Local view for "http://purl.org/linkedpolitics/eu/plenary/2007-10-24-Speech-3-369"

Predicate	Value (sorted: default)
rdf:type	lpv_eu:Speech6
dcterms:Date	"2007-10-24"^^xsd:date6
dcterms:Is Part Of	lp_eu:Situaţia relaţiilor dintre Uniunea Europeana şi Africa (dezbatere)6
dcterms:Language	"fr"^^xsd:language6
lpv:document identification number	"en.20071024.40.3-369"6
lpv:hasSubsequent	lp_eu:2007-10-24-Speech-3-3706
lpv:speaker	lp:Louis Michel6
lpv:spoken text	". – Madame la Présidente, honorables parlementaires, je voudrais évidemment d'abord remercier le Conseil qui a répondu pour une bonne part aux interventions, sur lesquelles je ne puis que marquer mon accord. La seule alternative est donc le système de préférences généralisées. Les PMA auront l'accès qu'offre Tout sauf les armes, mais pour les non-PMA - et ils sont 36, je voudrais juste le rappeler - cela représente un recul par rapport à leur accès actuel. Les APE permettront de continuer à garantir cet accès préférentiel à nos partenaires historiques, mais, en plus et avant tout, ils contribueront à appuyer les processus d'intégration économique régionale. Et moi je pense que c'est là que se trouve le vrai potentiel pour faire contribuer le commerce au développement. Nous sommes évidemment conscients des difficultés et des réticences de nos partenaires et des craintes légitimes - je l'avoue - de nos partenaires. C'est d'ailleurs pourquoi nous avons proposé de conclure d'abord des accords d'étape qui résolvent en premier lieu la question commerciale en incluant une ouverture commerciale sur une base réciproque compatible avec les règles de l'OMC. Comme je l'ai toujours dit, les offres d'accès de nos partenaires ACP seront bien sûr fondées sur le principe d'asymétrie. Rappelons que, de notre côté, nous ouvrons totalement notre marché, et sur la flexibilité, nous exploiterons toutes les marges de manœuvre possibles pour intégrer aux préoccupations en matière de développement notamment le besoin de protéger la partie importante de la production agricole ou des industries naissantes. Pour le moment, nous continuons à travailler sur cette question. Le vrai défi, c'est d'éviter que les pays non-LDC ne se trouvent au 1er janvier dans une situation catastrophique sur le plan commercial. Ces pays ont évidemment des enjeux commerciaux qui sont considérables. Si au 1er janvier, on n'a pas réglé la question de l'accès aux marchés, il est évident qu'ils vont se retrouver avec le système des préférences généralisées, et donc ils vont se retrouver de côté, ils vont se retrouver dans une position véritablement catastrophique. Donc, on est obligé de forcer le pas pour essayer d'avoir ces accords au moins intérimaires. Voilà pour ce qui concerne les APE. Enfin, je voudrais dire que je m'inscris totalement dans ce que le président Borrell a dit de manière extrêmement claire. L'enjeu à la fois du sommet et de cette stratégie, c'est de changer fondamentalement la nature des relations entre l'Europe et l'Afrique. Faire en sorte - je reprends son expression - de faire des partenariats robustes entre pairs qui se respectent, qui ont des droits et des devoirs les uns vis-à-vis des autres, et sortir de cette relation - je ne dirais pas banale, c'est plus grave que ça - de cette relation dépassée, archaïque, contreproductive, humiliante très souvent, de donateur à bénéficiaire. Beaucoup de préoccupations qui ont été exprimées sont aussi les miennes. La Commission s'efforce d'apporter plus de cohérence dans son action extérieure et, justement, la nature du dialogue entre l'Europe et l'Afrique devrait nous permettre d'éliminer progressivement un certain nombre de contradictions, parmi lesquelles celles que M. Rocard a mises en évidence. Il va de soi que nous menons des politiques parfois contradictoires, il suffit de penser à la subsidiation dans le domaine de l'agriculture. C'est une contradiction. Malheureusement, il y a là à faire des choix entre des intérêts divergents, il faut parfois les assumer. J'observe que l'Europe est probablement le seul acteur international qui s'autocorrige progressivement et qui, manifestement, en tout cas, essaie d'aller dans la bonne direction. Deuxième élément, on m'a parlé du Zimbabwe. Je ne vais pas revenir sur cette question. Mme Martens a répondu mieux que je ne pourrais le faire. C'est un sommet Afrique-Europe, ce n'est pas un sommet Zimbabwe-Europe. C'est un premier élément. Deuxième élément, j'entends bien les appels incantatoires à la dénonciation de Mugabe. Je peux faire ça aussi, ça ne changera rien. Ce n'est pas de nous que ça dépend, l'invitation de Mugabe. Je m'excuse, nous ne pouvons pas nous mettre à la place de notre partenaire africain. Et ce que je dois vous dire en tant que commissaire au développement, qui a la charge notamment des pays ACP, des rapports politiques et du dialogue politique avec l'Afrique, je dois vous dire que nous n'avons pas - excusez-moi de vous le dire - ce droit d'imposition coercitif consistant à dire à nos amis africains: "Vous pouvez inviter tout le monde sauf celui-là!". Du reste, si vous me permettez une petite impertinence: s'il fallait juger à l'aune des dictateurs, ou je dirais des personnalités que l'on considère comme étant convenables, nous n'aurions pas seulement des problèmes avec Mugabe, on en aurait d'autres. Et, donc, je me permets quand même de faire remarquer cela aussi. C'est une réalité. Ce qui est important, c'est que le sommet ait lieu et ce qui est important, c'est que, lors de ce sommet, l'on puisse parler et mettre sur la table la question des droits de l'homme au Zimbabwe. Ça, ça me paraît utile et important, je veux quand même le dire. Et donc, ce sommet doit avoir lieu. Ça a assez tardé. Il y a eu un sommet Afrique-Chine. Il y a, en préparation, un sommet Afrique-Japon et, nous, nous serions là à attendre que ce sommet ait lieu, je ne sais pas très bien quand. Je voudrais d'ailleurs dire que l'on a mis en cause l'Afrique du Sud. Si un pays africain fait un effort considérable pour essayer de régler cette question au mieux des intérêts de tout le monde, c'est l'Afrique du Sud. Et probablement que l'Afrique du Sud est occupée à générer, à inspirer, à travailler sur un accord important entre la majorité et l'opposition au Zimbabwe, qui devrait conduire à des élections loyales et "fair" en mars 2008. Ça n'est pas fini, mais, en tout cas, la dernière conversation que j'ai eue avec le président Mbeki ouvre cette perspective sérieusement. Donc, qu'on ne critique pas l'Afrique du Sud, elle fait ce qu'elle peut, elle ne le fait pas trop mal. Par rapport à la proportion financière qui est consacrée à l'agriculture, je voudrais simplement faire remarquer qu'entre le neuvième et le dixième Fonds européen de développement, on passe de 663 millions d'euros à un milliard 100 millions dans le domaine de l'agriculture. Ce qui est vrai, c'est qu'étant donné l'augmentation entre le neuvième et le dixième FED, il y a une diminution en pourcentage absolu mais, en termes de moyens sonnants et trébuchants, il y a une augmentation qui est vraiment substantielle. Et je dois d'ailleurs dire que j'ai été ravi d'entendre le président de la Banque mondiale, il y a quelques jours, à Washington, pendant la réunion à laquelle j'assistais, où il a annoncé une focalisation beaucoup plus grande pour le développement sur l'agriculture, et donc je partage complètement, Madame, votre préoccupation. Pour ce qui concerne le rôle de la société civile et des parlements et du Parlement panafricain, je ne puis bien entendu que marquer totalement mon approbation par rapport à cette approche. En un mot, pour faire bref puisque le temps imparti est très court, je voudrais encore aborder rapidement la question des APE, je l'ai promis. Vous connaissez ma position sur ces accords. Ils sont une condition indispensable pour une intégration de l'Afrique dans la mondialisation. Les exemples asiatiques le montrent, ce n'est pas l'aide qui est la plus déterminante pour le développement, c'est le développement économique et l'intégration dans le marché mondial. Moi, je crois que les APE sont une opportunité pour les ACP de s'intégrer dans le commerce mondial de manière graduelle, en construisant d'abord des marchés régionaux. Je voudrais quand même rappeler qu'au 1er janvier 2008, on ne va pas assister à une libéralisation brutale pure et simple. De quoi s'agit-il? Il s'agit en fait d'une ouverture progressive des marchés avec des périodes de transition plus ou moins longues en fonction des produits, avec des fonds régionaux qui permettront d'accompagner financièrement, et notamment de traiter la question de la perte fiscale nette suite à la libéralisation. Il y a là quand même pas mal de propositions qui me semblent intéressantes. De plus, nous allons pouvoir aussi mobiliser des moyens relativement importants dans toute une série de domaines qui peuvent créer les conditions optimales pour rendre, dans le fond, cette libéralisation progressive, et cette ouverture progressive des marchés, utile, positive et productive. Alors, moi, je comprends bien les appréhensions des uns et des autres mais, par rapport à cette demande de reporter la date, en fait, de la conclusion des accords de partenariat économique, je dois vous dire que je ne vois pas très bien l'avantage que cela aurait. L'OMC ne nous accordera pas - c'est très bien de faire semblant que c'est possible - mais l'OMC ne nous accordera pas d'exception pour les ACP parce que notre régime actuel fait tort à d'autres pays en développement qui réclament d'être traités de la même façon que leurs ex-colonies."@fr8
lpv:translated text	". Vážená paní předsedající, vážené dámy a vážení pánové, rád bych začal poděkováním Radě za vyčerpávající reakce na vystoupení a rád bych dodal, že s uvedenými argumenty souhlasím. Jedinou alternativou je proto využívání všeobecného systému preferencí. Nejméně rozvinuté země budou mít přístup ke všemu kromě zbraní, pro země, které nejsou nejméně rozvinutými zeměmi – a rád bych zdůraznil, že jejich je 36 – by to však představovalo snížení jejich současné úrovně přístupu. Dohody o hospodářském partnerství nám umožní nadále garantovat preferenční přístup našim tradičním partnerům, co je však důležitější, pomohou nám podporovat proces regionální hospodářské integrace. Jsem přesvědčený, že právě v tom spočívá skutečný potenciál přínosu obchodu k hospodářskému rozvoji. Jsme si samozřejmě vědomi problémů, které to našim partnerům způsobí, chápeme jejich neochotu i jejich obavy, a je třeba uznat, že jsou legitimní. Přesně z tohoto důvodu jsme původně navrhovali postupné uzavírání dohod, které na prvním místě vyřeší obchodní otázku, když zahrnou otvírání trhů na recipročním základě, který je kompatibilní s pravidly WTO. Jak jsem vždy říkal, nabídky přístupu na trh od našich partnerů AKT budou samozřejmě založené na zásadách asymetrie. Je třeba pamatovat na to, že my otevíráme naše trhy úplně, snažíme se být co možná nejflexibilnější a využíváme všechny možnosti, které máme k dispozici, abychom začlenili záležitosti týkající se rozvoje, zejména potřebu chránit hlavní složky zemědělské produkce a rozvíjející se průmysl. V současnosti na této věci dál pracujeme. Skutečnou výzvou je zabránit tomu, aby se země, které nejsou nejméně rozvinutými zeměmi, neocitly 1. ledna v katastrofální obchodní situaci. Jde skutečně o obrovské obchodní zájmy těchto zemí. Pokud do 1. ledna nevyřešíme otázku přístupu na trh, je jasné, že jim opět zůstane všeobecný systém preferencí a zůstanou tedy na vedlejší koleji a octnou se pak ve skutečně katastrofální pozici. Musíme proto přidat do kroku, aby platnost nabyly alespoň dočasné dohody. Takže to jsem chtěl říct k dohodám o hospodářském partnerství. Na závěr bych chtěl říct, že zcela souhlasím s jasnými stanovisky pana Borrella. Podstatou nadcházejícího summitu a strategie EU-Afrika bude významná změna charakteru vztahů mezi Evropou a Afrikou. Pokusme se tedy – teď si vypůjčím jeho výraz – vytvořit silné partnerství mezi dvěma stranami, které se vzájemně respektují a mají vůči sobě práva a povinnosti, a opusťme současný vztah, který bych nenazýval otřepaným, je to mnohem vážnější, neboť je to vztah nemoderní, archaický a kontraproduktivní a často ponižující, vztah dárců a příjemců. Také souhlasím s mnoha obavami, které tu zazněly. Komise se snaží uplatňovat větší soudržnost ve svých zahraničních aktivitách, a faktem je, že charakter dialogu mezi Evropou a Afrikou by nám měl postupně umožnit odstranit některé z těchto rozporů včetně těch, které zdůraznil pan Rocard. Není pochyb, že někdy realizujeme rozporuplné politiky: stačí si vzpomenout na dotace pro zemědělství. Ty jsou rozporuplné. V tomto případe jsme se však museli bohužel rozhodnout mezi různými zájmy, a to je prostě nutné akceptovat. Zdá se, že Evropa je pravděpodobně jediným mezinárodním subjektem, který neustále napravuje vlastní chyby, a který se viditelně snaží za každou cenu postupovat správným směrem. Druhým bodem, který se objevil, bylo Zimbabwe. Nerad se k tomuto bodu vracím. Nedokázal bych reagovat lépe než paní Martensová. Jde o summit EU a Afriky, ne o summit EU-Zimbabwe. To je první věc. Druhou věcí je, že jsem si plně vědomý výzev na odsouzení pana Mugabeho. Mohl bych udělat totéž, nic by se však nezměnilo. Rozhodnutí pozvat pana Mugabeho nezávisí na nás. Lituji, ale nemůžeme nahrazovat naše africké partnery. Jako komisař pro rozvoj a humanitární pomoc, se zvláštní odpovědností za africké, karibské a tichomořské státy (AKT) a politické vztahy a dialog s Afrikou, vám musím říct – a je mi líto, že to musím říct – že nemáme donucovací právo, které by nám umožnilo, abychom africkým partnerům řekli: „Můžete pozvat koho chcete, kromě něho“. I když je to příliš troufalé, uvedu také toto: pokud bychom hodnotili věci měřítkem diktátorů nebo spíše těch, které za diktátory považujeme, neměli bychom problém jen s panem Mugabem. Dovolte mi, abych v této souvislosti řekl ještě jednu Předmět: taková je realita. Důležité je, že summit se koná, a také je důležité, že během tohoto summitu budeme moci diskutovat a předkládat otázky lidských práv v Zimbabwe. pro mě to je užitečné a důležité, a myslím to upřímně. Summit se proto musí uskutečnit. Čekali jsme už dost dlouho. Už se uskutečnil i summit Afriky a Číny. Kromě toho se připravuje summit Afriky a Japonska, budeme při tom, i když ještě nevím kdy přesně. Také bych rád řekl, že jsme získali podporu Jihoafrické republiky. To je stát, který vyvinul značné úsilí s cílem pokusit se vyřešit tuto záležitost k největší spokojenosti všech. Kromě toho se tento stát nyní s největší pravděpodobností angažuje na vytváření, navrhování a vypracování významné dohody mezi většinou a opozicí v Zimbabwe, která by měla vést k čestným a spravedlivým volbám v březnu 2008. Jednání ještě stále probíhají, můj poslední rozhovor s prezidentem Mbekim však v každém případě vypadal skutečně nadějně, pokud jde o možný úspěch. Jihoafrickou republiku tedy nekritizujme, protože dělá, co může a nedělá to špatně. Pokud jde o poměr finančních prostředků přidělených na zemědělství, rád bych jen uvedl, že mezi devátým a desátým Evropským rozvojovým programem se objem financí vymezených pro tento sektor zvýšil ze 663 milionů EUR na 1,1 miliardy EUR. Pravdou je, že i přes zvýšení finančních prostředků mezi devátým a desátým Evropským rozvojovým fondem šlo o snížení v absolutních percentuálních podmínkách, pokud však jde o hotovost, skutečné zvýšení bylo značné. Kromě toho bych rád uvedl, že před několika dny jsem si ve Washingtonu na zasedání Světové banky, kterého jsem se zúčastnil, s potěšením vyslechl jejího ředitele, který oznámil, že zaměření na rozvoj zemědělství by mělo být mnohem intenzivnější, a proto zcela chápu obavy, které tu právě zazněly. Pokud jde o úlohy občanské společnosti a parlamentů, jakožto i Panafrického parlamentu, nemohu udělat nic jiného, jedině plně souhlasit s přístupem, který se uvádí v této zprávě. Několika slovy, abych byl stručný, protože přidělený čas je velmi krátký, bych se rád opět vrátil k záležitosti dohod o hospodářském partnerství, jak jsem slíbil. Moje stanovisko k těmto dohodám je známé. Jsou nezbytnou podmínkou integrace Afriky do světového hospodářství. Jak ukázaly zkušenosti z Asie, pro rozvoj není nejdůležitějším faktorem pomoc, ale spíš hospodářský rozvoj a integrace do globálních trhů. Osobně jsem přesvědčený, že dohody o hospodářském partnerství jsou příležitostí, v rámci níž se země AKT mohou postupně integrovat do mezinárodního obchodního společenství, přičemž nejprve je potřebné vytvořit regionální trhy. Stejně tak bych rád zdůraznil, že 1. leden 2008 nebude znamenat začátek náhlé a dramatické liberalizace trhu. Co tedy bude znamenat? Ve skutečnosti bude znamenat postupné otevíraní trhů na základě různých přechodných období závislých na příslušných produktech, s pomocí regionálních fondů, v rámci kterých se bude poskytovat finanční podpora a také se pomůže zmírnit problém čisté rozpočtové ztráty v důsledku liberalizace. Existuje samozřejmě dostatek zajímavých návrhů, které by se v této oblasti mohly uplatnit. Kromě toho budeme také schopní mobilizovat značné finanční zdroje v celé řadě oblastí, které by mohly vytvořit optimální podmínky, v rámci nichž by se tento proces liberalizace mohl stát skutečně progresivním a toto postupné otevírání trhů by se mohlo ukázat být užitečným, pozitivním a produktivním. Velmi dobře chápu obavy, které tu dnes zazněly. Pokud však jde o výzvu na prodloužení termínu na uzavírání těchto dohod o hospodářském partnerství, musím říct, že v tom nevidím žádné výhody. Světová obchodní organizace nám pro země AKT neudělí výjimku – a je dobré předstírat, že by mohla – protože náš současný systém poškozuje ostatní rozvojové země, které požadují, aby se s nimi zacházelo stejným způsobem jako s bývalými koloniemi."@cs1 "Fru formand, mine damer og herrer! Først vil jeg gerne takke Rådet, fordi det har besvaret en stor del af indlæggene, som jeg kun kan bifalde. Det eneste alternativ er altså den generelle præferenceordning. LDC-landene, de mindst udviklede lande, opnår adgang for alt undtagen våben, men for ikkeLDC-lande - og dem er der 36 af, vil jeg minde om - betyder det en forringelse i forhold til deres nuværende adgang. Med de økonomiske partnerskabsaftaler kan vi fortsat sikre vores historiske partnere denne præferenceadgang, men desuden og frem for alt vil de bidrage til at støtte den regionale, økonomiske integrationsproces. Jeg tror, det er her, det virkelige potentiale ligger for at få handel til at bidrage til udvikling. Vi er naturligvis klar over, hvilke vanskeligheder det vil give vores partnere, og vi forstår deres betænkeligheder og - indrømmer jeg - deres berettigede frygt. Netop derfor har vi foreslået at starte med etapevise aftaler, som i første omgang vil løse handelsspørgsmålet og omfatte gensidig åbning af markederne i overensstemmelse med WTO's regler. Som jeg altid har sagt, vil adgangstilbuddene over for vores AVS-partnere selvfølgelig væres baseret princippet om asymmetri. Glem ikke, at vi på vores side åbner vores marked fuldstændigt, og hvad fleksibilitet angår, vil vi bruge alle mulige aktionsmargener til at integrere bl.a. behovet for at beskytte hovedparten af landbrugsproduktionen og de spirende industrier i udviklingsbetragtningerne. Ind til videre bliver vi ved med at arbejde på dette spørgsmål. Den største udfordring går ud på at forhindre, at ikkeLDC-landene kommer i en katastrofal situation den 1. januar, for der står naturligvis store handelsinteresser på spil for disse lande. Hvis spørgsmålet om markedsadgang ikke er afklaret inden 1. januar, vil de faktisk kun have den generelle præferenceordning at falde tilbage på og altså befinde sig på sidelinjen og dermed i en virkelig katastrofal situation. Derfor må vi sætte farten op og forsøge at få i det mindste interimsaftaler igennem. Det var det vigtigste om de økonomiske partnerskabsaftaler. Til slut vil jeg gerne sige, at jeg ganske tilslutter mig det, hr. Borrell udtrykte i særdeles klare vendinger. Topmødets og strategiens udfordring består i en grundlæggende ændring af EU-Afrika forbindelsens karakter. Det gælder om, som han sagde, at skabe et stærkt partnerskab af jævnbyrdige, der respekterer hinanden, og som har rettigheder og pligter over for hinanden, og om at komme ud af dette - jeg vil ikke sige forslidte forhold, for det er mere alvorligt end det - utidssvarende, forældede, kontraproduktive og meget ofte nedværdigende forhold mellem donor og modtager. Mange af de tanker, der er givet udtryk for, optager også mig. Kommissionen bestræber sig på at skabe mere sammenhæng i sin optræden udadtil, og netop dialogen mellem Europa og Afrika har en karakter, som bør sætte os i stand til gradvist at fjerne nogle af de modsætninger som dem, hr. Rocard anskueliggjorde. Det siger sig selv, at vi sommetider fører modstridende politikker, tænk blot på støtten til landbruget. Det er inkonsekvent. Desværre skal der her træffes nogle valg mellem modstridende interesser, og det må vi af og til drage konsekvensen af. Jeg konstaterer dog, at EU formentlig er den eneste internationale aktør, som retter sine fejl hen ad vejen, og som i alt fald tydeligt forsøger at gå i den rigtige retning. Der er også rejst spørgsmålet om Zimbabwe. Jeg vil ikke tage det op igen. Fru Martens har svaret bedre, end jeg selv kunne have gjort. Det er et Afrika-EU topmøde, ikke et Zimbabwe-EU topmøde. Det var det første punkt. Det andet punkt er, at jeg godt kan forstå de besværgende opfordringer til at protestere mod Mugabe. Det kan jeg også godt gøre, men det ændrer ikke noget. Vi bestemmer ikke, om Mugabe skal inviteres. Undskyld, men vi kan ikke sætte os i vores afrikanske partners sted. Og som kommissær for udvikling med ansvar for bl.a. AVS-landene, de politiske forbindelser og den politiske dialog med Afrika må jeg påpege - og jeg beklager at måtte sige det - at vi ikke har lov til at tvinge vores afrikanske venner og sige, at de kan invitere alle og enhver undtagen ham! Hvis jeg må komme med en lidt uforskammet bemærkning, ville vi, hvis vi anlagde en målestok for diktatorer eller personligheder, der betragtes som sømmelige, ikke kun have problemer med Mugabe, men også med andre. Jeg tillader altså mig at gøre opmærksom på, at sådan er det. Det er en kendsgerning. Hovedsagen er, at topmødet finder sted, og at vi under dette topmøde kan tale om tingene og fremlægge spørgsmålet om menneskerettigheder i Zimbabwe. Det finder jeg gavnligt og væsentligt, og det vil jeg ikke undlade at påpege. Og det topmøde må absolut afholdes. Vi har ventet længe nok. Der har været et Afrika-Kina topmøde. Der er et Afrika-Japan topmøde under forberedelse, og vi skulle vel ikke bare vente på, at dette topmøde blev afholdt, jeg ved ikke hvornår. Jeg vil også gerne sige med hensyn til kritikken af Sydafrika, at hvis der er et afrikansk land, som har gjort en stor indsats for at forsøge at løse dette problem og tilgodese alles interesser bedst muligt, så er det Sydafrika. Og formodentlig arbejder Sydafrika på at skabe, inspirere til og forme en vigtig aftale mellem regeringspartierne og oppositionen i Zimbabwe, og den skulle føre til redelige og fair valg i marts 2008. Det er endnu ikke afsluttet, men i hvert fald åbnede min seneste samtale med præsident Mbeki virkelig dette perspektiv. Så lad os ikke kritisere Sydafrika, som gør sit bedste og et ikke helt ringe stykke arbejde. Hvad angår landbrugets andel af bevillingerne, vil jeg blot gøre opmærksom på, at der fra den 9. til den 10. EUF er sket en stigning fra 663 millioner euro til 1,1 milliarder euro til landbrugssektoren. Det er rigtigt, at forhøjelsen af den 10. EUF i forhold til den 9. EUF betyder, at den absolutte procentsats falder, men i fuldvægtig mønt er stigningen virkelig betragtelig. Jeg vil desuden tilføje, at det glædede mig at høre formanden for Verdensbanken meddele på et møde, jeg deltog i, i Washington for nylig, at der ville blive fokuseret langt mere på landbrugsudvikling, og altså deler jeg fuldstændig de fremsatte betragtninger. Med hensyn til civilsamfundets, parlamenternes og Det Panafrikanske Parlaments rolle kan jeg kun billige den anførte opfattelse. For at fatte mig i korthed eftersom jeg kun har meget lidt tid til rådighed, vil jeg blot sige endnu et par ord om de økonomiske partnerskabsaftaler. Min holdning til disse aftaler kender De. Disse aftaler er en uomgængelig betingelse for Afrikas integration i en globaliseret verden. Eksemplerne i Asien viser netop, at bistand ikke er den mest afgørende faktor for udvikling, men snarere økonomisk vækst og integration i det globale marked. Jeg tror personligt, at økonomiske partnerskabsaftaler kan hjælpe AVS-landene til gradvis integration i det globale marked ved først at opbygge regionale markeder. Jeg vil dog pointere, at der ikke vil ske en pludselig, betingelsesløs liberalisering pr. 1. januar 2008. Hvad så? Det vil i realiteten ske det, at markederne åbnes lidt efter lidt med kortere eller længere overgangsperioder afhængig af produkt, og at vi gennem regionalfonde kan sørge for økonomiske ledsageforanstaltninger og navnlig behandle spørgsmålet om nettotab i skatte- og afgiftsindtægter som følge af liberaliseringen. Der er nu alligevel ikke så få forslag, som jeg finder interessante. Desuden vil vi også kunne frigøre ret betydelige midler på en hel række områder og dermed skabe optimale betingelser for, at denne liberalisering i virkeligheden kan foregå gradvist, og denne gradvise åbning af markederne bliver gavnlig, positiv et produktiv. Jeg forstår udmærket de betænkeligheder, flere har tilkendegivet, men med hensyn til ønsket om at udskyde datoen for indgåelse af økonomiske partnerskabsaftaler, kan jeg egentlig ikke se, hvilken fordel der skulle være ved det. WTO vil ikke tillade nogen undtagelse for AVS-landene - men man kan da godt lade, som om det er muligt - men WTO vil ikke tillade nogen undtagelse for AVS-landene, fordi vores aktuelle ordning skader andre udviklingslande, som forlanger at blive behandlet på samme måde som de tidligere kolonier."