadtak, de még mindig nagyon messze vagyunk attól, amit kértünk. Kértem továbbá vízum- és utazási engedélyt a delta felkereséséhez, hogy megfelelő munkatársi gárdát mozgósíthassunk. Ezután, mint azt már említettem, azt kértem, hogy sürgősen adják meg az engedélyeket a térségbeli orvosok és orvosi személyzet részére. Úgy tűnik, ezt a kérdést abszolút világosan felfogták. A nemzetközi közösség által repülőn küldött segélyek elosztási központjaként szóba jöhető Pathein repterét illetően a válasz egyértelműen nemleges volt. A döntést azzal indokolták, hogy az ellenőrzési eszközök és felszerelések nem feleltek meg a nemzetközi szabványoknak, és hogy Rangoonon keresztül könnyebben tudnánk közlekedni. Ebben kételkedem, ugyanis amikor ott jártam, Rangoon már túlterhelt volt, és számos más probléma is jelentkezett, noha azok egy részét később valamilyen módon orvosolták. Nem vagyok benne biztos, hogy ez nekem köszönhető. Inkább csak arról van szó, hogy már ők sem tudták a rangooni repülőteret üzemeltetni. Úgy vélem, a dolgok ilyetén kezelésében az intézményi kényelem is közrejátszott. Mindent egybevetve, elmondhatom, igen kiábrándító küldetés volt ez. A nemzetközi közösség részéről teljes a gyanakvás. Magában az országban igen mélyen gyökerező gyanakvás él. Esetenként az az érzés fogja el az embert, hogy senki sem figyel senkire. Rendkívül nehéz a velünk szemben ülő tudatába behatolni, gondolkodásmódját kiismerni. A tárgyalások jól haladtak, hiszen két és fél órán keresztül folyt az őszinte vita. Mindez udvariasan, de keményen zajlott, mert még mindig megválaszolatlan a kérdés: miért utasítják el a nemzetközi személyzetet, amely oly nélkülözhetetlen a segítségnyújtás végrehajtásához? Ugyancsak, a tapasztalatok fényében különös súllyal is, felvetettem a védelem felelősségének kérdését, de ez is elvi vitákat váltott ki. Erre azzal feleltek, hogy vannak kérdések, melyek nem igényelnek választ. Így zajlott a küldetés. Érthető talán, hogy elégedetlen voltam, hogy nem sikerült még több konkrét eredményt elérni, de nem tagadhatom, örültem, hogy visszatértem Európába. Tekintettel a május 2-án bekövetkezett Nargis ciklon által okozott katasztrófa súlyosságára, azt javasoltuk, hogy az elnökség hívja össze az EU-külügyminiszterek Tanácsának rendkívüli ülését. A szlovén elnökség a lehető leggyorsabban összehívta a Tanács ülését, amelyre május 12-én sor is került. Köszönöm ezt az elnökségnek! Ezen az ülésen az EU fokozott együttműködést követelt a burmai hatóságoktól, annak érdekében, hogy tegyék lehetővé a nemzetközi humanitárius segélynyújtás eljuttatását és szétosztását. Úgy döntöttem, hogy személyesen is nyomon követem a felhívás sorsát, ezért május 15-én és 16-án Burmába utaztam. Küldetésem során, mely szigorúan humanitárius és nem pedig politikai jellegű volt, lehetőségem nyílt megismerkedni a burmai hatóságokkal, a humanitárius szervezetek képviselőivel, továbbá alkalmam adódott ellátogatni a Rangoon körüli katasztrófa sújtotta területekre. Két és fél órás intenzív megbeszélést és vitát folytattam a tervezésügyi, a szociális és népjóléti, valamint az egészségügyi miniszterrel, akik közül az első tűnt egyértelműen a legbefolyásosabbnak, és egyben leginkább tekintélyelvűnek a három miniszter közül. Az küldetésem során világosan kiderült, hogy a burmai hatóságok még mindig vonakodnak megteremteni azokat a működési feltételeket, amelyek általában szükségesek bizonyos helyi igényeknek nemzetközi humanitárius segítségnyújtás általi kielégítéséhez. Világos továbbá — jelenlegi eszközeinket tekintve, hogy — kudarcra ítéltetett minden olyan próbálkozásunk, hogy a burmai hatóságokra erőltessük a nemzetközi humanitárius segítségnyújtást. Sőt, ez a megközelítés akár ellentétes hatásokkal is járhat. Minden helyi segélyszervezet ezt jelezte nekem, és megerősítette, hogy a probléma nyilvánvalóan nem a helyszíni szervezés hiánya, de nem is a forráshiány, hiszen az eszközök hiánya kapcsolódik a nemzetközi szakértők és szakemberek elérhetőségéhez. Az alapvető gondot az érintettekhez való eljutás jelenti. Küldetésem bizonyára némileg hozzájárult egy apró ablak kinyitásához, amelyen keresztül lépésről-lépésre, minimális teret biztosíthatunk a nemzetközi humanitárius segítségnyújtás számára. A burmai hatóságok számos konkrét követelésünknek részben eleget tettek: például, a Bizottság megbízásából ott dolgozó szakemberek vízumát két héttel meghosszabbították. Eredetileg három-napos vízumokat kaptak, de ezt két héttel meghosszabbították. Mi egy hónapra szóló vízumot kértünk. Tisztáztuk emellett a valóban igen súlyosnak mutatkozó helyzetet is. Bizonyos körzetekben, a helyi hatóságok engedélyt, lényegében írásos meghatalmazást kértek még a mi szervezeteink, az ENSZ-, valamint a nem kormányzati szervezetek által alkalmazott helyi személyzetre vonatkozóan is, és ez, az esetek jelentős részében, nyilván teljesíthetetlen volt. Ezt lerendeztük, és most már egyértelmű, hogy a helyi munkások számára nem kell engedély. Nem kell továbbá engedély a szerencsétlenség által sújtott területekre való belépéshez sem, különös Pathein repülőterére vonatkozóan. Kértem még, hogy a felszereléssel érkező repülőgépek számára nyissanak meg egy második repteret, ez konkrétan Pathein katonai repülőterét jelentette. Azt a választ kaptam, hogy az irányítótorony technikai adottságai nem felelnek meg a nemzetközi normáknak, ezért ezt a kérést nem tudják teljesíteni; de ez egyébként sem jelentene könnyítést, mivel a Rangoon és a legsúlyosabban érintett területek, tehát a delta közötti utak, sokkal jobb állapotban vannak, és könnyebben használhatók. Sajnos, nem volt felhatalmazásom arra, hogy ezt az információt magam ellenőrizzem. Fontosnak tartom a nemzetközi nyomás fenntartását, mind a szomszédos országok, mind a nemzetközi közösség által. Hozzá kell tennem, hogy a hatóságokkal folytatott beszélgetéseim során előterjesztettem egy külön kérést is — összesen öt konkrét kérésem volt, azokról is szót ejtek majd nemsokára —, amelyben felvetettem, hogy a szomszédos országok orvosai, valamint orvosi személyzete kapjanak engedélyt a munka felvételére a legsúlyosabban érintett területeken. Elutazásom napján engedélyeik meg is érkeztek. Ez azt jelenti, hogy 140 Laoszból, Kambodzsából, Indiából, Bangladesből és Thaiföldről érkezett orvos, és további orvosi személyzet állhatott munkába. Nekik lehetőségük volt a leginkább sújtott területeket is felkeresni. A szomszédos országok által játszott szerep kulcsfontosságú, és miközben a Bangkokba tartó repülőre várakoztam, volt szerencsém erről hosszasan beszélgetni Ban Ki-moon főtitkárral. Megosztottam vele a rendelkezésemre álló információkat, a kérdéssel kapcsolatos megfontolásaimat, majd beszámoltam küldetésemről. Az ENSZ főtitkára egyetértett elemzésemmel, de ő maga is két konkrét javaslattal állt elő: először, telepítsünk Burmába egy közös ENSZ/ASEAN humanitárius segélykoordinátort, majd gyorsan, május 24-én és 25-én, Bangkokban, kerüljön sor az ENSZ és az ASEAN által közösen elnökölt donorkonferenciára. Az ENSZ humanitárius segélykoordinátora, John Holmes látogatása után, Ban Ki-moon főtitkár holnap utazik Burmába, hogy a nemzetközi segélyek becsatornáztatásáról tárgyaljon. A szükségleteket illetően, Burmában továbbra is drámai a helyzet. Fennáll a veszélye annak, hogy a ciklon által okozott első katasztrófa következményeit csak fokozza egy második humanitárius tragédia: miután a termés megsemmisült, fennáll az éhínség veszélye, de a szörnyű létkörülmények miatt a túlélők között akár járványok is kitörhetnek. Igen komoly a járványok veszélye. Amikor ott jártunk, az Egészségügyi Világszervezet még nem talált kolerára utaló jeleket, de a gyermeknél gyakran fordult elő hasmenés, egyéb betegség. Tehát nem lehet kizárni, a szennyezett víz járványt okoz. Fennáll az éhínség veszélye is. A régió nagy mennyiségben tartalékolt rizst, de a raktárakban tárolt élelmiszerek teljesen megsemmisültek."@hu11 ". − Signora Presidente, onorevoli deputati, desidero innanzi tutto ringraziarvi per aver inserito la Birmania nell’ordine del giorno della sessione. Si pone un problema pratico: queste terre andrebbero seminate al fine di garantire il raccolto di ottobre. Il ritardo è pertanto al massimo di tre o quattro settimane. Un certo numero di persone che si trova nei campi temporanei, come li chiamano, non desiderano tornare alle loro terre per motivi di vario genere, mentre altre desiderano fare ritorno, ma necessitano di tipi particolari di semi, dato che tutte le terre hanno subito una salinizzazione e necessitano di conseguenza di piante molto più resistenti oltre che di fertilizzanti. A tale riguardo, pertanto, ho tentato di intraprendere un dialogo concreto e costruttivo con le autorità. Si è pensato che il regime di microcredito dell’UNDP potrebbe essere utilizzato come meccanismo finanziario. Al momento siamo ancora impegnati a discuterne. Devo dirvi che non si tratta di un processo rapido. La Commissione ha fornito una risposta rapida, con una decisione d’urgenza di due milioni di euro adottata il 5 maggio. Com’è noto, sono autorizzato a rilasciare immediatamente tre milioni di euro senza passare per alcuna procedura ufficiale. Certamente, dato che non avevamo alcuna individuazione, abbiamo iniziato erogando due milioni. Abbiamo successivamente deciso per una copertura di cinque milioni di euro in aiuti alimentari, oltre a un’ulteriore copertura d’urgenza di dieci milioni di euro. Siamo senza dubbio intenzionati a fare di più in base alle valutazioni dei bisogni e alle garanzie in termini di controllo degli aiuti. Quanto sono partito dopo due ore e mezzo di confronto con le autorità, ho trasmesso loro una specifica nota che riprendeva per iscritto le diverse richieste che avevo avanzato. La mia prima richiesta riguardava l’estensione dei visti per coloro che operano temporaneamente in questa missione e cioè il personale della Commissione. Ci è stata concessa un’estensione di due settimane. Ho altresì chiesto un chiarimento definitivo e che notificassero alle nostre autorità locali che il personale birmano presso le nostre agenzie e gli altri operatori non necesita più di un’autorizzazione ufficiale o di un visto. Questo punto è stato ovviamente chiarito. Ho chiesto visti di sei mesi per più ingressi al fine di permettere alle ONG finanziate dall’UE che operano nel paese di triplicare il loro personale internazionale. Quando ho lasciato la Birmania vi erano circa un centinaio di domande di visto in sospeso per le agenzie ONU e poco più di un centinaio di domande delle ONG. Ho chiesto di essere informato regolarmente. Da allora ne sono stati rilasciati alcuni, ma siamo molto lontani da quanto è stato richiesto. Ho inoltre sollecitato di concedere visti e autorizzazioni di viaggio per visitare il delta, nonché di garantire di poter mobilitare personale sufficiente. Come ho detto, ho poi chiesto il rapido rilascio di autorizzazioni per i medici nella zona e per il personale medico locale. Sembra che abbiano compreso perfettamente questo punto. Per quanto concerne l’aeroporto di Pathein, che avrebbe potuto servire, in qualche modo, da di ridistribuzione dei prodotti in arrivo per via aerea dalla comunità internazionale, la risposta in questo caso è stata un secco “no”. La ragione, a loro avviso, era che le apparecchiature e i mezzi di controllo non erano conformi alle norme internazionali e che era molto più facile arrivare passando per Rangoon, affermazione di cui dubito perché, quando mi trovavo in Birmania, Rangoon era già sovraccarica e aveva diversi problemi che sono stati successivamente risolti sino a un certo punto. Non sono certo che siano stati risolti grazie al mio intervento. Si trattava semplicemente del fatto che non erano in grado di trovare un modo neppure per far funzionare l’aeroporto di Rangoon. Ho altresì l’impressione che tali operazioni siano state gestite in questo modo per ragioni di comodità istituzionale. Tutto sommato, vi posso dire che si è trattata di una missione estremamente frustrante. Sento che vi è totale sfiducia da parte della comunità internazionale. Nel paese vi sono alcune preoccupazioni molto radicate. Si ha a volte la netta impressione che sia un dialogo tra sordi. E’ estremamente difficile raggiungere la coscienza e la mentalità della persona a cui stiamo parlando. I colloqui sono andati bene perché per due ore e mezza abbiamo veramente discusso, in modo molto educato, ma anche fermo, perché ricorreva una domanda assillante: perché dire di no agli operatori internazionali che sono così necessari per aiutare la popolazione? Ho altresì accennato alla responsabilità di proteggere, in particolare in questo modo, il che ha posto comunque un problema di principio. A quel punto mi è stato detto che talune domande non hanno bisogno di risposta. Ecco com’è andata la missione. Certo ero rattristato di non avere ottenuto nulla di più specifico, ma non vi nascondo che ero ben lieto di tornare in Europa. Considerate le proporzioni della catastrofe causata il 2 maggio dal ciclone Nargis, abbiamo suggerito alla Presidenza di convocare una sessione straordinaria del Consiglio dei ministri degli Affari esteri dell’UE. La sessione del Consiglio è stata convocata il più presto possibile da parte della Presidenza slovena, che desidero ringraziare, e si è tenuta il 12 maggio. In occasione dell’incontro, l’UE ha chiesto maggiore cooperazione da parte delle autorità birmane al fine di consentire l’accesso e la distribuzione di aiuti umanitari internazionali. Ho deciso di dare seguito alla richiesta direttamente, recandomi in visita in Birmania il 15 e 16 maggio. Nel corso della mia missione, che ho chiarito essere strettamente umanitaria e non politica, ho potuto incontrare le autorità birmane e i rappresentanti delle organizzazioni umanitarie in Birmania e mi sono recato in visita, sul posto, alle aree colpite intorno a Yangon. Ho avuto due ore e mezza di discussioni e incontri molto intensi con il ministro della Pianificazione – che deteneva ovviamente l’autorità maggiore ed era senza dubbio il più autoritario dei tre che ho incontrato – il ministro del Welfare e il ministro della Sanità. Ciò che è emerso molto chiaramente dalla mia missione è stato che le autorità birmane sono ancora estremamente riluttanti a creare le condizioni operative normalmente richieste per fornire una risposta umanitaria internazionale volta a far fronte alle necessità locali. Mi è altrettanto chiaro che un approccio, che cerca di imporre aiuti umanitari internazionali alle autorità birmane, tenendo debitamente conto dei mezzi attuali, è destinato a fallire e persino a rivelarsi controproducente. Ciò mi è stato detto da tutte le organizzazioni umanitarie in Birmania, le quali hanno confermato che, visto che una mancanza di mezzi dipende senza dubbio anche dall’accesso di esperti e professionisti internazionali, il problema ovviamente non è la mancanza di organizzazioni sul posto o persino di fondi, ma piuttosto la mancanza di accesso. La mia missione ha senza dubbio apportato un contributo modesto all’apertura di una piccola finestra volta a creare gradualmente uno spazio