@da2 "− Frau Präsidentin, meine Damen und Herren! Ich möchte mich zunächst beim Rat für seine ausführliche Antwort auf die Redebeiträge bedanken, denen ich nur beipflichten kann. Die einzige Alternative ist daher, das allgemeine Präferenzsystem anzuwenden. Die am wenigsten entwickelten Länder (LDC) werden den Zugang haben, der gemäß der Alles-außer-Waffen-Initiative gewährt wird, aber für die übrigen Länder – und das sind immerhin 36 – würde dies eine Verschlechterung im Vergleich zu ihrem derzeitigen Zugang darstellen. Durch die WPA werden wir unseren traditionellen Partnern weiterhin diesen präferenziellen Zugang gewähren können, aber vor allem wird der Prozess regionaler wirtschaftlicher Integration unterstützt. Ich denke, dass gerade darin das echte Potenzial für den Beitrag des Handels zur wirtschaftlichen Entwicklung liegt. Wir sind uns natürlich der Probleme bewusst, die unsere Partner damit haben, wir erkennen ihre Vorbehalte und verstehen ihre – zugegebenermaßen – berechtigten Ängste. Genau aus diesem Grund haben wir ursprünglich vorgeschlagen, Etappen-Abkommen abzuschließen, die zunächst das Handelsproblem lösen sollen, indem die gegenseitige Marktöffnung im Einklang mit den WTO-Regeln festgelegt wird. Wie ich immer betont habe, werden die Marktzugangsangebote unserer AKP-Partner natürlich auf den Grundsätzen der Asymmetrie beruhen. Es sollte daran erinnert werden, dass wir für unseren Teil unsere Märkte vollständig öffnen, dass wir so flexibel wie möglich sein wollen und von sämtlichen uns verfügbaren Spielräumen Gebrauch machen werden, um bei unseren Entwicklungsbemühungen insbesondere die Notwendigkeit zu berücksichtigen, den wichtigsten Teil der landwirtschaftlichen Erzeugung und der neuen Industriezweige zu schützen. Momentan arbeiten wir weiter an dieser Frage. Die wahre Herausforderung besteht darin zu verhindern, dass die Nicht-LDC-Länder am 1. Januar in eine verheerende Handelslage abrutschen. Für diese Länder stehen eindeutig riesige kommerzielle Interessen auf dem Spiel. Wenn wir die Frage des Marktzugangs bis zum 1. Januar immer noch nicht geklärt haben, ist es klar, dass sie wieder beim allgemeinen Präferenzsystem landen werden. Dann stehen sie im Abseits und befinden sich in einer wirklich katastrophalen Lage. Wir müssen also das Tempo beschleunigen, wenn wir zumindest zeitweilige Abkommen erzielen wollen. Das ist es im Wesentlichen, was die WPA betrifft. Schließlich möchte ich sagen, dass ich den Ansichten, die Herr Borrell so deutlich vorgetragen hat, voll und ganz zustimme. Bei diesem Gipfel und bei der EU-Afrika-Strategie geht es um eine grundlegende Änderung der Beziehungen zwischen Europa und Afrika. Wir sollten daher versuchen – und hier möchte ich ihn zitieren – eine starke Partnerschaft zwischen zwei Seiten zu schaffen, die sich gegenseitig respektieren und einander gegenüber Rechte und Pflichten haben, und wir sollten die jetzige Beziehung – ich würde sie nicht banal nennen, dafür ist es zu ernst –, diese überholte, archaische und kontraproduktive Beziehung, diese oftmals demütigende Verbindung zwischen Geber und Empfänger hinter uns lassen. Ich teile viele der vorgebrachten Sorgen. Die Kommission bemüht sich, ihren Überseetätigkeiten mehr Kohärenz zu verleihen, und gerade die Art des Dialogs zwischen Europa und Afrika sollte es uns schrittweise ermöglichen, einige der Widersprüche, einschließlich der von Herrn Rocard aufgezeigten, zu beseitigen. Es versteht sich von selbst, dass wir manchmal widersprüchliche Politiken verfolgen: Sie brauchen nur an die Agrarbeihilfen zu denken. Das ist ein Widerspruch. Leider muss hier zwischen auseinander gehenden Interessen eine Wahl getroffen und dies manchmal einfach akzeptiert werden. Ich stelle fest, dass Europa wahrscheinlich der einzige internationale Akteur ist, der sich ständig selbst korrigiert und zumindest eindeutig versucht, in die richtige Richtung zu gehen. Ein zweiter Punkt, der angesprochen wurde, ist Simbabwe. Ich möchte darauf nicht zurückkommen. Frau Martens hat darauf besser geantwortet als ich es könnte. Wir haben es hier mit einem EU-Afrika-Gipfel und nicht mit einem EU-Simbabwe-Gipfel zu tun. Das ist der erste Punkt. Der zweite ist, dass ich die Aufrufe zur Anprangerung Mugabes deutlich vernommen habe. Ich könnte das Gleiche tun, aber es würde nichts ändern. Die Entscheidung, Herrn Mugabe einzuladen, hängt nicht von uns ab. Es tut mir Leid, aber wir können nicht die Rolle unserer afrikanischen Partner übernehmen. Als Kommissar für Entwicklung und humanitäre Hilfe mit besonderer Zuständigkeit für die AKP-Staaten und für die politischen Beziehungen und den Dialog mit Afrika bedauere ich, Ihnen sagen zu müssen, dass wir nicht das Recht haben, auf unsere afrikanischen Partner Zwang auszuüben, indem wir ihnen sagen: „Sie können jeden einladen, nur ihn nicht.“ Auf die Gefahr hin, etwas zu weit zu gehen, werde ich auch Folgendes sagen: Wenn wir die Dinge am Maßstab von Diktatoren oder besser derer, die wir für angemessen halten, beurteilen müssten, hätten wir nicht nur mit Herrn Mugabe Probleme. Gestatten Sie, dass ich dies bemerke. Das ist die Realität. Wichtig ist, dass der Gipfel stattfindet, und auch, dass wir auf diesem Gipfel verschiedene Punkte erörtern und die Frage der Menschenrechte in Simbabwe ansprechen können. Das ist es, was mir nützlich und wichtig erscheint; das will ich gesagt haben. Der Gipfel muss daher stattfinden. Wir haben lang genug gewartet. Es hat bereits einen Afrika-China-Gipfel gegeben. Darüber hinaus ist ein Afrika-Japan-Gipfel in Vorbereitung, und wir, wir würden warten, dass dieser Gipfel – ich weiß nicht wann – stattfindet. Ich möchte im Übrigen darauf hinweisen, dass die Frage der Hilfe Südafrikas aufgeworfen wurde. Wenn es ein afrikanisches Land gibt, das bedeutende Anstrengungen geleistet hat, um dieses Problem im besten Interesse aller zu lösen, dann ist es Südafrika. Darüber hinaus ist dieses Land sehr wahrscheinlich im Begriff, ein wichtiges Übereinkommen zwischen der Mehrheit und der Opposition in Simbabwe zu bewirken, anzuregen und auszuarbeiten, was zu ehrlichen und fairen Wahlen im März 2008 führen sollte. Diese Verhandlungen laufen noch, aber das letzte Gespräch, das ich mit Präsident Mbeki geführt habe, schien jedenfalls echten Grund zur Hoffnung zu geben. Kritisieren wir Südafrika also nicht, denn es tut, was es kann, und das gar nicht so schlecht. Was den Anteil der Finanzhilfe für die Landwirtschaft angeht, möchte ich lediglich darauf hinweisen, dass der für diesen Sektor vorgesehene Betrag zwischen dem neunten und dem zehnten Europäischen Entwicklungsfonds von 663 Millionen Euro auf 1,1 Milliarden Euro angehoben wurde. Es stimmt, dass es trotz der Mittelaufstockung zwischen dem neunten und dem zehnten EEF zu einer Verringerung in absoluten Prozentzahlen gekommen ist, aber was die konkreten Zahlungen angeht, ist der tatsächliche Anstieg nicht zu übersehen. Zusätzlich sollte ich erwähnen, dass ich bei einem Treffen in Washington vor einigen Tagen mit Freude vernahm, wie der Präsident der Weltbank ankündigte, dass ein größerer Schwerpunkt auf die Entwicklung der Landwirtschaft gelegt werde. Ich teile also die Sorgen, die gerade geäußert wurden. Was die Rolle der Zivilgesellschaft und der Parlamente und auch des Panafrikanischen Parlaments anbelangt, kann ich dem im Bericht verfolgten Ansatz nur voll und ganz zustimmen. Mit einem Wort – ich will es kurz machen, weil mir nicht viel Zeit bleibt – möchte ich, wie versprochen, noch einmal auf die Wirtschaftspartnerschaftsabkommen, die WPA, zurückkommen. Sie kennen meinen Standpunkt, was diese Abkommen betrifft. Sie stellen eine wesentliche Bedingung für die Integration Afrikas in die Weltgemeinschaft dar. Wie die Erfahrung aus Asien gezeigt hat, ist nicht die Entwicklungshilfe der entscheidende Faktor für den Fortschritt, sondern die wirtschaftliche Entwicklung und die Integration in den Weltmarkt. Meines Erachtens stellen die WPA für die AKP-Länder eine Chance dar, sich schrittweise in die internationale Handelsgemeinschaft zu integrieren, indem zunächst ihre regionalen Märkte aufgebaut werden. Ich möchte jedoch betonen, dass der 1. Januar 2008 nicht den Startschuss für eine plötzliche und schonungslose Marktliberalisierung geben wird. Was bedeutet dieses Datum also? Es bedeutet, dass die Märkte schrittweise geöffnet werden, mit unterschiedlichen Übergangszeiten je nach Erzeugnis und mit der Unterstützung von Regionalfonds, die finanzielle Hilfe bereitstellen und auch zur Lösung des Problems des durch die Liberalisierung verringerten Steueraufkommens beitragen werden. Es mangelt da nicht an interessanten Vorschlägen. Darüber hinaus werden wir in einer ganzen Reihe von Bereichen bedeutende Mittel bereitstellen können, wodurch optimale Voraussetzungen geschaffen werden könnten, um diesen Liberalisierungsprozess schrittweise und diese progressive Öffnung der Märkte nützlich, positiv und produktiv zu gestalten. Ich verstehe die von einigen geäußerten Vorbehalte nur zu gut, aber was die Forderung nach einer Verschiebung des Abschlusses dieser Wirtschaftspartnerschaftsabkommen angeht, muss ich Ihnen sagen, dass ich darin keinen Vorteil sehe. Die WTO wird uns keine Ausnahme für die AKP-Länder gewähren – auch wenn es schön ist, diese Möglichkeit in Aussicht zu stellen –, denn unser derzeitiges System benachteiligt andere Entwicklungsländer, die auf die gleiche Weise behandelt werden möchten wie die ehemaligen Kolonien."@de9 ". Κυρία Πρόεδρε, κυρίες και κύριοι, θα ήθελα να ξεκινήσω ευχαριστώντας το Συμβούλιο το οποίο απάντησε με τόση λεπτομέρεια στις παρεμβάσεις και θα ήθελα να προσθέσω ότι συμφωνώ με τα σημεία που αναφέρθηκαν. Η μόνη εναλλακτική είναι επομένως η χρήση του Συστήματος Γενικευμένων Προτιμήσεων. Οι λιγότερο ανεπτυγμένες χώρες (ΛΑΧ) θα έχουν πρόσβαση σε όλα εκτός από τα όπλα, αλλά για τις μη ΛΑΧ – και θα ήθελα απλώς να τονίσω πως υπάρχουν 36 τέτοιες χώρες – αυτό θα αποτελούσε μια μείωση του σημερινού επιπέδου πρόσβασής τους. Οι ΣΟΕΣ θα μας επιτρέψουν να συνεχίσουμε να διασφαλίζουμε αυτήν την προτιμησιακή πρόσβαση στους παραδοσιακούς μας εταίρους, αλλά το πιο σημαντικό είναι ότι θα βοηθήσουν όσον αφορά την ενίσχυση της διαδικασίας της περιφερειακής οικονομικής ολοκλήρωσης. Πιστεύω πως εδώ έγκειται η πραγματική δυναμική για να μπορέσει το εμπόριο να συμβάλει στην οικονομική ανάπτυξη. Γνωρίζουμε επίσης τα προβλήματα που αυτό θα θέσει στους εταίρους μας, αναγνωρίζουμε την απροθυμία τους και, πρέπει να το παραδεχτούμε, αντιλαμβανόμαστε τους θεμιτούς φόβους τους. Για αυτόν ακριβώς τον λόγο προτείναμε αρχικά τη σύναψη σταδιακών συμφωνιών που αρχικά θα επιλύσουν το εμπορικό πρόβλημα συμπεριλαμβάνοντας το άνοιγμα της αγοράς σε αμοιβαία βάση που συνάδει με τους κανόνες του ΠΟΕ. Όπως έλεγα πάντα, οι προσφορές πρόσβασης στην αγορά από τους εταίρους μας των ΑΚΕ θα βασίζονται ασφαλώς στις αρχές της ασυμμετρίας. Σας υπενθυμίζω ότι από την πλευρά μας έχουμε ανοίξει απόλυτα τις αγορές μας, σκοπεύουμε να είμαστε όσο το δυνατόν περισσότερο ευέλικτοι και να χρησιμοποιήσουμε όλα τα διαθέσιμα περιθώρια δράσης για να λάβουμε υπόψη τις ανησυχίες σχετικά με την ανάπτυξη, κυρίως την ανάγκη προστασίας του κύριου τμήματος της γεωργικής παραγωγής και των αναδυόμενων βιομηχανιών. Συνεχίζουμε επί του παρόντος να εργαζόμαστε όσον αφορά αυτό το ζήτημα. Η πραγματική πρόκληση είναι να αποτρέψουμε τις μη ΛΑΧ να αντιμετωπίσουν μια καταστροφική εμπορική κατάσταση την 1η Ιανουαρίου. Οι χώρες αυτές διακινδυνεύουν σαφώς τεράστια εμπορικά συμφέροντα. Αν έως την 1η Ιανουαρίου δεν έχουμε ακόμη επιλύσει το πρόβλημα της πρόσβασης στην αγορά, είναι προφανές ότι θα επιστρέψουν με το Σύστημα Γενικευμένων Προτιμήσεων, γεγονός που σημαίνει ότι θα περιθωριοποιηθούν και στη συνέχεια θα βρίσκονται σε πραγματικά καταστροφική κατάσταση. Πρέπει επομένως να κινηθούμε γρήγορα προκειμένου να έχουμε συνάψει έστω προσωρινές συμφωνίες. Αυτό αφορά ουσιαστικά τις ΣΟΕΣ. Τέλος θα ήθελα να πως συμφωνώ απολύτως με τις απόψεις που εξέφρασε με τόσο σαφή τρόπο ο κ. Borrell. Η επικείμενη σύνοδος κορυφής και η στρατηγική ΕΕ-Αφρικής θα επιφέρει σημαντικές αλλαγές στη φύση των σχέσεων μεταξύ Ευρώπης και Αφρικής. Ας προσπαθήσουμε επομένως – και θα δανειστώ την έκφρασή του – να δημιουργήσουμε μια ισχυρή εταιρική σχέση μεταξύ των δύο πλευρών που σέβονται η μία την άλλη και έχουν δικαιώματα και υποχρεώσεις και ας αφήσουμε πίσω ό,τι έχουμε επί του παρόντος – δεν θα την ονομάσω κοινότοπη, πρόκειται για κάτι πιο σοβαρό από αυτό – αυτή την παλιομοδίτικη, αρχαϊκή και αντιπαραγωγική σχέση, αυτήν την ταπεινωτική σχέση δωρητή και δικαιούχου. Συμφωνώ με πολλές από τις ανησυχίες που εκφράσθηκαν. Η Επιτροπή προσπαθεί να εφαρμόσει μεγαλύτερη συνοχή στις υπερπόντιες δραστηριότητές της και, στην πραγματικότητα, η φύση του διαλόγου μεταξύ της Ευρώπης και της Αφρικής πρέπει σταδιακά να μας επιτρέψει να εξαλείψουμε ορισμένες από τις αντιφάσεις, συμπεριλαμβανομένων αυτών που επεσήμανε ο κ. Rocard. Εννοείται πως ορισμένες φορές ακολουθούμε αντιφατικές πολιτικές: σκεφτείτε μόνο τις επιδοτήσεις που χορηγούνται στον αγροτικό τομέα. Πρόκειται για μια αντίφαση. Δυστυχώς, πρέπει να γίνει μια επιλογή μεταξύ αποκλινόντων συμφερόντων και αυτό μερικές φορές πρέπει να το αποδεχτούμε. Βλέπω πως η Ευρώπη είναι πιθανότατα ο μόνος διεθνής παράγοντας που συνεχώς διορθώνει τον εαυτό της και προσπαθεί προφανώς, σε κάθε περίπτωση, να προχωρήσει προς τη σωστή κατεύθυνση. Ένα δεύτερο θέμα που τέθηκε είναι αυτό της Ζιμπάμπουε. Δεν θα ήθελα να επιστρέψω σε αυτό το ζήτημα. Η κ. Martens έδωσε την καλύτερη απάντηση σε σχέση με οποιαδήποτε θα μπορούσα να δώσω εγώ. Αυτό που αντιμετωπίζουμε είναι μια σύνοδος κορυφής ΕΕ-Αφρικής, όχι μια σύνοδος κορυφής ΕΕ-Ζιμπάμπουε. Αυτό είναι το πρώτο στοιχείο. Το δεύτερο στοιχείο είναι ότι γνωρίζω καλά ότι ζητήθηκε να υπάρξουν καταγγελίες κατά του κ. Mugabe. Θα μπορούσα να το κάνω επίσης αλλά δεν θα άλλαζε τίποτα. Η απόφαση να προσκληθεί ο κ. Mugabe δεν εξαρτάται από εμάς. Λυπάμαι αλλά δεν μπορούμε να αντικαταστήσουμε τους αφρικανούς εταίρους μας. Μιλώντας ως Επίτροπος για την Ανάπτυξη και την Ανθρωπιστική Βοήθεια, με ειδικές αρμοδιότητες για τις χώρες της Αφρικής, της Καραϊβικής και του Ειρηνικού (ΑΚΕ) και για τις πολιτικές σχέσεις και τον διάλογο με την Αφρική, πρέπει να σας πω – και ζητώ συγγνώμη που πρέπει να το πω αυτό – ότι δεν έχουμε το δικαίωμα του εξαναγκασμού το οποίο θα μας επέτρεπε να πούμε στους αφρικανούς εταίρους μας: «Μπορείτε να καλέσετε οποιονδήποτε εκτός από αυτόν». Διακινδυνεύοντας να είμαι εξαιρετικά ευθύς, θα πω επίσης αυτό: αν πρόκειται να κρίνουμε τα πράγματα από την οπτική των δικτατόρων, ή αυτών τους οποίους θεωρούμε πως είναι ικανοί για αυτόν τον ρόλο, θα έχουμε προβλήματα με πολλούς άλλους εκτός του κ. Mugabe. Επιτρέψτε μου επίσης να πω κάτι επιπλέον όσον αφορά αυτό το ζήτημα: αυτή είναι η πραγματικότητα. Αυτό που είναι σημαντικό είναι να διεξαχθεί η σύνοδος κορυφής και αυτό που είναι επίσης σημαντικό είναι να καταφέρουμε κατά τη διάρκεια της συνόδου να συζητήσουμε το θέμα των ανθρωπίνων δικαιωμάτων στη Ζιμπάμπουε. Αυτό μου φαίνεται χρήσιμο και σημαντικό και δεν με πειράζει να το πω. Επομένως η σύνοδος κορυφής πρέπει να πραγματοποιηθεί. Περιμέναμε αρκετό καιρό. Υπήρξε ήδη μια σύνοδος κορυφής Αφρικής-Κίνας. Επιπλέον, προετοιμάζεται μια σύνοδος κορυφής Αφρικής-Ιαπωνίας και θα είμαστε εκεί όταν πραγματοποιηθεί, παρόλο που δεν γνωρίζω πότε ακριβώς. Θα ήθελα επίσης να πω πως επιστρατεύσαμε τη βοήθεια της Νότιας Αφρικής. Αν υπάρχει μια αφρικανική χώρα η οποία έχει καταβάλει σημαντικές προσπάθειες να επιλύσει αυτό το ζήτημα προς όφελος όλων, αυτή είναι η Νότια Αφρική. Επιπλέον, η χώρα αυτή ασχολείται περισσότερο αυτή τη στιγμή με τη δημιουργία, έμπνευση και εργασία όσον αφορά μια εξαιρετικά σημαντική συμφωνία μεταξύ της πλειοψηφίας και της αντιπολίτευσης της Ζιμπάμπουε, και αυτό θα έχει ως αποτέλεσμα διαφανείς και δίκαιες εκλογές τον Μάιο του 2008. Οι συζητήσεις αυτές εξακολουθούν να συνεχίζονται, αλλά σε κάθε περίπτωση η τελευταία συζήτηση που είχα με τον Πρόεδρο Mbeki φάνηκε να προσφέρει πραγματικές ελπίδες επιτυχίας. Ας μην ασκούμε λοιπόν κριτική στη Νότια Αφρική, γιατί καταβάλλει κάθε δυνατή προσπάθεια και η δουλειά της είναι εξαιρετική. Όσον αφορά το ποσοστό χρηματοδότησης που χορηγείται στον αγροτικό τομέα, θα ήθελα απλώς να τονίσω ότι, μεταξύ ένατου και δέκατου Ευρωπαϊκού Ταμείου Ανάπτυξης, το ποσό για αυτόν τον τομέα αυξήθηκε από 663 εκατομμύρια ευρώ, σε 1,1 δισεκατομμύριο. Είναι αλήθεια ότι, παρά την αύξηση των κονδυλίων μεταξύ του ένατου και του δέκατου ΕΤΑ, υπήρξε μια μείωση σε απόλυτους όρους ποσοστών, όσον αφορά όμως τα χρηματικά ποσά, η πραγματική αύξηση δεν υπήρξε ασήμαντη. Επιπλέον, θα πρέπει να αναφέρω ότι με ικανοποίηση άκουσα τον Πρόεδρο της Παγκόσμιας Τράπεζας να ανακοινώνει αρκετές μέρες πριν στην Ουάσιγκτον, σε μια συνεδρίαση την οποία παρακολούθησα, ότι θα δινόταν μεγαλύτερη προσοχή στη γεωργική ανάπτυξη και συμφωνώ απολύτως με τις ανησυχίες που εκφράστηκαν μόλις τώρα. Όσον αφορά τον ρόλο της κοινωνίας των πολιτών και των κοινοβουλίων, και του Παναφρικανικού Κοινοβουλίου επίσης, δεν μπορώ να κάνω τίποτα άλλο από το να εγκρίνω ολόψυχα την προσέγγιση την οποία υιοθετεί αυτή η έκθεση. Με δυο λόγια, και για να είμαι σύντομος γιατί ο χρόνος που έχω στη διάθεσή μου είναι ελάχιστος, θα ήθελα επίσης να αναφερθώ και πάλι στην ερώτηση σχετικά με τις συμφωνίες οικονομικής εταιρικής σχέσης ή ΣΟΕΣ, κάτι που εξάλλου υποσχέθηκα να κάνω. Θα σας ενημερώσω για τη θέση μου όσον αφορά αυτές τις συμφωνίες. Αποτελούν βασική προϋπόθεση για την ένταξη της Αφρικής στην παγκόσμια κοινότητα. Όπως έχει δείξει η εμπειρία από την Ασία, δεν είναι η βοήθεια ο πιο αποφασιστικός παράγοντας για την πρόοδο αλλά η οικονομική ανάπτυξη και η ένταξη στην παγκόσμια αγορά. Προσωπικά πιστεύω πως οι ΣΟΕΣ αποτελούν μια ευκαιρία μέσω της οποίας οι χώρες ΑΚΕ μπορούν να ενσωματωθούν σταδιακά στη διεθνή εμπορική κοινότητα δημιουργώντας πρώτα τις περιφερειακές αγορές τους. Την ίδια στιγμή, θα ήθελα να τονίσω ότι η 1η Ιανουαρίου 2008 δεν θα αποτελέσει προάγγελο της έναρξης μιας ξαφνικής και δραματικής απελευθέρωσης της αγοράς. Τι θα σημαίνει λοιπόν; Στην πραγματικότητα θα σημαίνει το σταδιακό άνοιγμα των αγορών που υπόκεινται σε ποικίλες μεταβατικές περιόδους ανάλογα με τα προϊόντα, με την ενίσχυση των περιφερειακών ταμείων τα οποία θα παράσχουν χρηματοοικονομική βοήθεια και θα συμβάλουν επίσης στην άμβλυνση των καθαρών φορολογικών απωλειών ως αποτέλεσμα της απελευθέρωσης. Ασφαλώς δεν υπάρχει έλλειψη ενδιαφερουσών προτάσεων που θα μπορούσαν να εφαρμοστούν σε αυτόν τον τομέα. Επιπλέον, θα καταφέρουμε επίσης να κινητοποιήσουμε αρκετά ουσιαστικούς πόρους σε μια σειρά τομέων που θα μπορούσαν να δημιουργήσουν βέλτιστες συνθήκες μέσω των οποίων αυτή η διαδικασία απελευθέρωσης θα μπορούσε στην πραγματικότητα να εξελιχθεί και αυτό το σταδιακό άνοιγμα των αγορών να γίνει χρήσιμο, θετικό και παραγωγικό. Αντιλαμβάνομαι πολύ καλά την ανησυχία που ορισμένοι από εσάς εκφράσατε. Ωστόσο, όσον αφορά το αίτημα για παράταση της ημερομηνίας ολοκλήρωσης αυτών των Συμφωνιών Οικονομικής Εταιρικής Σχέσης, πρέπει να σας πω ότι δεν βλέπω κανένα πλεονέκτημα σε αυτό το σημείο. Ο ΠΟΕ δεν θα μας χορηγήσει εξαίρεση για τις χώρες ΑΚΕ – και είναι πολύ ωραίο να προσποιούμαστε ότι θα μπορούσε – γιατί το σύστημά μας επί του παρόντος βλάπτει άλλες αναπτυσσόμενες χώρες που ζητούν να αντιμετωπίζονται με τον ίδιο τρόπο όπως οι πρώην αποικίες."