umanitario minimo per gli aiuti umanitari internazionali. Le autorità birmane hanno fornito una risposta parziale alle diverse richieste specifiche: ad esempio, sono stati estesi di due settimane i visti degli esperti che operano per la Commissione. E’ stato rilasciato loro un visto della durata di tre giorni, che è stato esteso di due settimane. Avevamo richiesto un mese. Abbiamo altresì chiarito una situazione che si presentava davvero grave. In alcune zone, le autorità locali chiedevano un permesso, e pertanto un’autorizzazione scritta, anche per gli operatori locali, vale a dire personale impiegato dalle loro stesse agenzie, dall’ONU o dalle ONG e nella maggior parte dei casi ciò è stato senza dubbio impossibile. Ciò è stato chiarito e ovviamente non è richiesta alcuna autorizzazione per gli operatori locali. L’autorizzazione non è più necessaria anche per entrare nelle zone colpite dall’evento calamitoso, in particolare l’aeroporto di Pathein. Ho inoltre richiesto l’apertura di un secondo aeroporto per gli aerei in arrivo con le apparecchiature, in altre parole l’aeroporto Pathein che è un aeroporto militare. Mi è stato detto che non era possibile perché gli tecnici utilizzati dalla torre di controllo differiscono dalle norme internazionali e che, in ogni caso, ciò non renderebbe in alcun modo più semplice il lavoro dato che le strade tra Rangoon e il delta, la zona maggiormente colpita, si trovavano in condizioni molto migliori e quindi utilizzabili molto più facilmente. Purtroppo non ho ricevuto alcuna autorizzazione per controllare in prima persona questo tipo di informazione. Ritengo che sia importante mantenere la pressione internazionale, sia da parte dei paesi vicini che da parte della comunità internazionale nel suo complesso. Desidero dire che, nei miei colloqui con le autorità, ho altresì avanzato una specifica richiesta – in effetti ho avanzato cinque richieste specifiche di cui vi parlerò brevemente tra un istante – di permettere l’operato di medici e personale medico dei paesi vicini nelle zone maggiormente colpite ed essi hanno ottenuto l’autorizzazione il giorno che sono partito. Ciò significa che sono stati mobilitati 140 medici oltre al personale medico proveniente da Laos, Cambogia, India, Bangladesh e Thailandia, che hanno pertanto potuto visitare le zone maggiormente colpite. Il ruolo che i paesi vicini devono giocare è fondamentale e ho altresì potuto avere un colloquio molto lungo con il Segretario generale Ban Ki-moon mentre aspettavo l’aereo per tornare a Bangkok. Gli ho comunicato tutte queste informazioni e gli ho espresso le mie sensazioni in merito alla questione, oltre a raccontargli come si è svolta la missione. Il Segretario generale dell’ONU ha concordato riguardo all’analisi, ma lui stesso ha avanzato due specifici suggerimenti: dispiegare un coordinatore congiunto ONU/ASEAN degli aiuti umanitari e organizzare rapidamente a Bangkok il 24 e il 25 maggio una conferenza dei donatori copresieduta dall’ONU e dall’ASEAN. In seguito alla recente visita del coordinatore ONU degli aiuti umanitari, John Holmes, domani il Segretario generale Ban Ki-moon visiterà la Birmania al fine di discutere come incanalare gli aiuti internazionali. Per quanto riguarda le necessità, la situazione umanitaria in Birmania resta drammatica. Vi è il pericolo che la prima catastrofe causata dal ciclone possa essere aggravata da una seconda catastrofe umanitaria: il rischio di carestia, dato che i raccolti sono andati distrutti, oltre alle epidemie tra i sopravvissuti le cui condizioni di vita sono deplorevoli. Vi è un rischio di epidemia. Mentre ci trovavamo in Birmania, l’Organizzazione mondiale della sanità non individuato alcun rischio di colera, ma un gran numero di bambini soffriva di diarrea e così via. Ciò significa che poteva scoppiare un’epidemia a causa dell’inquinamento delle acque. Vi è altresì un rischio di carestia. La regione accumula grandi quantità di riso, e tutti i prodotti alimentari nei depositi andati tutti distrutti."@it12 "Ponia Pirmininke, ponios ir ponai, pirmiausia noriu padėkoti už tai, kad Mianmaras buvo įtrauktas į šio posėdžio dienotvarkę. Yra viena praktinė problema: žemę reikia užsėti, jeigu norima spalio mėnesį sulaukti derliaus. Taigi, laiko yra nuo trijų iki keturių savaičių. Nemažai žmonių iš vadinamųjų laikinų stovyklų nenori grįžti į savo gyvenamąsias zonas dėl įvairiausių priežasčių, kiti nori grįžti, bet jiems reikia specialios sėklos, nes visa žemė tapo druskinga ir reikia kur kas stipresnių augalų bei trąšų. Bandžiau įtraukti valdžios institucijas į konstruktyvų praktinį dialogą šiuo klausimu. Buvo manoma, kad JTVP mikropaskolų schema gali būti panaudota kaip finansų mechanizmas. Šiuo metu vis dar apie tai diskutuojame. Turiu pripažinti, tai nėra greitas procesas. Komisija sureagavo labai greitai. Gegužės 5 d. paskiriami du milijonai eurų. Kaip žinote, esu įgaliotas skirti tris milijonus eurų be jokių oficialių procedūrų. Trūko aiškumo, todėl iš pradžių skyrėme du milijonus. Galiausiai nusprendėme skirti penkių milijonų eurų vertės maisto paramos paketą, taip pat papildomus dešimt milijonų eurų dėl kritinės padėties. Suprantama, paramos valdymo atžvilgiu siekiame nuveikti dar daugiau poreikių įvertinimo ir užtikrinimo srityse. Po dviejų su puse valandos diskusijų su valdžios institucijomis išsiunčiau joms raštą su keliais konkrečiais prašymais. Pirmas prašymas buvo susijęs su laikinai dirbančiųjų misijoje, būtent Komisijos darbuotojų, vizų pratęsimu. Vizos mums buvo pratęstos dviem savaitėms. Taip pat prašiau galutinio paaiškinimo ir jų pranešimo mūsų vadovams, kad mūsų agentūroms ir kitiems mūsų darbuotojams mianmariečiams nebereikia oficialaus įgaliojimo ar leidimo keliauti. Šis klausimas buvo išspręstas. Prašiau daugkartinių įvažiavimo vizų šešiems mėnesiams, nes tai leistų ten veikiančioms ES finansuojamoms NVO patrigubinti savo tarptautinių darbuotojų skaičių. Man išvykus iš Mianmaro, maždaug šimtas JT vizos prašymų ir šiek tiek daugiau nei šimtas NVO prašymų nebuvo įvykdyta. Prašiau reguliariai informuoti apie padėtį. Nuo to laiko keli prašymai buvo patenkinti, bet tai tik menka dalis to, ko buvo prašyta. Aš taip pat prašiau vizų ir leidimų keliauti į deltą bei užtikrinti, kad mobilizuota pakankamai personalo. Kaip minėjau, prašiau skubiai išduoti leidimus gydytojams ir vietiniam medicinos personalui pakliūti į zoną. Atrodo, kad šį prašymą jie suprato puikiai. Prakalbus apie Patheino oro uostą, kuris galėjo veikti kaip tam tikras lėktuvų, atvykstančių su tarptautinės bendruomenės siunčiamu maistu, perskirstymo centras, atsakymas buvo atvirai neigiamas. Pasak jų, priežastis ta, kad kontrolės įranga ir priemonės nesutampa su tarptautiniais standartais, o keliauti per Rangūną yra daug paprasčiau. Aš tuo abejoju, nes kol pats ten buvau, Rangūnas jau buvo sugriautas ir kilo daug problemų, kurios ilgainiui buvo tam tikru mastu išspręstos. Nesu tikras, ar jos buvo išspręstos dėl mano pastangų. Paprasčiausiai jie nerado būdo panaudoti ir Rangūno oro uosto. Taip pat manau, kad taip buvo nuspręsta todėl, kad institucijoms buvo parankiau. Apibendrindamas galiu užtikrinti, kad tai buvo labai neveiksminga misija. Pajutau, kad tarptautine bendruomene visiškai nepasitikima. Šalyje egzistuoja tam tikros labai giliai įsišaknijusios problemos. Kartais susidaro įspūdis, kad niekas nesiklauso, ką kalba kiti. Ypač sunku priartėti prie pašnekovo sąžinės ir mąstysenos. Pokalbiai vyko sklandžiai, nes dvi su puse valandos mes atvirai diskutavome; visi buvo mandagūs, nors ir nusiteikę ryžtingai, nes nedavė ramybės vienas klausimas: kodėl atsisakoma tarptautinių pagalbininkų, kurių pagalba būtina atliekant operacijas? Aš taip pat paminėjau atsakomybę ginti – būtent tai sukėlė principų susikirtimą. Tuo metu man buvo paaiškinta, kad į kai kuriuos klausimus atsakymai nereikalingi. Taip praėjo misija. Žinoma, man buvo liūdna, kad nepasiekiau konkretesnių dalykų, bet, neslėpsiu – džiaugiausi sugrįžęs į Europą. Įvertinę gegužės 2 d. ciklono Nargio sukeltos katastrofos mastą, pasiūlėme pirmininkaujančiai valstybei sušaukti ES Tarybos užsienio reikalų ministrų neeilinį susitikimą. Pirmininkaujanti Slovėnija, kuriai noriu padėkoti, nedelsdama sušaukė Tarybos susitikimą, jis buvo surengtas gegužės 12 d. Susitikime ES pakvietė Mianmaro vadovus aktyviau bendradarbiauti ir leisti įvežti bei paskirstyti tarptautinę humanitarinę pagalbą. Nusprendžiau reaguoti į kvietimą ir gegužės 15–16 d. aplankiau Mianmarą. Misijos metu, kurią pabrėžiau kaip griežtai humanitarinę, o ne politinę, turėjau galimybę susitikti su Mianmaro valdžios institucijomis ir humanitarinių organizacijų atstovais, tuo pačiu tikslu lankiausi ir nukentėjusiose zonose aplink Jangoną. Turėjau dvi su puse valandos gana įtemptiems susitikimams su planavimo ministru – jis akivaizdžiai turėjo didžiausią įtaką ir iš visų trijų ministrų, su kuriais bendravau, – be jo dar bendravau su socialinės apsaugos ir sveikatos apsaugos ministru. Misijos metu buvo itin akivaizdu, kad Mianmaro valdžios institucijos vis dar nelinkusios kurti sąlygų, reikalingų teikti humanitarinį atsaką ir tenkinti vietinius poreikius. Man taip pat aišku, kad bandymas Mianmaro valdžios institucijoms primesti tarptautinę humanitarinę pagalbą, atsižvelgiant į mūsų dabartines priemones, yra pasmerktas žlugti ir net gali duoti priešingų rezultatų. Visos humanitarinės organizacijos Mianmare mane apie tai informavo, taip pat patvirtino, kad problema akivaizdžiai nesusijusi su vietinių organizacijų stoka, net ne su lėšų trūkumu, nes priemonių nebuvimas, savaime suprantama, priklauso nuo tarptautinių ekspertų ir profesionalų pasiekiamumo – didžiausia problema yra prieigos nebuvimas. Mano misija tikrai kukliai prisidėjo atveriant siaurą plyšelį į minimalią humanitarinę erdvę tarptautinei humanitarinei pagalbai. Mianmaro vadovybė iš dalies sureagavo į kai kuriuos specifinius reikalavimus: pavyzdžiui, Komisijos ekspertų vizos buvo pratęstos dviem savaitėms. Jiems buvo išduotos trijų dienų vizos, o pratęstos dviem savaitėms. Mes prašėme vieno mėnesio. Mes taip pat išsiaiškinome, kad situacija yra labai rimta. Kai kur vietinė valdžia reikalavo raštiško įgaliojimo net iš vietinių darbuotojų, tai yra iš mūsų agentūrų – JT arba NVO – įdarbintų žmonių, ir daugeliu atvejų, aišku, tai buvo neįmanoma. Šis klausimas buvo aptartas ir iš vietinių darbuotojų įgaliojimų nebereikalaujama. Įgaliojimų taip pat nebereikia vykstant į katastrofos zonas, konkrečiai į Patheino oro uostą. Taip pat prašiau, kad būtų atidarytas antras oro uostas lėktuvams, atgabenantiems įrangą, kitaip tariant, karinės paskirties Patheino oro uostas. Man buvo atsakyta, kad tai neįmanoma, nes kontrolės bokšto techniniai standartai skiriasi nuo tarptautinių, taip pat kad bet kuriuo atveju tai nepalengvintų darbo, nes keliai tarp Rangūno ir deltos, labiausiai nukentėjusios zonos, yra daug geresnės būklės ir jais naudotis kur kas patogiau. Deja, neturėjau įgaliojimo pats patikrinti tokią informaciją. Manau, svarbu išlaikyti tiek kaimyninių šalių, tiek visos tarptautinės bendruomenės spaudimą. Turiu pasakyti, kad diskutuodamas su vadovais pateikiau konkretų prašymą – tiksliau pateikiau penkis konkrečius prašymus, apie kuriuos tuojau papasakosiu, – kad kaimyninių šalių gydytojams ir medicinos personalui būtų leista dirbti labiausiai nukentėjusiose zonose. Jie gavo įgaliojimus mano išvykimo dieną. Tai reiškia, kad atgabenta 140 gydytojų ir medicinos personalo iš Laoso, Kambodžos, Indijos, Bangladešo ir Tailando. Tokiu būdu jie galėjo aplankyti labiausiai nukentėjusias sritis. Kaimyninių šalių vaidmuo yra itin svarbus, o aš, laukdamas lėktuvo į Bankoką, turėjau galimybę gan ilgai padiskutuoti su generaliniu sekretoriumi Ban Ki-moonu. Visą šią informaciją perdaviau jam, išdėsčiau, ką manau šiuo klausimu, ir papasakojau, kaip sekėsi misija. JT generalinis sekretorius sutiko su šia analize ir pats pasiūlė du konkrečius dalykus: patvirtinti JT ir ASEAN humanitarinės pagalbos koordinatorių ir gegužės 24–25 d. Bankoke skubiai organizuoti pagalbą teikiančių šalių konferenciją, kuriai pirmininkautų ir JT, ir ASEAN. Iškart po Jungtinių Tautų humanitarinės pagalbos koordinatoriaus Johno Holmeso vizito generalinis sekretorius Ban Ki-moon rytoj vyksta į Mianmarą aptarti humanitarinės pagalbos perdavimo galimybių. Palyginti su poreikiais, humanitarinė situacija Mianmare išlieka dramatiška. Yra pavojus, kad ciklono sukeltą katastrofą gali dar pabloginti humanitarinė katastrofa: bado rizika, nes derlius buvo sunaikintas, taip pat epidemijos tarp išgyvenusiųjų, nes jų gyvenimo sąlygos yra apgailėtinos. Kyla epidemijos rizika. Kai ten lankėmės, Pasaulio sveikatos organizacija nenustatė choleros pavojaus, tačiau daugybę vaikų kankino diarėja. Tai reiškia, kad kilo epidemijos rizika dėl užteršto vandens. Taip pat egzistuoja bado rizika. Regione kaupiamos didelės ryžių atsargos, o visas saugomas maistas buvo sunaikintas."@lt14 "Priekšsēdētājas kundze, dāmas un kungi, vispirms un galvenokārt es vēlos jums pateikties par Mjanmas jautājuma iekļaušanu šīs sēdes darba kārtībā. Ir viena praktiska problēma: šai zemei ir jātiek apsētai, lai oktobrī nodrošinātu ražu. Tādēļ grafiks ir maksimāli trīs līdz četras nedēļas. Daļa cilvēku, kas atrodas pagaidu nometnēs, kā viņi tās sauc, dažādu iemeslu dēļ nevēlas atgriezties savos īpašumos, turpretī citi vēlas atgriezties, taču nepieciešamas īpašas sēklu šķirnes, jo augsne ir ar sāls saturu, un tādēļ viņiem nepieciešami daudz spēcīgāki augi, kā arī mēslojums. Tāpēc es mēģināju iesaistīties konstruktīvā, praktiskā dialogā ar iestādēm šajā jautājumā. Bija doma, ka kā finanšu mehānisms varētu tikt izmantota ANO Attīstības programmas mikrokredītu shēma. Mēs šobrīd joprojām diskutējam par to. Man jums ir jāsaka, ka tas nav ātrs process. Komisija sniedza ātru atbildi, 5. maijā ar ārkārtas lēmumu piešķirot divus miljonus eiro. Kā jūs zināt, esmu pilnvarots izdalīt trīs miljonus eiro uzreiz, bez oficiālajām procedūrām. Protams, tā kā mums nebija identifikācijas, mēs sākām, izdalot divus miljonus eiro. Pēc tam mēs vienojāmies par piecu miljonu eiro programmu pārtikas palīdzībai, kā arī papildus ārkārtas programmu desmit miljonu eiro apjomā. Protams, mēs esam gatavi darīt vairāk, pamatojoties uz vajadzību novērtējumu un apstiprinājumu attiecībā uz palīdzības uzraudzību. Kad beidzās mūsu divarpus stundu ilgās diskusijas ar iestādēm, es tām nosūtīju īpašu rakstisku paziņojumu par dažādajām prasībām, ko es biju izteicis. Mana pirmā prasība attiecās uz vīzu termiņa pagarināšanu tiem, kas pašlaik strādā šajā misijā, proti, Komisijas personālu. Mums tika dots divu nedēļu ilgs pagarinājums. Es arī lūdzu galīgu noskaidrošanu, lai tās informētu mūsu vietējās iestādes par to, ka Mjanmas strādniekiem mūsu aģentūrās un pie citiem operatoriem vairs nebūs nepieciešamas oficiālas pilnvaras vai ceļošanas atļaujas. Šis jautājums ir acīmredzami noskaidrots. Es lūdzu daudzkārtējas iebraukšanas vīzas uz sešiem mēnešiem, lai atļautu tur strādājošajām EE finansētajām NVO trīskāršot to starptautisko personālu. Kad es aizbraucu no Mjanmas, bija apmēram simts nenokārtotu iesniegumu vīzām ANO aģentūrām, un nedaudz vairāk kā simts NVO iesniegumu. Es lūdzu, lai mani regulāri informē. Kopš tā laika dažas vīzas ir izsniegtas, taču tas ir tālu no tā, kas ir pieprasīts. Es arī lūdzu vīzas un ceļošanas atļaujas, lai apmeklētu deltu un nodrošinātu, ka var mobilizēt pietiekamu skaitu personāla. Kā jau teicu, es lūdzu, lai ātri tiktu izsniegtas atļaujas ārstiem un vietējam medicīniskajam personālam šajā reģionā. Šķita, ka viņi šo prasību pilnībā saprata. Kas attiecas uz lidostu, kas varētu darboties kā sava veida sadales centrs tiem produktiem, ko ar lidmašīnām nosūtīja starptautiskā kopiena, atbilde šajā jautājumā bija atklāts nē. Saskaņā ar viņu teikto, iemesls ir tāds, ka kontroles aprīkojums un veids neatbilst starptautiskajiem standartiem, un būtu daudz vienkāršāk izmantot Rangūnu. Es to apšaubu, jo, kad biju tur, Rangūna jau bija pārpildīta un bija virkne problēmu, kas pēc tam zināmā mērā tika atrisinātas. Neesmu pārliecināts, ka tās tika novērstas, pateicoties man. Vienkārši viņi nevarēja atrast veidu, kā pārvaldīt arī Rangūnas lidostu. Man arī radās iespaids, ka šādā veida lidostu pārvalde notika iestāžu ērtību dēļ. Kopumā tas bija uzdevums, kas sagādāja ārkārtīgu vilšanos, to es varu jums pateikt. Es jūtu, ka tur pastāv pilnīga neuzticēšanās starptautiskajai kopienai. Šajā valstī ir ļoti dziļi iesakņojušās kādas bažas Laiku pa laikam rodas iespaids, ka neviens neklausās otrā. Ir ārkārtīgi grūti sarunu biedra domu gājienu un apziņu. Sarunas ritēja labi, jo mums bija īsta diskusija, visumā diezgan pieklājīga, taču arī stingra, jo pastāvēja viens jutīgs jautājums: kāpēc noraidīt starptautisko personālu, ja tas ir tik nepieciešams? Es arī minēju atbildību aizsargāt, šajā gadījumā jo īpaši, pat tad, ja tas noved līdz problēmām attiecībā uz principiem. Attiecībā uz šo jautājumu man teica, ka uz dažiem jautājumiem nav vajadzīga atbilde. Tiktāl par to, kā noritēja šī vizīte. Nepārprotami es jutos apbēdināts, ka es nebiju panācis neko konkrētāku, taču es nevaru izlikties, ka nebiju laimīgs, atgriežoties Eiropā. Ņemot vērā 2. maija ciklona izraisītās katastrofas apmērus, mēs ierosinājām Prezidentūrai sasaukt Eiropas Savienības Ārlietu ministru Padomes ārkārtas sanāksmi. Slovēnijas Prezidentūra, kurai es vēlos pateikties, sasauca sanāksmi, cik ātri vien bija iespējams, un tā notika 12. maijā. Sanāksmē ES aicināja pastiprināt sadarbību ar Mjanmas iestādēm, lai tās nodrošinātu piekļuvi un starptautiskās humānās palīdzības izplatīšanu. Es nolēmu sekot aicinājumam tūlīt, apmeklējot Mjanmu 15. un 16. maijā. Sava brauciena laikā, par kuru es stingri pateicu, ka tas ir humanitārs un nepolitisks, man izdevās tikties ar Mjanmas iestādēm un Mjanmas humanitāro organizāciju pārstāvjiem, kā arī es apmeklēju katastrofas skartos reģionus Jangonas apkārtnē. Man bija diezgan spraigas divarpus stundu tikšanās un diskusijas ar Plānošanas ministru – nepārprotami viņš bija lielākā autoritāte, un noteikti bija ar vislielāko autoritāti no trim manis satiktajiem ministriem – arī Sociālās labklājības ministra un Veselības ministra. Tas, kas ļoti skaidri izpaudās manas vizītes laikā, bija Mjanmas iestāžu joprojām ļoti lielā nevēlēšanās izveidot operatīvus pasākumus, kas normāli nepieciešami, lai nodrošinātu starptautisko humanitāro atbildi uz vietējām vajadzībām. Tāpat man ir skaidrs, ka pieeja, cenšoties uzspiest starptautisko humāno palīdzību Mjanmas iestādēm, ņemot vērā mūsu pašreizējos līdzekļus, ir lemta neveiksmei un var būt pat kaitīga. To man pateica visas humanitārās organizācijas Mjanmā, un apstiprināja, ka problēma nepārprotami nav organizāciju trūkums uz vietas vai pat līdzekļu trūkums, jo līdzekļu trūkums arī noteikti ir atkarīgs no starptautisko ekspertu un profesionāļu piekļuves, problēma ir piekļuves trūkums. Mana vizīte noteikti deva pieticīgu ieguldījumu neliela loga atvēršanā, lai pakāpeniski veidotu minimālu humanitāru telpu starptautiskajai humānai palīdzībai. Mjanmas iestādes daļēji reaģēja uz dažām konkrētām prasībām: piemēram, par divām nedēļām tika pagarinātas vīzas Komisijas uzdevumā strādājošiem ekspertiem. Viņi bija saņēmuši trīs dienu vīzas, un tās tika pagarinātas par divām nedēļām. Mēs bijām prasījuši vīzas uz vienu mēnesi. Mēs arī noskaidrojām stāvokli, kas izrādījās patiesi nopietns. Noteiktās vietās vietējās iestādes pieprasīja caurlaidi, un tādējādi rakstisku atļauju, pat vietējiem strādniekiem, tiem cilvēkiem, ko nodarbina mūsu aģentūras, Apvienoto Nāciju Organizācija un nevalstiskās organizācijas, un lielākajā daļā gadījumu, protams, tas bija neiespējami. Šī situācija tika noskaidrota, un acīmredzami vietējiem strādniekiem nav nepieciešama atļauja. Vairs nav nepieciešamas nekādas atļaujas, lai iekļūtu katastrofas vietās, jo īpaši lidostā. Es arī lūdzu atvērt otru lidostu tām lidmašīnām, kas ierodas ar iekārtām, citiem vārdiem sakot lidostu, kas ir militāra lidosta. Man teica, ka tas nav iespējams, jo kontroltorņa izmantotie tehniskie standarti atšķiras no starptautiskajiem, un jebkurā gadījumā tas neatvieglotu darbu, jo ceļi starp Rangūnu un deltu, kas ir vissmagāk cietušais reģions, ir daudz labākā stāvoklī un vieglāk izmantojami. Diemžēl man nebija atļaujas, lai es pats varētu pārliecināties par šīs informācijas pareizību. Es uzskatu, ka ir svarīgi saglabāt starptautisko spiedienu, gan kaimiņvalstu spiedienu, gan arī starptautiskās kopienas spiedienu kopumā. Man vajadzētu pateikt, ka sarunās ar iestādēm es izteicu konkrētu prasību – faktiski es izteicu piecas konkrētas prasības, kuras es jums tūlīt nosaukšu: ārstiem un medicīnas personālam no kaimiņvalstīm jāatļauj atrasties visnopietnāk skartajos apgabalos, un viņi ieguva šo atļauju dienā, kad es aizbraucu. Tas nozīmē, ka tika izvietoti 140 ārsti un medicīniskais personāls no Laosas, Kambodžas, Indijas, Bangladešas un Taivānas. Tādējādi viņi varēja apmeklēt visvairāk cietušos reģionus. Kaimiņvalstu loma ir izšķiroša, un man bija iespēja pietiekami ilgai sarunai ar ģenerālsekretāru kungu, gaidot lidmašīnu, lai atgrieztos Bangkokā. Es nodevu viņam visu šo informāciju, izteicu savu nostāju šajā jautājumā, un pastāstīju arī, kā noritējusi mana vizīte. ANO ģenerālsekretārs piekrita šai analīzei, taču viņam bija divi īpaši priekšlikumi: nozīmēt kopīgu ANO/ humānās palīdzības koordinatoru un ātri organizēt ziedotāju konferenci, ko vadītu ANO un ASEAN 24. un 25. maijā Bangkokā. Turpinot Apvienoto Nāciju Organizācijas humānās palīdzības koordinātora kunga vizīti, ģenerālsekretārs rītdien apmeklēs Mjanmu, lai diskutētu par to, kā novirzīt starptautisko palīdzību. Attiecībā uz vajadzībām, humanitārais stāvoklis Mjanmā joprojām ir dramatisks. Pastāv briesmas, ka pirmo katastrofu, ko izraisīja ciklons, varētu pasliktināt otra, humanitāra katastrofa: bada risks, jo ir iznīcināta raža, un arī epidēmijas starp izdzīvojušajiem, kuru dzīves apstākļi ir nožēlojami. Pastāv epidēmiju risks. Kad mēs tur bijām, Pasaules Veselības Organizācija nekonstatēja holēras inficēšanās risku, bet liela daļa bērnu cieta no caurejas un tamlīdzīgi. Tas nozīmē, ka pastāvēja epidēmijas risks, ko izraisīja ūdens piesārņojums. Pastāv arī bada risks. Reģionā lielos daudzumos bija uzkrāti rīsi, taču visa pārtika noliktavās ir tikusi iznīcināta."@lv13 "Madame la Présidente, honorables membres, avant toute chose, permettez-moi de vous remercier d'avoir mis la Birmanie à l'agenda de cette session. Un problème pratique se pose: ces terres devraient être plantées de manière à assurer la récolte d'octobre. Le délai est donc de trois à quatre semaines maximum. Or, un certain nombre des personnes qui sont déplacées dans des camps temporaires comme ils disent, une partie de ces personnes ne souhaitent pas retourner sur leurs terres, pour toutes sortes de raisons, et les autres souhaitent y retourner mais doivent avoir un accès à des semences d'une variété particulière puisque toutes les terres ont subi une salinisation, donc il faut des plantes qui soient beaucoup plus fortes ainsi que des engrais. J'ai donc essayé d'engager un dialogue constructif et pratique avec les autorités à ce propos-là. On avait envisagé que le du PNUD puisse servir de canal financier. On est occupé à en discuter pour le moment. Cela ne va pas vite, je dois vous le dire. La Commission a répondu très vite, avec une décision de première urgence de deux millions d'euros adoptée dès le 5 mai. Vous savez qu'en fait, j'ai le droit de dégager, sans passer par aucune instance, trois millions d'euros tout de suite. Alors, évidemment, comme on n'avait pas d'identification, comme personne ne pouvait identifier, on a commencé par en dégager deux, puis on a encore décidé d'une enveloppe de cinq millions d'euros pour l'aide alimentaire et on a pris en plus une mesure d'urgence supplémentaire de dix millions d'euros. Nous sommes bien sûr prêts à faire plus sur base des évaluations des besoins et des assurances en termes de suivi de l'aide. Quand je suis parti après les deux heures et demie de discussion avec les autorités, je leur ai fait transmettre une note qui reprenait, par écrit et très concrètement, les différentes demandes que j'avais formulées. Ma première demande portait sur une extension de visa pour le personnel qui était temporairement affecté à cette mission, le personnel de la Commission. Là, on a obtenu deux semaines. J'ai aussi demandé qu'ils clarifient définitivement, et qu'ils fassent savoir à nos autorités locales, qu'ils n'exigent plus du personnel birman qui travaille dans nos agences et parmi nos opérateurs de détenir une permission, une autorisation de voyager dans le pays. Ce point a été clarifié, manifestement. J'ai demandé des visas à entrées multiples pour six mois afin de permettre aux ONG qui travaillent avec un financement de l'Union européenne de pouvoir tripler leur personnel international. Quand j'ai quitté le pays, une centaine de demandes de visas étaient pendantes pour les agences des Nations unies et un peu plus de cent pour des ONG. J'ai demandé à ce que l'on puisse nous informer régulièrement, il y en a certains qui ont été délivrés depuis, mais on est loin de ce qui a été demandé. J'ai aussi demandé des visas et des autorisations de voyager pour visiter le delta et pour assurer qu'un nombre suffisant d'opérateurs puissent être mobilisés. Ensuite, j'ai demandé, comme je vous l'ai dit, qu'ils puissent donner les autorisations rapidement aux médecins de la région et au personnel médical de la région. Là, on a, semble-t-il, été entendus. En ce qui concerne l'aéroport de Pathein qui aurait pu servir, en quelque sorte, de de redistribution des produits arrivant par les avions de la communauté internationale, c'était un non manifeste qui était à la fois justifié, selon leur argumentation, par le fait que les moyens et les équipements de contrôle n'étaient pas conformes aux normes internationales et que, d'après eux, il est plus efficace de venir par Rangoun – ce dont je doute, parce Rangoun, au moment où je m'y trouvais, était déjà encombré et posait un certain nombre de problèmes qui ont été un peu fluidifiés, aussi. Je ne suis pas sûr que ce soit grâce à mon intervention que cela a été fluidifié, c'est parce que simplement, eux-mêmes ne savaient plus comment gérer l'aéroport de Rangoun. Et j'ai l'impression que c'est pour des raisons de confort au niveau institutionnel chez eux que cela a été mené de cette manière-là. Voilà, mission très frustrante, je dois vous dire. J'ai le sentiment qu'il y a une méfiance totale à l'égard de la communauté internationale. Il y a des a priori qui sont extrêmement ancrés. Manifestement, on a parfois l'impression d'être dans un dialogue de sourds. C'est extrêmement difficile de toucher la conscience et le mental de la personne qui est en face de nous. L'entretien s'est très bien passé puisque pendant deux heures et demie, on a vraiment débattu, assez poliment, mais assez durement, bien entendu, puisqu'il y a quand même une question qui est lancinante: pourquoi refuser les opérateurs internationaux qui sont tellement nécessaires pour aider les populations? J'ai évoqué d'ailleurs le devoir de protéger, notamment par ce biais, ce qui posait quand même un problème de principe. À ce moment-là, on m'a répondu qu'il y avait des questions qui ne justifiaient pas de réponse. Voilà comment les choses se sont passées. J'étais triste, bien entendu, de ne pas avoir vu plus de choses concrètes se dégager, mais je ne vous cache pas que j'étais assez content de revenir en Europe. Au vu de l'ampleur de la catastrophe causée par le cyclone Nargis le 2 mai dernier, nous avons proposé à la présidence de convoquer une réunion extraordinaire du Conseil des ministres des relations extérieures de l'Union européenne. Cette réunion du Conseil a été convoquée dans les meilleurs délais par la présidence slovène, que je veux remercier, et elle s'est tenue le 12 mai. Lors de cette réunion, l'Union européenne a lancé un appel à une plus grande coopération des autorités birmanes pour faciliter l'accès et la distribution de l'aide humanitaire internationale. J'ai décidé de donner une suite directe à cet appel en me rendant personnellement en Birmanie du 15 au 16 mai. Au cours de ma mission, que j'ai clairement dit être de nature strictement humanitaire et non pas politique, j'ai eu la possibilité de rencontrer les autorités birmanes, les représentants des organisations humanitaires présentes en Birmanie, et j'ai pu effectuer une visite de terrain, encadrée par les autorités, dans les zones sinistrées autour de Yangon. J'ai eu, pendant deux heures et demie, des entretiens et des discussions assez serrés avec le ministre du plan – qui, manifestement, était la personnalité la plus autorisée, en tout cas la plus autoritaire, des trois que j'ai rencontrées –, le ministre du bien-être social et le ministre de la santé. Il ressort clairement de ma mission que les autorités birmanes restent très réticentes à créer les conditions opérationnelles normalement requises pour une réponse humanitaire internationale à la hauteur des besoins. Il est tout aussi clair qu'une approche qui viserait à imposer l'assistance humanitaire internationale aux autorités birmanes me semble, compte tenu des moyens dont nous disposons aujourd'hui, vouée à l'échec, et peut-être même contre-productive. Toutes les organisations humanitaires sur place me l'ont dit et m'ont confirmé que le problème n'est évidemment pas le manque d'organisations sur place, ni même le manque d'argent, parce que bien sûr le manque de moyens dépend aussi de l'accès des experts internationaux et des professionnels internationaux, mais bien le manque d'accès. Ma mission a certainement contribué, modestement, à ouvrir une toute petite brèche permettant de créer progressivement un espace humanitaire minimal pour l'assistance humanitaire internationale. Les autorités birmanes ont répondu partiellement aux différentes demandes concrètes: par exemple, les visas pour les experts de la Commission ont été prolongés de deux semaines. On avait reçu des visas, ces gens avaient reçu des visas pour trois jours, ils ont été prolongés de deux semaines. Nous avions