@el10 ". Madam President, ladies and gentlemen, I would like to begin by thanking the Council for having responded so fully to the interventions, and would add that I endorse the points that have been raised. The only alternative is therefore to use the Generalised System of Preferences. The least developed countries (LDCs) will have access to everything apart from arms, but for the non-LDCs – and I would just like to point out that there are 36 of them – this would represent a reduction in their current level of access. The EPAs will allow us to continue to guarantee this preferential access to our traditional partners, but more importantly they will help support the process of regional economic integration. I believe that this is where the real potential lies for trade to be able to contribute towards economic development. We are of course aware of the problems that this will pose for our partners, we recognise their reluctance and, it has to be admitted, we understand their legitimate fears. It is precisely for this reason that we have initially proposed concluding staged agreements that in the first place will resolve the trade problem by including market opening on a reciprocal basis that is compatible with WTO rules. As I have always said, market access offers from our ACP partners will of course be based on the principles of asymmetry. Remember that we for our part are opening up our markets completely, we intend to be as flexible as possible and shall make use of all the leeway available to us to incorporate the concerns about development, particularly the need to protect the main body of agricultural production and fledgling industries. We are at the moment continuing to work on this question. The real challenge is to prevent non-LDCs from slipping into a disastrous trading situation on 1 January. These countries clearly have huge commercial interests at stake. If by 1 January we have still not solved the question of market access it is obvious that they will be back with the Generalised System of Preferences, which means they will be on the sidelines and then they will be in a truly disastrous position. We therefore have to get a move on if we are even to have temporary agreements in place. This essentially is it as far as the EPAs are concerned. Finally I would like to say that I am in complete agreement with the views that Mr Borrell expressed so clearly. The forthcoming summit and the EU-Africa strategy will be all about bringing a fundamental change to the nature of relations between Europe and Africa. Let us therefore try – and here I borrow his expression – to create a strong partnership between two sides that respect each other and have rights and responsibilities towards each other, and let us leave behind what we have at present – I would not call it banal, it is more serious than that – this outmoded, archaic and counterproductive relationship, this often humiliating association, of donor and beneficiary. I too share many of the concerns that have been expressed. The Commission is endeavouring to apply greater coherence to its overseas activities and, as a matter of fact, the nature of the dialogue between Europe and Africa should gradually allow us to eliminate some of the contradictions, including those highlighted by Mr Rocard. It goes without saying that we sometimes pursue contradictory policies: you only have to think of the subsidies paid to agriculture. This is a contradiction. Unfortunately, a choice has to be made here between divergent interests and this sometimes just has to be accepted. I see that Europe is probably the only international actor that continuously self-corrects itself and manifestly tries, at any rate, to go in the right direction. A second point that has been raised is that of Zimbabwe. I do not wish to go back over this question. Mrs Martens has responded better than I ever could. What we are dealing with is an EU-Africa summit, not an EU-Zimbabwe summit. This is element number one. Element number two is that I am well aware of calls for Mr Mugabe to be denounced. I could do that too, but it would change nothing. The decision to invite Mr Mugabe does not depend on us. I am sorry but we cannot stand in for our African partners. Speaking as the Commissioner for Development and Humanitarian Aid, with special responsibility for the African, Caribbean and Pacific (ACP) countries and for political relations and dialogue with Africa, I have to tell you – and I am sorry to have to say this – that we do not have the right of coercion that enables us to say to our African partners: ‘You can invite anyone apart from him.’ At the risk of being too forward I will also say this: if we are to judge things by the yardstick of dictators, or rather those whom we consider as being fit for this role, we would have problems with more than just Mr Mugabe. And let me just say something else on the subject: this is the reality. What is important is that the summit takes place and what is also important is that during this summit we are able to discuss matters and raise the issue of human rights in Zimbabwe. This is what appears to be useful and important to me, and I do not mind saying so. The summit therefore has to take place. We have waited long enough. There has already been an Africa-China summit. What is more, an Africa-Japan summit is in preparation and we will be there when it happens, though I do not know exactly when. I would also like to say that we have enlisted the help of South Africa. If there is one African country that has made considerable efforts to try to resolve this question in everyone’s best interests it is South Africa. Moreover, that country is now most likely engaged in generating, inspiring and working on a major agreement between the majority and the opposition in Zimbabwe, and this should result in honest and fair elections in March 2008. These talks are still ongoing, but in any case the last conversation that I had with President Mbeki seemed to offer real hopes of success. So let us not criticise South Africa, for it is doing what it can and it is not doing a bad job. As regards the proportion of funding allocated to agriculture, I would simply point out that, between the ninth and tenth European Development Funds, the figure set aside for this sector increased from EUR 663 million to EUR 1.1 billion. It is true that, despite the increase in funds between the ninth and tenth EDFs, there was a reduction in absolute percentage terms, but as far as hard cash is concerned the actual increase was not insubstantial. In addition I should mention that I was delighted to hear the President of the World Bank announce several days ago in Washington, at a meeting that I attended, that there would be a much greater focus on agricultural development, and so I fully share the concerns that were raised just now. As regards the role of civil society and the parliaments, and the Pan-African Parliament too, I can do no more than wholeheartedly approve of the approach taken in the report. In a word, and to be brief because the allotted time is very short, I would again like to touch on the question of Economic Partnership Agreements or EPAs, which I promised to do. You will be aware of my position as regards these agreements. They are an essential condition for the integration of Africa into the world community. As experience from Asia has shown, it is not aid that is the most decisive factor for progress but rather economic development and integration into the global marketplace. I personally believe that EPAs represent an opportunity whereby the ACP countries can integrate gradually into the international trading community by first building up their regional markets. All the same, I would point out that 1 January 2008 will not herald the start of sudden and dramatic market liberalisation. So what will it mean? In fact it will mean the gradual opening up of markets subject to varying transitional periods depending on the products in question, with the assistance of regional funds that will provide financial support and will also help alleviate the problem of net fiscal loss as a result of liberalisation. Of course there is no shortage of interesting proposals that could be applied in this area. What is more, we will also be able to mobilise quite substantial resources in a whole series of areas that could create optimum conditions whereby this process of liberalisation could in fact be made progressive, and this gradual opening up of the markets rendered useful, positive and productive. I understand only too well the apprehensions that some have expressed. However, as regards the call to extend the date for concluding these Economic Partnership Agreements I must say to you that I do not see any advantage in this. The WTO will not grant us an exception for the ACP countries – and it is all very well pretending that they might – because our current system is harming other developing countries that are asking to be treated in the same manner as the former colonies."@en4 ". Señora Presidenta, Señorías, quiero comenzar dando las gracias al Consejo por haber respondido tan exhaustivamente a las intervenciones, y me gustaría añadir que respaldo las cuestiones que se han planteado. La única alternativa, por tanto, consiste en utilizar el sistema de preferencias generalizadas. Los países menos desarrollados (PMD) tendrán acceso a todo excepto armas, pero para los países que no son menos desarrollados —y aprovecho para señalar que hay 36 tales países—, esto representaría una reducción de su nivel actual de acceso. Los AAE nos van a permitir seguir garantizando este acceso preferencial a nuestros socios tradicionales, pero lo que es más importante, ellos van a ayudar a soportar el proceso de la integración económica regional. Creo que aquí es donde radica el potencial real para que el comercio sea capaz de contribuir al desarrollo económico. Somos conscientes, desde luego, de los problemas que esto va a plantear a nuestros socios, reconocemos su reticencia y, admitámoslo, comprendemos sus legítimos temores. Precisamente por esta razón hemos propuesto inicialmente firmar acuerdos graduales que, en primer lugar, resuelvan el problema comercial incluyendo la apertura de los mercados sobre una base recíproca que sea compatible con las normas de la OMC. Como ya he dicho, las ofertas de acceso a los mercados por parte de nuestros socios ACP estarán basadas, desde luego, en el principio de la asimetría. Recuérdese que nosotros, por nuestra parte, estamos abriendo nuestros mercados completamente, intentamos ser los más flexibles posible y vamos a hacer uso de todo el margen de maniobra de que dispongamos para dar cabida a nuestras preocupaciones en materia de desarrollo, sobre todo la necesidad de proteger el grueso de la producción agrícola y las industrias emergentes. En estos momentos seguimos trabajando en esta cuestión. El reto real consiste en evitar que los países que no son menos desarrollados se vean abocados a una situación comercial catastrófica el 1 de enero. Estos países tienen claramente enormes intereses comerciales en juego. Si para el 1 de enero aún no hemos desarrollado la cuestión del acceso a los mercados, es evidente que volverán al sistema de preferencias generalizadas, lo que significa que quedarán al margen y entonces estarán en una posición ciertamente desastrosa. Por tanto, tenemos que dar un impulso si queremos contar al menos con acuerdos temporales. Esta es, en esencia, la situación de los AAE. Por último, quiero decir que estoy totalmente de acuerdo con las opiniones que el señor Borrell ha expuesto con tanta claridad. La próxima Cumbre y la estrategia UE-África van a tratar específicamente de inducir un cambio en la naturaleza de las relaciones entre Europa y África. Así pues, —y voy a tomar prestadas sus palabras— intentemos crear una asociación sólida entre las dos partes que se respeten mutuamente y tengan derechos y responsabilidades uno respecto del otro, y dejemos atrás lo que tenemos en la actualidad —yo no lo tildaría de banal, es más serio que eso—, esta relación anticuada, arcaica y contraproducente, esta asociación a menudo humillante, de donante y beneficiario. Comparto asimismo las preocupaciones que se han expresado. La Comisión está procurando aplicar una mayor coherencia a sus actividades de ultramar y, de hecho, la naturaleza del diálogo entre Europa y África debería permitirnos gradualmente eliminar algunas de las contradicciones, incluidas las expuestas por el señor Rocard. Huelga decir que a veces practicamos políticas contradictorias: basta pensar en las subvenciones abonadas a la agricultura. Es una contradicción. Por desgracia, hay que elegir entre intereses divergentes y eso, a veces, no queda más remedio que aceptarlo. Constato que Europa es el único actor internacional que continuamente se corrige a sí mismo e intenta, de forma manifiesta, a cualquier precio, avanzar en la dirección correcta. Un segundo punto que se ha planteado es el de Zimbabue. No quiero volver sobre esta cuestión. La señora Martens ha respondido mejor de lo que yo podría hacerlo. De lo que estamos hablando es de una Cumbre UE-África, no una Cumbre UE-Zimbabue. Ese es ele elemento número uno. El elemento número dos es que soy muy consciente de las peticiones para que el señor Mugabe sea denunciado. Yo también podría hacerlo, pero eso no cambiaría nada. La decisión de invitar al señor Mugabe no depende de nosotros. Lo siento, pero no podemos suplantar a nuestros socios africanos. Hablando como Comisario de Desarrollo y Ayuda Humanitaria, con especial responsabilidad para los países de África, del Caribe y del Pacífico (ACP) y de las relaciones y el diálogo políticos con África, he de decirles —y lamento tener que manifestar esto— que no tenemos el derecho de coacción que nos permita decirles a nuestros socios africanos: «Pueden invitar a cualquiera menos a él.» A riesgo de ser demasiado atrevido, también diré esto: si tuviéramos que juzgar las cosas con el criterio de los dictadores, o más bien de quienes consideramos encajan en ese papel, tendríamos problemas con más de un señor Mugabe. Y permítanme decir otra cosa sobre el tema: esa es la realidad. Lo que es importante es que se celebre la Cumbre y lo que también es importante es que durante dicha Cumbre, podamos discutir los asuntos y plantear la cuestión de los derechos humanos en Zimbabue. Eso es lo que a mí me parece útil e importante y no me importa decirlo. Así pues, la Cumbre tiene que celebrarse. Hemos esperado suficiente tiempo. Ya ha habido una Cumbre África-China. Es más, se encuentra en fase de preparación una cumbre África-Japón y nosotros vamos a estar allí cuando eso ocurra, aunque no sé exactamente cuándo va a ser. Quiero decir también que hemos recurrido a la ayuda de Sudáfrica. Si hay un país africano que ha realizado notables esfuerzos para intentar resolver esta cuestión por el bien de todo el mundo, ése es Sudáfrica. Además, ese país esta seriamente dedicado a generar, inspirar y trabajar en un acuerdo importante entre la mayoría y la oposición en Zimbabue, y esto debería traducirse en unas elecciones limpias y justas en marzo de 2008. Estas conversaciones se encuentran todavía en curso, pero en cualquier caso, la última conversación que tuve con el Presidente Mbeki parecía ofrecer visos reales de éxito. Así que no critiquemos a Sudáfrica, ya que está haciendo cuanto puede y no está haciendo un mal trabajo. Por lo que respecta al porcentaje de subvención asignada a la agricultura, simplemente señalaría que, entre el noveno y el décimo Fondo Europeo de Desarrollo, la cifra dedicada a este sector aumentó de 663 millones de euros hasta 1 100 millones de euros. Es cierto que, a pesar del aumento de los fondos entre el noveno y el décimo FED, hubo una reducción en términos de porcentaje absoluto, pero por lo que se refiere a dinero contante, el aumento real no fue insignificante. Además, quiero mencionar que me ha encantado escuchar al Presidente del Banco Mundial anunciar hace algunos días en Washington, durante una reunión a la que asistí, que se dedicaría mucha mayor atención al desarrollo agrícola, así que comparto plenamente las preocupaciones que se acaban de plantear. En lo tocante al papel de la sociedad civil y los Parlamentos, también el Parlamento Panafricano, no puedo más que aprobar de corazón el enfoque adoptado en el informe. En una palabra, y para ser breve porque el tiempo asignado es muy corto, quiero volver a tocar la cuestión de los acuerdos de asociación económica o AAE, como he prometido hacer. Ustedes se hacen cargo de mi posición por lo que respecta a estos acuerdos. Constituyen una condición esencial para la integración de África en la comunidad mundial. Tal como ha demostrado la experiencia de Asia, no es la ayuda el factor más determinante para el progreso, sino el desarrollo económico y la integración en el mercado global. Creo personalmente que los AAE representan una oportunidad en virtud de la cual los países ACP pueden integrarse gradualmente en la comunidad comercial internacional, desarrollando primero sus mercados regionales. De todas formas, quiero señalar que el 1 de enero de 2008 no va a significar el inicio de una súbita y dramática liberalización del mercado. ¿Qué a va significar entonces? De hecho, va a significar la apertura gradual de los mercados en función de distintos períodos de transición dependiendo de los productos en cuestión, con la ayuda de fondos regionales que van a proporcionar soporte financiero y van a contribuir asimismo a aliviar el problema de una pérdida fiscal neta como resultado de la liberalización. Desde luego, no faltan propuestas interesantes para aplicar en este ámbito. Más aún, también vamos a poder movilizar unos recursos bastante notables en toda una serie de entornos que pueden crear unas condiciones óptimas, en virtud de las cuales este proceso de liberalización pudiera hacerse de hecho progresivo, y conseguir que esta apertura paulatina de los mercados fuera útil, positiva y productiva. Comprendo perfectamente los recelos que han expresado algunas personas. Sin embargo, en cuanto a la petición de ampliar la fecha para concluir estos acuerdos de asociación económica, he de decirles que no percibo ninguna ventaja en ello. La OMC no nos va a conceder una excepción para los países ACP —y está muy bien pedir que se les conceda— porque nuestro sistema actual está perjudicando a otros países en desarrollo que están solicitando ser tratados de la misma forma que las antiguas colonias."@es21 "Austatud juhataja, daamid ja härrad, kõigepealt soovin tänada nõukogu põhjaliku vastuse eest sõnavõttudele ja lisan, et ma nõustun tõstatatud küsimustega. Ainus alternatiiv on seega kasutada üldist soodustuste süsteemi. Vähim arenenud maadel on juurdepääs kõigele, välja arvatud relvad, aga mitte vähim arenenud maadele – neid on 36 – tähendaks see, et nende juurdepääs võrreldes praegusega väheneks. Majanduspartnerluslepingud võimaldavad meil endiselt tagada soodusjuurdepääs meie traditsioonilistele partneritele, aga mis on olulisem, on see, et nende kaudu saame toetada piirkondlikku majandusintegratsiooni. Usun, et siin saaks kaubandus aidata tõeliselt majanduse arengule kaasa. Loomulikult oleme teadlikud probleemidest, mida see meie partneritele tekitab, mõistame nende vastumeelsust, me saame aru nende õigustatud hirmudest. Just sel põhjusel pakkusime algselt välja sõlmida järkjärgulised kokkulepped, millega kõigepealt lahendataks kaubanduse küsimus turu avamise vastastikusel põhimõttel vastavalt WTO eeskirjadele. Nagu ma olen alati öelnud, saab turule juurdepääsu pakkumine meie AKV partnerite poolt muidugi olema asümmeetriline. Meenutagem, et meie omalt poolt avame turud täielikult, kavatseme olla nii paindlikud kui võimalik ja kasutame ära kõikvõimalikud manöövrid, et tegeleda probleemidega arengu küsimuses, eelkõige vajadusega kaitsta põllumajanduslikku tootmist ja veel nõrka tööstust. Kõnealuse küsimusega tegeletakse. Tõeline väljakutse on vältida mitte vähim arenenud maade hävimine kaubanduses alates 1. jaanuarist. Neil riikidel on kaalul suured kaubandushuvid. Kui me 1. jaanuariks ei ole veel turulepääsu küsimust lahendanud, on selge, et nad on tagasi üldises soodustuste süsteemis, mis tähendab seda, et nad on kõrvalejäetud ja tõeliselt hävituslikus seisundis. Seetõttu peame edasi liikuma, et jõuda vähemalt ajutiste lepingute sõlmimiseni. Nii palju siis majanduspartnerluslepingutest. Lõpetuseks ütleksin, et ma nõustun täielikult härra Borrelli nii selgelt väljendatud seisukohtadega. Eesootav tippkohtumine ja ELi-Aafrika strateegia eesmärk on oluline muutus Euroopa ja Aafrika vahelistes suhetes. Seega üritame – kasutades Borrelli sõnu – luua tugev partnerlus kahe osapoole vahel, kes teineteist austavad ja kellel on teineteise suhtes õigused ja kohustused, ning pöörakem selg sellele, mis meil praegu on – ma ei läheks nii kaugele, et seda nimetada lihtlabaseks, kuna tegemist on siiski tõsisema asjaga –, sellele moest läinud, arhailisele ja eesmärkidele vastutöötavale suhtele, sellele sageli alandavale suhtele andja ja saaja vahel. Ka mina jagan paljusid väljendatud muresid. Komisjon püüab saavutada suuremat ühtsust oma ülemeremaadega seotud tegevustes ja tegelikult peaks Euroopa ja Aafrika vahelise dialoogi iseloom võimaldama meil järk-järgult kaotada mõned vastuolud, sealhulgas need, mis härra Rocard välja tõi. On selge, et mõnikord on meie poliitikad vastuolulised: võtke kas või põllumajandusse suunatud toetused. Tegemist on vastuoluga. Kahjuks tuleb siin teha valik lahknevate huvide vahel ja seda valikut tuleb lihtsalt tunnustada. Euroopa on tõenäoliselt rahvusvahelisel areenil ainus, kes jätkuvalt parandab oma tegevust ja ilmselgelt püüab iga hinna eest õiges suunas liikuda. Teine tõstatatud aspekt on Zimbabwe küsimus. Ma ei soovi selle juurde tagasi pöörduda. Maria Martens käsitles küsimust paremini, kui ma eales oleks osanud. Tegemist on ELi-Aafrika tippkohtumisega ja mitte ELi-Zimbabwe tippkohtumisega. See on esimene aspekt. Teine punkt on see, et ma olen teadlik üleskutsetest, et Mugabe tuleks avalikult hukka mõista. Ma võiksin seda teha, aga see ei muudaks midagi. Otsus Mugabe kutsumisest ei sõltu meist. Me ei saa tegutseda oma Aafrika partnerite eest. Arengu ja humanitaarabi volinikuna, omades erivastutust Aafrika, Kariibi mere ja Vaikse ookeani (AKV) riikide ja Aafrikaga poliitiliste suhete ning dialoogi küsimuses, tuleb mul öelda – mul on kahju seda öelda –, et meil ei ole sellist sunniõigust, mis võimaldaks meil Aafrika partneritele öelda: „Te võite kutsuta kõik, välja arvatud tema”. Riskides olla liiga otsekohene, väidan ka järgmist: kui me võtame otsuste tegemisel mõõdupuuks diktaatorid või need, keda me arvame diktaatori rolli täitvat, peaksime vaatama ka teisi peale Mugabe. Ütlen teema kohta veel seda: äsjane väide on reaalsus. Oluline on see, et tippkohtumine toimub, ja ka see, et tippkohtumisel on meil võimalus arutada ja tõstatada inimõiguste küsimus Zimbabwes. See tundub minu arvates kasulik ja oluline olevat. Seega peab tippkohtumine toimuma. Me oleme piisavalt kaua juba oodanud. Juba on toimunud Aafrika-Hiina tippkohtumine. Pealegi on ettevalmistamisel Aafrika-Jaapani tippkohtumine, kus me osaleme, ehkki ma ei tea, millal see toimub. Samuti soovin mainida, et Lõuna-Aafrika on meile siinkohal abiks. Kui on üks Aafrika riik, kes on teinud suuri jõupingutusi püüdmaks lahendada kõnealust küsimust kõigi huvides, siis on see Lõuna-Aafrika. Lisaks tegeleb see riik praegu tõenäoliselt kokkuleppe saavutamise ja esilekutsumisega Zimbabwe enamuse ja opositsiooni vahel, mille tulemusena peaksid märtsis 2008 toimuma ausad ja õiglased valimised. Läbirääkimised veel kestavad, aga minu viimane vestlus president Mbekiga näitas, et selles küsimuses on lootust edu saavutada. Seega ärme kritiseerime Lõuna-Aafrikat, kuna riik teeb, mis suudab, ja teeb seda hästi. Mis puutub küsimusse selle kohta, kui palju raha suunatakse põllumajandusse, sooviksin lihtsalt märkida, et 9. ja 10. Euroopa Arengufondi vahel suurenes põllumajandusvaldkonnale eraldatav summa 663 miljonilt eurolt 1,1 miljardile eurole. Tõsi, hoolimata mainitud suurenemisest vähenes rahastus küll absoluutsetes protsentarvudes, aga tegelikult oli rahasumma suurenemine märkimisväärne. Lisaks peaksin mainima, et mul oli hea meel kuulda Maailmapanga presidenti paar päeva tagasi ühel Washingtonis toimunud koosolekul, kus ma osalesin, ütlemas, et edaspidi pööratakse põllumajanduse arengule palju suuremat tähelepanu, ja seega ma jagan täielikult äsja tõstatatud probleeme. Kodanikuühiskonna ja parlamentide rolli, samuti üleaafrikalise parlamendi rolli kohta ei ole mul muud lisada, kui et toetan täielikult raportis võetud suunda. Ühesõnaga ja lühidalt, kuna määratud aeg on lühike, soovin veel kord, nagu lubasin, käsitleda majanduspartnerluslepingute küsimust. Teen teile oma seisukoha teatavaks. Need lepingud on oluline tingimus Aafrika integreerimiseks rahvusvahelisse kogukonda. Nagu on näidanud Aasia kogemus, ei ole eduks kõige otsustavam aspekt mitte abi, vaid majanduse areng ja globaalsele turule integreerumine. Isiklikult usun, et majanduspartnerluslepingud on AKV riikide jaoks võimalus, mille kaudu need riigid saavad järk-järgult integreeruda rahvusvahelisse kaubanduskogukonda, rajades kõigepealt oma piirkondlikud turud. Samuti märgin, et 1. jaanuar 2008 ei tähista turu järsku ja märkimisväärset liberaliseerimist. Mida see siis tähendab? See tähendab järkjärgulist turgude avanemist vastavalt erinevatele, kaupadest sõltuvatele üleminekuperioodidele piirkondlike fondide abiga, mis annavad rahalist toetust ja aitavad kergendada ka liberaliseerimisest tulenevat netomakse kaotust. Muidugi ei tule puudu huvitavatest ettepanekutest, mida võiks selles valdkonnas rakendada. Pealegi on meil võimalik mobiliseerida üsna olulisi ressursse mitmetes valdkondades, mis loovad optimaalsed tingimused, mille kaudu saab liberaliseerimisprotsessi muuta järkjärguliseks ja muuta selline turgude avamine kasulikuks, positiivseks ja tootlikuks. Mõistan väga hästi kartusi, mida mõned on väljendanud. Seoses üleskutsega lükata majanduspartnerluslepingute sõlmimise tähtaeg edasi, pean ütlema, et ma ei näe sellel mõtet. WTO ei tee meile erandit AKV riikide suhtes – ja pole mõtet teeselda vastupidist – kuna meie praegune süsteem kahjustab teisi arengumaid, kes soovivad, et neid koheldaks samamoodi kui endisi koloniaalriikide osi."