demandé un mois. Nous avons aussi clarifié une situation qui paraissait véritablement grave, c'est que, à certains endroits, les autorités locales birmanes exigeaient, même du personnel local, donc même des opérateurs que nos agences occupent, les agences des Nations unies occupent ou que les ONG occupent, ce personnel local devait aussi présenter une permission, donc une autorisation écrite, ce qui était évidemment, dans la plupart des cas, impossible. Cela a été clarifié et, manifestement, il ne faut pas d'autorisation pour le personnel local. Il n'en faut en tout cas plus pour se rendre dans les zones sinistrées, et notamment à l'aéroport de Pathein. J'ai aussi demandé que l'on ouvre un deuxième aéroport pour permettre l'atterrissage des avions contenant les biens matériels, l'aéroport de Pathein, qui est un aéroport militaire. Il m'a été répondu que cela n'était pas possible parce que les normes techniques de la tour de contrôle n'étaient pas conformes aux normes internationales et que, de toute façon, cela ne faciliterait pas le travail, les voies de communication entre Rangoun et le delta, qui est la région la plus affectée, étant plus carrossables et plus faciles. Je n'ai malheureusement pas eu l'autorisation de vérifier de visu ce genre de chose. Il importe, je pense, de continuer à maintenir une pression internationale forte, tant par les pays de la région que par la communauté internationale dans son ensemble. Je dois dire que, dans la discussion que j'ai eue avec les autorités, j'ai aussi demandé expressément – j'ai fait cinq demandes expresses et précises, je vous en parlerai sans doute rapidement dans un instant – qu'ils permettent aux docteurs et au personnel médical des pays de la région de se déployer dans les zones les plus sinistrées et le jour de mon départ, ils ont eu cette autorisation. Il y a donc 140 médecins qui se sont déployés, du personnel médical aussi venant du Laos, du Cambodge, de l'Inde, du Bangladesh et de Thaïlande. Ils ont donc pu se déployer dans les zones les plus affectées. Le rôle que joueront les pays de la région est crucial et j'ai d'ailleurs eu l'occasion de m'entretenir assez longuement avec le Secrétaire général Ban Ki-moon, lorsque j'étais en attente de mon avion pour revenir à Bangkok. Je lui ai transmis tous ces messages et je lui ai dit quel était mon sentiment et, surtout, comment ma mission s'était déroulée. Le Secrétaire général des Nations unies partageait cette analyse mais lui-même a fait deux suggestions concrètes: déployer un coordinateur conjoint Nations unies/ANASE pour l'assistance humanitaire et organiser rapidement une conférence des donateurs coprésidée par les Nations unies et l'ANASE les 24 et 25 mai prochains à Bangkok. Faisant suite à la visite du coordonnateur humanitaire des Nations unies, John Holmes, ces derniers jours, le Secrétaire général Ban Ki-moon va se rendre demain en Birmanie pour discuter de l'acheminement de l'aide internationale. Sur le plan des besoins, la situation humanitaire dans le pays demeure dramatique avec le risque qu'à la première catastrophe causée par le cyclone s'ajoute une seconde catastrophe humanitaire du fait du risque de famine, car les récoltes ont été détruites, et d'épidémies parmi les survivants, dont les conditions de vie sont déplorables. Il y a un risque d'épidémie. Au moment où nous y étions, l'Organisation mondiale de la santé ne voyait pas le risque de choléra, mais il y avait énormément d'enfants qui souffraient de diarrhée, etc. Il y avait donc un risque d'épidémie due à la pollution de l'eau. Il y a un risque de famine. Cette région-là est le grenier à riz et tous les stocks ont été détruits."@mt15 ". − Voorzitter, dames en heren, ik wil u allereerst bedanken voor het feit dat u Birma op de agenda van deze vergadering heeft gezet. Er is één praktisch probleem: het land moet worden ingezaaid om in oktober een oogst te hebben. We hebben daarom maximaal drie of vier weken. Een aantal mensen in de tijdelijke kampen, zoals die genoemd worden, wil om allerlei verschillende redenen niet terugkeren naar hun eigen gebied, terwijl anderen wel willen terugkeren maar speciaal zaaigoed nodig hebben omdat de grond verzilt is en ze daarom veel sterkere planten en ook meststoffen nodig hebben. Ik heb geprobeerd hier op een constructieve, praktische manier over te praten met de autoriteiten. Gesproken is over de mogelijkheid om het microkredietprogramma van het UNDP te gebruiken als financieringssysteem. Hierover wordt momenteel nog steeds gesproken. Ik moet u zeggen dat dit proces niet erg snel verloopt. De Commissie heeft snel gereageerd door op 5 mei is een noodbesluit ten bedrage van twee miljoen euro goed te keuren. Zoals u weet heb ik de bevoegdheid om onmiddellijk drie miljoen euro vrij te maken zonder officiële procedures. Aangezien we geen ijkpunt hadden, en niemand dat had, hebben we om te beginnen twee miljoen vrijgemaakt. Vervolgens hebben we besloten vijf miljoen euro in voedselhulp te geven, plus nog eens tien miljoen euro noodhulp. We zijn uiteraard bereid om meer te doen, op basis van een inventarisatie van de noden en als er garanties zijn dat de hulp kan worden gemonitord. Toen ik na twee en een half uur overleg met de autoriteiten wegging heb ik de verzoeken die ik hen gedaan heb op papier gezet en aan hen toegestuurd. Mijn eerste verzoek betrof de verlenging van de visa voor mensen die tijdelijk aan de missie deelnemen, te weten de mensen die voor de Commissie werken. We hebben een verlenging gekregen van twee weken. Ik heb hen ook gevraagd op te helderen dat Birmese hulpverleners van onze bureaus en andere medewerkers niet langer officiële toestemming nodig hebben om te reizen en onze lokale autoriteiten daarvan te verwittigen. Dit punt is duidelijk opgehelderd. Ik heb om visa voor zes maanden gevraagd die het recht geven het land meerdere malen te betreden, zodat de door de EU gefinancierde NGO’s hun internationale staf kunnen verdriedubbelen. Toen ik uit Birma vertrok stonden er zo’n honderd visumaanvragen uit voor VN-instanties en iets meer dan honderd aanvragen vanuit NGO’s. Ik heb gevraagd regelmatig geïnformeerd te worden. Enkele visa zijn inmiddels toegekend, maar lang niet het aantal waarom we gevraagd hebben. Ik heb ook gevraagd om visa en reisvergunningen om de delta te bezoeken en om ervoor te zorgen dat voldoende personeel gemobiliseerd kan worden. Zoals gezegd heb ik toen gevraagd dat er snel vergunningen verleend zouden worden aan doktoren en lokaal medisch personeel die in het gebied opereren. Dit punt hebben ze klaarblijkelijk heel goed begrepen. Met betrekking tot het vliegveld van Pathein, dat een soort distributiecentrum zou kunnen zijn voor producten die de internationale gemeenschap per vliegtuig stuurt, was het antwoord volstrekt afwijzend. De reden die zij daarvoor opgaven was dat de instrumenten van de verkeerstoren niet afgestemd zijn op de internationale standaards en dat het veel makkelijker is via Rangoon te gaan. Ik betwijfel dat omdat Rangoon, toen ik daar was, al onder extreme druk stond en te kampen had met problemen, die later enigszins zijn opgelost. Ik denk niet dat het feit dat deze problemen enigszins zijn opgelost aan mij te danken was. Het was meer dat ze zelf niet in staat waren het vliegveld van Rangoon operationeel te maken. Ik heb ook de indruk dat zaken op deze manier werden aangepakt omdat dat bepaalde instanties beter uitkwam. Alles bij elkaar was het echt een ontzettend frustrerende missie. Er is naar mijn mening sprake van een absoluut wantrouwen ten opzichte van de internationale gemeenschap. Er heersen in dat land enkele zeer diepgewortelde overtuigingen. Je krijgt af en toe de indruk dat niemand naar een ander luistert. Het is ontzettend moeilijk om de mensen waarmee we praten echt te bereiken. Het overleg verliep goed omdat we gedurende twee en een half uur een serieuze discussie hadden, allemaal uiterst beleefd maar ook stevig, omdat één vraag ons blijft achtervolgen: waarom zouden ze internationale medewerkers weigeren die zo hard nodig zijn om te helpen bij de hulpverlening? Ik heb hierbij ook de verantwoordelijkheid om te beschermen aan de orde gesteld, maar ook dat werd een principekwestie. Mij werd verteld dat sommige vragen niet om een antwoord vroegen. Dat is hoe de missie verliep. Ik betreur het uiteraard dat ik geen concretere resultaten heb kunnen behalen, maar ik kan niet ontkennen dat ik blij was weer naar Europa terug te keren. Vanwege de omvang van de ramp die op 2 mei veroorzaakt is door de cycloon Nargis hebben we voorgesteld dat het voorzitterschap een buitengewone bijeenkomst van de Raad van EU-ministers van buitenlandse zaken zou beleggen. De Raad is op zo kort mogelijke termijn bijeengeroepen door het Sloveense voorzitterschap, waarvoor mijn dank, en vond plaats op 12 mei. Tijdens deze bijeenkomst heeft de EU de Birmese autoriteiten opgeroepen tot meer samenwerking, zodat de internationale hulpgoederen gedistribueerd kunnen worden en bij mensen terecht komen. Ik heb besloten deze oproep direct te doen volgen door een bezoek aan Birma op 15 en 16 mei. Tijdens mijn missie, die strikt humanitair en niet politiek van aard was, zoals ik heb duidelijk gemaakt, heb ik de Birmese autoriteiten en vertegenwoordigers van humanitaire organisaties in Birma ontmoet en heb ik de getroffen gebieden rondom Yangon bezocht. Gedurende twee en een half uur heb ik zeer intensieve gesprekken en discussies gevoerd met de minister van Planning, die degene met de meeste autoriteit leek te zijn, en zeker de meest autoritaire was van de drie ministers die ik gesproken heb. De andere twee waren de minister van Sociale Zaken en de minister van Gezondheidszorg. Uit mijn missie kwam duidelijk naar voren dat de Birmese autoriteiten nog steeds uiterst terughoudend zijn als het erom gaat de operationele voorwaarden te creëren die normaal gesproken noodzakelijk zijn om internationale humanitaire hulp mogelijk te maken. Ook werd mij duidelijk dat pogingen om de Birmese autoriteiten internationale humanitaire hulp op te dringen, met onze huidige middelen, gedoemd zijn tot mislukken en zelfs contraproductief kunnen werken. Alle humanitaire organisaties in Birma hebben me daarop gewezen en hebben bevestigd dat het probleem niet een gebrek aan organisatie ter plekke is en zelfs geen gebrek aan financiële middelen, aangezien een gebrek aan middelen zeker ook afhangt van de vraag of internationale experts en professionals worden toegelaten, maar dat het echte probleem is dat er geen hulp wordt toegelaten. Mijn missie heeft er zeker op bescheiden schaal toe bijgedragen dat er nu een hele kleine kans bestaat dat stapje voor stapje een minimum aan ruimte gecreëerd kan worden voor internationale humanitaire hulp. De Birmese autoriteiten zijn deels op een aantal expliciete verzoeken ingegaan: de visa van experts die voor de Commissie werken zijn bijvoorbeeld met twee weken verlengd. Ze hadden in eerste instantie visa voor drie dagen gekregen en die zijn met twee weken verlengd. We hadden gevraagd om een verlenging van een maand. We hebben opheldering gebracht in een situatie die zeer ernstig leek. Op sommige locaties eisten de lokale autoriteiten dat hulpverleners een vergunning moesten hebben, dus schriftelijke toestemming, zelfs als het om lokale mensen ging, dat wil zeggen mensen die in dienst zijn van onze bureaus, van de VN of van NGO’s, en dat was in de meeste gevallen uiteraard onmogelijk. Dit is opgehelderd en lokale medewerkers hebben geen vergunning nodig. Ook is er niet langer een vergunning nodig om de rampgebieden binnen te gaan, met name het vliegveld van Pathein. Ik heb er ook op aangedrongen dat er een tweede vliegveld opengesteld zou worden voor vliegtuigen die materieel aanvoeren, met andere woorden het vliegveld van Pathein, wat een militair vliegveld is. Mij werd verteld dat dat niet mogelijk was omdat de technische standaards die de verkeerstoren hanteert niet zouden overeenkomen met de internationale standaards en dat dit hoe dan ook het werk niet makkelijker zou maken omdat de wegen tussen Rangoon en de delta, het gebied dat het zwaarst getroffen is, in veel betere conditie zouden zijn en dat het daarom veel makkelijker zou zijn deze te gebruiken. Helaas was ik niet bevoegd dit soort informatie zelf te controleren. Ik ben van mening dat het belangrijk is internationale druk te blijven uitoefenen, zowel vanuit aangrenzende landen als vanuit de internationale gemeenschap als geheel. Ik wil ook zeggen dat ik in mijn gesprekken met de autoriteiten er ook expliciet om verzocht heb – ik heb vijf expliciete verzoeken gedaan, zoals ik u dadelijk zal toelichten – dat doktoren en medisch personeel uit aangrenzende landen worden toegelaten tot de zwaarst getroffen gebieden en dat dat verzoek is ingewilligd op de dag dat ik vertrok. Dit betekent dat 140 doktoren en ook medisch personeel uit Laos, Cambodja, India, Bangladesh en Thailand zijn toegelaten. Zij hebben de zwaarst getroffen gebieden kunnen bezoeken. De buurlanden kunnen een cruciale rol spelen en ik heb ook een lang gesprek kunnen voeren met secretaris-generaal Ban Ki-moon, toen ik op mijn vliegtuig terug naar Bangkok zat te wachten. Ik heb hem al deze informatie gegeven en ik heb hem verteld hoe ik de situatie zag en hoe mijn missie was verlopen. De secretaris-generaal van de VN was het met deze analyse eens, maar had zelf ook twee specifieke suggesties: om als VN en ASEAN een gezamenlijke coördinator voor humanitaire hulp aan te stellen en om op korte termijn een donorconferentie te organiseren onder gezamenlijk voorzitterschap van de VN en ASEAN, op 24 en 25 mei in Bangkok. In aansluiting op het recente bezoek van VN-coördinator voor humanitaire hulp John Holmes brengt secretaris-generaal Ban Ki-moon morgen een bezoek aan Birma om te bespreken hoe de internationale hulpverlening gestroomlijnd kan worden. De humanitaire situatie in Birma blijft dramatisch. Het gevaar bestaat dat de eerste ramp, veroorzaakt door de cycloon, nog verergerd wordt door een tweede humanitaire ramp: een mogelijke hongersnood doordat de oogsten verwoest zijn, en mogelijke epidemieën onder mensen die de ramp overleefd hebben en die nu onder erbarmelijke omstandigheden moeten leven. Er bestaat een risico op epidemieën. Toen we daar waren was er volgens de Wereldgezondheidsorganisatie geen risico op cholera, maar heel veel kinderen hadden diarree en dergelijke. Daardoor bestaat het risico op een epidemie door besmet water. Ook is er het risico op een hongersnood. De regio is een grote rijstproducent en alle voorraden zijn vernietigd."@nl3 ". − Pani przewodnicząca, panie i panowie! Chcę najpierw podziękować za to, że temat Birmy znalazł się w porządku obrad tego posiedzenia. Jest jeden problem praktyczny: należałoby zasiać ziemię, aby otrzymać plony w październiku. Zostały trzy, maksymalnie cztery tygodnie czasu, żeby to zrobić. Niektóre osoby z tzw. obozów tymczasowych, z różnych powodów nie chcą wrócić do swojego miejsca zamieszkania, a inni chcą wrócić, ale potrzebują specjalnego rodzaju ziarna i nawozów, ponieważ gleba została zasolona i rośliny uprawne muszą być bardziej odporne. Próbowałem nawiązać konstruktywny i praktyczny dialog z władzami w tej sprawie. Jest propozycja, by jako mechanizm finansowania wykorzystać plan mikrokredytowy Programu Narodów Zjednoczonych ds. Rozwoju (UNDP). Sprawa jest w dalszym ciągu przedmiotem dyskusji. Muszę powiedzieć, że nie będzie to szybki proces. Komisja zareagowała szybko, podejmując 5 maja w trybie pilnym decyzję o przekazaniu dwóch milionów euro. Jak państwo wiedzą, jestem upoważniony do natychmiastowego uwolnienia trzech milionów euro bez żadnych procedur. Oczywiście ponieważ nie mieliśmy jeszcze rozpoznania sytuacji, zaczęliśmy od uwolnienia dwóch milionów. Następnie przekazaliśmy pomoc żywnościową wartości pięciu milionów euro, a następnie dodatkową pomoc wartości dziecięciu milionów euro. Jesteśmy oczywiście gotowi przekazać więcej w zależności od potrzeb i zapewnień w zakresie monitorowania pomocy. Po zakończeniu moich dwu i półgodzinnych rozmów z władzami, przesłałem im notatkę, w której spisałem swoje prośby. Moja pierwsza prośba dotyczyła przedłużenia wiz dla osób pracujących tymczasowo w misji, czyli pracowników Komisji. Otrzymaliśmy przedłużenie na okres dwóch tygodni. Poprosiłem o wizy wielokrotnego wjazdu na sześć miesięcy, by przedstawiciele organizacji pozarządowych finansowanych przez UE mogli potroić swój międzynarodowy personel. Kiedy wyjeżdżałem z Birmy na rozpatrzenie czekało około sto wniosków wizowych od agencji ONZ, oraz ponad sto wniosków od organizacji pozarządowych. Poprosiłem, aby informowano mnie o tej sprawie na bieżąco. Pewna liczba wiz została wydana, lecz jest to dużo mniej, niż prosiliśmy. Prosiłem również o wizy i pozwolenia na podróż do delty oraz o zapewnienie, że wystarczająca liczba osób będzie mogła zostać zmobilizowana. Jak wspomniałem, poprosiłem następnie o szybkie wydanie pozwoleń dla lekarzy i personelu medycznego w sąsiednich krajach. Wydaje się, że władze doskonale zrozumiały znaczenie tej sprawy. Co do lotniska w Pathein, które mogłoby służyć jako centrum redystrybucyjne dla produktów nadesłanych drogą lotniczą przez społeczność międzynarodową, bez ogródek powiedziano nam „nie”. Według władz powodem było to, że sprzęt do kontroli lotów i wyposażenie lotniska nie jest zgodny z międzynarodowymi standardami, i że o wiele łatwiej dojechać przez Rangun. Wątpię, czy to prawda, ponieważ kiedy tam byłem, Rangun był już przeciążony i dopiero później rozwiązano pewne problemy. Nie jestem pewien, czy ja przyczyniłem się do tego. Po prostu nie byli w stanie zapewnić funkcjonowania lotniska w Rangunie. Wydaje mi się również, że sprawami pokierowano w taki sposób z powodów związanych z komfortem działania instytucji. Ogólnie rzecz biorąc, była to wyjątkowo frustrująca misja. Odczuwam z ich strony totalny brak zaufania do społeczności międzynarodowej. W Birmie tkwią pewne głęboko zakorzenione uprzedzenia. Można czasami odnieść wrażenie, że nikt nikogo nie słucha. Bardzo trudno jest trafić do sumienia i przekonania rozmówcy. Rozmowy były udane, ponieważ przez dwie i pół godziny toczyliśmy szczerą dyskusję, w sposób uprzejmy, ale i stanowczy, ponieważ jedno pytanie ciągle powracało: dlaczego odmawia się współpracy z międzynarodowym personelem, który jest potrzeby, by wspomóc operacje? Wspomniałem również o obowiązku ochrony obywateli i nawet to było powodem sporu o zasady. Powiedziano mi wówczas, że niektóre pytania nie wymagają odpowiedzi. Tak wyglądała moja misja. Oczywiście przykro mi, że nie osiągnąłem więcej konkretów, ale nie mogę udawać, że nie cieszyłem się, wracając do Europy. Z uwagi na skalę katastrofy spowodowanej przez cyklon Nargis 2 maja, zaproponowaliśmy prezydencji zwołanie nadzwyczajnego spotkania ministrów spraw zagranicznych Rady UE. Spotkanie Rady zostało bardzo szybko zwołane przez prezydencję słoweńską, której chcę podziękować, i odbyło się w dniu 12 maja. Na tym spotkaniu UE wezwała władze Birmy do zwiększenia współpracy w celu dostarczenia i dystrybucji międzynarodowej pomocy humanitarnej. Postanowiłem pójść krok dalej i osobiście odwiedziłem Birmę w dniach 15 i 16 maja. Podczas mojej misji, która jak podkreślałem, miała charakter czysto humanitarny i niepolityczny, udało mi się spotkać z władzami Birmy i przedstawicielami organizacji humanitarnych w tym kraju. Odbyłem podróż w rejony dotknięte kataklizmem niedaleko miasta Yangon. Odbyłem dwie i pół godziny intensywnych rozmów z ministrem ds. planowania – który najwyraźniej był tam osobą najważniejszą – oraz z ministrem opieki społecznej i ministrem zdrowia. Dzięki mojej misji mogłem wyraźnie stwierdzić, że władze Birmy mają ogromne opory przed stworzeniem warunków operacyjnych koniecznych dla przeprowadzenia akcji humanitarnej niosącej pomoc dla miejscowej ludności. Jest dla mnie równie jasne, że jeśli próbuje się narzucić władzom Birmy międzynarodową pomoc humanitarną, to biorąc pod uwagę nasze aktualne możliwości, takie podejście jest skazane na porażkę i może nawet okazać się szkodliwe. Tak mi powiedzieli przedstawiciele wszystkich organizacji humanitarnych w Birmie i potwierdzili, że problemem nie jest oczywiście brak organizacji w terenie ani brak funduszy, ponieważ brak funduszy oznacza, że istnieje dostęp do międzynarodowych ekspertów i fachowców, lecz raczej brak dostępu. Moja misja w skromnym zakresie przyczyniła się do otworzenia malutkiego okna dla niesienia międzynarodowej pomocy humanitarnej. Władze Birmy w niepełny sposób odpowiadały na nasze konkretne prośby: przykładowo wizy dla ekspertów pracujących dla Komisji zostały przedłużone o dwa tygodnie. Początkowo otrzymali trzydniowe wizy, a prosiliśmy o przedłużenie na jeden miesiąc. Wyjaśniliśmy pewną sytuację, która wydawała się bardzo poważna. W niektórych miejscowościach lokalne władze żądały pisemnego zezwolenia nawet dla miejscowych pracowników, czyli dla osób zatrudnionych przez nasze agencje, ONZ czy organizacje pozarządowe, a w większości przypadków było to oczywiście niemożliwe. Sprawa została wyjaśniona i nie wymaga się już zezwolenia od miejscowych pracowników. Nie jest już również potrzebne, aby wejść na tereny dotknięte przez żywioł, w szczególności lotnisko w Pathein. Poprosiłem także o otwarcie drugiego lotniska dla samolotów przylatujących ze sprzętem, innymi słowy lotniska w Pathein, które jest lotniskiem wojskowym. Powiedziano mi, że nie jest to możliwe, ponieważ standardy techniczne stosowane przez kontrolerów lotu różnią się od standardów międzynarodowych, a i tak nie ułatwiłoby to pracy, ponieważ drogi między Rangunem i deltą, gdzie zniszczenia są największe, są w o wiele lepszym stanie i łatwiej z nich korzystać. Niestety nie byłem upoważniony do sprawdzenia tej informacji samemu. Moim zdaniem ważne jest, żeby utrzymać międzynarodową presję, zarówno ze strony państw sąsiadujących, jak i całej społeczności międzynarodowej. Pragnę powiedzieć, że w moich rozmowach z władzami wystąpiłem z prośbą – a właściwie, z pięcioma konkretnymi prośbami, o których opowiem za chwilę – żeby pozwolono, by lekarze i personel medyczny z sąsiednich państw mógł pracować w najgorzej dotkniętych rejonach, i w dniu mojego wyjazdu uzyskali na to zgodę. Oznacza to, że w akcję włączyło się 140 lekarzy oraz personel medyczny z Laosu, Kambodży, Indii, Bangladeszu i Tajlandii. Mogli więc odwiedzić obszary, które ucierpiały najbardziej. Bardzo ważna jest rola, jaką mają do odegrania państwa sąsiadujące, i mogłem odbyć dość długą rozmowę z sekretarzem generalnym Ban Ki-moonem, gdy czekałem na samolot do Bangkoku. Przekazałem mu te wszystkie informacje, opowiedziałem mu, co myślę o całej sprawie i o przebiegu mojej misji. Sekretarz generalny ONZ zgodził się z moją analizą, ale miał też dwie własne sugestie: aby wyznaczyć wspólnego koordynatora dla pomocy humanitarnej z ONZ i ASEAN oraz zwołać konferencję państw-darczyńców pod wspólnym przewodnictwem ONZ i ASEAN w dniach 24 i 25 maja w Bangkoku. Po niedawnej wizycie koordynatora pomocy humanitarnej ONZ Johna Holmesa, do Birmy wybiera się jutro sekretarz generalny Ban Ki-moon, aby rozmawiać na temat dostarczenia międzynarodowej pomocy. W stosunku do potrzeb sytuacja humanitarna w Birmie jest w dalszym ciągu dramatyczna. Istnieje niebezpieczeństwo, że po pierwszej katastrofie spowodowanej przez cyklon nastąpi katastrofa humanitarna: grozi tam głód, ponieważ część zbiorów uległa zniszczeniu; istnieje też groźba epidemii wśród tych, którzy przeżyli i żyją w strasznych warunkach. Kiedy tam byliśmy, Światowa Organizacja Zdrowia nie zanotowała ryzyka wybuchu epidemii cholery, lecz duża liczba dzieci cierpiała na biegunkę, itd. Oznaczało to, że istnieje ryzyko wybuchu epidemii spowodowanej zanieczyszczeniem wody. Istnieje również ryzyko głodu. W regionie magazynowano duże ilości ryżu, a wszystko w magazynach uległo zniszczeniu."@pl16 ". Senhora Presidente, Senhoras e Senhores Deputados, antes de mais nada permitam-me agradecer-lhes terem inscrito a Birmânia na ordem de trabalhos deste período de sessões. Levanta-se um problema prático: essas terras deveriam ser plantadas, de forma a assegurar a colheita de Outubro. O prazo é portanto de 3 a 4 semanas no máximo. Ora, um certo número de deslocados nos campos temporários, como eles lhes chamam, não quer voltar às suas terras, por todo o tipo de razões, e os outros querem voltar mas precisam de ter acesso a sementes de uma variedade especial pois todas as terras foram sujeitas a uma salinização, pelo que são necessárias plantas muito mais fortes, bem como adubos. Tentei portanto desenvolver um diálogo construtivo e prático com as autoridades sobre o assunto. Pensámos que o sistema de micro-crédito do PNUD podia servir de canal financeiro. Estamos neste momento a discuti-lo. Não está a andar muito depressa, devo dizer. A Comissão respondeu muito depressa, com uma decisão de urgência de prioridade máxima de 2 milhões de euros adoptada em 5 de Maio. Como sabem, eu estou autorizado a desbloquear de imediato, sem passar por qualquer instância, 3 milhões de euros. Então, é evidente que, como não possuíamos identificação, começámos por desbloquear 2 milhões. Depois, aprovámos mais um envelope de 5 milhões de euros destinado à ajuda alimentar, e ainda um envelope de urgência suplementar de 10 milhões de euros. Estamos evidentemente dispostos a fazer mais com base nas avaliações das necessidades e das garantias em termos de seguimento da ajuda. Quando me vim embora, após duas horas e meia de discussão com as autoridades, transmiti-lhes uma nota que retomava, por escrito e muito concretamente, os diferentes pedidos que tinha formulado. O meu primeiro pedido tinha a ver com uma extensão do visto para o pessoal temporariamente afectado a esta missão, o pessoal da Comissão. Conseguimos duas semanas. Pedi também que clarificassem de vez, e que transmitissem às nossas autoridades locais, que deixaram de exigir ao pessoal birmanês que trabalha nas nossas agências e outros operadores a obtenção de uma autorização para poderem viajar no país. Este ponto foi clarificado, sem qualquer dúvida. Solicitei vistos de entradas múltiplas de seis meses destinados a permitir às ONG que trabalham com um financiamento da União Europeia poderem triplicar o seu pessoal internacional. Quando deixei o país, estavam pendentes uma centena de pedidos de visto para as agências das Nações Unidas e um pouco mais do que isso para as ONG. Pedi para ser informado regularmente. Alguns foram emitidos mais tarde, mas estão muito longe do que foi requerido. Pedi também vistos e autorizações de viagem para visitar o delta e para garantir que será possível mobilizar um número suficiente de operadores. Em seguida, solicitei - como já vos disse - que emitissem autorizações rapidamente para os médicos e o pessoal médico da região. Parece que, neste caso, fomos ouvidos. No que se refere ao aeroporto de Pathein, que poderia servir, de certa maneira, de interface de redistribuição dos produtos que chegam de avião da comunidade internacional, a resposta foi um não redundante, justificado, segundo eles, pelo facto de os meios e os equipamentos de controlo não cumprirem as normas internacionais e, simultaneamente, de ser mais eficaz utilizar o de Rangum - duvido disso, pois Rangum, na altura em que lá estive, já estava superlotado e colocava um certo número de problemas, que foram em parte melhorados. Não tenho a certeza de ter sido graças à minha intervenção que foram melhorados; penso que, muito simplesmente, eles próprios não sabiam como gerir o aeroporto de Rangum. E tenho a impressão de que foi por razões de conforto a nível institucional que as coisas foram conduzidas daquela maneira. No fundo, missão muito frustrante, devo dizer. Tenho a sensação de que a desconfiança é total relativamente à comunidade internacional. Algumas questões prévias são muito profundas. Manifestamente, temos por vezes a sensação de estarmos perante diálogos de surdos. É extremamente difícil chegar à consciência e à razão da pessoa que está à nossa frente. A entrevista correu muito bem porque, durante duas horas e meia, realizámos de facto um debate, muito educadamente, mas muito duramente, como é óbvio, pois existe apesar de tudo uma questão que é lancinante: porquê recusar os operadores internacionais tão necessários para ajudar as populações? Referi aliás o dever de proteger, nomeadamente desta forma, e mesmo aqui esbarrámos contra um problema de princípios. Nesse momento responderam-me que havia perguntas que não mereciam resposta. Eis como as coisas se passaram. Fiquei triste, evidentemente, por não ter conseguido desbloquear mais coisas, mas não escondo que estava muito contente por regressar à Europa. Dada a amplitude da catástrofe provocada pelo ciclone Nargis no passado dia 2 de Maio, propusemos à Presidência convocar uma reunião extraordinária do Conselho de Ministros dos Negócios Estrangeiros da União Europeia. Esta reunião do Conselho foi convocada muito rapidamente pela Presidência eslovena, a quem quero agradecer, e realizou-se em 12 de Maio. Nessa reunião, a União Europeia lançou um apelo a uma maior cooperação das autoridades da Birmânia a fim de facilitar o acesso e a distribuição da ajuda humanitária internacional. Decidi dar um seguimento directo a esse apelo deslocando-me pessoalmente à Birmânia em 15 e 16 de Maio. Durante a minha missão, sobre a qual afirmei claramente que se tratava de uma missão de natureza estritamente humanitária e não política, tive a possibilidade de me avistar com as autoridades da Birmânia e com os representantes das organizações humanitárias presentes naquele país, e pude realizar uma visita ao terreno, às zonas sinistradas em torno de Rangum. Tive a oportunidade de realizar, durante duas horas e meia, reuniões e discussões muito intensas com o Ministro do Plano - que, manifestamente, era a personalidade mais autorizada, ou pelo menos a mais autoritária, dos três com que me avistei -, o Ministro do Bem-Estar Social e o Ministro da Saúde. Da minha missão ressalta claramente que as autoridades da Birmânia continuam muito reticentes a criarem as condições operacionais normalmente exigidas para uma