@et5 ". Arvoisa puhemies, hyvät parlamentin jäsenet, haluan aluksi kiittää neuvostoa, joka vastasi kattavasti kannanottoihin, joihin yhdyn täysin. Ainoa vaihtoehto on siis yleinen tullietuusjärjestelmä. Vähiten kehittyneet LDC-maat pääsevät markkinoille ”Kaikki paitsi aseet” -strategian mukaisesti, mutta muiden kuin LDC-maiden osalta – ja haluaisin muistuttaa niitä olevan kuitenkin 36 – se merkitsee nykyistä suppeampaa pääsyä markkinoille. Talouskumppanuussopimusten ansiosta voimme jatkossakin taata etuoikeutetun markkinoille pääsyn historiallisille kumppaneillemme, mutta ne tukevat myös ennen kaikkea alueellista taloudellista yhdentymistä. Omalta osaltani uskon, että juuri tässä ilmenee kaupan todellinen potentiaali kehityksen edistämiseen. Olemme tietenkin tietoisia vaikeuksista sekä kumppaneidemme epäröinnistä ja näiden oikeutetuista peloista. Juuri tästä syystä ehdotimme, että ensin solmittaisiin alasopimuksia, joilla ratkaistaan ensi alkuun kauppaa koskeva kysymys ja sovitaan kaupan avaamisesta vastavuoroiselta pohjalta WTO:n sääntöjä noudattaen. Kuten olen aina sanonut, AKT-kumppaneillemme tarjottu markkinoille pääsy perustuu luonnollisesti epäsymmetriaan. Muistuttaisin, että omalta osaltamme avaamme markkinamme täysin, ja käytämme kaiken saamamme joustavuuden ja liikkumavaran huomioidaksemme kehitystä koskevat kysymykset, etenkin tarpeen suojella maataloustuotannon ydintä ja syntyvää teollisuutta. Jatkamme edelleen työskentelyä tämän kysymyksen parissa. Varsinainen haaste on sen varmistaminen, ettei muiden kuin LDC-maiden tilanne kaupan alalla muutu katastrofaaliseksi 1. tammikuuta. Vaakakupissa on näiden maiden kaupallinen etu. Mikäli markkinoille pääsyä koskevaa kysymystä ei ole ratkaistu 1. tammikuuta mennessä, on selvää, että ne joutuvat yleiseen tullietuusjärjestelmään, jolloin ne jäävät ulkopuolelle, todella katastrofaaliseen asemaan. Vauhtia on siis kiihdytettävä, jotta voisimme päästä edes väliaikaiseen sopimukseen. Näin siis talouskumppanuussopimusten osalta. Lopuksi haluaisin sanoa, että allekirjoitan täysin kaiken sen, mitä puhemies Borrell sanoi erittäin selkeäsanaisesti. Sekä huippukokouksen että strategian haasteena on Euroopan ja Afrikan välisen suhteen luonteen muuttaminen perinpohjaisesti. Hänen sanojaan lainatakseni, on solmittava vankka kumppanuus, jonka osapuolet ovat samanarvoisia ja kunnioittavat toisiaan, joilla on oikeuksia ja velvollisuuksia toisiaan kohtaan. On irrottauduttava tästä suhteesta – jota en sanoisi tavanomaiseksi, ongelma on paljon vaikeampi – joka on aikansa elänyt, vanhanaikainen, epätuottoisa ja usein nöyryyttävä avunantajan ja avunsaajan välinen suhde. Jaan itsekin monet esitetyistä huolenaiheista. Komissio pyrkii lisäämän ulkoisen toimintansa johdonmukaisuutta ja Euroopan ja Afrikan välisen vuoropuhelun ansiosta voimmekin todennäköisesti poistaa asteittain monia ristiriitoja, joista eräät Michel Rocard toi esiin puheenvuorossaan. On selvää, että harjoitamme toisinaan ristiriitaista politiikkaa, tästä riittävänä esimerkkinä ovat maataloustuet. Kyse on ristiriidasta. Valitettavasti toisistaan eroavien intressien välillä on tehtävä valintoja, joiden takana on seisottava. Huomautan, että Eurooppa on varmaankin ainoa kansainvälinen toimija, joka korjaa jatkuvasti itse omaa toimintaansa ja joka ainakin yrittää ilmiselvästi edetä oikeaan suuntaan. Toisekseen on puhuttu Zimbabwesta. En aio palata tähän kysymykseen. Maria Martens vastasi siihen paremmin, kuin mitä itse voisin tehdä. Huippukokous järjestetään Afrikan ja EU:n välillä, ei Zimbabwen ja Euroopan välillä. Tämä on ensimmäinen seikka. Toisekseen, olen kyllä kuullut mantran lailla toistetut kehotukset Mugaben tuomitsemiseksi. Minäkin voin tehdä samoin, mutta se ei muuta mitään. Mugaben kutsuminen ei riipu meistä. Pyydän anteeksi, mutta emme voi ottaa afrikkalaisen kumppanimme paikkaa. Ja kehitysyhteistyöstä sekä etenkin AKT-maista ja poliittisista suhteista ja vuoropuhelusta Afrikan kanssa vastaavan komission jäsenen roolissani minun on valitettavasti sanottava teille, ettei meillä ole pakottavaa määräämisoikeutta, jonka nojalla voisimme sanoa afrikkalaisille ystävillemme: ”Voitte kutsua kaikki muut paitsi hänet”. Sitä paitsi, jos sallitte minun olla hieman julkea: jos mittapuuna käytettäisiin sitä, kuka on diktaattori ja kenet katsomme sopivaksi, ongelmia ei olisi vain Mugaben suhteen, vaan niitä olisi monia muita. Rohkenen siis kuitenkin huomauttaa myös tästä seikasta. Se on totuus. Tärkeää on se, että huippukokous pidetään, ja että kokouksessa voidaan puhua avoimesti ja nostaa pöydälle ihmisoikeuksia Zimbabwessa koskeva kysymys. Katson tämän olevan hyödyllistä ja tärkeää, ja haluan sanoa sen. Kokous on siis pidettävä. Se on viivästynyt jo tarpeeksi. Afrikan ja Kiinan välinen huippukokous on järjestetty. Parhaillaan valmistellaan Afrikan ja Japanin huippukokousta, ja mekö muka vain odottelisimme, että kokous järjestetään jonakin päivänä, en edes oikein tiedä koska. Haluaisin myös sanoa, että Etelä-Afrikkaa on syytetty tilanteesta. Jos jokin Afrikan maa ponnistelee kaikin voimin tämän kysymyksen ratkaisemiseksi kaikkien osapuolten edun mukaisesti, se on nimenomaan Etelä-Afrikka. Ja todennäköisesti Etelä-Afrikka on hyvin kiireinen valmistellessaan Zimbabwen valtapuolueen ja opposition välistä merkittävää sopimusta, jonka on määrä johtaa rehellisiin ja oikeudenmukaisiin vaaleihin maaliskuussa 2008. Työ ei ole päättynyt, mutta viimeisin presidentti Mbekin kanssa käymäni keskustelu avaa ainakin todellisia näkymiä tähän suuntaan. Älkäämme siis arvostelko Etelä-Afrikkaa, se tekee parhaansa, eikä lainkaan hullummin. Maatalouden rahoitusosuuden osalta haluaisin huomauttaa vain, että yhdeksännestä kymmenenteen Euroopan kehitysrahastoon siirryttäessä maatalouden määrärahat nousevat 663 miljoonasta eurosta 1,1 miljardiin. On totta, että yhdeksännen ja kymmenennen EKR:n välinen korotus tarkoittaa tuen tosiasiallisen prosenttiosuuden laskua, mutta kovan käteisen muodossa nousu on huomattava. On lisäksi sanottava, että ilahduin suuresti kuunnellessani Maailmanpankin pääjohtajaa pari päivää sitten Washingtonissa pidetyssä kokouksessa, jossa hän ilmoitti kehitysavun suuremmasta keskittämisestä maatalouteen. Jaan siis täysin huolenne, arvoisa jäsen. Kansalaisyhteiskunnan ja parlamenttien sekä yleisafrikkalaisen parlamentin roolin osalta voin tietenkin vain antaa täyden hyväksyntäni tälle lähestymistavalle. Lyhyesti, koska puheaika on hyvin rajoitettu, haluaisin vielä sanoa pari sanaa talouskumppanuussopimuksista, koska lupasin puhua tästä kysymyksestä. Tunnette kantani näihin sopimuksiin. Ne ovat välttämätön edellytys Afrikan integroimiseksi maailmanlaajuiseen yhteisöön. Aasian esimerkki osoittaa, että kehityksen kannalta ratkaisevaa ei ole apu, vaan taloudellinen kehitys ja liittyminen maailmanmarkkinoihin. Omalta osaltani uskon, että talouskumppanuussopimukset antavat AKT-maille tilaisuuden liittyä maailmankauppaan asteittain, luomalla ensin alueelliset markkinat. Haluaisin kuitenkin muistuttaa, ettemme tule näkemään 1. tammikuuta 2008 markkinoiden rajua ja ehdotonta vapauttamista. Mistä siis on kyse? Tosiasiassa se merkitsee markkinoiden asteittaista avaamista, tuotteista riippuen enemmän tai vähemmän pitkiä siirtymäkausia, sekä alueellisia rahastoja, jotka tukevat kehitystä taloudellisesti ja auttavat vastaamaan markkinoiden vapauttamisen aikaansaamien nettoverotappioiden ongelmaan. Monia kiinnostavia ehdotuksia on tehty tällä alalla. Lisäksi pystymme myös saamaan kokoon suhteellisen merkittäviä resursseja monilla sellaisilla aloilla, jotka voivat luoda ihanteelliset olosuhteet, jotta markkinoiden asteittainen vapauttaminen ja avaaminen voisi tapahtua hyödyllisellä, myönteisellä ja tuottoisalla tavalla. Ymmärrän hyvin itse kunkin pelkoja, mutta talouskumppanuussopimusten lykkäämistä koskevan pyynnön osalta minun on sanottava, etten oikein ymmärrä, mitä hyötyä siitä olisi. Voimme toki teeskennellä sen olevan mahdollista, mutta WTO ei tule myöntämään meille poikkeusta AKT-maita varten, sillä nykyinen järjestelmämme on epäedullinen toisille kehitysmaille, jotka vaativat samaa kohtelua kuin entiset siirtomaat."@fi7 ". Elnök asszony, hölgyeim és uraim, azzal szeretném kezdeni, hogy megköszönöm a Tanácsnak, hogy ily teljes választ adott a felszólalásokra, és hozzátenném, hogy támogatom a felmerült gondolatokat. Az egyetlen lehetőség tehát az Általános Preferenciarendszer (GSP) alkalmazása. A legkevésbé fejlett országok (LDC-k) mindenhez kapnak hozzáférést, kivéve a fegyvereket, a nem-LDC-országok számára azonban – és hadd mutassak rá, hogy 36 ilyen ország van – ez a jelenlegi hozzáférésük szintjéhez képest csökkenést jelent. A gazdasági partnerségi megállapodások lehetővé teszik, hogy hagyományos partnereinknek továbbra is biztosítsuk e kedvezményes hozzáférést, de ennél fontosabb, hogy segítenek támogatni a regionális gazdasági integráció folyamatát. Úgy gondolom, hogy így tud a kereskedelem igazán hozzájárulni a gazdasági fejlődéshez. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy ez milyen problémákat okoz majd a partnereinknek, elfogadjuk, hogy vonakodnak, és valljuk be, megértjük jogos félelmeiket. Pontosan emiatt javasoltuk kezdetben olyan fokozatos megállapodások megkötését, melyek a kereskedelmi problémát mindenekelőtt azáltal oldják meg, hogy a WTO szabályaival összeférhető kölcsönös alapon valósítják meg a piacnyitást. Amint mindig is mondtam, az AKCS-partnereink által felajánlott piacra jutás természetesen az aszimmetria elvén alapul majd. Emlékezzenek rá, hogy mi teljesen megnyitjuk a piacainkat, igyekszünk a lehető legrugalmasabbak lenni és kihasználni a teljes mozgásterünket, hogy beépíthessük a fejlődéshez, főként a mezőgazdasági termelés és a gyerekcipőben járó iparágak nagy része védelméhez kapcsolódó aggályokat. Jelenleg továbbra is dolgozunk az ügyön. Az igazi kihívást az jelenti, hogy meg kell akadályozni, hogy a nem legkevésbé fejlett országok január 1-jén katasztrofális kereskedelmi helyzetbe süllyedjenek. Ezen országok esetében egyértelműen hatalmas kereskedelmi érdekek forognak kockán. Ha január 1-jéig nem sikerül megoldanunk a piaci hozzáférés kérdését, nyilvánvalóan ismét a GSP fog rájuk vonatkozni, ami kívülállóvá teszi őket és akkor valóban katasztrofális helyzetben lesznek. Ezért sietnünk kell, ha életbe akarunk léptetni akár csak ideiglenes megállapodásokat is. Lényegében ennyit tudok mondani a gazdasági partnerségi megállapodásokról. Végezetül azt kívánom még elmondani, hogy teljesen egyetértek mindazzal, amit Borrell úr oly világosan kifejtett. A közelgő csúcstalálkozó és az EU-Afrika stratégia célja, hogy alapvető változást eredményezzen az Európa és Afrika közötti kapcsolatokban. Ezért próbáljunk meg – és itt kölcsönveszem az általa használt kifejezést – erős partnerséget kialakítani két olyan oldal között, melyek tisztelik egymást, jogaik és kötelességeik vannak egymással szemben, és hagyjuk magunk mögött a mostani helyzetet – nem nevezném közönségesnek, annál azért komolyabb –, ezt az elavult, régi és nem gyümölcsöző kapcsolatot, ezt a gyakran megalázó donor-kedvezményezett viszonyt. Én is osztozom az itt kifejezésre juttatott aggodalmak jelentős részében. A Bizottság törekszik rá, hogy nagyobb összhangot teremtsen tengerentúli tevékenységei között, és az Európa és Afrika közötti párbeszédnek valójában lehetővé kell tennie, hogy fokozatosan felszámoljuk az ellentmondások egy részét, köztük a Rocard úr által kiemelt kérdéseket. Magától értetődik, hogy olykor ellentmondó politikákat követünk: elég a mezőgazdaságnak fizetett szubvenciókra gondolni. Ez ellentmondás. Sajnos itt választani kell a szerteágazó érdekek között, és ezt olykor el kell így fogadni. Azt látom, hogy valószínűleg az Európa az egyetlen nemzetközi szereplő, amely folyamatosan kijavítja magát és kétségbevonhatatlanul megpróbál bármi áron a jó irányba haladni. A második kérdés, melyről szó esett, Zimbabwe. Nem szeretnék újra végigmenni ezen a kérdésen. Martens asszony jobb választ adott rá, mint én valaha tudnék. Itt egy EU-Afrika csúcstalálkozóról van szó, nem pedig egy EU-Zimbabwe csúcsról. Ez az első tényező. A második az, hogy tisztában vagyok vele, hogy sokan felszólítottak már Mugabe elnök elítélésére. Ezt én is megtehetném, de nem változtatna semmin. Nem mi döntünk Mugabe úr meghívásáról. Sajnálom, de nem vehetjük át afrikai partnereink helyét. A fejlesztési és humanitárius segítségnyújtás biztosaként beszélve, aki különleges felelősséggel bír az afrikai, karibi és csendes-óceáni (AKCS) országokért, valamint az Afrikával folytatott párbeszédért és politikai kapcsolatért, azt kell mondanom Önöknek – és sajnálom, hogy ezt kell hallaniuk –, hogy nincs kényszerítő jogkörünk rá, hogy azt mondjuk afrikai partnereinknek: „Bárkit meghívhatnak, kivéve őt”. Megkockáztatom, hogy túl szókimondó leszek, de kimondom: ha a diktátorok vagy inkább azok alapján ítéljük meg a dolgokat, akiket alkalmasnak tartunk e szerepre, nemcsak Mugabe elnökkel lennének problémáink. És hadd mondjak még valamit a témáról: ez a valóság. Az a lényeg, hogy a csúcstalálkozóra sor kerül és hogy a találkozó keretében meg tudjuk vitatni a dolgokat és felvethetjük az emberi jogok helyzetének kérdését Zimbabwéban. Nekem ez tűnik hasznosnak és fontosnak, és ezt bátran kimondom. A csúcstalálkozónak tehát meg kell történnie. Már eleget vártunk. Volt már Afrika-Kína csúcs. Sőt, egy Afrika-Japán csúcstalálkozó is előkészület alatt van, és mi ott leszünk, amikor sor kerül rá, bár nem tudom pontosan, mikor. Szeretném elmondani azt is, hogy Dél-Afrika segítségét is igénybe vettük. Ha van egy olyan afrikai ország, amely jelentős erőfeszítéseket tett, hogy e kérdés – mindenki érdekében – megoldódjon, az a Dél-Afrikai Köztársaság. Ráadásul felettébb valószínű, hogy ez az ország most egy nagyobb megállapodást próbál kialakítani, ösztönözni a zimbabwei többség és ellenzék között, és ezen dolgozik most. Ennek nyílt és tisztességes választásokat kellene eredményeznie 2008 márciusában. A tárgyalások még folynak, mindenesetre a Mbeki elnökkel folytatott legutolsó beszélgetésem valódi reménnyel kecsegtetett a sikerre nézve. Ne kritizáljuk tehát a Dél-Afrikai Köztársaságot, mivel minden tőle telhetőt megtesz és nem végez rossz munkát. Ami a mezőgazdaságra szánt források arányát illeti, egyszerűen csak arra kívánok rámutatni, hogy a kilencedik és tizedik Európai Fejlesztési Alap között az ezen ágazatnak szánt összeg 663 millió euróról 1,1 millió euróra emelkedett. Való igaz, hogy a kilencedik és tizedik EFA közötti növekedés ellenére abszolút értékben csökkenés történt, azonban a tényleges növekedés készpénzben nem volt elhanyagolható. Továbbá meg kell említenem, hogy nagy örömmel hallottam, hogy a Világbank elnöke néhány napja Washingtonban – egy olyan ülésen, melyen én is részt vettem – bejelentette, hogy sokkal nagyobb figyelmet kap a mezőgazdaság, és így teljes mértékben osztom az imént felvetett aggályokat. A civil társadalom, a parlamentek és a Pánafrikai Parlament szerepét illetően nem tehetek többet, mint hogy őszintén helyeslem a jelentésben foglalt megközelítést. Egy szó erejéig – és rövid leszek, mivel nagyon rövid a rendelkezésre álló idő – szeretnék szólni a gazdasági partnerségi megállapodásokról vagy EPA-król, hiszen megígértem. Tisztán fogják látni az e megállapodásokról kialakult álláspontomat. Ezek elengedhetetlen feltételt képeznek ahhoz, hogy Afrika a nemzetközi közösség szerves részévé váljon. Az ázsiai tapasztalatokból tudjuk, hogy az előrehaladásban nem a segély a legmeghatározóbb tényező, hanem a gazdasági fejlődés és a világpiaci integráció. Én személy szerint úgy gondolom, hogy e megállapodások lehetőséget kínálnak arra, hogy az AKCS-országok fokozatosan váljanak a nemzetközi kereskedelmi közösség szerves részévé oly módon, hogy először regionális piacaikat építik ki. Ennek ellenére kiemelném, hogy 2008. január 1—je nem egy hirtelen és drámai piacliberalizáció kezdetét jelzi. Akkor mit? Valójában ez a piacok fokozatos megnyitását jelenti az adott termékektől függő átmeneti időszakok szerint, és mindehhez regionális alapok nyújtanak pénzügyi támogatást és segítenek enyhíteni a liberalizáció eredményeképpen keletkező nettó adóveszteség problémáját. Természetesen bőven rendelkezésre állnak érdekes javaslatok, melyeket e téren alkalmazni lehetne. Mi több, képesek leszünk jelentős erőforrásokat mozgósítani számos, optimális feltételeket nyújtó területen, ami által folyamatossá válhat ez a liberalizációs folyamat, a piacok fokozatos megnyitása pedig hasznossá, pozitívvá és gyümölcsözővé. Nagyon is megértem az aggályokat, melyeknek néhányan hangot adtak. Azonban arra a felvetésre, hogy hosszabbítsuk meg e gazdasági partnerségi megállapodások megkötésének határidejét, azt kell válaszolnom, hogy ennek nem látom semmi előnyét. A WTO nem fogja megengedni, hogy kivételt tegyünk az AKCS-országokkal – és hiába teszünk úgy, mintha megengedné –, mivel a jelenlegi rendszerünk hátrányos más fejlődő országoknak, amelyek azt kérik, hogy őket is részesítsük ugyanolyan elbánásban, mint a korábbi gyarmatokat."@hu11 "Signora Presidente, onorevoli deputati, desidero iniziare ringraziando il Consiglio per aver risposto in modo così esauriente agli interventi, e aggiungerei che appoggio i punti che sono stati sollevati. L’unica alternativa è quindi utilizzare il sistema delle preferenze generalizzate. I paesi meno sviluppati disporranno dell’accesso a tutto escluse le armi, ma per i paesi sviluppati, e vorrei soltanto puntualizzare che sono 36, ciò rappresenterebbe una riduzione del loro attuale livello di accesso. Gli APE ci consentiranno di continuare a garantire questo accesso preferenziale ai nostri tradizionali ma cosa più importante, contribuiranno a sostenere il processo di integrazione economica regionale. Ritengo che sia questo fattore a promuovere il potenziale reale per il commercio al fine di poter favorire lo sviluppo economico. Siamo certamente consapevoli del problema che sorgerà per i nostri ammettiamo la loro riluttanza e, bisogna riconoscerlo, comprendiamo le loro legittime paure. E’ proprio per questa ragione che inizialmente abbiamo proposto di concludere accordi stabiliti che in primo luogo risolverebbero il problema del commercio includendo l’apertura del mercato su base reciproca compatibile con le norme dell’OMC. Come ho sempre detto, le offerte di accesso al mercato dei nostri ACP si fonderanno ovviamente sul principio di asimmetria. Ricordando che da parte nostra stiamo aprendo completamente i mercati, intendiamo essere il più flessibili possibile e utilizzeremo tutti i margini disponibili per includere le preoccupazioni relative allo sviluppo, in particolare la necessità di proteggere il corpo principale della produzione agricola e le industrie con scarsa esperienza. Attualmente, stiamo proseguendo il lavoro in merito. La sfida reale è impedire che il 1° gennaio i paesi sviluppati scivolino in una situazione commerciale disastrosa. Chiaramente questi paesi hanno in gioco grandi interessi commerciali. Se entro il 1° gennaio non avremo risolto la questione dell’accesso ai mercati, è ovvio che si ritornerà al sistema di preferenze generalizzate, il che significa che si troveranno agli estremi e quindi saranno in una posizione veramente disastrosa. Dobbiamo pertanto sbrigarci se abbiamo almeno intenzione di concludere accordi temporanei. Questo è ciò che riguarda gli APE. Infine, vorrei dire che sono pienamente d’accordo con le opinioni che l’onorevole Borrell ha espresso così chiaramente. Il prossimo vertice e la strategia UE-Africa condurranno a un cambiamento fondamentale della natura delle relazioni tra Europe e Africa. Cerchiamo pertanto, e prendo a prestito una sua espressione, di creare un solido partenariato tra le due parti che rispetti entrambe e che preveda responsabilità e diritti reciproci, e lasciamoci alle spalle queste relazioni attuali, non le definirei banali, sono qualcosa di più importante, relazioni superate, arcaiche e controproducenti, questa associazione spesso umiliante di donatore e beneficiario. Anch’io condivido molte delle preoccupazioni espresse. La Commissione sta tentando di applicare una maggiore coerenza alle proprie attività d’oltremare e, in effetti, la natura del dialogo tra Europa e Africa dovrebbe gradualmente permetterci di eliminare alcune contraddizioni, comprese quelle evidenziate dall’onorevole Rocard. Inutile dire che talvolta portiamo avanti politiche contraddittorie: basti pensare ai sussidi all’agricoltura. Si tratta di una contraddizione. Purtroppo, in questo caso si deve compiere una scelta tra interessi divergenti ed è proprio questo che talvolta si deve accettare. Probabilmente l’Europa è l’unico attore internazionale che si autocorregge di continuo e prova palesemente, in