resposta humanitária internacional à altura das necessidades. E é também muito claro que qualquer abordagem que vise impor a assistência humanitária internacional às autoridades da Birmânia me parece, tendo em conta os meios de que dispomos actualmente, votada ao fracasso, e talvez mesmo contraproducente. Todas as organizações humanitárias no terreno mo disseram, e confirmaram, que o problema não é evidentemente o da falta de organizações presentes, nem sequer de falta de dinheiro, uma vez que, como é óbvio, a falta de meios depende também do acesso dos peritos e dos profissionais internacionais, mas sim da falta de acesso. A minha missão contribuiu seguramente - modestamente - para abrir uma pequena brecha que irá permitir criar progressivamente um espaço humanitário mínimo para a assistência humanitária internacional. As autoridades da Birmânia responderam parcialmente aos diversos pedidos concretos: por exemplo, os vistos para os peritos da Comissão foram prorrogados duas semanas. Tínhamos recebido vistos, vistos com uma validade de 3 dias, que foram prorrogados duas semanas. Tínhamos pedido um mês. Clarificámos também uma situação que me parecia verdadeiramente grave, e que era a de que, em certos sítios, as autoridades locais birmanesas exigiam, até mesmo do pessoal local, ou seja, dos operadores contratados pelas nossas agências, as agências da Nações Unidas ou das ONG, que apresentasse uma autorização, uma autorização escrita, o que, na maior parte dos casos, era evidentemente impossível. Clarifiquei essa situação e, manifestamente, deixou de ser necessária autorização para o pessoal local. Pelo menos deixou de ser necessária para as deslocações às zonas sinistradas, e nomeadamente, ao aeroporto de Pathein. Pedi também que fosse aberto um segundo aeroporto para permitir a aterragem dos aviões contendo equipamento, ou seja, o aeroporto de Pathein, que é um aeroporto militar. Foi-me respondido que não era possível porque as normas técnicas da torre de controlo não cumpriam as normas internacionais e que, seja como for, tal abertura não facilitaria o trabalho pois as vias de comunicação entre Rangum e o delta, que é a região mais afectada, estavam em melhores condições e eram mais fáceis de usar. Infelizmente, não fui autorizado a verificar pessoalmente esse tipo de informações. Importa agora, penso eu, continuar a manter uma pressão internacional forte, por parte tanto dos países da região como da comunidade internacional no seu conjunto. Devo dizer que, na discussão que tive com as autoridades, solicitei também expressamente - fiz cinco pedidos expressos e concretos, de que vos falarei já a seguir - que permitissem aos médicos e ao pessoal médico dos países da região que se espalhem pelas zonas mais sinistradas e, no dia em que parti, tal autorização foi obtida. Assim, deslocaram-se para a região 140 médicos, e também pessoal médico vindo do Laos, do Camboja, da Índia, do Bangladesh e da Tailândia, que puderam espalhar-se pelas zonas mais afectadas. O papel que irão desempenhar os países da região é crucial, e tive aliás ocasião de me avistar muito longamente com o Secretário-Geral da ONU Ban Ki-moon, enquanto esperava pelo avião para regressar a Banguecoque. Transmiti-lhe todas estas mensagens e também o que sentia e, sobretudo, como a minha missão se tinha desenrolado. O Secretário-Geral das Nações Unidas partilhava esta análise mas fez ele próprio duas sugestões concretas: deslocar um coordenador conjunto Nações Unidas/ASEAN para a assistência humanitária e organizar rapidamente uma conferência de doadores co-presidida pelas Nações Unidas e pela ASEAN nos próximos dias 24 e 25 de Maio em Banguecoque. Dando seguimento à visita do coordenador humanitário das Nações Unidas, John Holmes, nestes últimos dias, o Secretário-Geral Ban Ki-moon vai deslocar-se amanhã à Birmânia para discutir o encaminhamento da ajuda internacional. No que respeita às necessidades, a situação humanitária no país mantém-se dramática, e corre o risco de, à primeira catástrofe provocada pelo ciclone, se juntar uma segunda catástrofe humanitária provocada pela fome, pois as colheitas foram destruídas, e por epidemias entre os sobreviventes, cujas condições de vida são terríveis. Há riscos de epidemia. Na altura em que lá nos deslocámos, a Organização Mundial de Saúde não previa qualquer risco de cólera, mas havia muitas crianças a sofrerem de diarreia, etc.. Existia portanto um risco de epidemia devido à poluição da água. E há riscos de fome. Esta região é o celeiro do arroz e todos os stocks foram destruídos."@pt17 "Madame la Présidente, honorables membres, avant toute chose, permettez-moi de vous remercier d'avoir mis la Birmanie à l'agenda de cette session. Un problème pratique se pose: ces terres devraient être plantées de manière à assurer la récolte d'octobre. Le délai est donc de trois à quatre semaines maximum. Or, un certain nombre des personnes qui sont déplacées dans des camps temporaires comme ils disent, une partie de ces personnes ne souhaitent pas retourner sur leurs terres, pour toutes sortes de raisons, et les autres souhaitent y retourner mais doivent avoir un accès à des semences d'une variété particulière puisque toutes les terres ont subi une salinisation, donc il faut des plantes qui soient beaucoup plus fortes ainsi que des engrais. J'ai donc essayé d'engager un dialogue constructif et pratique avec les autorités à ce propos-là. On avait envisagé que le du PNUD puisse servir de canal financier. On est occupé à en discuter pour le moment. Cela ne va pas vite, je dois vous le dire. La Commission a répondu très vite, avec une décision de première urgence de deux millions d'euros adoptée dès le 5 mai. Vous savez qu'en fait, j'ai le droit de dégager, sans passer par aucune instance, trois millions d'euros tout de suite. Alors, évidemment, comme on n'avait pas d'identification, comme personne ne pouvait identifier, on a commencé par en dégager deux, puis on a encore décidé d'une enveloppe de cinq millions d'euros pour l'aide alimentaire et on a pris en plus une mesure d'urgence supplémentaire de dix millions d'euros. Nous sommes bien sûr prêts à faire plus sur base des évaluations des besoins et des assurances en termes de suivi de l'aide. Quand je suis parti après les deux heures et demie de discussion avec les autorités, je leur ai fait transmettre une note qui reprenait, par écrit et très concrètement, les différentes demandes que j'avais formulées. Ma première demande portait sur une extension de visa pour le personnel qui était temporairement affecté à cette mission, le personnel de la Commission. Là, on a obtenu deux semaines. J'ai aussi demandé qu'ils clarifient définitivement, et qu'ils fassent savoir à nos autorités locales, qu'ils n'exigent plus du personnel birman qui travaille dans nos agences et parmi nos opérateurs de détenir une permission, une autorisation de voyager dans le pays. Ce point a été clarifié, manifestement. J'ai demandé des visas à entrées multiples pour six mois afin de permettre aux ONG qui travaillent avec un financement de l'Union européenne de pouvoir tripler leur personnel international. Quand j'ai quitté le pays, une centaine de demandes de visas étaient pendantes pour les agences des Nations unies et un peu plus de cent pour des ONG. J'ai demandé à ce que l'on puisse nous informer régulièrement, il y en a certains qui ont été délivrés depuis, mais on est loin de ce qui a été demandé. J'ai aussi demandé des visas et des autorisations de voyager pour visiter le delta et pour assurer qu'un nombre suffisant d'opérateurs puissent être mobilisés. Ensuite, j'ai demandé, comme je vous l'ai dit, qu'ils puissent donner les autorisations rapidement aux médecins de la région et au personnel médical de la région. Là, on a, semble-t-il, été entendus. En ce qui concerne l'aéroport de Pathein qui aurait pu servir, en quelque sorte, de de redistribution des produits arrivant par les avions de la communauté internationale, c'était un non manifeste qui était à la fois justifié, selon leur argumentation, par le fait que les moyens et les équipements de contrôle n'étaient pas conformes aux normes internationales et que, d'après eux, il est plus efficace de venir par Rangoun – ce dont je doute, parce Rangoun, au moment où je m'y trouvais, était déjà encombré et posait un certain nombre de problèmes qui ont été un peu fluidifiés, aussi. Je ne suis pas sûr que ce soit grâce à mon intervention que cela a été fluidifié, c'est parce que simplement, eux-mêmes ne savaient plus comment gérer l'aéroport de Rangoun. Et j'ai l'impression que c'est pour des raisons de confort au niveau institutionnel chez eux que cela a été mené de cette manière-là. Voilà, mission très frustrante, je dois vous dire. J'ai le sentiment qu'il y a une méfiance totale à l'égard de la communauté internationale. Il y a des a priori qui sont extrêmement ancrés. Manifestement, on a parfois l'impression d'être dans un dialogue de sourds. C'est extrêmement difficile de toucher la conscience et le mental de la personne qui est en face de nous. L'entretien s'est très bien passé puisque pendant deux heures et demie, on a vraiment débattu, assez poliment, mais assez durement, bien entendu, puisqu'il y a quand même une question qui est lancinante: pourquoi refuser les opérateurs internationaux qui sont tellement nécessaires pour aider les populations? J'ai évoqué d'ailleurs le devoir de protéger, notamment par ce biais, ce qui posait quand même un problème de principe. À ce moment-là, on m'a répondu qu'il y avait des questions qui ne justifiaient pas de réponse. Voilà comment les choses se sont passées. J'étais triste, bien entendu, de ne pas avoir vu plus de choses concrètes se dégager, mais je ne vous cache pas que j'étais assez content de revenir en Europe. Au vu de l'ampleur de la catastrophe causée par le cyclone Nargis le 2 mai dernier, nous avons proposé à la présidence de convoquer une réunion extraordinaire du Conseil des ministres des relations extérieures de l'Union européenne. Cette réunion du Conseil a été convoquée dans les meilleurs délais par la présidence slovène, que je veux remercier, et elle s'est tenue le 12 mai. Lors de cette réunion, l'Union européenne a lancé un appel à une plus grande coopération des autorités birmanes pour faciliter l'accès et la distribution de l'aide humanitaire internationale. J'ai décidé de donner une suite directe à cet appel en me rendant personnellement en Birmanie du 15 au 16 mai. Au cours de ma mission, que j'ai clairement dit être de nature strictement humanitaire et non pas politique, j'ai eu la possibilité de rencontrer les autorités birmanes, les représentants des organisations humanitaires présentes en Birmanie, et j'ai pu effectuer une visite de terrain, encadrée par les autorités, dans les zones sinistrées autour de Yangon. J'ai eu, pendant deux heures et demie, des entretiens et des discussions assez serrés avec le ministre du plan – qui, manifestement, était la personnalité la plus autorisée, en tout cas la plus autoritaire, des trois que j'ai rencontrées –, le ministre du bien-être social et le ministre de la santé. Il ressort clairement de ma mission que les autorités birmanes restent très réticentes à créer les conditions opérationnelles normalement requises pour une réponse humanitaire internationale à la hauteur des besoins. Il est tout aussi clair qu'une approche qui viserait à imposer l'assistance humanitaire internationale aux autorités birmanes me semble, compte tenu des moyens dont nous disposons aujourd'hui, vouée à l'échec, et peut-être même contre-productive. Toutes les organisations humanitaires sur place me l'ont dit et m'ont confirmé que le problème n'est évidemment pas le manque d'organisations sur place, ni même le manque d'argent, parce que bien sûr le manque de moyens dépend aussi de l'accès des experts internationaux et des professionnels internationaux, mais bien le manque d'accès. Ma mission a certainement contribué, modestement, à ouvrir une toute petite brèche permettant de créer progressivement un espace humanitaire minimal pour l'assistance humanitaire internationale. Les autorités birmanes ont répondu partiellement aux différentes demandes concrètes: par exemple, les visas pour les experts de la Commission ont été prolongés de deux semaines. On avait reçu des visas, ces gens avaient reçu des visas pour trois jours, ils ont été prolongés de deux semaines. Nous avions demandé un mois. Nous avons aussi clarifié une situation qui paraissait véritablement grave, c'est que, à certains endroits, les autorités locales birmanes exigeaient, même du personnel local, donc même des opérateurs que nos agences occupent, les agences des Nations unies occupent ou que les ONG occupent, ce personnel local devait aussi présenter une permission, donc une autorisation écrite, ce qui était évidemment, dans la plupart des cas, impossible. Cela a été clarifié et, manifestement, il ne faut pas d'autorisation pour le personnel local. Il n'en faut en tout cas plus pour se rendre dans les zones sinistrées, et notamment à l'aéroport de Pathein. J'ai aussi demandé que l'on ouvre un deuxième aéroport pour permettre l'atterrissage des avions contenant les biens matériels, l'aéroport de Pathein, qui est un aéroport militaire. Il m'a été répondu que cela n'était pas possible parce que les normes techniques de la tour de contrôle n'étaient pas conformes aux normes internationales et que, de toute façon, cela ne faciliterait pas le travail, les voies de communication entre Rangoun et le delta, qui est la région la plus affectée, étant plus carrossables et plus faciles. Je n'ai malheureusement pas eu l'autorisation de vérifier de visu ce genre de chose. Il importe, je pense, de continuer à maintenir une pression internationale forte, tant par les pays de la région que par la communauté internationale dans son ensemble. Je dois dire que, dans la discussion que j'ai eue avec les autorités, j'ai aussi demandé expressément – j'ai fait cinq demandes expresses et précises, je vous en parlerai sans doute rapidement dans un instant – qu'ils permettent aux docteurs et au personnel médical des pays de la région de se déployer dans les zones les plus sinistrées et le jour de mon départ, ils ont eu cette autorisation. Il y a donc 140 médecins qui se sont déployés, du personnel médical aussi venant du Laos, du Cambodge, de l'Inde, du Bangladesh et de Thaïlande. Ils ont donc pu se déployer dans les zones les plus affectées. Le rôle que joueront les pays de la région est crucial et j'ai d'ailleurs eu l'occasion de m'entretenir assez longuement avec le Secrétaire général Ban Ki-moon, lorsque j'étais en attente de mon avion pour revenir à Bangkok. Je lui ai transmis tous ces messages et je lui ai dit quel était mon sentiment et, surtout, comment ma mission s'était déroulée. Le Secrétaire général des Nations unies partageait cette analyse mais lui-même a fait deux suggestions concrètes: déployer un coordinateur conjoint Nations unies/ANASE pour l'assistance humanitaire et organiser rapidement une conférence des donateurs coprésidée par les Nations unies et l'ANASE les 24 et 25 mai prochains à Bangkok. Faisant suite à la visite du coordonnateur humanitaire des Nations unies, John Holmes, ces derniers jours, le Secrétaire général Ban Ki-moon va se rendre demain en Birmanie pour discuter de l'acheminement de l'aide internationale. Sur le plan des besoins, la situation humanitaire dans le pays demeure dramatique avec le risque qu'à la première catastrophe causée par le cyclone s'ajoute une seconde catastrophe humanitaire du fait du risque de famine, car les récoltes ont été détruites, et d'épidémies parmi les survivants, dont les conditions de vie sont déplorables. Il y a un risque d'épidémie. Au moment où nous y étions, l'Organisation mondiale de la santé ne voyait pas le risque de choléra, mais il y avait énormément d'enfants qui souffraient de diarrhée, etc. Il y avait donc un risque d'épidémie due à la pollution de l'eau. Il y a un risque de famine. Cette région-là est le grenier à riz et tous les stocks ont été détruits."@ro18 "Pani predsedajúca, dámy a páni, dovoľte mi, aby by som sa v prvom rade poďakoval za to, že ste zaradili Mjanmarsko do programu rokovania. Vynára sa jeden praktický problém: táto pôda by mala byť vysadená tak, aby umožnila zber úrody v októbri. Ostáva teda čas maximálne troch až štyroch týždňov. Množstvo ľudí v dočasných táboroch, ako ich nazývajú, si neželá návrat do ich vlastných oblastí z viacerých dôvodov, zatiaľ čo niektorí by sa radi vrátili, ale potrebujú špeciálne druhy semien, keďže všetka pôda je slaná, a preto potrebujú omnoho silnejšie rastliny aj hnojivá. Takže som sa snažil viesť konštruktívny a praktický dialóg s orgánmi na danú tému. Predpokladalo sa, že schéma mikropôžičiek by sa mohla použiť ako finančný mechanizmus. V súčasnosti sa o tom ešte stále diskutuje. Musím Vám povedať, že to nie je rýchly proces. Komisia zareagovala rýchlo a poskytla núdzovú pomoc vo výške dvoch miliónov EUR, ktorá bola prijatá 5. mája. Ako iste viete, mám povolenie uvoľniť tri milióny EUR bez akýchkoľvek oficiálnych postupov. Samozrejme, keďže sme nemali dôkaz, na začiatok sme uvoľnili dva milióny. Následne sme sa rozhodli uvoľniť päť miliónov EUR na potravinovú pomoc, a okrem toho sme prijali dodatočné naliehavé opatrenia vo výške desiatich miliónov EUR. Sme pochopiteľne ochotní prispieť viac na základe hodnotenia potrieb a záruk týkajúcich sa monitorovania pomoci. Keď som po dva a pol hodine rozhovorov s orgánmi odišiel, poslal som im osobitné písomné oznámenie obsahujúce rôzne požiadavky, ktoré som sformuloval. Moja prvá požiadavka sa týkala predĺženia víz pre tých, ktorí sú pracovne vyslaní na dočasnú misiu, konkrétne pre zamestnancov Komisie. Dosiahli sme predĺženie na dva týždne. Takisto som požadoval, aby definitívne objasnili a oznámili miestnym úradom, že mjanmarskí zamestnanci, ktorí pracujú v našich agentúrach, ako aj ostatný personál, už viac nepotrebujú oficiálne alebo cestovné povolenie. Tento bod bol, samozrejme, objasnený. Žiadal som víza s možnosťou viacnásobného vstupu do krajiny na šesť mesiacov, ktoré by umožnili nevládnym organizáciám financovaným EÚ, ktoré tam pracujú, aby strojnásobili medzinárodný personál. Po odchode z Mjanmarska ostali nevybavené stovky žiadosti o víza pre agentúry OSN a niečo vyše sto žiadosti pre nevládne organizácie. Požiadal som, aby nás pravidelne informovali. Odvtedy už niektoré boli vydané, ale stále málo v porovnaní s tým, čo sme žiadali. Takisto som žiadal o víza a cestovné povolenia na návštevu ústia rieky a na zabezpečenie, aby bolo možné zmobilizovať dostatočné množstvo zamestnancov. Ako som spomenul, požiadal som aj o rýchle vydanie povolení pre miestnych lekárov a zdravotnícky personál. Vyzerá to tak, že dokonale pochopili, čo sa od nich žiadalo. Čo sa týka letiska Pathein, ktoré mohlo slúžiť ako istý druh strediska na prerozdelenie alebo presun tovaru, ktorý prichádzal lietadlami a ktorý posielala medzinárodná spoločnosť, odpoveď znela jednoznačné nie. Dôvodom bolo podľa nich, že riadiace zariadenie a prostriedky neboli v súlade s medzinárodnými normami a že je jednoduchšie sa dostať cez Rangún. Pochybujem o tom, pretože keď som tam bol, Rangún bol už preplnený a mal množstvo problémov, ktoré sa potom do istej miery odstránili. Nie som si istý, že boli vyriešené vďaka môjmu zásahu. Dôvodom bol jednoducho fakt, že nedokázali nájsť spôsob ako riadiť letisko v Rangúne. Takisto sa domnievam, že takýmto spôsobom sa uskutočnilo riadenie, a to z dôvodu súvisiaceho s inštitucionálnym komfortom. Môžem Vám povedať, že celkovo to bola mimoriadne frustrujúca misia. Mám pocit, že tam prevláda úplná nedôvera voči medzinárodnému spoločenstvu. V krajine sú obavy, ktoré sú veľmi hlboko zakorenené. Očividne máte niekedy dojem, že nikto nikoho nepočúva. Je mimoriadne náročné zasiahnuť vedomie a myseľ osoby, s ktorou sa práve rozprávate. Rozhovory prebiehali dobre, pretože dve a pol hodiny sme viedli nefalšovanú diskusiu, celkom zdvorilú, ale zároveň aj tvrdú, pretože je tu jedna otázka, ktorá nás trápi: prečo odmietať medzinárodných pracovníkov, ktorí sú takí potrební na pomoc obyvateľstvu? Takisto som spomenul povinnosť chrániť, najmä týmto spôsobom, a dokonca aj to viedlo k zásadnému problému. V danej chvíli mi bolo povedané, že niektoré otázky si nevyžadovali odpovede. Takto prebiehala misia. Samozrejme, že som bol smutný, že som nedocielil viac konkrétnych vecí, ale neskrývam, že som bol spokojný, že sa vraciam do Európy. Vzhľadom na rozsah katastrofy, ktorú spôsobil cyklón Nargis 2. mája, sme navrhli predsedníctvu, aby zvolalo mimoriadne stretnutie ministrov zahraničných vecí Rady EÚ. Slovinské predsedníctvo zvolalo stretnutie Rady hneď ako to bolo možné, za čo by som sa rád poďakoval, a sa uskutočnilo 12. mája. EÚ vyzvala na stretnutí mjanmarské orgány na zvýšenú spoluprácu, aby umožnili prístup a rozdelenie medzinárodnej humanitárnej pomoci. Rozhodol som sa priamo reagovať na výzvu tým, že som v dňoch 15. a 16. mája navštívil Mjanmarsko. Počas svojej misie, ktorá bola vyložene humanitárna a nie politická, som mal možnosť sa stretnúť s mjanmarskými orgánmi a zástupcami humanitárnych organizácií v Mjanmarsku a na mieste som navštívil postihnuté oblasti v okolí Rangúnu. Dve a pol hodiny som mal intenzívne stretnutia a diskusie s ministrom pre plánovanie – ktorý očividne disponoval najväčšími právomocami a bol určite najviac autoritársky spomedzi troch, ktorých som stretol –, ministrom sociálnych vecí a ministrom zdravotníctva. Skutočnosť, ktorá veľmi jasne vyšla najavo v súvislosti s mojou misiou, bola, že mjanmarské orgány sú ešte stále mimoriadne neochotné vytvoriť normálne prevádzkové podmienky, ktoré sú potrebné na poskytnutie medzinárodnej humanitárnej reakcie, aby sa splnili miestne potreby. Je mi rovnako jasné, že prístup, ktorý sa snaží mjanmarským orgánom vnucovať medzinárodnú humanitárnu pomoc, nemôže vzhľadom na prostriedky, ktorými v súčasnosti disponujeme fungovať a môže byť dokonca kontraproduktívny. To isté mi povedali všetky humanitárne organizácie v Mjanmarsku a potvrdili, že problémom očividne nie je nedostatok organizácií na mieste, alebo dokonca nedostatok finančných prostriedkov, keďže nedostatok prostriedkov závisí aj od prístupu medzinárodných expertov a odborníkov, ale skôr nedostatok prístupu. Moja misia určite iba nepatrne prispela k pootvoreniu štrbiny, ktorá by postupne umožnila vytvoriť minimálny humanitárny priestor pre humanitárnu pomoc. Mjanmarské orgány poskytli iba čiastočnú odpoveď na rôzne konkrétne požiadavky: napríklad víza pre odborníkov pracujúcich pre Komisiu boli predĺžené iba o dva týždne. Tieto osoby získali víza na tri dni a boli predĺžené na dva týždne. Žiadali sme jeden mesiac. Takisto sme objasnili situáciu, ktorá vyzerala byť skutočne vážna. Miestne mjanmarské orgány vyžadovali na niektorých miestach písomné povolenie dokonca aj pre miestnych pracovníkov, čo znamená, že v prípade osôb, ktoré zamestnávajú naše agentúry, buď OSN alebo mimovládne organizácie, to vo väčšine prípadov nebolo, samozrejme, možné. Táto záležitosť bola objasnená a, samozrejme, pre miestnych pracovníkov už nie je potrebné žiadne povolenie. Povolenie už nie je potrebné ani na vstup do oblasti postihnutých katastrofami, najmä na letisko Pathein. Takisto som žiadal, aby sa pre pristávajúce lietadlá s tovarom otvorilo druhé letisko, inými slovami letisko Pathein, ktoré je vojenským letiskom. Bolo mi povedané, že to nie je možné, pretože technické normy, ktoré využíva kontrolná veža sa líšia od medzinárodných noriem, a že v každom prípade by to neuľahčilo prácu, keďže cesty medzi Rangúnom a ústim rieky, najviac postihnutou oblasťou, boli v omnoho lepšom stave a bolo by jednoduchšie ich využívať. Nanešťastie som nemal povolenie overiť si tento druh informácie. Domnievam sa, že je dôležité udržiavať medzinárodný tlak zo strany susediacich krajín, ako aj zo strany medzinárodného spoločenstva ako celku. Musím povedať, že v diskusiách, ktoré som viedol s orgánmi, som vyjadril osobitnú požiadavku – v skutočnosti ich bolo päť, o ktorých sa zmienim o chvíľu – aby umožnili lekárom a zdravotníckemu personálu zo susediacich krajín rozmiestniť sa v najviac postihnutých oblastiach, a toto povolenie získali v deň môjho odchodu. To znamená, že bolo rozmiestnených 140 lekárov a tiež zdravotnícky personál z Laosu, Kambodže, Indie, Bangladéša a Thajska. Týmto mali možnosť navštíviť najviac postihnuté oblasti. Susediace krajiny zohrávajú kľúčovú úlohu, a zatiaľ čo som čakal lietadlo na návrat do Bangkoku, mal som možnosť zhovárať sa aj s generálnym tajomníkom Ban Ki-moonom. Odovzdal som mu všetky tieto informácie, vyjadril som svoje pocity a tiež ako prebiehala moja misia. Generálny tajomník OSN súhlasil s touto analýzou, ale predniesol dva konkrétne návrhy: poveriť spoločného koordinátora humanitárnej pomoci OSN/ASEAN a rýchlo usporiadať v Bangkoku v dňoch 24. a 25. mája konferenciu darcov, ktorej by spolupredsedala OSN a ASEAN. Po nedávnej návšteve koordinátora humanitárnej pomoci OSN Johna Holmesa zajtra navštívi Mjanmarsko generálny tajomník Ban Ki-moon, aby prediskutoval otázku, akými prostriedkami prepraviť medzinárodnú pomoc. Vzhľadom na reálne potreby humanitárna situácia v Mjanmarsku ostáva aj naďalej dramatická. Existuje nebezpečenstvo, že prvú katastrofu spôsobenú cyklónom by mohla zhoršiť druhá humanitárna katastrofa: riziko nedostatku potravín, keďže úrody boli zničené a rovnako epidémie medzi tými, ktorí prežili, a ktorých životné podmienky sú poľutovaniahodné. Existuje riziko epidémie. V čase, keď sme tam boli, Svetová zdravotnícka organizácia nevidela riziko cholery, ale obrovské množstvo detí trpelo na hnačku a tak ďalej. To znamená, že existovalo riziko epidémie spôsobenej znečistením vody. Takisto existuje riziko nedostatku potravín. Región sa zásobuje veľkými množstvami ryže a všetky zásoby potravín boli zničené."@sk19 ". − Gospa predsednica, gospe in gospodje, najprej in najbolj se vam zahvaljujem, ker ste uvrstili Burmo na dnevni red tega zasedanja. Pojavila se je praktična težava: v zemljo je treba kaj posaditi, da se zagotovi žetev oktobra. Časovni rok je zato največ tri ali štiri tedne. Veliko ljudi v začasnih kampih, kot jim pravijo, se ne želi vrniti na svoja območja iz različnih razlogov, medtem ko se drugi želijo vrniti, vendar potrebujejo posebne vrste semen, ker je bila vsa zemlja zasoljena, zato potrebujejo veliko močnejše rastline in tudi gnojila. Zato sem v zvezi s to zadevo poskusil s konstruktivnim in praktičnim dialogom sodelovati z organi. Menili smo, da se kot finančni mehanizem lahko uporabi mikrokreditna shema programa Združenih narodov za razvoj. O tem še vedno razpravljamo. Povedati moram, da to ni hiter proces. Komisija je 5. maja zagotovila hiter odziv s sprejetjem odločitve v zvezi z nujno pomočjo dveh milijonov eurov. Kot veste, sem pooblaščen, da lahko takoj sprostim tri milijone eurov brez uradnih postopkov. Ker dejansko nismo imeli natančnejše določitve, smo najprej sprostili dva milijona. Kasneje smo se odločili za pomoč v hrani v višini pet milijonov eurov ter tudi dodatnih deset milijon nujne pomoči. Dejansko smo pripravljeni storiti več na podlagi ocene potreb ter zagotovil v smislu spremljanja pomoči. Ko sem po dveh urah in pol razprav z organi odšel, sem jim poslal posebno pisno sporočilo svojih različnih zahtev. Moja prva zahteva je zadevala podaljšanje vizumom za tiste, ki začasno delajo v misiji, tj. osebje Komisije. Dobili smo dvotedensko podaljšanje. Prav tako sem zaprosil za končno pojasnitev ter da obvestijo naše lokalne organe, da burmanski delavci v naših agencijah in drugih izvajalcih ne potrebujejo več uradne odobritve ali dovoljenja za potovanje. Očitno je ta zadeva bila pojasnjena. Zaprosil sem za šestmesečne vizume za večkratni vstop, da lahko nevladne organizacije, financirane od EU, ki tam delujejo, potrojijo mednarodno osebje. Ko sem odhajal iz Burme je bilo sto nerešenih vlog za izdajo vizumov za agencije Združenih narodov ter nekaj čez sto vlog nevladnih organizacij. Pozval sem, da me redno obveščajo. Od takrat je bilo izdanih nekaj vizumov, vendar daleč od tistega, kar je bilo zahtevano. Prav tako sem zahteval vizume in dovoljenja za potovanje za obisk delte, da bi zagotovil dovolj osebja. Kot sem povedal, sem pozval k hitri odobritvi dovoljenj za zdravnike na tem območju in lokalno zdravstveno osebje. Zdi se, da so to popolnoma razumeli. V zvezi z letališčem Pathein, ki bi lahko bilo neke vrste središče za razdeljevanje proizvodov, ki jih z letali pošilja mednarodna skupnost, je bil odgovor odločno nikalen. Kot trdijo, je razlog, da nadzorna oprema in sredstva niso v skladu z mednarodnimi standardi ter da je preprosteje delovati preko Ranguna. V to dvomim, ker je bil Rangun ob mojem obisku že precej uničen, pri čemer se je pojavilo več težav, ki so bile kasneje do neke mere urejene. Nisem prepričan, ali so se uredile z mojo pomočjo. Preprosto niso uspeli najti niti načina za delovanje letališča v Rangunu. Menim, da so delovali na takšen način zaradi razlogov, povezanih z institucionalno lagodnostjo. Verjemite, da je bila misija zelo težavna. Zdi se mi, da mednarodni skupnosti sploh ne zaupajo. V državi vlada globoko zakoreninjen dvom. Občasno dobiš jasen občutek, da nihče nikogar ne posluša. Zelo težko je z osebe, s katero govoriš, vzpostaviti stik ali razumeti razmišljanje. Pogovori so potekali dobro, ker smo dve uri in pol odkrito razpravljali z vljudnostjo, ampak tudi odločnostjo, vendar eno težavno vprašanje ostaja, tj. zakaj zavrniti mednarodno osebje, ki je tako potrebno za pomoč pri nalogah. Prav tako sem predvsem v tem smislu omenil odgovornost v zvezi z zaščito, vendar je tudi to težavno zaradi načel. V tej točki, mi je bilo rečeno, da nekatera vprašanja ne zahtevajo odgovorov. Takšen je bil potek misije. Dejansko sem bil razočaran, ker nisem zagotovil nič določnejšega, vendar se ne morem pretvarjati, da sem v Evropo nisem vrnil zadovoljen. Glede na razsežnost katastrofe, ki jo je povzročil ciklon Nargis 2. maja, smo predsedstvu predlagali, da skliče izredno zasedanje Sveta zunanjih ministrov EU. Slovensko