ogni caso, a procedere nella giusta direzione. Un secondo punto che è stato sollevato è quello riguardante lo Zimbabwe. Non ho intenzione di ritornare su tale questione. L’onorevole Martens ha risposto meglio di quanto non potessi fare io. Ci stiamo occupando del Vertice UE-Africa, non UE-Zimbabwe. Questo è il fattore numero uno. Il fattore numero due è che sono ben consapevole delle richieste di denunciare il Presidente Mugabe. Anch’io potrei farlo, ma non cambierebbe nulla. La decisione di invitare il Presidente Mugabe non dipende da noi. Mi spiace, ma non possiamo sostituirci ai nostri africani. Parlando con l’incarico di Commissario per lo sviluppo e gli aiuti umanitari, con responsabilità speciale dei paesi ACP (di Africa, Caraibi e Pacifico) e delle relazioni politiche e del dialogo con l’Africa, devo informarvi, e mi dispiace doverlo fare, che non abbiamo il diritto di coercizione che ci consente di dire ai nostri africani: “Potete invitare tutti tranne lui”. A rischio di essere troppo sfacciato aggiungerei anche: se dobbiamo giudicare le cose con il metro dei dittatori, o piuttosto di chi consideriamo adatto per questo ruolo, incontreremmo problemi più che con il solo Mugabe. E permettetemi di dire ancora una cosa in merito: questa è la realtà. L’aspetto importante è che si svolgerà il vertice e che durante questo incontro potremo discutere argomenti e sollevare la questione dei diritti umani in Zimbabwe. Questo è ciò che mi pare utile e importante, e non ho paura di affermarlo. Quindi il vertice si deve svolgere. Abbiamo atteso abbastanza. E’ già stato realizzato un Vertice Africa-Cina. Per di più, è in preparazione un Vertice Africa-Giappone a cui parteciperemo, anche se non so esattamente quando. Inoltre, vorrei aggiungere che abbiamo ottenuto l’appoggio del Sudafrica. Se esiste un paese africano che ha compiuto considerevoli sforzi per cercare di risolvere tale questione nel migliore interesse di tutti è il Sudafrica. Per di più, questo paese molto probabilmente è ora impegnato nell’elaborare, ispirare e lavorare su un importante accordo tra maggioranza e opposizione in Zimbabwe, e quest’iniziativa dovrebbe risultare in elezioni oneste ed eque nel marzo 2008. Questi colloqui sono ancora in corso, ma in ogni caso l’ultima conversazione intercorsa con il Presidente Mbeki mi è sembrato offrisse speranze reali di successo. Pertanto, non critichiamo il Sudafrica, poiché sta facendo ciò che può e nemmeno un cattivo lavoro. Per quanto riguarda la quota di finanziamenti assegnata all’agricoltura, vorrei semplicemente evidenziare che, tra il nono e il decimo Fondo europeo dello sviluppo, la cifra stanziata per questo settore è aumentata da 663 milioni di euro a 1,1 miliardi di euro. E’ vero che, nonostante l’aumento dei fondi tra il nono e decimo FES, si è verificata una riduzione in termini percentuali assoluti, ma in merito al denaro contante l’incremento attuale non è stato inconsistente. Inoltre, vorrei accennare al fatto che sono soddisfatto di aver sentito annunciare, alcuni giorni fa, dal Presidente della Banca mondiale a Washington, nel corso di una riunione a cui ho partecipato, che si presterà maggiore attenzione allo sviluppo dell’agricoltura, e pertanto condivido appieno le preoccupazioni sollevate poco fa. Per quanto riguarda il ruolo della società civile e dei parlamenti, nonché del Parlamento panafricano, non posso fare altro che approvare l’approccio assunto nella relazione. In una parola, e per essere brevi dal momento che il tempo assegnato è molto scarso, vorrei nuovamente riprendere la questione degli accordi di partenariato economico o APE, cosa che avevo promesso di fare. Sarete a conoscenza della mia posizione a riguardo di tali accordi. Sono una condizione essenziale per l’integrazione dell’Africa nella comunità mondiale. Come dimostra l’esperienza con l’Asia, non sono gli aiuti il fattore più decisivo per i progressi, piuttosto lo sviluppo economico e l’integrazione sul mercato globale. Personalmente ritengo che gli APE rappresentino un’opportunità con cui i paesi ACP possono integrarsi gradualmente nella comunità commerciale internazionale, realizzando per prima cosa i loro mercati regionali. Ciononostante, vorrei porre l’accento sul fatto che il 1° gennaio 2008 non preannuncerà l’avvio di un’improvvisa e drammatica liberalizzazione del mercato. Pertanto che cosa comporterà? Di fatto significherà la graduale apertura dei mercati soggetti a periodi variabili di transizione che dipenderanno dai prodotti in questione, con l’aiuto di fondi regionali che forniranno un sostegno finanziario e contribuiranno inoltre ad alleviare il problema della perdita fiscale netta in seguito alla liberalizzazione. Certamente non mancano proposte interessanti che potrebbero essere applicate in questo settore. Per di più, saremo anche in grado di mobilitare risorse piuttosto considerevoli in un’intera serie di ambiti che potrebbe generare condizioni ottimali con cui tale processo di liberalizzazione che, di fatto, potrebbe essere progressivo, e rendere utile, positiva e produttiva questa graduale apertura dei mercati. Comprendo benissimo i timori che qualcuno ha espresso. Tuttavia, per quanto riguarda la richiesta di rinviare la data di conclusione di questi accordi di partenariato economico, devo informarvi che non riscontro alcun vantaggio. L’OMC non ci concederà un’eccezione per i paesi ACP, anche se potrebbe sembrare possibile, poiché il nostro attuale sistema sta danneggiando altri paesi in via di sviluppo che pretendono di essere trattati allo stesso modo delle ex colonie."@it12 ". Gerb. pirmininke, gerbiamieji Parlamento nariai, norėčiau padėkoti Tarybai už tai, kad ji įvertino mūsų pateiktas priemones. ir norėčiau pridurti, kad pritariu iškeltiems klausimams. Todėl vienintelė alternatyva yra bendroji lengvatų sistema. Mažiausiai išsivysčiusios šalys (MIŠ) turėtų prieigą visose srityse, išskyrus ginklus, tačiau ne MIŠ – ir aš norėčiau nurodyti, kad tokių šalių yra 36 – tai reikštų mažesnes galimybes. EPS suteiktų pirmenybę mūsų tradiciniams partneriams, tačiau tai taip pat leistų remti regioninės ekonomikos integravimą. Aš manau, kad čia esama realaus prekybos, kuria siekiama stiprinti ekonominį vystymąsi, potencialo. Mes, žinoma, esame informuoti apie sunkumus, kuriuos tai sukeltų mūsų partneriams, mes suprantame jų abejones ir, reikia pripažinti, jų teisėtus nuogąstavimus. Būtent dėl šios priežasties mes iš pradžių siūlėme siekti susitarimų etapais, kurie leistų spręsti prekybos klausimą atveriant rinkas abipusiu pagrindu, suderinamu su PPO taisyklėmis. Aš visuomet sakiau, kad mūsų AKR partnerių pasiūlymai dėl rinkos prieigos, žinoma, bus pagrįsti asimetrijos principais. Mes iš savo pusės visiškai atveriame rinkas, siekiame būti kuo lankstesni ir panaudosime visus mums prieinamus svertus spręsdami tam tikrus klausimus, ypač apsaugant žemės ūkio gamybą ir besivystančias pramonės šakas. Šiuo metu mes toliau svarstome šį klausimą. Realus iššūkis yra išvengti pražūtingos ne MIŠ padėties nuo sausio 1 d. Šios šalys turi svarbius prekybinius interesus, kurie turėtų būti apsaugoti. Jei iki sausio 1 d. mums nepavyktų išspręsti rinkos prieigos klausimo, akivaizdu, kad jis grįžtų bendrosios lengvatų sistemos pavidalu, o tai reikštų, kad šios šalys bus paliktos nuošalyje, o tai būtų pražūtinga. Todėl mes turime paskubėti, jei norime, kad būtų priimti bent laikini susitarimai. Tai iš esmės ir yra viskas, kas liečia EPS. Pagaliau norėčiau pasakyti, kad visiškai sutinku su požiūriu, kurį aiškiai išreiškė J. Borrell Fontelles. Artėjantis aukščiausio lygio susitikimas ir ES ir Afrikos strategija iš esmės pakeistų Europos ir Afrikos santykių pobūdį. Todėl siekime – pasiskolinsiu žodžius – kurti stiprią partnerystę tarp dviejų pusių, kurios gerbia viena kitą ir turi teises ir įsipareigojimus viena kitos atžvilgiu, ir atsisakyti to, ką turime šiandien – nenorėčiau sakyti banalių, nes tai yra daug rimčiau – pasenusių, archajiškų santykių, duodančių priešingus rezultatus, kuriuos žymi dažnai žeminančios donoro ir naudos gavėjo sąvokos. Aš pritariu pagrįstam susirūpinimui dėl kai kurių klausimų. Komisija siekia laikytis didesnio nuoseklumo dėl užjūrio teritorijų, siekiant išvengti dialogo tarp Europos ir Afrikos prieštaravimų, tarp jų ir tų, kuriuos apibūdino M. Rocard. Mes patys kartais taikome prieštaringas politikos priemones: pavyzdžiui, subsidijos žemės ūkiui. Tai yra prieštaravimas. Deja, kartais tenka rinktis tarp įvairių interesų ir kartais tai yra tiesiog neišvengiama. Aš matau, kad Europa tikriausiai yra vienintelė tarptautinė žaidėja, kuri gali keisti savo veiksmus, ir eina teisinga kryptimi. Antrasis klausimas, kuris buvo keliamas – tai Zimbabvė. Nenorėčiau grįžti prie šio klausimo dar kartą. M. Martens jį apibūdino geriau už mane. Mes kalbame apie ES ir Afrikos aukščiausio lygio susitikimą, o ne ES ir Zimbabvės aukščiausio lygio susitikimą. Tai pirma. Antra, esu informuotas apie raginimus pasmerkti R. Mugabe režimą. Mes galėtume tai padaryti, tačiau tai nieko nepakeistų. Sprendimas pakviesti R. Mugabe nuo mūsų nepriklauso. Deja, mes negalime atstovauti mūsų partneriams iš Afrikos. Kalbėdamas kaip Komisijos narys, atsakingas už vystymąsi ir humanitarinę pagalbą, kuriam suteikta ypatinga atsakomybė dėl Afrikos, Karibų ir Ramiojo vandenyno (AKR) šalių ir politinių santykių ir dialogo su Afrika, turiu jums pasakyti – ir atsiprašau, kad turiu tai priminti – kad mes neturime teisės taikyti prievartą, kuri įgalintų mums pasakyti mūsų Afrikos partneriams: „jūs galite kviesti bet ką, išskyrus jį“. Rizikuodamas būti pernelyg tiesmukiškas taip pat pasakysiu: jei mes visus klausimus spręstume iš šių pozicijų, mes turėsime sunkumų ne tik su R. Mugabe. Ir dar norėčiau pridurti: tai yra realybė. Svarbu tai, kad aukščiausio lygio susitikimas vyksta, taip pat svarbu, kad šio aukščiausio lygio susitikimo metu mes galėtume svarstyti klausimus ir kelti klausimą dėl žmogaus teisių padėties Zimbabvėje. Tai man atrodo naudinga ir svarbu, ir dėl to galima visiškai neabejoti. Todėl aukščiausio lygio susitikimas turi įvykti. Mes jo laukėme pakankamai ilgai. Jau įvyko Afrikos ir Kinijos aukščiausio lygio susitikimas. Be to, rengiamas Afrikos ir Japonijos aukščiausio lygio susitikimas, ir mes šiame susitikime būtinai dalyvausime, nors tiksliai neaišku, kada jis vyks. Taip pat norėčiau pasakyti, kad mes sulaukėme Pietų Afrikos Respublikos pagalbos. Pietų Afrikos Respublika stengėsi padėti išspręsti šį klausimą, atstovaudama visų šalių interesams. Be to, ši šalis yra viena tų, kurios dalyvauja siekiant susitarimo tarp daugumos ir opozicijos Zimbabvėje, ir tai turėtų baigtis teisingais ir sąžiningais rinkimais 2008 m. kovo mėn. Šios derybos tebevyksta, ir bet kuriuo atveju paskutinis mano pokalbis su prezidentu T. Mbeki parodė, kad esama realios sėkmės vilties. Todėl nekritikuokime Pietų Afrikos, nes ji daro viską, ką ji gali, ir čia nėra nieko bloga. Dėl žemės ūkiui skiriamo finansavimo norėčiau paprasčiausiai nurodyti, kad tarp devintojo ir dešimtojo Europos plėtros fondų šiam sektoriui atidėtos lėšos išaugo nuo 663 mln. EUR iki 1,1 mlrd. EUR. Tiesa, kad nepaisant lėšų tarp devintojo ir dešimtojo EPF padidėjimo, absoliučiu procentiniu požiūriu jos sumažėjo, nors kalbant apie absoliučius procentinius dydžius faktinis padidėjimas nebuvo nereikšmingas. Be to, aš labai apsidžiaugiau, kai Pasaulio banko pirmininkas prieš keletą dienų Vašingtone, posėdyje, kuriame dalyvavau ir aš, paskelbė, kad gerokai daugiau dėmesio bus skiriama žemės ūkio vystymui, todėl visiškai pritariu jūsų susirūpinimui dėl to, ką jūs ką tik išsakėte. Taip pat galiu nuoširdžiai pritarti pranešime išdėstytam požiūriui dėl pilietinės visuomenės ir parlamentų ir visos Afrikos Parlamento. Trumpai apibendrindamas, nes skirtas laikas yra labai trumpas, norėčiau dar kartą paliesti ekonominių partnerystės susitarimų arba EPS klausimą, kaip ir žadėjau. Jūs turite žinoti mano poziciją dėl šių susitarimų. Jie yra būtina sąlyga integruojant Afriką į pasaulio bendruomenę. Kaip parodė Azijos patirtis, lemiamas pažangos veiksnys yra ne pagalba, bet ekonominis vystymasis ir integravimas į pasaulio rinką. Aš manau, kad EPS suteikia galimybių, kurios leistų laipsniškai integruoti AKR šalis į tarptautinę prekybos bendruomenę, sukuriant regionines rinkas. Norėčiau pažymėti, kad 2008 m. sausio 1 d. nebus dramatiško rinkos liberalizavimo pradžia. Ką tai reiškia? Faktiškai tai reikštų laipsnišką rinkų atvėrimą taikant skirtingus pereinamuosius laikotarpius skirtingai produkcijai, teikiant finansinę paramą iš regioninių fondų, kurie leistų sumažinti sunkumus dėl iždo nuostolių, patiriamų dėl liberalizavimo. Žinoma, įdomių pasiūlymų, kurie galėtų būti taikomi šioje srityje, netrūksta. Be to, mes taip pat galėtume mobilizuoti didelius išteklius daugelyje sričių, kurie sukurtų optimalias sąlygas liberalizuoti šiuos pažangius procesas, ir šis laipsniškas rinkų atvėrimas yra naudingas, teigiamas ir vaisingas. Tačiau man labai gerai suprantamas ir daugelio jūsų susirūpinimas. Vis dėlto dėl raginimo nukelti šių ekonominių partnerystės susitarimų datą turėčiau jums pasakyti, kad čia nematau jokių privalumų. PPO nesuteiks išimties AKR šalims, nes mūsų dabartinė sistema pažeidžia kitų besivystančių šalių interesus, su kuriomis būtų elgiamasi kaip su buvusiomis kolonijomis."@lt14 ". Priekšsēdētājas kundze, dāmas un kungi, es gribētu sākt ar pateicību Padomei par tādu reakciju uz runātāju teikto un piebilst, ka atbalstu aktualizētos jautājumus. Tāpēc vienīgā alternatīva ir izmantot vispārējo preferenču sistēmu. Vismazāk attīstītām valstīm būs piekļuve visam, izņemot ieročus, bet tām valstīm, kas nav vismazāk attīstīto valstu vidū — un es tikai gribētu norādīt, ka tādas valstis ir 36 —, tas nozīmētu šo valstu pašreizējā piekļuves līmeņa krišanos. EPN mums neļaus vairs garantēt šo preferenciālo piekļuvi mūsu tradicionālajiem partneriem, bet svarīgākais ir tas, ka viņi palīdzēs atbalstīt reģionālās ekonomikas integrācijas procesu. Es uzskatu, ka tas ir īstais tirdzniecības potenciāls, kas spēj veicināt ekonomisko attīstību. Mēs, protams, apzināmies, kādas problēmas tas radīs mūsu partneriem, mēs atzīstam viņu nepatiku, un jāatzīst, mēs saprotam viņu pamatotās bailes. Tieši šī iemesla dēļ mēs sākumā ierosinājām noslēgt vairākpakāpju nolīgumus, kas pirmām kārtām atrisinās tirdzniecības problēmu, ietverot tirgus atvēršanu uz abpusēja pamata, kas atbilst PTO noteikumiem. Kā vienmēr esmu teicis, tirgus piekļuves piedāvājumu no mūsu ĀKK partneriem pamatā, protams, nebūs samērības principu. Paturiet prātā, ka mēs no savas puses tirgu atveram pilnībā, mēs gribam būt pēc iespējas elastīgāki un izmantosim visu iespējamo laiku, lai apkopotu bažas par attīstību, it īpaši nepieciešamību aizsargāt galveno lauksaimniecības ražošanas iestādi un jaunās nozares. Mēs pašreiz turpinām darbu pie šī jautājuma. Īstais izaicinājums ir novērst to, ka valstis, kas nav vismazāk attīstīto valstu grupā, nonāk postošā tirdzniecības situācijā 1. janvārī. Šīs valstis uz spēles neapšaubāmi ir likušas milzīgas komerciālās intereses. Ja līdz 1. janvārim joprojām nebūsim atrisinājuši jautājumu par piekļuvi tirgum, ir skaidrs, ka šīs valstis atgriezīsies pie vispārējās tarifu preferenču sistēmas, kas nozīmē, ka tās stāvēs malā un būs patiesi postošā stāvoklī. Tāpēc mums ir jāvirzās tālāk, ja gribam noslēgt kaut vai īstermiņa nolīgumus. Tas būtībā ir viss attiecībā uz EPN jautājumu. Visbeidzot, es gribu teikt, ka pilnībā piekrītu kunga skaidri izteiktajiem uzskatiem. Gaidāmais sammits un ES un Āfrikas stratēģija radīs nozīmīgas pārmaiņas Eiropas un Āfrikas attiecību būtībā. Tāpēc pamēģināsim — un es izmantošu viņa teikto — radīt noturīgu partnerību starp abām pusēm, kas ciena viena otru un kurām ir tiesības un pienākumi vienai pret otru, atstāsim pagātnei tagadējās attiecības — es tās nesauktu par banālām; tas ir kas nopietnāks — šīs vecmodīgās, arhaiskās un neproduktīvās attiecības, šo bieži vien pazemojošo devēja un saņēmēja saistību. Man arī ir bažas, kas jau ir izskanējušas. Komisija cenšas piemērot lielāku saskaņotību savās ārvalstu darbībās, un patiesībā Eiropas un Āfrikas dialoga būtībai pakāpeniski vajadzētu ļaut mums atbrīvoties no pāris pretrunām, arī no tām, kuras uzsvēra kungs. Nav lieki jāteic, ka reizēm mēs rīkojamies pēc pretrunīgām politikas nostādnēm: atliek kaut vai padomāt par lauksaimniecībā maksātajām subsīdijām. Tā ir pretruna. Diemžēl ir jāizlemj starp dažādām interesēm, un tas reizēm vienkārši ir jāpieņem. Es saprotu, ka Eiropa droši vien ir vienīgais starptautiskais dalībnieks, kas pastāvīgi pats sevi labo un par katru cenu cenšas doties pareizajā virzienā. Otrais aktualizētais jautājums ir saistīts ar Zimbabvi. Es nevēlos vēlreiz pārskatīt šo jautājumu. kundze ir uz to atbildējusi labāk, nekā es to jelkad spētu. Mūs gaida ES un Āfrikas, nevis ES un Zimbabves sammits. Tas ir pirmkārt. Otrkārt, es labi apzinos prasību nosodīt . Arī to es varētu izdarīt, bet tas neko nemainītu. Lēmums ielūgt nav atkarīgs no mums. Man ļoti žēl, bet mēs nevaram aizvietot savus „Āfrikas partnerus. Runājot kā komisārs attīstības un humānās palīdzības jautājumos ar īpašu atbildību par Āfrikas, Karību jūras un Klusā okeāna reģiona (ĀKK) valstīm un par politiskajiem sakariem un dialogu ar Āfriku, man jāsaka — un man ļoti žēl to teikt —, ka mums nav tādu tiesību, kas mums ļautu teikt saviem afrikāņu partneriem: „Varat ielūgt visus, tikai ne viņu.” Riskējot būt pārāk tiešs, es teikšu arī šo: ja mēs gribam spriest par visu pēc diktatoru vai to, kas, mūsuprāt, der šādam apzīmējumam, mērauklas, tad kungs nebūtu vienīgā mūsu problēma. Un ļaujiet teikt vēl ko par šo tematu: tāda ir realitāte. Svarīgi ir tas, ka sammits notiks, un vēl svarīgāk ir tas, ka šajā sammitā mēs varēsim visu pārrunāt un aktualizēt jautājumu par cilvēktiesībām Zimbabvē. Tas man šķiet noderīgi un svarīgi, un man pret to nav nekas iebilstams. Tāpēc sammitam ir jānotiek. Esam gana gaidījuši. Ir jau noticis Āfrikas un Ķīnas sammits. Turklāt notiek gatavošanās Āfrikas un Japānas sammitam, un mēs būsim tajā klāt, lai gan tieši nezinu, kad tas būs. Es gribētu arī teikt, ka esam ieguvuši palīdzību no Dienvidāfrikas. Ja ir kāda Āfrikas valsts, kas ir ievērojami centusies atrisināt šo jautājumu visiem par labu, tad tā ir Dienvidāfrika. Turklāt šī valsts patlaban, visticamāk, rada, iedvesmo un strādā pie nozīmīga nolīguma starp vairākumu un opozīciju Zimbabvē, un tam būtu jāsekmē godīgu un taisnīgu vēlēšanu norise 2008. gada martā. Šīs sarunas vēl nav pabeigtas, bet jebkurā gadījumā pēdējā mana saruna ar prezidentu šķietami viesa patiesas cerības uz panākumiem. Tāpēc nekritizēsim Dienvidāfriku, jo tā dara visu iespējamo un nedara to pavirši. Attiecībā uz lauksaimniecībai piešķirto finansējuma daļu es vienkārši gribētu norādīt, ka starp devīto un desmito Eiropas attīstības fondu malā atliktā summa šai nozarei ir pieaugusi no EUR 663 miljoniem līdz EUR 1,1 miljardam. Tas tiesa, ka par spīti finansējuma palielinājumam starp devīto un desmito EAF bija samazinājums absolūtā procentuālā izteiksmē, bet, runājot par skaidru naudu, reālais palielinājums nebija mazsvarīgs. Turklāt man jāmin, ka priecājos pirms pāris dienām dzirdēt Pasaules Bankas priekšsēdētāja paziņojumu Vašingtonā, sanāksmē, kurā piedalījos, ka lielāka uzmanība ir jāpievērš lauksaimniecības attīstībai, un tāpēc es pilnībā pievienojos nupat paustajām bažām. Attiecībā uz pilsoniskās sabiedrības un parlamentu, arī Visāfrikas Parlamenta, nozīmi, es nespēju darīt neko citu, kā vien pilnībā atbalstīt ziņojumā pausto pieeju. Īsāk sakot, un ir jārunā īsi, jo piešķirtais laiks ir ļoti īss, es vēlreiz gribētu aizskart jautājumu par ekonomiskās partnerības nolīgumiem jeb EPN, ko es solījos darīt. Jūs jau būsiet manījuši, kāda ir mana nostāja attiecībā uz šiem nolīgumiem. Tie ir būtisks nosacījums Āfrikas integrācijai pasaules kopienā. Kā to ir rādījusi pieredze ar Āziju, izšķirošais faktors nav atbalsts progresa veicināšanai, bet drīzāk ekonomiskajai attīstībai un integrācijai globālajā tirgū. Es personīgi uzskatu, ka EPN rada iespēju ĀKK valstīm pakāpeniski integrēties starptautiskajā tirdzniecības kopienā, vispirms izveidojot savus reģionālos tirgus. Tomēr es vēlos norādīt, ka 2008. gada 1. janvāris neiezīmēs pēkšņu un dramatisku tirgus liberalizācijas sākumpunktu. Tad ko tas nozīmēs? Patiesībā tas nozīmēs pakāpenisku tirgu atvēršanas procesu, kas būs pakļauts dažādiem pārejas periodiem atkarībā no konkrētajiem produktiem, ar reģionālo finansējumu, kas sniegs finansiālo atbalstu un palīdzēs atvieglot tīro fiskālo zaudējumu liberalizācijas iznākumā. Protams, netrūkst interesantu priekšlikumu, kurus varētu piemērot šajā jomā. Turklāt mēs spēsim arī mobilizēt diezgan būtiskus līdzekļus vairākās jomās, kas varētu radīt optimālos nosacījumus tam, lai liberalizācijas process varētu būt progresīvs, un šī pakāpeniskā tirgu atvēršana bija derīga, pozitīva un produktīva. Es diezgan labi saprotu bažas, ko daži no jums pauda. Tomēr attiecībā uz prasību pagarināt termiņu šo ekonomisko partnerību nolīgumu noslēgšanai jāteic, ka es tam neredzu nekādu labumu. PTO neradīs izņēmumu attiecībā uz ĀKK valstīm — un tās ir tikai iedomas, ka varētu —, jo mūsu pašreizējā sistēma ir kaitēt citām jaunattīstības valstīm, kas lūdz, lai pret tām izturas kā pret bijušajām kolonijām."@lv13 "Madame la Présidente, honorables parlementaires, je voudrais évidemment d'abord remercier le Conseil qui a répondu pour une bonne part aux interventions, sur lesquelles je ne puis que marquer mon accord. La seule alternative est donc le système de préférences généralisées. Les PMA auront l'accès qu'offre Tout sauf les armes, mais pour les non-PMA - et ils sont 36, je voudrais juste le rappeler - cela représente un recul par rapport à leur accès actuel. Les APE permettront de continuer à garantir cet accès préférentiel à nos partenaires historiques, mais, en plus et avant tout, ils contribueront à appuyer les processus d'intégration économique régionale. Et moi je pense que c'est là que se trouve le vrai potentiel pour faire contribuer le commerce au développement. Nous sommes évidemment conscients des difficultés et des réticences de nos partenaires et des craintes légitimes - je l'avoue - de nos partenaires. C'est d'ailleurs pourquoi nous avons proposé de conclure d'abord des accords d'étape qui résolvent en premier lieu la question commerciale en incluant une ouverture commerciale sur une base réciproque compatible avec les règles de l'OMC. Comme je l'ai toujours dit, les offres d'accès de nos partenaires ACP seront bien sûr fondées sur le principe d'asymétrie. Rappelons que, de notre côté, nous ouvrons totalement notre marché, et sur la flexibilité, nous exploiterons toutes les marges de manœuvre possibles pour intégrer aux préoccupations en matière de développement notamment le besoin de protéger la partie importante de la production agricole ou des industries naissantes. Pour le moment, nous continuons à travailler sur cette question. Le vrai défi, c'est d'éviter que les pays non-LDC ne se trouvent au 1er janvier dans une situation catastrophique sur le plan commercial. Ces pays ont évidemment des enjeux commerciaux qui sont considérables. Si au 1er janvier, on n'a pas réglé la question de l'accès aux marchés, il est évident qu'ils vont se retrouver avec le système des préférences généralisées, et donc ils vont se retrouver de côté, ils vont se retrouver dans une position véritablement catastrophique. Donc, on est obligé de forcer le pas pour essayer d'avoir ces accords au moins intérimaires. Voilà pour ce qui concerne les APE. Enfin, je voudrais dire que je m'inscris totalement dans ce que le président Borrell a dit de manière extrêmement claire. L'enjeu à la fois du sommet et de cette stratégie, c'est de changer fondamentalement la nature des relations entre l'Europe et l'Afrique. Faire en sorte - je reprends son expression - de faire des partenariats robustes entre pairs qui se respectent, qui ont des droits et des devoirs les uns vis-à-vis des autres, et sortir de cette relation - je ne dirais pas banale, c'est plus grave que ça - de cette relation dépassée, archaïque, contreproductive, humiliante très souvent, de donateur à bénéficiaire. Beaucoup de préoccupations qui ont été exprimées sont aussi les miennes. La Commission s'efforce d'apporter plus de cohérence dans son action extérieure et, justement, la nature du dialogue entre l'Europe et l'Afrique devrait nous permettre d'éliminer progressivement un certain nombre de contradictions, parmi lesquelles celles que M. Rocard a mises en évidence. Il va de soi que nous menons des politiques parfois contradictoires, il suffit de penser à la subsidiation dans le domaine de l'agriculture. C'est une contradiction. Malheureusement, il y a là à faire des choix entre des intérêts divergents, il faut parfois les assumer. J'observe que l'Europe est probablement le seul acteur international qui s'autocorrige progressivement et qui, manifestement, en tout cas, essaie d'aller dans la bonne direction. Deuxième élément, on m'a parlé du Zimbabwe. Je ne vais pas revenir sur cette question. Mme Martens a répondu mieux que je ne pourrais le faire. C'est un sommet Afrique-Europe, ce n'est pas un sommet Zimbabwe-Europe. C'est un premier élément. Deuxième élément, j'entends bien les appels incantatoires à la dénonciation de Mugabe. Je peux faire ça aussi, ça ne changera rien. Ce n'est pas de nous que ça dépend, l'invitation de Mugabe. Je m'excuse, nous ne pouvons pas nous mettre à la place de notre partenaire africain. Et ce que je dois vous dire en tant que commissaire au développement, qui a la charge notamment des pays ACP, des rapports politiques et du dialogue politique avec l'Afrique, je dois vous dire que nous n'avons pas - excusez-moi de vous le dire - ce droit d'imposition coercitif consistant à dire à nos amis africains: "Vous pouvez inviter tout le monde sauf celui-là!". Du reste, si vous me permettez une petite impertinence: s'il fallait juger à l'aune des dictateurs, ou je dirais des personnalités que l'on considère comme étant convenables, nous n'aurions pas seulement des problèmes avec Mugabe, on en aurait d'autres. Et, donc, je me permets quand même de faire remarquer cela aussi. C'est une réalité. Ce qui est important, c'est que le sommet ait lieu et ce qui est important, c'est que, lors de ce sommet, l'on puisse parler et mettre sur la table la question des droits de l'homme au Zimbabwe. Ça, ça me paraît utile et important, je veux quand même le dire. Et donc, ce sommet doit avoir lieu. Ça a assez tardé. Il y a eu un sommet Afrique-Chine. Il y a, en préparation, un sommet Afrique-Japon et, nous, nous serions là à attendre que ce sommet ait lieu, je ne sais pas très bien quand. Je voudrais d'ailleurs dire que l'on a mis en cause l'Afrique du Sud. Si un pays africain fait un effort considérable pour essayer de régler cette question au mieux des intérêts de tout le monde, c'est l'Afrique du Sud. Et probablement que l'Afrique du Sud est occupée à générer, à inspirer, à travailler sur un accord important entre la majorité et l'opposition au Zimbabwe, qui devrait conduire à des élections loyales et "fair" en mars 2008. Ça n'est pas fini, mais, en tout cas, la dernière conversation que j'ai eue avec le président Mbeki ouvre cette perspective sérieusement. Donc, qu'on ne critique pas l'Afrique du Sud, elle fait ce qu'elle peut, elle ne le fait pas trop mal. Par rapport à la proportion financière qui est consacrée à l'agriculture, je voudrais simplement faire remarquer qu'entre le neuvième et le dixième Fonds européen de développement, on passe de 663 millions d'euros à un milliard 100 millions dans le domaine de l'agriculture. Ce qui est vrai, c'est qu'étant donné l'augmentation entre le neuvième et le dixième FED, il y a une diminution en pourcentage absolu mais, en termes de moyens sonnants et trébuchants, il y a une augmentation qui est vraiment substantielle. Et je dois d'ailleurs dire que j'ai été ravi d'entendre le président de la Banque mondiale, il y a quelques jours, à Washington, pendant la réunion à laquelle j'assistais, où il a annoncé une focalisation beaucoup plus grande pour le développement sur l'agriculture, et donc je partage complètement, Madame, votre préoccupation. Pour ce qui concerne le rôle de la société civile et des parlements et du Parlement panafricain, je ne puis bien entendu que marquer totalement mon approbation par rapport à cette approche. En un mot, pour faire bref puisque le temps imparti est très court, je voudrais encore aborder rapidement la question des APE, je l'ai promis. Vous connaissez ma position sur ces accords. Ils sont une condition indispensable pour une intégration de l'Afrique dans la mondialisation. Les exemples asiatiques le montrent, ce n'est pas l'aide qui est la plus déterminante pour le développement, c'est le développement économique et l'intégration dans le marché mondial. Moi, je crois que les APE sont une opportunité pour les ACP de s'intégrer dans le commerce mondial de manière graduelle, en construisant d'abord des marchés régionaux. Je voudrais quand même rappeler qu'au 1er janvier 2008, on ne va pas assister à une libéralisation brutale pure et simple. De quoi s'agit-il? Il s'agit en fait d'une ouverture progressive des marchés avec des périodes de transition plus ou moins longues en fonction des produits, avec des fonds régionaux qui permettront d'accompagner financièrement, et notamment de traiter la question de la perte fiscale nette suite à la libéralisation. Il y a là quand même pas mal de propositions qui me semblent intéressantes. De plus, nous allons pouvoir aussi mobiliser des moyens relativement importants dans toute une série de domaines qui peuvent créer les conditions optimales pour rendre, dans le fond, cette libéralisation progressive, et cette ouverture progressive des marchés, utile, positive et productive. Alors, moi, je comprends bien les appréhensions des uns et des autres mais, par rapport à cette demande de reporter la date, en fait, de la conclusion des accords de partenariat économique, je dois vous dire que je ne vois pas très bien l'avantage que cela aurait. L'OMC ne nous accordera pas - c'est très bien de faire semblant que c'est possible - mais l'OMC ne nous accordera pas d'exception pour les ACP parce que notre régime actuel fait tort à d'autres pays en développement qui réclament d'être traités de la même façon que leurs ex-colonies."@mt15 ". Mevrouw de Voorzitter, dames en heren, ik zou willen beginnen met de Raad te bedanken voor de uitgebreide beantwoording van de vragen die uit de interventies naar voren kwamen, en daarnaast mijn steun uit te spreken voor de punten die gemaakt zijn. Het enige alternatief is derhalve het gebruik van het stelsel van algemene preferenties. De minst ontwikkelde landen (MOL) zullen toegang hebben tot alles behalve wapens, maar voor de niet-MOL – en ik wil er gewoon even op wijzen dit er 36 zijn – zou dit een verlaging van hun huidige toegangsniveau betekenen. Met de EPO’s kunnen we onze traditionele partners de preferentiële toegang blijven garanderen, maar wat nog belangrijker is, is dat de EPO’s ons zullen helpen het proces van regionale economische integratie te ondersteunen. Ik ben van mening dat hier het werkelijke potentieel van handel om bij te dragen aan economische ontwikkeling in schuilt. We zijn ons natuurlijk bewust van de problemen die dit zal opleveren voor onze partners, we merken op dat ze zich terughoudend opstellen en, het moet gezegd worden, we begrijpen hun gegronde angsten. Juist daarom hebben we eerst voorgesteld om stappenplannen overeen te komen die in de eerste plaats het handelsprobleem zullen oplossen middels de opening van markten op een wederkerige basis die overeenkomt met de WHO-regels. Zoals ik altijd al heb gezegd, zal elk aanbod inzake markttoegang van onze ACS-partners altijd gebaseerd zijn op de beginselen van asymmetrie. Onthoudt u dat wij onze markten volledig openen, we ons zo flexibel mogelijk willen opstellen en alle beschikbare speelruimte zullen gebruiken om de ontwikkelingskwesties te incorporeren, met name de noodzaak van bescherming van de algehele landbouwproductie en opkomende industrieën. Op dit moment werken we aan deze kwestie. De echte uitdaging is om te voorkomen dat niet-MOL op 1 januari in een rampzalige handelssituatie belanden. Het is duidelijk dat er voor deze landen enorme commerciële belangen op het spel staan. Als we het markttoegangsvraagstuk op 1 januari nog altijd niet hebben opgelost, zullen deze landen natuurlijk weer in het stelsel van algemene preferenties terechtkomen, wat betekent dat ze weer aan de zijlijn zouden staan en dan zouden ze zich echt in een rampzalige positie bevinden. Zelfs voor de sluiting van tijdelijke overeenkomsten moeten we dus al opschieten. Dat is eigenlijk alles voor wat betreft de EPO’s. Ten slotte wil ik nog zeggen dat ik het volkomen eens ben met de opvattingen die de heer Borrell zo duidelijk heeft verwoord. De komende topconferentie en de Euro-Afrikaanse strategie staan helemaal in het teken van het doorvoeren van een fundamentele wijziging van de aard van de betrekkingen tussen Europa en Afrika. Laten we daarom proberen – en hier leen ik zijn omschrijving – om een sterk partnerschap op te zetten tussen twee partijen die elkaar respecteren en rechten en verantwoordelijkheden jegens elkaar hebben, en wat we nu hebben – ik zou het niet banaal willen noemen, het is ernstiger dan dat – deze gedateerde, verouderde en contraproductieve verhouding, deze vaak vernederende relatie van donor en ontvanger, achter ons te laten. Veel van de kwesties die zijn besproken, houden mij ook bezig. De Commissie zet zich in voor meer samenhang in haar beleid voor overzeese gebieden en in dezen zal de dialoog tussen Europa en Afrika ons in staat te stellen om gaandeweg enkele van de tegenstrijdigheden weg te werken, met inbegrip van die waar de heer Rocard al op wees. Het is duidelijk dat we af en toe tegenstrijdig beleid hanteren; denkt u bijvoorbeeld aan de subsidies voor landbouw. Dit is een tegenstrijdigheid. Helaas moet hier een keuze worden gemaakt uit uiteenlopende belangen en zit er soms niets anders op dan dat te aanvaarden. Ik zie wel dat Europa waarschijnlijk de enige internationale partij is die zichzelf voortdurend corrigeert en in ieder geval onmiskenbaar probeert de goede kant op te gaan. Een tweede kwestie die is besproken, is die van Zimbabwe. Ik wil deze kwestie niet opnieuw bespreken. Mevrouw Martens heeft beter geantwoord dan ik ooit had gekund. Het gaat hier om een Euro-Afrikaanse topconferentie, niet een Euro-Zimbabwaanse. Dat is één. Ten tweede ben ik mij zeer bewust van de oproepen om de heer Mugabe uit te sluiten van deelname. Ik zou ook een dergelijke oproep kunnen doen, maar dat zou niets uithalen. De beslissing om de heer Mugabe uit te nodigen, hangt niet van ons af. Het spijt me, maar wij kunnen niet instaan voor onze Afrikaanse partners. Als commissaris voor ontwikkeling en humanitaire hulp, met een bijzondere verantwoordelijkheid voor de landen in Afrika, het Caribisch gebied en de Stille Oceaan (ACS-landen) en voor de politieke betrekkingen en de dialoog met Afrika, moet ik u tot mijn spijt vertellen dat wij niet het gezag hebben om tegen onze Afrikaanse partners te zeggen: “Jullie mogen iedereen uitnodigen behalve hem.” Hopelijk ga ik niet te ver als ik zeg dat als we iedereen zouden toetsen aan dictators, of aan degenen die we als zodanig zouden kunnen beschouwen, we met meer mensen problemen zouden hebben dan alleen de heer Mugabe. En sta mij toe om hier nog iets anders over te zeggen: dit is de realiteit. Wat van belang is, is dat deze topconferentie gehouden wordt en dat we tijdens deze topconferentie over zaken kunnen spreken en de kwestie van mensenrechten in Zimbabwe kunnen aankaarten. Dat is wat mij nuttig en belangrijk lijkt, en ik heb er geen moeite mee dat te zeggen. De top moet dus doorgaan. We hebben lang genoeg gewacht. Er is al een top Afrika-China geweest. Sterker nog, er wordt een top Afrika-Japan voorbereid en wij zullen erbij zijn als deze plaatsvindt, al weet ik niet precies wanneer dat is. Ik wil ook mededelen dat we de hulp van Zuid-Afrika hebben ingeroepen. Als er één Afrikaans land is dat zich sterk heeft ingezet voor het naar ieders tevredenheid oplossen van deze kwestie is het Zuid-Afrika. Bovendien is dit land op dit moment hoogstwaarschijnlijk bezig met het tot stand brengen, aanmoedigen en opstelling van een belangrijke overeenkomst tussen de meerderheid en de oppositie in Zimbabwe, die in maart 2008 zou moeten uitmonden in open en eerlijke verkiezingen. Deze besprekingen zijn nog aan de gang, maar het laatste gesprek dat ik had met president Mbeki heeft mij in ieder geval echte hoop op een succesvolle afloop gegeven. Laten we Zuid-Afrika dus niet bekritiseren, want het doet wat het kan en dat doet het niet verkeerd. Met betrekking tot het gedeelte van de begroting dat word toegewezen aan landbouw wil ik er eenvoudigweg op wijzen dat tussen het negende en het tiende Europees Ontwikkelingsfonds het bedrag voor deze sector van 663 miljoen euro naar 1,1 miljard euro is verhoogd. Het is een feit dat ondanks de toename van de middelen tussen het negende en het tiende EOF het reële percentage is gedaald, maar als het om de werkelijke bedragen gaat, is de toename niet onaanzienlijk. Daarnaast moet ik melden dat ik zeer opgetogen was toen ik de voorzitter van de Wereldbank een aantal dagen geleden tijdens een bijeenkomst in Washington waar ik aanwezig was, hoorde aankondigen dat er veel meer aandacht zal worden besteed aan de ontwikkeling van de landbouw, en de kwesties die zojuist werden aangekaart houden mij derhalve eveneens bezig. Als het gaat om de rol van maatschappelijke organisaties en de parlementen, met inbegrip van het pan-Afrikaanse parlement, kan ik de benadering van dit verslag alleen maar van harte toejuichen. Zoals beloofd wil ik nog even terugkomen op de economische partnerschapsovereenkomsten of EPO’s. Ik zal het kort houden want de mij toegewezen tijd is erg beperkt. U zult op de hoogte zijn van mijn standpunt inzake deze overeenkomsten. Ze zijn een cruciale voorwaarde voor de integratie van Afrika in de wereldgemeenschap. Zoals Azië heeft aangetoond, is steun niet het doorslaggevende factor voor vooruitgang, maar economische ontwikkeling en integratie in de wereldmarkt. Ik ben er persoonlijk van overtuigd dat de EPO’s de ACS-landen de gelegenheid bieden om geleidelijk in de internationale handelsgemeenschap te integreren door eerst hun regionale markten op te bouwen. Tegelijkertijd wil ik erop wijzen dat 1 januari 2008 niet een plotselinge en drastische marktliberalisering zal inluiden. Dus wat betekent deze datum dan wel? In feite zullen vanaf deze datum de markten geleidelijk geopend worden, waarbij de overgangsperioden per markt afhankelijk zullen zijn van het product in kwestie, met de ondersteuning van regionale fondsen die financiële steun zullen bieden en ook zullen helpen om het probleem van netto fiscale verliezen door de liberalisering te verzachten. Natuurlijk is er op dit terrein geen tekort aan interessante voorstellen. Bovendien zullen we ook in staat zijn op een hele reeks terreinen zeer aanzienlijke middelen in te zetten, zodat er optimale voorwaarden kunnen worden geschapen voor het stapsgewijs doorvoeren van dit liberaliseringsproces en het nuttig, positief en productief maken van deze geleidelijke opening van de markten. Ik kan de zorgen die sommigen van u hebben uitgesproken goed begrijpen. Wat betreft de oproep om de termijn voor de sluiting van de economische partnerovereenkomsten te verlengen, moet ik u echter zeggen dat ik hier het nut niet van inzie. De WHO zal ons geen uitzondering verlenen voor de ACS-landen – ook al doet iedereen alsof ze dat misschien wel zullen doen – omdat ons huidige stelstel nadelig is voor andere ontwikkelingslanden die om eenzelfde behandeling als de voormalige koloniën vragen."@nl3 ". Pani przewodnicząca, panie i panowie! Chciałbym zacząć od podziękowania Radzie za pełną odpowiedź na wystąpienia posłów i dodać, że popieram uwagi, które zostały poczynione. Jedynym wyjściem jest stosowanie ogólnego systemu preferencji taryfowych. Kraje najsłabiej rozwinięte zyskają dostęp do wszystkiego poza bronią, lecz dla krajów, które nie zostały sklasyfikowane jako kraje najsłabiej rozwinięte, a jest ich 36, oznacza to ograniczenie ich bieżącego poziomu dostępu. Umowy o partnerstwie gospodarczym pozwolą nam zapewnić preferencyjny dostęp naszym tradycyjnym partnerom, ale co ważniejsze, pomogą wesprzeć proces regionalnej integracji gospodarczej. Ufam, że właśnie tu leży prawdziwy potencjał, dzięki któremu handel mógłby przyczynić się do rozwoju gospodarczego. Jesteśmy oczywiście świadomi problemów, które nastręcza to naszym partnerom, widzimy ich niechęć i, trzeba przyznać, rozumiemy ich uzasadnione obawy. Właśnie z tego powodu początkowo proponowaliśmy zawieranie umów stopniowych, które przede wszystkim rozwiążą problem handlu poprzez otwarcie rynku na zasadach dwustronnych, co jest zgodne z zasadami WTO. Zawsze twierdziłem, że oferty wejścia na rynek ze strony naszych partnerów z krajów AKP będą oparte na asymetrycznych zasadach. Należy pamiętać, że z naszej strony następuje całkowite otwarcie rynków. Zamierzamy wykazać się wielką elastycznością i wykorzystać całą dostępną swobodę, aby uwzględnić obawy związane z rozwojem, szczególnie potrzebę ochrony głównego organu produkcji rolnej i młodego przemysłu. Obecnie wciąż pracujemy nad tym zagadnieniem. Prawdziwym wyzwaniem jest ochrona krajów, które nie zostały sklasyfikowane jako kraje najsłabiej rozwinięte, przed znalezieniem się w katastrofalnej sytuacji handlowej po 1 stycznia. W tych państwach w grę wchodzą wielkie interesy handlowe. Jeśli do dnia 1 stycznia kwestia dostępu do rynków pozostanie nadal nierozwiązana, powrócą one, oczywiście, do ogólnego systemu preferencji taryfowych, co będzie oznaczać zepchnięcie ich na margines i prawdziwie katastrofalną pozycję. Dlatego musimy uczynić krok naprzód, nawet jeśli oznaczałoby to zawieranie umów tymczasowych. To właściwie wszystko, jeśli chodzi o umowy o partnerstwie gospodarczym. Na koniec chciałbym powiedzieć, że całkowicie podzielam poglądy, które jasno przedstawił pan poseł Borrell. Nadchodzący szczyt i strategia UE-Afryka skupi się na wprowadzeniu fundamentalnej zmiany w naturze stosunków europejsko-afrykańskich. Spróbujmy zatem, pozwolę sobie zapożyczyć to wyrażenie, stworzyć silne partnerstwo pomiędzy dwoma stronami, które się wzajemnie szanują oraz posiadają względem siebie prawa i obowiązki. Zostawmy za sobą obecne stosunki, które są nie tyle banalne, lecz wręcz przestarzałe, archaiczne i szkodliwe, kojarzące się z upokarzającą relacją darczyńcy i beneficjenta. Podzielam wiele z obaw, jakie zostały wyrażone. Komisja zamierza wprowadzić większą spójność w swoich zagranicznych działaniach i, faktycznie, natura dialogu europejsko-afrykańskiego powinna pozwolić na stopniową eliminację niektórych niespójności, również tych, które zostały podkreślone przez pana posła Rocarda. Owszem, czasem prowadzona przez nas polityka jest niespójna, chociażby w zakresie dopłat do rolnictwa. Jest to pewna sprzeczność. Niestety, należy dokonać wyboru pomiędzy rozbieżnymi interesami i czasem trzeba się zgodzić na taki stan rzeczy. Z tego, co widzę, Europa jest prawdopodobnie jedynym podmiotem, który nieustannie dokonuje autopoprawek i wyraźnie stara się zmierzać we właściwym kierunku. Drugą kwestią, która została poruszona, jest problem Zimbabwe. Nie chcę wracać do tego pytania. Pani poseł Martens odpowiedziała na nie o wiele lepiej niż ja bym to zrobił. Zajmujemy się tu szczytem UE-Afryka, a nie szczytem UE-Zimbabwe. To po pierwsze. Po drugie, zdaję sobie sprawę z tego, że podnoszą się głosy nawołujące do potępienia pana Mugabe. Mógłbym również tak postąpić, ale nic by to nie zmieniło. Decyzja o zaproszeniu pana Mugabe nie należy do nas. Przykro mi, ale nie możemy wypowiadać się za naszych afrykańskich partnerów. Jako komisarz ds. rozwoju i pomocy humanitarnej odpowiedzialny za kraje Afryki, Karaibów i Pacyfiku (AKP) oraz za stosunki polityczne i dialog z Afryką muszę powiedzieć państwu, i mówię to z ciężkim sercem, że nie mamy prawa stosować przymusu i oświadczyć naszym afrykańskim partnerom: „Możecie zaprosić każdego, poza nim”. Może będę zbyt bezpośredni, ale powiem również, że jeśli mielibyśmy osądzać ludzi w kategorii dyktatorów, a raczej cech, jakie my uważamy za dyktatorskie, poza panem Mugabe pojawiłyby się inne jednostki. Pozwolą państwo, że powiem jeszcze coś innego: taka jest rzeczywistość. Ważne jest to, że szczyt ma się odbyć oraz fakt, że będziemy podczas niego dyskutować i podnosić kwestie praw człowieka w Zimbabwe. Nie waham się powiedzieć, że według mnie, to właśnie jest potrzebne i ważne. Zatem szczyt odbyć się musi. Zbyt długo już czekaliśmy. Miał już miejsce szczyt Afryka-Chiny. Co więcej, przygotowywany jest szczyt Afryka-Japonia i gdy to nastąpi, choć jeszcze nie wiem kiedy, będziemy przygotowani. Chcę również poinformować, że zapewniliśmy sobie pomoc Republiki Południowej Afryki. Jeśli miałbym wskazać państwo, którego wysiłki w znaczny sposób przyczyniły się do rozwiązania tej kwestii w najlepszym interesie wszystkich - byłaby to właśnie Republika Południowej Afryki. Co więcej, państwo to angażuje się obecnie w tworzenie, inspirowanie i pracę nad głównym porozumieniem pomiędzy większością i opozycją w Zimbabwe, dzięki czemu w marcu 2008 r. powinny odbyć się tam uczciwe i sprawiedliwe wybory. Rozmowy jeszcze trwają, ale z ostatniej rozmowy, którą przeprowadziłem z panem prezydentem Mbekim wynika, że istnieje prawdziwa szansa na sukces. Nie krytykujmy więc Republiki Południowej Afryki za to, że robi co w jej mocy, ponieważ czyni słusznie. W odniesieniu do wielkości pomocy finansowej udzielonej na rzecz rolnictwa, chciałbym zwrócić państwa uwagę, że gdy zestawimy liczby dziewiątego i dziesiątego Europejskiego Funduszu Rozwoju dla tego sektora, zobaczymy, że nastąpił wzrost z 663 milionów do 1,1 miliarda euro. Prawdą jest, że pomimo wspomnianego wzrostu funduszy, nastąpił spadek w zakresie bezwzględnego udziału procentowego, ale jeśli chodzi o faktyczne pieniądze, wzrost był znaczny. Dodam, że z zadowoleniem przyjąłem oświadczenie prezesa Banku Światowego, które przedstawił kilka dni temu w Waszyngtonie podczas spotkania, w którym uczestniczyłem. Wynikało z niego, że nastąpi większa koncentracja na kwestiach związanych z rozwojem rolnictwa, zatem w pełni podzielam obawy, o których wspomniano przed chwilą. Jeśli chodzi o rolę społeczeństwa obywatelskiego oraz parlamentów, również Parlamentu Panafrykańskiego, nie mogę zrobić nic innego jak tylko w pełni poprzeć podejście przedstawione w sprawozdaniu. Pokrótce, ponieważ przydzielony mi czas jest bardzo ograniczony, tak jak obiecałem, chciałbym znów poruszyć kwestię umów o partnerstwie gospodarczym (UPG). Uświadomię państwu moje zdanie na ten temat. Umowy te stanowią niezbędny warunek integracji Afryki ze światową społecznością. Przykład Azji pokazał, że nie pomoc jest decydującym czynnikiem postępu, ale raczej rozwój gospodarczy i integracja z rynkiem światowym. Osobiście wierzę, że UPG dają szansę na stopniową integrację państw AKP z międzynarodową społecznością handlową, na początek poprzez rozbudowę rynków regionalnych. Jednocześnie pragnę zaznaczyć, że dzień 1 stycznia 2008 roku nie zwiastuje początku nagłej, dramatycznej liberalizacji rynku. Cóż więc oznacza? Naprawdę oznacza stopniowe otwieranie rynków, które podlegają okresom przejściowym w zależności od produktów, którymi się zajmują i z pomocą funduszy regionalnych, które zapewnią wsparcie finansowe oraz pomogą złagodzić problem straty podatkowej netto, która następuje w wyniku liberalizacji. Oczywiście nigdy nie jest za wiele ciekawych propozycji rozwiązań w tym obszarze. Ponadto będziemy w stanie zmobilizować znaczne zasoby na wielu polach, które stworzą optymalne warunki do tego, aby proces liberalizacji mógł faktycznie postępować, a stopniowe otwieranie rynków mogło okazać się przydatne, pozytywne i skuteczne. Bardzo dobrze rozumiem wyrażone przez niektórych z państwa obawy. Jednak, z uwagi na potrzebę wydłużenia okresu zawierania umów o partnerstwie gospodarczym, muszę przyznać, że nie widzę w tym żadnych korzyści. WTO nie zrobi wyjątku w kwestii krajów AKP, chociaż można udawać, że tak się stanie, ponieważ nasz obecny system szkodzi innym krajom rozwijającym się, które apelują o to, aby traktowano je na równi z byłymi koloniami."