predsedstvo, ki se mu želim zahvaliti, je takoj, ko je bilo mogoče, sklicalo zasedanje Sveta, ki je potekalo 12. maja. Na zasedanju je EU pozvala k večjemu sodelovanju burmanskih organov za omogočanje dostopa in razdeljevanja mednarodne humanitarne pomoči. Odločil sem za neposredni poziv z obiskom Burme 15. in 16. maja. Med svojo misijo, za katero sem jasno povedal, da je humanitarna in nepolitična, sem se sestal z burmanskimi organi in predstavniki humanitarnih organizacij v Burmi, pri čemer sem na terenu obiskal prizadeta območja okoli Jangona. Imel sem dve in pol urna precej intenzivna srečanja in razprave z ministrom za načrtovanje, ki je bil očitno najbolj pristojen ter zagotovo najbolj avtoritativen od vseh treh, ministrom za socialne zadeve ter ministrom za zdravje. Na moji misiji je postalo zelo jasno, da burmanski organi še vedno nasprotujejo vzpostavljanju operativnih pogojev, običajno potrebnih za zagotavljanje mednarodnega humanitarnega odziva na lokalne potrebe. Menim, da je jasno tudi, da je pristop, s katerim bi ob upoštevanju sedanjih sredstev mednarodno humanitarno pomoč burmanskim oblastem vsilili, obsojen na propad in lahko doseže celo nasprotni učinek. Vse humanitarne organizacije v Burmi so mi povedale in potrdile, da ni težava pomanjkanje organizacij na terenu ali pomanjkanju sredstev, ker pomanjkanje sredstev zagotovo vpliva tudi na dostopnost mednarodnih strokovnjakov in izvedencev, ampak pomanjkanje dostopa. Moja misija je zagotovo skromno prispevala k omogočanju, da se postopoma ustvari minimalni humanitarni prostor za mednarodno humanitarno pomoč. Burmanske oblasti so zagotovile delni odziv na različne posebne zahteve: na primer vizume za strokovnjake, ki delajo za Komisijo, so podaljšali za dva tedna. Izdali so jim tridnevne vizume, ki so jih podaljšali za dva tedna. Mi smo prosili za en mesec. Prav tako smo razjasnili razmere, ki so se zdele resnično resne. Na nekaterih krajih so lokalni organi zahtevali dovolilnice in s tem pisno odobritev tudi za lokalne delavce, tj. ljudi, zaposlene pri naših agencijah, Združenih narodih ali nevladnih organizacijah, pri čemer je bilo to v večini primerov dejansko nemogoče. To se je razjasnilo, pri čemer odobritev za lokalne delavce dejansko ni potrebna. Odobritev prav tako ni več potrebna za vstop na območja nesreče zlasti letališče Pathein. Prosil sem tudi, da odprejo še drugo letališče oziroma letališče Pathein, ki je vojaško, za letala, ki dostavljajo opremo. Seznanili so me, da to ni mogoče, ker so tehnični standardi, ki jih uporablja kontrolni stolp, drugačni od mednarodnih standardov, pri čemer to v nobenem primeru ne bi olajšalo dela, ker so ceste med Rangunom in delto, tj. območjem, ki je najbolj prizadeto, v boljšem stanju in preprostejše za uporabo. Žal nisem dobil odobritve, da bi to informacijo preveril sam. Menim, da je pomembno, da se mednarodni pritisk sosednjih držav in celotne mednarodne skupnosti ohrani. Povedati moram, da sem v svojih razpravah z organi predložil tudi določeno zahtevo (dejansko sem predložil pet določenih zahtev, o katerih bom razpravljal kmalu), tj. da so zdravniki in zdravstveno osebje iz sosednjih držav nameščeni na najbolj prizadeta območja, pri čemer so jim to odobrili na dan mojega odhoda. To pomeni, da je bilo odposlanih 140 zdravnikov ter zdravstveno osebje iz Laosa, Kambodže, Indije, Bangladeša in Tajske. Zato so lahko obiskali najbolj prizadeta območja. Vloga sosednjih držav je ključna, pri čemer sem med čakanjem na odhod svojega letala v Bangkok imel dolgo razpravo z generalnim sekretarjem Ban Ki-moonom. Posredoval sem mu vse te informacije, izrazil svoje mnenje o tem vprašanju in opisal potek misije. Generalni sekretar Združenih narodov se je s to analizo strinjal, vendar je imel sam dva predloga: poslati skupnega koordinatorja Združenih narodov in Združenja držav jugovzhodne Azije (ASEAN) za humanitarno pomoč ter čim prej organizirati donatorsko konferenco s skupnim predsedovanjem Združenih narodov in združenja ASEAN 24. in 25. maja v Bangkoku. Po nedavnem obisku koordinatorja Združenih narodov za humanitarno pomoč Johna Holmesa, bo generalni sekretar Ban Ki-moon jutri obiskal Burmo, da bo razpravljal o tem, kako dostaviti mednarodno pomoč. Glede potreb ljudi humanitarne razmere v Burmi ostajajo dramatične. Obstaja nevarnost, da se lahko razmere po prvi katastrofi, ki jo je povzročil ciklon, poslabšajo zaradi humanitarne katastrofe: nevarnost lakote, ker se je pridelek uničil, ter tudi epidemij med preživelimi, ki živijo v obžalovanja vrednih razmerah. Obstaja nevarnost epidemij. Med našim obiskom Svetovna zdravstvena organizacija ni ugotovila nevarnosti kolere, vendar je veliko otrok trpelo zaradi diareje in tako dalje. To je pomenilo, da obstaja nevarnost epidemij, ki jih povzroča onesnaženje vode. Obstaja tudi nevarnost lakote. Regija kopiči velike zaloge riža, vendar je bila vsa skladiščena hrana uničena."@sl20 "− Fru talman, mina damer och herrar! Först och främst vill jag tacka er för att ni satte Myanmar på dagordningen för detta sammanträde. Det finns ett praktiskt problem, nämligen att denna mark bör besås för att säkerställa en skörd i oktober. Tidsfristen är därför högst tre till fyra veckor. Många personer i de tillfälliga lägren, som de kallas, vill inte återvända till sina egna områden av olika skäl, medan andra vill återvända men behöver särskild säd eftersom all jord har blivit saltskadad, och därför behöver de tåligare grödor och även gödsel. Jag försökte därför föra en konstruktiv, praktisk dialog med myndigheterna i denna fråga. Det var tänkt att systemet för mikrokrediter inom FN:s utvecklingsprogram skulle användas som finansieringsmekanism. Diskussionerna om detta pågår fortfarande. Jag måste säga att det inte är någon snabb process. Kommissionen reagerade snabbt och vidtog en nödåtgärd på 2 miljoner euro den 5 maj. Som ni vet har jag befogenhet att dela ut 3 miljoner euro direkt utan officiella förfaranden. Självklart, eftersom vi inte hade någon identifiering, började vi med att dela ut 2 miljoner. Vi fattade sedan beslut om ett anslag på 5 miljoner euro i livsmedelsstöd och även ett ytterligare nödanslag på 10 miljoner euro. Vi är förstås beredda att göra mer på grundval av en behovsanalys och säkerhet när det gäller biståndskontroll. Efter den två och en halv timme långa diskussionen med myndigheterna skickade jag en särskild skrivelse med de olika krav som jag hade ställt. Mitt första krav rörde förlängda visum för dem som arbetar tillfälligt inom uppdraget, nämligen kommissionens personal. Vi fick en två veckors förlängning. Jag bad också om ett slutgiltigt förtydligande och att våra lokala myndigheter skulle informeras om att arbetare från Myanmar vid våra byråer och andra aktörer inte längre behöver något officiellt godkännande eller resetillstånd. Denna punkt har uppenbarligen retts ut. Jag bad om visum för flera inresor under en sexmånadersperiod för att EU-finansierade frivilligorganisationer som arbetar där ska kunna tredubbla sin internationella personal. När jag lämnade Myanmar fanns det ett hundratal visumansökningar från FN:s organ under behandling, och drygt hundra ansökningar från frivilligorganisationer. Jag bad om att hållas underrättad regelbundet. Några har utfärdats sedan dess, men det är långt ifrån vad som begärdes. Jag begärde även visum och resetillstånd för att besöka deltat och för att se till att tillräckligt med personal kunde mobiliseras. Som jag nämnde begärde jag sedan att tillstånd snabbt skulle utfärdas till läkare i området och lokal medicinsk personal. Det verkar som att de hade full förståelse för detta. När det gäller Patheins flygplats, som hade kunnat fungera som ett sorts distributionsnav för produkter som anländer i flygplan från det internationella samfundet, var svaret blankt nej. Anledningen var, enligt dem, att kontollutrustningen och metoderna inte var förenliga med internationella standarder och att det var mycket enklare att åka via Rangoon. Jag tvivlar på detta eftersom Rangoon när jag var där redan var överbelastat och hade ett antal problem som sedan korrigerades i viss mån. Jag är inte säker på att det var min förtjänst att dessa löstes. Det var helt enkelt så att de inte kunde hitta ett sätt att sköta Rangoons flygplats heller. Jag får också en känsla av att operationerna sköttes på detta sätt på grund av institutionell bekvämlighet. På det hela taget var det ett oerhört frustrerande uppdrag, kan jag tala om. Jag upplever att de hyser en total misstro till det internationella samfundet. Det finns en del mycket djupt rotade angelägenheter sedan tidigare i landet. Man får ibland det bestämda intrycket att ingen lyssnar på någon. Det är oerhört svårt att nå samvetet och tankesättet hos den vi talar med. Samtalen gick bra eftersom vi hade en genuin diskussion i två och en halv timme, mycket artig men bestämd också, men en gnagande fråga kvarstår: varför säga nej till den internationella personal som krävs för att bistå med operationerna? Jag nämde också ansvaret att skydda, särskilt på detta sätt, och även detta ledde till ett principproblem. Denna gång fick jag höra att vissa frågor inte krävde några svar. Så gick uppdraget. Naturligtvis var jag ledsen att jag inte hade säkrat något mer specifikt, men jag kan inte hymla med att jag var glad att återvända till Europa. Med hänsyn till den stora omfattningen av katastrofen efter cyklonen Nargis den 2 maj föreslog vi att ordförandeskapet skulle sammankalla EU:s utrikesministrar till en extra session i rådet. Rådsmötet sammankallades så fort som möjligt av det slovenska ordförandeskapet, som jag vill tacka, och ägde rum den 12 maj. Vid mötet uppmanade EU myndigheterna i Myanmar till ett ökat samarbete för att möjliggöra tillträde och utdelning av internationellt humanitärt bistånd. Jag bestämde mig för att följa upp denna uppmaning direkt genom att besöka Myanmar den 15–16 maj. Under detta uppdrag, som jag klargjorde var strikt humanitärt och icke-politiskt, fick jag träffa myndigheterna i Myanmar och företrädare för humanitära organisationer i Myanmar, och jag besökte de drabbade områdena runt Rangoon. Jag hade två och en halv timme av intensiva möten och diskussioner med ministern för fysisk planering – som uppenbarligen hade mest auktoritet och sannerligen var den mest auktoritära av de tre som jag träffade – ministern för social välfärd och hälsoministern. Det som framkom mycket tydligt under mitt uppdrag var att myndigheterna i Myanmar fortfarande är mycket ovilliga att skapa de operativa förutsättningar som normalt krävs för en internationell humanitär insats för att tillgodose de lokala behoven. Det står också klart att ett tillvägagångssätt där man försöker påtvinga myndigheterna i Myanmar humanitärt bistånd, med tillbörlig hänsyn till våra nuvarande metoder, är dömt att misslyckas och skulle till och med kunna få motsatt effekt. Alla de humanitära organisationerna i Myanmar påpekade detta för mig och bekräftade att problemet uppenbarligen inte är en brist på organisationer på plats, eller ens en brist på medel, eftersom en brist på möjligheter också i hög grad beror på tillgång till internationella experter och yrkesmänniskor, utan på en brist på tillträde. Mitt uppdrag var ett blygsamt bidrag till att skapa en liten möjlighet att gradvis åstadkomma ett minimalt humanitärt utrymme för internationellt humanitärt bistånd. Myndigheterna i Myanmar tillmötesgick delvis flera specifika krav. Till exempel förlängdes visumen för experter som arbetar för kommissionen med två veckor. De hade fått tredagarsvisum, som nu förlängdes med två veckor. Vi hade begärt en månad. Vi redde också ut en situation som tycktes oerhört allvarlig. På vissa platser krävde de lokala myndigheterna ett tillstånd, och därmed skriftligt godkännande, även av lokala arbetare, det vill säga anställda inom våra byråer, FN eller frivilligorganisationer, och i de flesta fall var detta förstås omöjligt. Detta reddes ut, och givetvis krävs inget godkännande av lokala arbetare. Det krävs inte längre något godkännande för att komma in i katastrofområdena, särskilt Patheins flygplats. Jag begärde även att en andra flygplats skulle öppnas för flygplan som levererar utrustning, med andra ord Patheins flygplats som är en militärflygplats. Jag fick höra att detta inte var möjligt eftersom de tekniska standarder som användes av kontrolltornet skiljde sig från internationella standarder och att det i vilket fall som helst inte skulle underlätta arbetet eftersom vägarna mellan Rangoon och deltat, det värst drabbade området, var i mycket bättre skick och mycket lättare att använda. Dessvärre hade jag ingen tillåtelse att kontrollera denna typ av uppgifter själv. Jag anser att det är viktigt att fortsätta med internationella påtryckningar, både från grannländer och det internationella samfundet som helhet. Jag bör nämna att jag vid mina diskussioner med myndigheterna också ställde ett specifikt krav – jag ställde faktiskt fem specifika krav som jag ska berätta om snart – att läkare och medicinsk personal från grannländerna skulle få placeras ut i de värst drabbade områdena, vilket godkändes samma dag som jag åkte. Detta innebär att 140 läkare utplacerades, liksom medicinsk personal från Laos, Kambodja, Indien, Bangladesh och Thailand. De kunde därmed besöka de värst drabbade områdena. Grannländerna har en avgörande roll, och jag fick också tillfälle att ha en ganska lång diskussion med generalsekreterare Ban Ki-moon medan jag väntade på att mitt flygplan skulle återvända till Bangkok. Jag delgav honom all denna information och berättade om mina åsikter i frågan samt hur uppdraget hade gått. FN:s generalsekreterare instämde i denna analys men hade två egna specifika förslag: att utplacera en gemensam koordinator för humanitärt bistånd från FN/Asean och att snabbt anordna en konferens under ledning av FN och Asean den 24–25 maj i Bangkok. Som en uppföljning av FN:s koordinator för humanitärt bistånd John Holmes besök nyligen ska generalsekreterare Ban Ki-moon besöka Myanmar i morgon för att diskutera hur det internationella biståndet kan ledas in. När det gäller behoven är den humanitära situationen i Myanmar fortfarande mycket allvarlig. Det finns risk för att den första katastrofen som orsakades av cyklonen förvärras av en andra humanitär katastrof: risken för svält eftersom skördar förstördes samt epidemier bland överlevande vars levnadsförhållanden är bedrövliga. Det finns risk för epidemier. När vi var där kunde Världshälsoorganisationen inte se någon risk för kolera, men ett stort antal barn hade diarré och så vidare. Detta innebar att det fanns risk för en epidemi på grund av förorenat vatten. Det är också risk för svält. I regionen lagras stora mängder ris, och all mat i förråden har förstörts."@sv22
lpv:unclassifiedMetadata	"ASEAN"13 "Ban Ki-moon"13 "John Holmes"13 "Louis Michel,"18,15 "Nargis"13 "Pathein"13 "a priori"1,19,11,3,10,13,4,12 "hub"18,15,12,8 "membre de la Commission"18,15 "micro credit scheme"18,15,8 "standard"12

Named graphs describing this resource:

The resource appears as object in 2 triples

Context graph