@pl16 ". Senhora Presidente, Senhoras e Senhores Deputados, gostaria, em primeiro lugar, de agradecer ao Conselho por ter respondido tão cabalmente às vossas intervenções e de acrescentar ainda que subscrevo as questões que levantou. A única alternativa é portanto usar o Sistema de Preferências Generalizadas. Os países menos desenvolvidos (PMD) terão acesso a tudo excepto armas, mas, para os não-PMD – e gostaria de lembrar que são 36 – isso representa um recuo em relação ao seu nível actual de acesso. Os APE permitirão continuar a garantir este acesso preferencial aos nossos parceiros tradicionais, mas, acima de tudo, contribuirão para apoiar os processos de integração económica regional. Creio que é aqui que reside o verdadeiro potencial, a verdadeira possibilidade, de o comércio contribuir para o desenvolvimento económico. Estamos, como é evidente, conscientes das dificuldades e das reticências dos nossos parceiros, bem como – há que o admitir – dos seus legítimos receios. Foi aliás por este motivo que propusemos celebrar, inicialmente, acordos por fases, que resolverão, em primeiro lugar, o problema comercial ao incluir uma abertura comercial numa base recíproca compatível com as regras da OMC. Como sempre disse, as ofertas de acesso ao mercado dos nossos parceiros ACP terão, evidentemente, como base o princípio da assimetria. Registe-se que, da nossa parte, abrimos completamente os nossos mercados, tencionamos ser tão flexíveis quanto possível e faremos uso de todas as margens de manobra disponíveis para integrar as preocupações em matéria de desenvolvimento, em especial, a necessidade de proteger a parte principal da produção agrícola e das indústrias em fase inicial. Por agora, continuamos a trabalhar nesta questão. O verdadeiro desafio é evitar que os países não-PMD caiam numa situação desastrosa, do ponto de vista comercial, a 1 de Janeiro. Estes países têm, como é evidente, enormes interesses comerciais em jogo. Se em 1 de Janeiro não tivermos ainda resolvido a questão do acesso aos mercados, é óbvio que se vão deparar com o Sistema de Preferências Generalizadas, o que significa que se verão fora da esfera de acção e numa posição verdadeiramente desastrosa. Impõe-se pois acelerar o passo se queremos, pelo menos, ter acordos provisórios em vigor. Eis o que tenho a dizer relativamente aos APE. Por último, gostaria de dizer que estou completamente de acordo com os pontos de vista que o senhor deputado Borrell expôs tão claramente. O desafio, quer desta Cimeira, quer desta estratégia, é operar uma mudança fundamental na natureza das relações entre a Europa e África. Tentar – usando a sua expressão – criar parcerias robustas entre pares que se respeitem e que tenham direitos e deveres um para com o outro, e deixar para trás esta relação – não diria banal, é mais grave do que isso –, esta relação ultrapassada, arcaica e contraproducente, frequentemente humilhante, de doador para beneficiário. Partilho igualmente de muitas das preocupações manifestadas. A Comissão esforça-se por usar de maior coerência nas suas actividades externas e, de facto, a natureza do diálogo entre a Europa e África deverá permitir-nos eliminar gradualmente algumas das contradições existentes, incluindo as apontadas pelo senhor deputado Rocard. Escusado será dizer que às vezes adoptamos políticas contraditórias: basta pensar nos subsídios concedidos à agricultura. Trata-se de uma contradição. Infelizmente, nesse caso, há que fazer escolhas entre interesses divergentes e, por vezes, é preciso assumi-lo. Observo que a Europa é provavelmente o único actor internacional que se autocorrige continuamente e que, manifestamente, para todos os efeitos, tenta ir na direcção certa. Uma segunda questão que foi levantada foi a do Zimbabué. Não vou voltar a este assunto. A senhora deputada Maria Martens respondeu melhor do que eu alguma vez o faria. O que está em questão é uma Cimeira UE-África, não uma Cimeira UE-Zimbabué. Este é o ponto número um. Ponto número dois: estou bem ciente dos apelos à condenação de Mugabe. Também o poderia fazer, mas o facto é que não muda nada. A decisão de convidar Mugabe não depende de nós. Lamento, mas não podemos sobrepormo-nos aos nossos parceiros africanos. Falando na qualidade de Comissário para o Desenvolvimento e Ajuda Humanitária, que tem a seu cargo os países ACP (África, Caraíbas e Pacífico) e as relações políticas e o diálogo com África, devo dizer-vos – e lamento ter de o dizer – que não nos assiste qualquer direito de coerção sobre os nossos parceiros africanos que nos permita dizer-lhes: "Podem convidar quem quiserem, menos aquele". Com o risco de ser um tanto impertinente, diria também o seguinte: se queremos julgar as coisas à luz do critério "ditadores", ou antes, aqueles que, no nosso entender, encaixam nesse papel, não teríamos problemas só com Mugabe, tê-los-íamos também com outros. E permitam-me que acrescenta ainda uma coisa: esta é a realidade! O que é importante é que a Cimeira se realize e que durante esta cimeira possamos discutir os assuntos e levantar a questão dos direitos humanos no Zimbabué. Parece-me a mim que essa é a questão importante e útil, e não quero deixar de o dizer. Por conseguinte, esta cimeira tem de se realizar. Já esperamos por ela há demasiado tempo. Já houve uma Cimeira África-China. Além do mais, está em preparação uma Cimeira África-Japão, e nós? Nós ficávamos à espera que a cimeira se realize um dia, não sei muito bem quando? Gostaria de dizer que admitimos a ajuda da África do Sul. Se há país africano que envidou esforços consideráveis para tentar resolver esta questão a contento de todos é a África do Sul. Além disso, este país está provavelmente empenhado em gerar, induzir e trabalhar num acordo importante entre a maioria e a oposição no Zimbabué, que deverá conduzir a eleições leais e justas em Março de 2008. Estas conversações estão ainda em curso, mas, de toda a forma, a última conversa que tive com o Presidente Mbeki abriu perspectivas reais nesse sentido. Portanto, não critiquemos a África do Sul, pois tem feito o que pode, e não tem feito um mau trabalho. No que toca à percentagem de financiamento afectado à agricultura, diria simplesmente que, entre o nono e o décimo Fundos Europeu de Desenvolvimento, o valor reservado para este sector aumentou de 663 milhões de euros para 1 100 milhões. É verdade que, apesar do aumento no financiamento entre o nono e o décimo FED, se registou uma redução em termos de percentagem absoluta, mas em termos de dinheiro real, o aumento registado é verdadeiramente substancial. Para além disso, devo dizer que fiquei encantado ao ouvir o Presidente do Banco Mundial anunciar, há uns dias atrás, numa reunião onde eu estava presente, que se passaria a dar uma atenção muito maior ao desenvolvimento da agricultura; como podem ver, partilho inteiramente das preocupações manifestadas. No que respeita ao papel da sociedade civil e dos parlamentos, bem como do Parlamento Pan-africano, não posso fazer mais do que assinalar a minha total aprovação à abordagem adoptada no relatório. Numa palavra, e para ser breve porque o tempo de que dispomos é curto, gostaria mais uma vez de tocar na questão dos Acordos de Parceria Económica, ou APE, o que aliás prometi fazer. Os Senhores conhecem a minha posição sobre estes acordos. Estes são uma condição indispensável para a integração de África na Comunidade internacional. Como o demonstrou a experiência com Ásia, a ajuda não é o factor mais determinante para o progresso, mas, sim, o desenvolvimento económico e a integração no mercado mundial. Pessoalmente, considero que os APE representam uma oportunidade de integração gradual dos países ACP no comércio mundial, edificando em primeiro lugar mercados regionais. Mesmo assim, gostaria de referir que no dia 1 de Janeiro de 2008 não vamos assistir ao início de uma liberalização do mercado súbita e brutal. Então trata-se de quê? Trata-se de facto de uma abertura gradual dos mercados, com períodos de transição mais ou menos longos em função dos produtos e com fundos regionais que prestarão um apoio financeiro e ajudarão também a atenuar o problema de uma perda líquida de impostos em resultado da liberalização. Obviamente que não faltam propostas interessantes que poderão ser aplicadas nesta área. Além disso, poderemos também mobilizar recursos relativamente substanciais numa série de domínios que podem criar as condições óptimas para tornar este processo de liberalização gradual, e esta abertura gradual dos mercados, útil, positiva e produtiva. Compreendo bem as apreensões que alguns manifestaram. Contudo, no que respeita ao pedido de prorrogação da data de celebração destes Acordos de Parceria Económica, devo dizer que não vejo qualquer vantagem nisso. A OMC não nos concederá uma excepção para os países ACP – podemos fingir que é possível –, simplesmente porque o nosso regime actual está a prejudicar outros países em desenvolvimento que reivindicam o mesmo tratamento que as antigas colónias."@pt17 "Madame la Présidente, honorables parlementaires, je voudrais évidemment d'abord remercier le Conseil qui a répondu pour une bonne part aux interventions, sur lesquelles je ne puis que marquer mon accord. La seule alternative est donc le système de préférences généralisées. Les PMA auront l'accès qu'offre Tout sauf les armes, mais pour les non-PMA - et ils sont 36, je voudrais juste le rappeler - cela représente un recul par rapport à leur accès actuel. Les APE permettront de continuer à garantir cet accès préférentiel à nos partenaires historiques, mais, en plus et avant tout, ils contribueront à appuyer les processus d'intégration économique régionale. Et moi je pense que c'est là que se trouve le vrai potentiel pour faire contribuer le commerce au développement. Nous sommes évidemment conscients des difficultés et des réticences de nos partenaires et des craintes légitimes - je l'avoue - de nos partenaires. C'est d'ailleurs pourquoi nous avons proposé de conclure d'abord des accords d'étape qui résolvent en premier lieu la question commerciale en incluant une ouverture commerciale sur une base réciproque compatible avec les règles de l'OMC. Comme je l'ai toujours dit, les offres d'accès de nos partenaires ACP seront bien sûr fondées sur le principe d'asymétrie. Rappelons que, de notre côté, nous ouvrons totalement notre marché, et sur la flexibilité, nous exploiterons toutes les marges de manœuvre possibles pour intégrer aux préoccupations en matière de développement notamment le besoin de protéger la partie importante de la production agricole ou des industries naissantes. Pour le moment, nous continuons à travailler sur cette question. Le vrai défi, c'est d'éviter que les pays non-LDC ne se trouvent au 1er janvier dans une situation catastrophique sur le plan commercial. Ces pays ont évidemment des enjeux commerciaux qui sont considérables. Si au 1er janvier, on n'a pas réglé la question de l'accès aux marchés, il est évident qu'ils vont se retrouver avec le système des préférences généralisées, et donc ils vont se retrouver de côté, ils vont se retrouver dans une position véritablement catastrophique. Donc, on est obligé de forcer le pas pour essayer d'avoir ces accords au moins intérimaires. Voilà pour ce qui concerne les APE. Enfin, je voudrais dire que je m'inscris totalement dans ce que le président Borrell a dit de manière extrêmement claire. L'enjeu à la fois du sommet et de cette stratégie, c'est de changer fondamentalement la nature des relations entre l'Europe et l'Afrique. Faire en sorte - je reprends son expression - de faire des partenariats robustes entre pairs qui se respectent, qui ont des droits et des devoirs les uns vis-à-vis des autres, et sortir de cette relation - je ne dirais pas banale, c'est plus grave que ça - de cette relation dépassée, archaïque, contreproductive, humiliante très souvent, de donateur à bénéficiaire. Beaucoup de préoccupations qui ont été exprimées sont aussi les miennes. La Commission s'efforce d'apporter plus de cohérence dans son action extérieure et, justement, la nature du dialogue entre l'Europe et l'Afrique devrait nous permettre d'éliminer progressivement un certain nombre de contradictions, parmi lesquelles celles que M. Rocard a mises en évidence. Il va de soi que nous menons des politiques parfois contradictoires, il suffit de penser à la subsidiation dans le domaine de l'agriculture. C'est une contradiction. Malheureusement, il y a là à faire des choix entre des intérêts divergents, il faut parfois les assumer. J'observe que l'Europe est probablement le seul acteur international qui s'autocorrige progressivement et qui, manifestement, en tout cas, essaie d'aller dans la bonne direction. Deuxième élément, on m'a parlé du Zimbabwe. Je ne vais pas revenir sur cette question. Mme Martens a répondu mieux que je ne pourrais le faire. C'est un sommet Afrique-Europe, ce n'est pas un sommet Zimbabwe-Europe. C'est un premier élément. Deuxième élément, j'entends bien les appels incantatoires à la dénonciation de Mugabe. Je peux faire ça aussi, ça ne changera rien. Ce n'est pas de nous que ça dépend, l'invitation de Mugabe. Je m'excuse, nous ne pouvons pas nous mettre à la place de notre partenaire africain. Et ce que je dois vous dire en tant que commissaire au développement, qui a la charge notamment des pays ACP, des rapports politiques et du dialogue politique avec l'Afrique, je dois vous dire que nous n'avons pas - excusez-moi de vous le dire - ce droit d'imposition coercitif consistant à dire à nos amis africains: "Vous pouvez inviter tout le monde sauf celui-là!". Du reste, si vous me permettez une petite impertinence: s'il fallait juger à l'aune des dictateurs, ou je dirais des personnalités que l'on considère comme étant convenables, nous n'aurions pas seulement des problèmes avec Mugabe, on en aurait d'autres. Et, donc, je me permets quand même de faire remarquer cela aussi. C'est une réalité. Ce qui est important, c'est que le sommet ait lieu et ce qui est important, c'est que, lors de ce sommet, l'on puisse parler et mettre sur la table la question des droits de l'homme au Zimbabwe. Ça, ça me paraît utile et important, je veux quand même le dire. Et donc, ce sommet doit avoir lieu. Ça a assez tardé. Il y a eu un sommet Afrique-Chine. Il y a, en préparation, un sommet Afrique-Japon et, nous, nous serions là à attendre que ce sommet ait lieu, je ne sais pas très bien quand. Je voudrais d'ailleurs dire que l'on a mis en cause l'Afrique du Sud. Si un pays africain fait un effort considérable pour essayer de régler cette question au mieux des intérêts de tout le monde, c'est l'Afrique du Sud. Et probablement que l'Afrique du Sud est occupée à générer, à inspirer, à travailler sur un accord important entre la majorité et l'opposition au Zimbabwe, qui devrait conduire à des élections loyales et "fair" en mars 2008. Ça n'est pas fini, mais, en tout cas, la dernière conversation que j'ai eue avec le président Mbeki ouvre cette perspective sérieusement. Donc, qu'on ne critique pas l'Afrique du Sud, elle fait ce qu'elle peut, elle ne le fait pas trop mal. Par rapport à la proportion financière qui est consacrée à l'agriculture, je voudrais simplement faire remarquer qu'entre le neuvième et le dixième Fonds européen de développement, on passe de 663 millions d'euros à un milliard 100 millions dans le domaine de l'agriculture. Ce qui est vrai, c'est qu'étant donné l'augmentation entre le neuvième et le dixième FED, il y a une diminution en pourcentage absolu mais, en termes de moyens sonnants et trébuchants, il y a une augmentation qui est vraiment substantielle. Et je dois d'ailleurs dire que j'ai été ravi d'entendre le président de la Banque mondiale, il y a quelques jours, à Washington, pendant la réunion à laquelle j'assistais, où il a annoncé une focalisation beaucoup plus grande pour le développement sur l'agriculture, et donc je partage complètement, Madame, votre préoccupation. Pour ce qui concerne le rôle de la société civile et des parlements et du Parlement panafricain, je ne puis bien entendu que marquer totalement mon approbation par rapport à cette approche. En un mot, pour faire bref puisque le temps imparti est très court, je voudrais encore aborder rapidement la question des APE, je l'ai promis. Vous connaissez ma position sur ces accords. Ils sont une condition indispensable pour une intégration de l'Afrique dans la mondialisation. Les exemples asiatiques le montrent, ce n'est pas l'aide qui est la plus déterminante pour le développement, c'est le développement économique et l'intégration dans le marché mondial. Moi, je crois que les APE sont une opportunité pour les ACP de s'intégrer dans le commerce mondial de manière graduelle, en construisant d'abord des marchés régionaux. Je voudrais quand même rappeler qu'au 1er janvier 2008, on ne va pas assister à une libéralisation brutale pure et simple. De quoi s'agit-il? Il s'agit en fait d'une ouverture progressive des marchés avec des périodes de transition plus ou moins longues en fonction des produits, avec des fonds régionaux qui permettront d'accompagner financièrement, et notamment de traiter la question de la perte fiscale nette suite à la libéralisation. Il y a là quand même pas mal de propositions qui me semblent intéressantes. De plus, nous allons pouvoir aussi mobiliser des moyens relativement importants dans toute une série de domaines qui peuvent créer les conditions optimales pour rendre, dans le fond, cette libéralisation progressive, et cette ouverture progressive des marchés, utile, positive et productive. Alors, moi, je comprends bien les appréhensions des uns et des autres mais, par rapport à cette demande de reporter la date, en fait, de la conclusion des accords de partenariat économique, je dois vous dire que je ne vois pas très bien l'avantage que cela aurait. L'OMC ne nous accordera pas - c'est très bien de faire semblant que c'est possible - mais l'OMC ne nous accordera pas d'exception pour les ACP parce que notre régime actuel fait tort à d'autres pays en développement qui réclament d'être traités de la même façon que leurs ex-colonies."@ro18 ". Vážená pani predsedajúca, vážené dámy a vážení páni, rád by som začal poďakovaním Rade za vyčerpávajúce reakcie na vystúpenia a rád by som dodal, že súhlasím s uvedenými argumentmi. Jedinou alternatívou je preto využívanie všeobecného systému preferencií. Najmenej rozvinuté krajiny budú mať prístup k všetkému okrem zbraní, pre krajiny, ktoré nie sú najmenej rozvinutými krajinami – a rád by som zdôraznil, že ich je 36 – by to však predstavovalo redukciu ich súčasnej úrovne prístupu. Dohody o hospodárskom partnerstve nám umožnia naďalej garantovať preferenčný prístup našim tradičným partnerom, čo je však dôležitejšie, pomôžu nám podporovať proces regionálnej hospodárskej integrácie. Som presvedčený, že práve v tom spočíva ozajstný potenciál prínosu obchodu k hospodárskemu rozvoju. Sme si, samozrejme, vedomí problémov, ktoré to našim partnerom spôsobí, chápeme ich neochotu, a treba uznať, že chápeme aj ich legitímne obavy. Presne z tohto dôvodu sme pôvodne navrhovali postupné uzatváranie dohôd, ktoré na prvom mieste vyriešia obchodný problém začlenením otvárania trhov na recipročnom základe, ktorý je kompatibilný s pravidlami WTO. Ako som vždy hovoril, ponuky prístupu na trh od našich partnerov AKT budú, samozrejme, založené na zásadách asymetrie. Treba pamätať na to, že my otvárame naše trhy úplne, snažíme sa byť čo možno najflexibilnejší a využívame všetky možnosti, ktoré máme k dispozícii, aby sme začlenili záležitosti týkajúce sa rozvoja, najmä potrebu chrániť hlavné zložky poľnohospodárskej produkcie a rozvíjajúci sa priemysel. V súčasnosti pokračujeme v práci, pokiaľ ide o túto otázku. Ozajstnou výzvou je zabrániť tomu, aby sa krajiny, ktoré nie sú najmenej rozvinutými krajinami, neocitli 1. januára v katastrofálnej obchodnej situácii. Ide naozaj o obrovské obchodné záujmy týchto krajín. Ak do 1. januára nevyriešime otázku prístupu na trh, je jasné, že sa opäť ocitnú vo všeobecnom systéme preferencií, a zostanú teda na vedľajšej koľaji a potom sa budú nachádzať v naozaj katastrofálnej pozícii. Musíme sa preto poponáhľať, aj keď majú nadobudnúť platnosť iba dočasné dohody. Je to tak, pokiaľ ide o dohody o hospodárskom partnerstve. Na záver by som rád povedal, že úplne súhlasím s jasnými stanoviskami pána Borrella. Podstatou nadchádzajúceho samitu a stratégie EÚ – Afrika bude významná zmena charakteru vzťahov medzi Európou a Afrikou. Pokúsme sa teda – teraz si požičiam jeho výraz – vytvoriť silné partnerstvo medzi dvoma stranami, ktoré sa vzájomne rešpektujú a majú voči sebe práva a povinnosti, a zabudnúť na to, čo máme v súčasnosti, nenazval by som to banálnym, je to omnoho vážnejšie, tento nemoderný, archaický a kontraproduktívny, často ponižujúci vzťah darcu a príjemcu. Takisto súhlasím s mnohými obavami, ktoré tu boli vyjadrené. Komisia sa snaží uplatňovať väčšiu súdržnosť na svoje zahraničné aktivity, a faktom je, že charakter dialógu medzi Európou a Afrikou by nám mal postupne umožniť odstrániť niektoré z týchto rozporov vrátane tých, ktoré zdôraznil pán Rocard. Niet pochýb, že niekedy realizujeme rozporuplné politiky: stačí si spomenúť na dotácie pre poľnohospodárstvo. Tie sú rozporuplné. V tomto prípade sme sa však museli, žiaľ, rozhodnúť medzi rôznymi záujmami, a to jednoducho treba akceptovať. Zdá sa, že Európa je pravdepodobne jediným medzinárodným aktérom, ktorý neustále napráva vlastné chyby, a ktorý sa viditeľne snaží za každú cenu napredovať správnym smerom. Druhým bodom, ktorý sa objavil, bolo Zimbabwe. Nerád sa k tomuto bodu vraciam. Nedokázal by som reagovať lepšie, ako pani Martensová. Ide o samit EÚ a Afriky, nie o samit EÚ – Zimbabwe. To je prvá podstata. Druhou podstatou je, že som si plne vedomý výziev na odsúdenie pána Mugabeho. Mohol by som urobiť to isté, nič by sa však nezmenilo. Rozhodnutie pozvať pána Mugabeho nezávisí od nás. Ľutujem, ale nemôžeme nahradiť našich afrických partnerov. Ako komisár pre rozvoj a humanitárnu pomoc, s osobitnou zodpovednosťou za krajiny Afriky, Karibiku a Tichomoria (AKT) a politické vzťahy a dialóg s Afrikou, Vám musím povedať – a je mi ľúto, že to musím povedať – že nemáme donucovacie právo, ktoré by nám umožnilo, aby sme africkým partnerom povedali: „Môžete pozvať koho chcete, okrem neho“. Aj keď je to príliš trúfalé, takisto uvediem toto: ak by sme hodnotili veci meradlom diktátorov alebo skôr tých, ktorých za diktátorov považujeme, nemali by sme problém iba s pánom Mugabem. Dovoľte mi, aby som v tejto súvislosti povedal ešte jednu vec: taká je realita. Dôležité je, že samit sa koná, a takisto je dôležité, že počas tohto samitu budeme môcť diskutovať a predkladať otázky ľudských práv v Zimbabwe. Pre mňa to je užitočné a dôležité, a myslím to úprimne. Samit sa preto musí uskutočniť. Čakali sme už dosť dlho. Už sa uskutočnil aj samit Afrika a Číny. Okrem toho sa pripravuje samit Afrika a Japonska, a budeme pri tom, hoci ešte neviem kedy presne. Takisto by som rád povedal, že sme získali podporu Južnej Afriky. Južná Afrika je krajinou, ktorá vyvinula značné úsilie s cieľom pokúsiť sa vyriešiť túto záležitosť k najväčšej spokojnosti všetkých. Okrem toho sa táto krajina teraz s najväčšou pravdepodobnosťou angažuje pri vytváraní, navrhovaní a vypracúvaní významnej dohody medzi väčšinou a opozíciou v Zimbabwe, ktorá by mala viesť k čestným a spravodlivým voľbám v marci 2008. Rokovania ešte stále prebiehajú, moja posledná konverzácia s prezidentom Mbekim však v každom prípade vyzerala naozaj nádejne, pokiaľ ide o možný úspech. Južnú Afriku teda nekritizujme, pretože robí, čo môže a nerobí to zle. Pokiaľ ide pomer finančných prostriedkov pridelených na poľnohospodárstvo, rád by som len uviedol, že medzi deviatym a desiatym Európskym rozvojovým programom sa objem financií vymedzených pre tento sektor zvýšil zo 663 miliónov EUR na 1,1 miliardy EUR. Pravdou je, že napriek zvýšeniu finančných prostriedkov medzi deviatym a desiatym Európskym rozvojovým fondom išlo o zníženie v absolútnych percentuálnych podmienkach, pokiaľ však ide o hotovosť, skutočné zvýšenie bolo značné. Okrem toho by som rád uviedol, že pred niekoľkými dňami som si vo Washingtone na zasadnutí, ktorého som sa zúčastnil, s potešením vypočul prezidenta Svetovej banky, keď oznámil, že zameranie na rozvoj poľnohospodárstva by malo byť oveľa intenzívnejšie, a preto úplne chápem obavy, ktoré tu práve odzneli. Pokiaľ ide o úlohy občianskej spoločnosti a parlamentov, ako aj panafrického parlamentu, nemôžem urobiť nič iné, jedine úplne súhlasiť s prístupom, ktorý sa uvádza v tejto správe. Aby som bol rýchly, pretože pridelený čas je veľmi krátky, rád by som sa niekoľkými slovami opäť vrátil k záležitosti dohôd o hospodárskom partnerstve, ako som sľúbil. Moje stanovisko k týmto dohodám je známe. Sú nevyhnutnou podmienkou integrácie Afriky do svetového hospodárstva. Ako ukázali skúsenosti z Ázie, najrozhodujúcejším faktorom pokroku nie je pomoc, ale skôr hospodársky rozvoj a integrácia do globálnych trhov. Osobne som presvedčený, že dohody o hospodárskom partnerstve sú príležitosťou, v rámci ktorej sa krajiny AKT môžu postupne integrovať do medzinárodného obchodného spoločenstva, pričom najprv je potrebné vytvárať regionálne trhy. Rovnako by som rád zdôraznil, že 1. január 2008 nebude znamenať začiatok náhlej a dramatickej liberalizácie trhu. Čo teda bude znamenať? V skutočnosti bude znamenať postupné otváranie trhov na základe rôznych prechodných období závislých od príslušných produktov, s pomocou regionálnych fondov, v rámci ktorých sa bude poskytovať finančná podpora a takisto sa pomôže zmierniť problém čistej rozpočtovej straty v dôsledku liberalizácie. Existuje, samozrejme, dostatok zaujímavých návrhov, ktoré by sa v tejto oblasti mohli uplatniť. Okrem toho budeme takisto schopní mobilizovať značné finančné zdroje v celom rade oblastí, ktoré by mohli vytvoriť optimálne podmienky, v rámci ktorých by sa tento proces liberalizácie mohol stať skutočne progresívnym a toto postupné otváranie trhov by sa mohlo ukázať byť užitočným, pozitívnym a produktívnym. Veľmi dobre chápem obavy, ktoré tu dnes odzneli. Pokiaľ však ide o výzvu na predĺženie termínu na uzatvorenie týchto dohôd o hospodárskom partnerstve, musím povedať, že v tom nevidím žiadne výhody. WTO nám pre krajiny AKT neudelí výnimku – a všetko veľmi dobre nasvedčuje tomu, že by mohla – pretože náš súčasný systém poškodzuje ostatné rozvojové krajiny, ktoré požadujú, aby sa s nimi zaobchádzalo rovnakým spôsobom ako s bývalými kolóniami."@sk19 ". Gospa predsednica, gospe in gospodje, najprej se zahvaljujem Svetu za tako celovit odziv na posredovanje, dodajam pa še, da podpiram vprašanja, ki so bila omenjena. Edina nadomestna možnost je torej uporaba splošnega sistema preferencialov. Najmanj razvite države bodo imele dostop do vsega razen orožja, za države, ki niso najmanj razvite, pri čemer bi rad izpostavil, da jih je 36, pa bi to pomenilo zmanjšanje njihove trenutne stopnje dostopa. Sporazumi o gospodarskem partnerstvu nam bodo omogočili nadaljnje zagotavljanje prednostnega dostopa našim tradicionalnim partnerjem, še bolj pomembno pa je, da bodo pomagali podpirati proces regionalnega gospodarskega vključevanja. Menim, da tu leži pravi potencial, da bi trgovina lahko prispevala h gospodarskemu razvoju. Seveda se zavedamo težav, ki jih bodo zato imeli naši partnerji, priznavamo njihovo omahljivost in, to je treba priznati, razumemo njihove upravičene strahove. Ravno iz tega razloga smo sprva predlagali sklenitev večstopenjskih sporazumov, ki bi najprej rešili vprašanje trgovine z vključevanjem odprtja trga na vzajemni osnovi, ki ustreza pravilom STO. Kot sem vedno trdil, bodo ponudbe za dostop do trga naših partnerskih afriških, karibskih in pacifiških držav seveda temeljile na načelu asimetrije. Zapomnite si, da mi v celoti odpiramo svoje trge, nameravamo biti čim bolj prilagodljivi in bomo seveda izkoristili ves odklon, ki nam je na voljo, da bi vključili skrbi glede razvoja, zlasti potrebo po zaščiti glavnega telesa kmetijske proizvodnje in novonastalih industrij. Zdaj nadaljujemo z delom v zvezi s tem vprašanjem. Resnični izziv je preprečiti, da bi države, ki niso najmanj razvite, 1. januarja dosegle katastrofalni položaj na področju trgovine. Te države seveda tvegajo ogromne poslovne interese. Če do 1. januarja še vedno ne bomo rešili vprašanja dostopa do trga, je očitno, da se bodo vrnile s splošnim sistemom preferencialov, kar pomeni, da se bodo znašle na robu, nato pa v resnično katastrofalnem položaju. Zato moramo pohiteti, če bi radi dosegli vsaj začasne sporazume. To je v osnovi vse v zvezi s sporazumi o gospodarskem partnerstvu. Na koncu bi rad povedal, da se popolnoma strinjam s pogledi, ki jih je tako jasno izrazil gospod Borrell. Prihajajoči vrh in strategija EU-Afrika bosta temeljila na vnašanju temeljne spremembe v naravo odnosov med Evropo in Afriko. Zato poskušajmo, pri čemer si bom sposodil njegov izraz, ustvariti močno partnerstvo med obema stranema, ki se spoštujeta ter imata pravice in dolžnosti drug do druge, in pustimo za sabo, kar imamo zdaj – ne bom mu rekel banalen, ker je resnejši od tega - ta zastarel, arhaičen in neučinkovit odnos, to pogosto ponižujočo povezavo darovalca in prejemnika. Tudi jaz delim mnogo skrbi, ki so bile izražene. Komisija si prizadeva, da bi v njenih čezmorskih dejavnostih veljala večja skladnost, in pravzaprav nam bi morala narava dialoga med Evropo in Afriko sčasoma dovoliti, da se znebimo nekaterih protislovij, vključno s tistimi, ki jih je izpostavil gospod Rocard. Ni treba poudarjati, da včasih izvajamo protislovne politike: pomislimo le na subvencije, ki se izplačujejo kmetijstvu. To je protislovje. Žal je tu treba izbrati med različnimi interesi, kar je včasih pač treba sprejeti. Vidim, da je Evropa najbrž edini mednarodni akter, ki se neprestano popravlja in očitno skuša na vsak način iti v pravo smer. Druga točka, ki smo jo načeli, govori o Zimbabveju. Nočem se vrniti k temu vprašanju. Gospa Martens je odgovorila bolje, kot bi lahko sam. Gre za vrh med EU in Afriko, ne pa med EU in Zimbabvejem. To je prvi element. Drugi element je, da se dobro zavedam pozivov k obsodbi gospoda Mugabeja. Tudi jaz bi to lahko storil, a se s tem ne bi nič spremenilo. Odločitev, da se povabi gospoda Mugabeja, ni v naših rokah. Žal mi je, vendar ne moremo nadomestiti naših afriških partnerjev. Ko govorim kot komisar za razvoj in humanitarno pomoč s posebno odgovornostjo za afriške, karibske in pacifiške države ter za politične odnose in dialog z Afriko, vam moram povedati, pri čemer obžalujem, da moram to reči, da nimamo pravice do prisile, ki bi nam omogočila, da našim afriškim partnerjem rečemo: „Lahko povabite kogar koli razen njega.“ Kljub tveganju, da bom preveč neposreden, bom rekel tudi naslednje: če bomo zadeve sodili po merilih diktatorjev oziroma tistih, za katere mislimo, da so primerni za to vlogo, ne bi imeli težav le z gospodom Mugabejem. Dovolite mi reči le še nekaj v zvezi s tem: takšna je resničnost. Pomembno je, da bo vrh potekal, pa tudi, da bomo med njim lahko razpravljali o zadevah in načeli vprašanje človekovih pravic v Zimbabveju. To se mi zdi koristno in pomembno ter mi tega ni težko priznati. Vrh torej mora potekati. Dovolj dolgo smo čakali. Afriško-kitajski vrh se je že odvil. Še več, pripravlja se afriško-japonski vrh in mi bomo tam, ko se bo odvijal, čeprav ne vem natančno, kdaj. Prav tako želim povedati, da smo si zagotovili pomoč Južne Afrike. Če obstaja ena afriška država, ki se je zelo potrudila, da bi skušala razrešiti to vprašanje tako, da bi se ugodilo vsem interesom, je to Južna Afrika. Še več, ta država je zdaj po vsej verjetnosti vključena v ustvarjanje, spodbujanje in delo v zvezi s pomembnim sporazumom med večino ter opozicijo v Zimbabveju, kar bi se moralo izraziti v odkritih in poštenih volitvah marca 2008. Ti pogovori še vedno potekajo, a v vsakem primeru je zadnji pogovor, ki sem ga imel s predsednikom Mbekijem, navidezno ponujal resnično upanje na uspeh. Zato ne kritizirajmo Južne Afrike, saj počne vse, kar lahko, pri čemer ji ne gre slabo. V zvezi z deležem financiranja, dodeljenega za kmetijstvo, naj preprosto povem le, da se je med devetim in desetim evropskim razvojnim skladom vsota, namenjena temu sektorju, povečala s 663 milijonov EUR na 1,1 milijarde EUR. Drži, da je kljub povečanju sredstev med devetim in desetim evropskim razvojnim skladom prišlo do zmanjšanja absolutnega odstotnega deleža, kar pa zadeva gotovino, dejanska povišica ni bila neznatna. Poleg tega naj omenim, da sem bil vesel, ko je predsednik Svetovne banke pred nekaj dnevi v Washingtonu na sestanku, ki sem se ga udeležil, povedal, da se bo veliko bolj osredotočalo na kmetijski razvoj, zato v celoti delim skrbi, o katerih smo ravno govorili. V zvezi z vlogo civilne družbe in parlamentov, pa tudi vseafriškega parlamenta, se lahko le v celoti strinjam s pristopom, ki ga opisuje poročilo. Z eno besedo in na kratko, saj imam na voljo le malo časa, bi se spet rad dotaknil vprašanja sporazumov o gospodarskem partnerstvu, kot sem obljubil. Poznate moje stališče o teh sporazumih. Ti so osnovni pogoj za vključevanje Afrike v svetovno skupnost. Kot kažejo izkušnje iz Azije, najbolj odločilen dejavnik za napredek ni pomoč, temveč gospodarski razvoj in vključevanje v svetovni trg. Osebno menim, da sporazumi o gospodarskem partnerstvu predstavljajo priložnost, znotraj katere se lahko afriške, karibske in pacifiške države postopno vključijo v mednarodno trgovinsko skupnost tako, da najprej zgradijo svoje regionalne trge. Hkrati poudarjam, da 1. januar 2008 ne bo pomenil začetka nenadne in pretresljive liberalizacije trga. Kaj pa bo pomenil? Pravzaprav bo pomenil postopno odpiranje trgov z različno dolgimi prehodnimi obdobji, kar bo odvisno od zadevnih proizvodov, s pomočjo regionalnih skladov, ki bodo nudili finančno podporo in bodo tudi pomagali ublažiti težave neto davčnih izgub kot posledice liberalizacije. Seveda ne manjka zanimivih predlogov, ki bi lahko veljali na tem področju. Še več, lahko bomo uporabili tudi precejšnja sredstva na celi vrsti področij, ki bi lahko ustvarila optimalne pogoje, kjer bi ta proces liberalizacije postal postopen, odprtje trgov pa bi se izkazalo za uporabno, pozitivno in uspešno. Še predobro razumem zaskrbljenost, ki so jo nekateri izrazili. Vseeno vam moram v zvezi s pozivom k podaljšanju roka za dokončanje sporazumov o gospodarskem partnerstvu povedati, da v tem ne vidim nobene prednosti. Svetovna trgovinska organizacija nam ne bo dopustila izjeme za afriške, karibske in pacifiške države, pri čemer se zelo dobro pretvarja, da morda bo, ker naš sedanji sistem škodi drugim državam v razvoju, ki bi bile rade obravnavane na enak način kot nekdanje kolonije."@sl20 ". Fru talman, mina damer och herrar! Jag vill börja med att tacka rådet för att det har svarat fullt ut på insatserna. Jag stöder också de punkter som har tagits upp. Enda alternativet är därför att använda det allmänna preferenssystemet. De minst utvecklade länderna kommer att få tillgång till allt utom vapen, men för de övriga länderna – och jag vill bara påpeka att de är 36 till antalet – skulle det här innebära att deras nuvarande tillträdesnivå skärs ned. De ekonomiska partnerskapsavtalen kommer att göra det möjligt för oss att garantera detta förmånstillträde för våra traditionella partner, men framför allt kommer avtalen att bidra till att stödja den regionala ekonomiska integrationsprocessen. Det är här jag menar att man finner handelns verkliga potential att kunna bidra till ekonomisk utveckling. Vi är givetvis medvetna om de problem det här kommer att föra med sig för våra partner. Vi är på det klara med att de är motsträviga och vi har – det ska erkännas – förståelse för deras legitima oro. Det är precis därför vi inledningsvis föreslog etappvisa avtal, som först och främst löser handelsproblemet genom att inkludera öppnande av marknader på ömsesidig basis och i enlighet med WTO:s regler. Som jag alltid har sagt kommer erbjudanden om marknadstillträde från våra AVS-partner givetvis att bygga på principen om balans. Kom ihåg att vi från vår sida öppnar upp våra marknader helt. Vi tänker vara så flexibla som möjligt och kommer att använda alla marginaler vi kan för att ta hänsyn till farhågorna om utveckling, särskilt behovet av att skydda stommen i jordbruksproduktionen och ny industri. För närvarande fortsätter vi att arbeta med den här frågan. Den verkliga utmaningen är att se till att de 36 länder som inte räknas till de minst utvecklade länderna inte hamnar i ett katastrofalt handelsläge den 1 januari. Dessa länder har uppenbara kommersiella intressen som står på spel. Om vi fortfarande inte har löst frågan om marknadstillträde den 1 januari är det uppenbart att länderna kommer att vara tillbaka i det allmänna preferenssystemet, vilket innebär att de kommer att hamna utanför. Då befinner de sig i en verkligt ödesdiger situation. Därför måste vi lägga på ett kol om vi ens ska få till stånd tillfälliga avtal. Så ser situationen ut i stort för de ekonomiska partnerskapsavtalen. Jag vill slutligen säga att jag helt och hållet instämmer med vad Josep Borrell Fontelles klargjorde så tydligt. Det kommande toppmötet och EU–Afrika-strategin handlar uteslutande om att få till stånd en grundläggande förändring av förbindelserna mellan EU och Afrika. Låt oss därför som Josep Borrell Fontelles sa skapa ett starkt partnerskap mellan två parter som respekterar varandra och som har rättigheter och ansvar gentemot varandra. Låt oss lämna bakom oss det vi har i dag, och jag skulle inte kalla det banalt – det är allvarligare än så – detta omoderna, ålderdomliga och kontraproduktiva förhållande, denna ofta förödmjukande förbindelse, mellan givare och mottagare. Även jag delar många av de farhågor som har uttryckts. Kommissionen strävar efter att få en större samstämmighet i sin utländska verksamhet. Faktum är att egenskaperna hos dialogen mellan EU och Afrika successivt bör göra det möjligt för oss att undanröja en del av motsägelserna, även dem som Michel Rocard nämnde. Givetvis för vi ibland en motsägelsefull politik. Ta bara de subventioner som betalas till jordbruket. Det är en motsägelse. Tyvärr måste man här välja mellan olika särintressen och det blir man ibland bara tvungen att acceptera. Jag anser att Europa antagligen är den enda internationella aktör som ständigt korrigerar sig själv och som uppenbarligen i alla fall försöker gå åt rätt håll. En annan fråga som tagits upp är Zimbabwe, men jag vill inte gå in på den igen. Maria Martens har svarat bättre än jag någonsin skulle kunna göra. Här handlar det om ett toppmöte mellan EU och Afrika, inte mellan EU och Zimbabwe. Det var det första. Det andra är att jag är väl medveten om kraven på att Robert Mugabe ska fördömas. Det skulle jag också kunna göra, men det skulle inte förändra någonting. Beslutet att bjuda in Robert Mugabe beror inte på oss. Jag beklagar, men vi kan inte träda i våra afrikanska partners ställe. Som kommissionsledamot med ansvar för utveckling och humanitärt bistånd, med särskilt ansvar för AVS-staterna (Afrika, Västindien och Stillahavsområdet) och för de politiska förbindelserna och dialog med Afrika, måste jag tala om för er – och det är jag ledsen över att behöva göra – att vi inte har någon rätt att diktera för våra afrikanska partner att de får bjuda vem de vill utom honom. Med risk för att bli alltför rättfram vill jag också säga att om vi bedömer saker och ting efter diktatorernas måttstock, eller snarare de personer som vi anser passar i den rollen, så skulle vi få fler problem än bara Robert Mugabe. Och låt mig säga en sak till i samband med detta: så ser verkligheten ut. Det viktiga är att toppmötet äger rum och att vi under mötet har möjlighet att diskutera frågor och ta upp människorättssituationen i Zimbabwe. Det anser jag vara nyttigt och viktigt, och det drar jag mig inte för att säga. Toppmötet måste därför genomföras. Vi har väntat länge nog. Ett toppmöte mellan Afrika och Kina har redan ägt rum. Ett toppmöte mellan Afrika och Japan håller dessutom på att förberedas, och vi kommer att vara där när det hålls, även om jag inte vet exakt när. Jag vill också säga att vi har sökt Sydafrikas stöd. Om det är något afrikanskt land som har gjort betydande insatser för att försöka lösa denna fråga i allas bästa intresse så är det Sydafrika. Detta land arbetar nu dessutom sannolikt med att få till stånd, inspirera och utarbeta en bred överenskommelse mellan majoriteten och oppositionen i Zimbabwe, vilket bör kunna resultera i ärliga och rättvisa val i mars 2008. Samtalen pågår fortfarande, men vid mitt senaste samtal med president Mbeki framkom att det hur som helst tycks finnas verkligt hopp om framgång. Låt oss därför inte kritisera Sydafrika, för Sydafrika gör vad det kan och man gör det bra. När det gäller hur stor del av finansieringen som går till jordbruket vill jag bara påpeka att mellan den nionde och den tionde Europeiska utvecklingsfonden steg siffran för jordbrukssektorn från 663 miljoner euro till 1,1 miljarder euro. Det stämmer att trots ökningen av anslagen mellan den nionde och den tionde Europeiska utvecklingsfonden så skedde en procentuell minskning, men i reda pengar skedde en rätt betydande ökning. Jag vill också påpeka att det gladde mig att lyssna till Världsbankens chef vid ett möte som jag deltog i för några dagar sedan i Washington, då han sa att väsentligt större fokus kommer att läggas på jordbruksutveckling. Jag delar alltså till fullo de farhågor som uttrycktes nyss. Beträffande den roll som det civila samhället och parlamenten, inklusive det panafrikanska parlamentet, spelar så kan jag bara helhjärtat stödja den ståndpunkt som intas i betänkandet. Jag vill också, och nu ska jag fatta mig kort eftersom den tilldelade talartiden är mycket begränsad, åter ta upp de ekonomiska partnerskapsavtalen, som jag lovade att göra. Ni kommer att märka att jag anser att dessa avtal är en grundläggande förutsättning för Afrikas integrering i världssamfundet. Som erfarenheterna från Asien har visat är inte bistånd den avgörande faktorn för framsteg. Det är däremot ekonomisk utveckling och integration på världsmarknaden. Personligen anser jag att de ekonomiska partnerskapsavtalen utgör en möjlighet för AVS-staterna att successivt integreras i det internationella handelssamfundet genom att de först kan bygga upp sina regionala marknader. Jag vill samtidigt påpeka att den 1 januari 2008 inte utgör startskottet för en plötslig och dramatisk liberalisering av marknaden. Vad innebär då detta datum? Vad det egentligen innebär är en successiv öppning av marknader, inom ramen för olika övergångsperioder beroende på produkterna i fråga, med stöd av regionala fonder som ger finansiellt stöd och även hjälper till att dämpa problemet med sjunkande nettoskatteintäkter till följd av liberaliseringen. Det finns förstås en uppsjö av intressanta förslag som kan genomföras inom det här området. Vi måste också kunna uppbåda rätt betydande resurser inom en rad olika områden, som kan skapa optimala villkor och därigenom faktiskt bidra till att göra liberaliseringsprocessen mer progressiv och denna successiva öppning av marknaderna nyttig, positiv och produktiv. Jag hyser verkligen förståelse för de farhågor som vissa har uttryckt. Men när det gäller kravet på att förlänga datumet för att ingå de ekonomiska partnerskapsavtalen måste jag säga till er att jag inte ser någon fördel i det. WTO kommer inte att bevilja oss något undantag för AVS-staterna – hur mycket vi än låtsas att de skulle kunna göra det – eftersom vårt nuvarande system skadar andra utvecklingsländer som kräver samma behandling som de tidigare kolonierna."@sv22
lpv:unclassifiedMetadata	"Borrell"13 "Louis Michel,"18,15,8 "Martens"13 "Mugabe"13 "R. Mugabe"13 "Rocard"13 "T. Mbeki"13 "membre de la Commission"18,15,8 "partner"12

Named graphs describing this resource:

The resource appears as object in 2 triples

Context graph